Christopher Lasch:
AZ ELITEK LÁZADÁSA ÉS A DEMOKRÁCIA ELÁRULÁSA
(The Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy. New York, London: W.W Norton & Company. 1994. 275 p.)
Christopher Lasch (1932-1994) a Rochesteri Egyetem professzora volt, Korábbi munkássága olyan műveket vonultat fel, mint a bestsellerré vált: A nárcizmus kultúrája, A minimál én, a Mennyek egy szívtelen világban és legutóbb Az igazi és egyetlen Menny: a haladás és kritikája.
Az elitek lázadása és a demokrácia elárulása -- heroikus teljesítmény, Lasch mint történész és kultúrkritikus kimagasló pályájának méltó hattyúdala. Ebben a gondolatébresztő munkában, melyet a szerző közvetlenül a halála előtt tervezett be, a legvilágosabban megrajzolt kritikáját adja annak, hogy mi is a baj az amerikai szellemi és menedzseri elit érték- és hitvilágával. A kiemelkedő történész érvekkel támasztja alá, hogy a mai demokráciát nem a tömegek fenyegetik, ahogy José Ortega y Gasset (A tömegek lázadásá-ban) állítja, hanem az elitek. Ezek a mobil és szemléletmódjukban egyre inkább globalizálódó csoportok elutasítják a korlátokat, a nemzethez, vagy a helyhez való kötődést. Lasc szerint amilyen mértékben elszigetelik magukat saját hálózataikban és enklávéikban, ugyanilyen mértékben tesznek le a középosztályról és árulják el az amerikai polgári demokrácia eszményét.

Ez a könyv a legnemesebb fajtából való történelmi tanulmány, mely a múltba visszanyúlva igyekszik feltárni a jelenkori dilemmák gyökereit. A szerző gondosan leírja, ahogy a meritokrácia, tehát az érdemes emberek, a karriert befutott, pozícionált diplomások kasztja -- az elitbe való szelektív felemelkedése során -- fokozatosan kiszorította a valódi szakértelem és a minden embernek egyformán kijáró tisztelet demokratikus amerikai eszményét. Egyéb kulturális trendek között élesen kritizálja a teljesítményen keresztül történő önértékelés divatját, mint a mélyebb társadalmi problémák megoldásának helytelen kezelésmódját, és támadja az akadémikus baloldal fensőbbséges álradikalizmusát. Briliáns módon világít rá, hogy miért is apatikusak az amerikaiak tömegkultúrájuk vonatkozásában, és miért nem látják sok értelmét a politikai vitáknak és a parlamenti választásoknak.

A kötet erőteljes befejező részében a szerző a demokrácia spirituális válságát járja körül. Az elitek megszabadulva a vallás által nyújtott morális és etikai útmutatások ballasztjától, abba a hitükbe kapaszkodnak, hogy a tudomány segítségével kézben tarthatják sorsukat, kontroll alá vonhatják a végzetet, és meghaladhatják az emberi halandóság korlátait. Ennek az illúziónak a kergetése közben belehabarodtak a globális gazdaság eszményébe és gyakorlatába. Lázadásuk -- a szerző figyelmeztetése szerint -- káros és romboló mindannak a vonatkozásában, amit eddig az amerikai élet értékeinek tekintettek.
Lasch könyvének erős, eredeti gondolatai minden olvasót felráznak, akik a demokrácia jövőjéért aggódnak Amerikában vagy bárhol a világon.
 
 

Walter Truett Anderson
AZ EVOLÚCIÓ VÁLTOZÁSA: A MEGNÖVELT KAPACITÁSÚ ÁLLAT ÉS A VEZETÉKEKKEL ÁTSZŐTT VILÁG
(Evolution Isn't What It Used To Be: The Augmented Animal and the Whole Wired World. NY: W. H. Freeman 1996. 216 p)
Az "A valóság más, mint valaha volt" (Reality Isn't What It Used To Be -- Harper & Row, 1990) szerzője kijelenti, hogy "egy mélyreható evolúciós átmenet közepén járunk, mely napjainkban megy végbe bennünk és körülöttünk ... a világ bionikus planétává változott, újramodellált, vezetékekkel átszőtt, s az egészséget figyelő, jövendőmondó és az ökoszisztémát irányító információs rendszenekkel van behálózva". Napjaink leginkább mélyreható eseménye nem a technológiák konvergenciája; mi magunk is azonos célt követünk technológiáinkkal. Elménk kapacitását megnövelték a számítógépek és egyéb eszközök, testünk lehetőségért megnövelte számos evolúciós találmány, a vakcináktól kezdve a mesterséges szervekig. "Ez az új globális társadalom a bio-információk társadalma". Napjaink evolúciós változása sokkal gyorsabban megy végbe, mint más változások a régebbi korokban. Mégis mindezt csekély izgalom vagy érdeklődés kíséri; néhány ember ugyan érzékelte bizonyos részeit, de kevesen rakták össze a mozaikkockákat. "Említésre méltó, hogy mennyire kevés a nyilvános vita"

Az egyes fejezetek témái a következők:
1. A bio-információs korszak hajnala (amit a Humán Kromoszóma Projekt és az Internet terjeszt, "mely a tudomány egésze számára gyökeresen új munkakörülményeket teremt"; s alig egy évtized múlva az egész világ érzékeli majd a biológiai tudományok és technika terén bekövetkező, "egymást követő forradalmakat").
2. A mikrobionika (új gyógyszerek megjelenése, magatartástudományi genetika, új típusú mezőgazdaság, új bioipar).
3. A makrobionika (a globális ökológia új tudománya, az intelligens térképek, a minden eddiginél nagyobb migráció, mely számos helyszín összetett kapcsolatát eredményezi, a biológia világméretűvé válása, az ökoszisztémák "multikulturálissá" válásával párhuzamosan; a génbankok nemzetközi hálózata, az elektronikus nooszféra.
4. A megnövelt kapacitású állat (a test és a szellem kiterjesztése, az immunológia csendes robbanása, a bionikus test, a bionikus növekedés mint új emberi kapcsolatokat létrehozó társadalmi folyamat).
5. Az állam mint a polgárok közössége (a nyilvános problémává váló magánéleti kérdések egészen a gyermek nemének megválasztásáig, a nemi identitásig, a születésszabályozásig és a de facto fanemesítésig terjedően).
6. A mezőgazdaság újra-feltalálása (sejtkultúrákkal történő élelmiszertermelés, az emberi orvoslás céljából mesterségesen tenyésztett állatok és termesztett növények, a mezőgazdaság "informatizálódása").
7. Bio-információs iparágak (a toxikus hulladék eltakarítása bioaktív anyagok segítségével, biobányászat alkalmazása a fémek ércből történő kivonása során, bioanyagok az ipari felhasználásban, a bioenergia nagyobb mértékű alkalmazása, biológiai számítógép).
8. A természetes bioszisztémák emberi irányítása (a világméretű ökológiai befolyással bíró humán rendszerek mint a bioszféra irányító mechanizmusának részei, a nem vadember módjára történő irányítás, Gaia kormányzása), az ökológiai gondolkodás árnyoldalainak megváltoztatása (a környezetvédelem ellen dolgozó törvények, melyek figyelmen kívül hagyják az ember bioszférára gyakorolt befolyását, a naiv környezetvédő gondolkodás, mely isteníti a humán civilizációt, a "proaktív környezetvédelem", mely világméretű és jövőorientált, s magába foglalja azt a tényt, hogy a világ egyre inkább antropocentrikus.
10. Kulturális változás ("Feltételezem, hogy az előttünk álló időszak olyan gyors kulturális változásokat hoz, amilyeneket az emberi faj soha nem tapasztalt korábban ... a kultúra világméretűvé válik, egyre fejlődik a kommunikáció s nő a mobilitás").

Ahogy közeledünk a globális, bioinformációs társadalom félé, három kulturális kérdéskör kap egyre nagyobb fontosságot: az evolúciós választások etikája, az egyenlőség az evolúció során (aggodalom a jövő nemzedékekért, valamint amiatt, hogy jelenleg is rés tátong a gazdagok és a szegények között) és az irányítás kérdései (a bioinformációs hálózatok "többet tesznek annak érdekében, hogy kialakuljon a XXI. század cselekvési programja, mint a világpolitika hagyományosabb mozgatói és felrázói"). Bár van némi igazság abban a divatos kijelentésben, mely szerint a "korlátok korszakába'" léptünk, választási lehetőségeink száma s hatalmunk nem kisebb, ellenkezőleg, sokkal nagyobb, mint korábban volt. A világ kevesebb falba ütközik, ahogy a lehetőségek folytonos újradefiniálásának korszaka felé tart. Ez készteti az embereket, a szervezeteket és a kormányokat mindenütt arra, hogy "tanuljanak, mintha az életük függne ettől -- hiszen csinálják". E tanulási folyamat a végtelenbe vész.
 
 

David C. Korten
HA A VILÁGOT TESTÜLETEKKORMÁNYOZZÁK
(When Corporations Rule the World. West Hartford CT:
Kumarian Press & San Francisco: Berrett-Koehler 1995. 374 p.)
Az Előttünk a XXI, század: az önkéntes tevékenység és a világméretű cselekvési program (Getting to the 21^st Century: Voluntary Action and the Global Agenda. Kumarian, 1990.) szerzője rámutat arra, hogy a világ csaknem valamennyi országában fokozott társadalmi és környezeti dezintegrációt tapasztalunk. A közérdeket szolgáló szervezési alapelvként értelmezett fejlődés folyamatos kutatása elősegíti az összeomlást. A világ legnagyobb vállalatainak ellenőrzése alatt álló aktív propagandagépezet újra meg újra biztosít bennünket arról, hogy a boldogsághoz a fogyasztáson keresztül vezet az út, hogy a kormányzatok okozzák nyomorunkat azáltal, hogy visszafogják a piaci túlkapásokat, s hogy a gazdaság világméretűvé válása szükségszerű és kívánatos. A valaha jótékony hatású testületek és pénzintézetek az egész bolygónkra kiterjedő piaci zsarnokság eszközeivé váltak. "Ahogy gazdasági rendszerünk megszűnik egy adott helyhez kötődni, s egyre inkább hatalmába keríti demokratikus intézményeinket, még a világ legerősebb testületei is a világméretűvé vált pénzügyi rendszer foglyaivá válnak, mely elválasztja a pénzteremtést a valódi javak létrehozásától, s inkább az extraktív, mintsem a produktív beruházásokat támogatják". A problémát nem az üzlet vagy a piac jelenti önmagában, hanem a rossz irányba változó világgazdasági rendszer, ami messze túlpörgött az emberi ellenőrzésen. "A testületek vezetői számára egyre nagyobb gondot okoz a közérdek szellemében történő irányítás, függetlenül attól, hogy morális értékrendszerük és elkötelezettségük mennyire erős." Az egyes fejezetek ilyen témákat tárgyalnak; marhapásztorok egy űrhajóban; a fejlődés illúziója; a vállalatok hatalmának növekedése Amerikában, a szabadpiaci ideológiák támadása ("a korporációs szabadelvűség"), a vállalatok kolonializmusa, az elfajzott pénzügyi rendszer, a kívül rekedtek, az ökológiai forradalom és a fenntartható életterek.

A szerző végül néhány pontban felsorolja, hogyan lehet megőrizni a demokráciát, a jogokat, az emberek és emberi közösségek szabadságát. Számos javaslata közül, íme, néhány:
1. A politikai terek helyreállítása: olyan törvényes alapelvek megteremtése, melyek biztosítják, hogy a közérdek szolgálatára szakmai testületek a társasági adómentességet célzó lobbizások kiküszöbölésére, a nagy pénzek politika-befolyásoló erejének korlátozására létrejött, nyilvánosan működő szervek legyenek;
2 A gazdasági terek helyreállítása: egy 0,5 százalékos pénzügyi tranzakciós adó bevezetésé, a tröszt-ellenes törvények előmozdítása, a munkások és közösségek elővételi jogainak támogatása, a környezetszennyezés és a nyersanyag-kitermelés megadóztatása, a társaságok szubvencionálásának megszüntetése, a társasági jövedelemadó kiküszöbölése, s annak megkövetelése, hogy a profit minden évben szétosztásra kerüljön a résztulajdonosok között, a szociális biztonságra irányuló és népjóléti programok garantált jövedelmekkel történő helyettesítése;
3. A világméretű rendszerek lokalizálása: többszintű intézményrendszer kialakítása annak érdekében, hogy a szükségtelen függőség csökkenjen, 0,5 százalékos nemzetközi pénzügyi tranzakciós adó bevezetése, a Világbank bezárása.
Összefoglalva, olyan rendszert kell létrehozni, mely kedvező az emberek számára.
 
 

Bernard McGinn:
Antikrisztus; Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében
(Bp.: AduPrint, 1995)
A kortárs "betű szerinti" Antikrisztus-felfogás legfurcsább adaléka az úgynevezett 666-os Rendszer. Példával szolgál erre Mary Stewert Relfe, akit Timothy Weber "midtribulationalist"-nek nevez (azaz olyasvalakinek, aki úgy hiszi, hogy az elragadtatás nem megelőzi a megpróbáltatást, hanem valamikor aközben következik be). Mivel a szupermarket és az áruház a legtöbb amerikai számára jóval valóságosabb, mint a Közel-Kelet, Relfe az Antikrisztus eljövetelét nem politikai, mint inkább zsebbevágó ügyekhez -- a 666-os Rendszer ármányos terjeszkedéséhez köti. Amikor a pénzed cserbenhagy című, 1981-ben megjelent könyve annak a félelemnek a dokumentuma, amely az 1970-es évektől kezdve fokozatosan kerítette hatalmába a fundamentalista köröket. Az Apokalipszis 13-nak az a jövendölése, hogy az Antikrisztus megjelöli majd követőit, és akik nem viselik a bélyeget, nem adhatnak és vehetnek, a legbátrabb keresztény fogyasztók szívébe is félelmet plántál. Relfe könyve szerint a 666-os Rendszer a számítógépes programokban, hitelkártyákban, termelési programokban, különösen azonban az oly sok terméken megjelenő vonalkódokban már igencsak kialakult. Az Antikrisztus (akit szerzőnk 1981-ben Szadat egyiptomi elnökben ismert fel) 666-os kódot üttet követői homlokára, és kibocsát majd egy univerzális hitelkártyát, amely mindenfajta pénzügyi művelethez elengedhetetlen lesz. Relfe azt tanácsolja az igaz keresztényeknek, hogy fizessék vissza adósságaikat, szabaduljanak meg hitelkártyáiktól, fektessék a pénzüket ezüstbe és aranyba, és tartsanak ki a mennybemenetelig. A pretribulacionalista fundamentalistáknál ugyancsak tapasztalható a 666-os Rendszertől való félelem.

E nézetek ismeretében nehéz nem gondolni arra, hogy az egykor félelmetes Antikrisztus mumussá, gyerekjátékká silányult. Végtére még azok a betű szerint értelmezők is csak a fanatikus üldöző és a gonosz csaló papundekli figuráját tudják felmutatni, akik óvakodnak a könnyelmű azonosításoktól és az olyasféle dolgoktól. mint a 666-os Rendszer. Mivel a legtöbb fundamentalista úgy hiszi, hogy elragadják, mielőtt az Antikrisztus hozzáfog az üldözéshez, akár paradoxnak is tűnhetik, hogy ekkora érdeklődést tanúsítanak egy ennyire banális üldöző iránt.
 
 

A gazdagok
(The Rich)
The New York Times Magazine különkiadása. 1995. nov. 19.
A kiadvány tizenöt írása arról szól, hogy kik a gazdagok, hogyan keresték meg pénzüket, mire költik és hogyan adják ki azt, s hogyan kényeztetik magukat. Különös érdeklődésre tarthat számot Michael Lewis cikke, mely azt fejtegeti, hogy a mai gazdaságok miben különböznek a régiektől. Csupán a pénzkeresés foglalkoztatja őket, s pénzük könnyebben szaporodik, mint valaha. "Az ultra-gazdagok vagyona gyorsabban gyarapszik, mint nagyon gazdagoké, s a nagyon gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, szemben azokkal, akik csupán egyszerű gazdagok." Korábban a gazdagok könnyelmű kiadásokba bocsátkoztak, a maiak nem a fogyasztás, hanem a termelés terén pazarolnak. Míg régen a pénz együtt járt a társadalmi elismertséggel, ma az üzleti életben való elismertséget jelzi. Ma a gazdag emberek (a legtöbben férfiak) sorsa egyre kevésbé fonódik össze azzal a társadalommal, melynek gazdagságukat köszönhetik. Régen a gazdag ember "az ipar kapitánya" volt, ma inkább magányos farkas. Nem meglepő hát, ha a kevésbé gazdagok iránti empátiáját -- ami sosem volt igazán nagy -- egyre csökken (az is lehet, hogy az élet veszteseivel szemben érzett szánalom színlelése ma nem annyira divatos, mint valaha volt). Megszabadulván a társadalomtól, a gazdag ember bűn és felelősség nélkül játszhatja el az általa választott szerepet; kóbor pionírrá válik, akit magánrepülőgépéről ismerjük fel. "Az ősi arisztokratikus rangkórság átadta helyét a dicsőséges rang nélküliségnek."

Ugyancsak érdekes Lester Thurow (MIT) írása, mely azt fejtegeti, hogy a gazdagok világa az összeomlás határán áll. Semmiféle demokrácia nem próbálta még az erősebb-győz-kapitalizmust huzamosabb ideig fenntartani, nem tudjuk hát, hogy meddig növekedhet az egyenlőtlenség, s meddig csökkenhetnek a reálbérek, míg végül elpattan a húr. A társadalmi-összeomlás nyilván nem egyik napról a másikra következik be. "Sokkal valószínűbb, hogy az egyéni elégedetlenség, a társadalmi dezorganizáció, a csökkenő keresetek és egy lassan lefelé húzó spirál ördögi körébe kerülünk." Az infrastruktúrára fordított közkiadásokat -- a GDP százalékában -- az elmúlt húsz év során felére csökkentették az Egyesült Államokban, s további megszorításokra számíthatunk. Mintegy 28 millió amerikai él nyomornegyedekben, s számuk a következő évtizedben a becslések szerint megkétszereződik.
 
 

Immanuel Wallerstein:
A liberalizmus után
(After Liberalism. NY: The New Press, 1995. nov. 277 p)
A kommunizmus és az ideológiai hatalomként megjelenő marxizmus-leninizmus bukását a liberalizmus végső győzelmeként ünnepelték; ugyanakkor éppen ezek az események jelezték a liberalizmus -- e lényegét tekintve centrista doktrína -- összeomlását, s azt, hogy elérkeztünk "a liberalizmus utáni" világ küszöbére. Korunk olyan politikai harcok időszaka, melyek az elmúlt ötszáz év történéseihez képest sokkal több következményt hordoznak. Az 1990-től 2025-2050-ig terjedő periódus nem bővelkedik majd békében, stabilitásban, törvényességben. Ennek eredménye a káosz lesz, ami tovább halmozza a problémákat. Az államok belső rendet megtartó képessége nagy valószínűséggel egyre csökken, s ez fokozott terhelést ró az államközi rendszerek működésére is. Az államiság várható gyengülése -- elsősorban, ha az a központi zónában jelentkezik -- fenyeget bennünket leginkább, minthogy biztonságunkat és jólétünket az államtól követeljük, s ha többé nem képes igényeinket teljesíteni, elkerülhetetlen a nukleáris erő elburjánzása és a Dél--Észak irányú migráció növekedése. Az ENSZ "békefenntartó" képessége is inkább csökken, mint növekszik. Ahogy az államok és az államközi rendszerek veszítenek hatékonyságukból, az emberek etnikai, vallási, nyelvi, szexuális elkötelezettségű csoportosulásokhoz fordulnak támogatásért; a "csoportosulások korszakát éljük. S "nem szabad alábecsülnünk az új Fekete Halált sem, amely hozzájárul az állam terheihez és stimulálja a kölcsönös intoleranciát; az összeomlás további betegségek terjedésének kedvez.

Egyéb észrevételek:
1. 2050, vagy mondjuk 2075 után már nem egyfajta tőkés világgazdaságban fogunk élni, valamiféle új rend vagy rendek szerint, jobban vagy rosszabbul;
2. Afrikának -- mint mindannyiunknak -- legfeljebb 50 százalék az esélye arra, hogy az átmeneti időszak után jobb helyzetbe kerül;
3. lényeges, ám nyitott kérdésként áll előttünk, hogy vajon kialakulnak-e új stratégiákkal és új cselekvési programmal rendelkező átalakítási mozgalmak; ez eléggé valószínű, de távolról sem biztos;
4. "bármi történjék is, az Észak--Dél konfrontáció kerül mostantól fogva a világ politikai harcainak középpontjába";
5. a demokrácia dicsőségét éltető ujjongás nem rejtheti el tovább a perifériára szorult országoknak a tőkés világgazdaság keretei között történő gazdasági átalakítására vonatkozó komoly elképzelések hiányát;
6. "a modern világrendszer a végét járja"; még legalább ötven évig tart a válság és a káosz, s csak ezután remélhetjük egy új társadalmi rend kibontakozását.
 
 

Frances Cairncross Green, Inc.:
ÜZLETI ÉS KÖRNYEZETVÉDELMI KALAUZ
(A Guide to Business and the Environment.
Washington: Island Press, 1995, 227 p.)
A "Mibe kerül a Föld?" (Costing the Earth. Harvard Business School Press, 1992) című mű szerzője három témát fejteget: 1. A gazdasági fejlődés és a környezetvédelem lehetséges összehangolásának mértékét (a környezetvédők gyakran zokon veszik a fejlődést, de "a fejlődés elkerülhetetlen, s számos országban alapvető fontosságú tényező"). 2. Az arányérzék szükségességét ("a legsúlyosabb környezetvédelmi problémák nem a gazdag, hanem a szegény világban jelentkeznek"). 3. Az ipar meghatározó szerepét a megoldás megtalálásában ("a technológiai innováció visszafogja a környezetvédelem javulásának reményét").

Az emberek ritkán változtatnak magatartásukon a környezetvédelem érdekében, és nehezen fogadják el életszínvonaluk visszaesését; ehelyett egyre-másra új technológiákat találnak ki, melyek az emberi tevékenység környezetkárosító hatásait hivatottak enyhíteni. Az efféle haladást leginkább egy jól megtervezett, új termékek és termelési folyamatok kialakítására ösztönző kormánypolitika stimulálja. Az egyes fejezetek tárgyalják a gazdasági fejlődést, a környezetvédelemmel kapcsolatos politikát és prioritásokat, a szabályozókat és az adókat, a természetes források kezelését, a környezetvédelem és a jog összefüggéseit, a nemzeti beszámolók kritikáit, az energiatakarékosságot, a nukleáris erő hasznosításának kudarcait, a hulladék kezelésének kérdéseit, az üzleti élet lehetőségeit, a környezetvédelmi beruházásokat és jelentéseket, a nemzetközi megállapodásokat és a kereskedelmet.