Gazdagnak lenni jó. Szegénynek lenni rossz. A gazdagok erősek. A szegények gyengék. Az elitek inkább gazdagok.
Kettőjük versenysemleges (liberális) gazdasági kapcsolatában az erősebb gazdagok még gazdagabbak, a gyengébb szegények még szegényebbek lesznek.
Kettőjük esélykiegyenlítő (védekezően protekcionista) gazdasági kapcsolatában az erősebb gazdagok kevésbé lesznek gazdagabbak, a gyengébb szegények kevésbé lesznek szegényebbek.
Kettőjük versenysemlegesnek (liberálisnak) álcázott, valójában esélycsökkentő (támadóan protekcionista) gazdasági kapcsolatában az erősebb gazdagok kirívóan növelik az új gyarmati sorba süllyesztett gyengébb szegények korszerűsített kizsákmányolását, politikai kiszolgáltatottságát, katonai függőségét.

Egyszerű képletek a világban és nálunk:

-- Egyoldalúan és belső piacvédelmi intézkedések nélkül, extra gyorsasággal liberalizálni a gyengébb szegények külkereskedelmét az erősebb gazdagok viszonylatában, hogy tovább romoljon a deficites kereskedelmi és fizetési mérleg. (Miközben az erősebb gazdagok egy kicsit enyhítenek -- jogharmonizációra hivatkozva -- a gyengébb szegények exportját korlátozó protekcionista piacvédelmi szűrőrendszeren.)

-- A hitelnyomorúságot nyögő gyengébb szegényekre nyomást gyakorolni a nemzetközi pénzintézetek közreműködésével, hogy csökkentsék a belső fogyasztást, a fizetőképes keresletet, ezzel -- állítólag -- elérendő az exportfokozást, javítandó a kereskedelmi és fizetési mérleget.

-- Miután a versenyképtelen belföldi árualapok automatikusan nem konvertálhatók világpiaci árú áruvá (közben tönkrementek a keleti felvevő piacok), cserearány-romlás közepette (belső exporttámogatással terhelten) csökken a gyengébb szegények fajlagos exporthatékonysága, nő az erősebb gazdagok fajlagos importhatékonysága.

-- Miután az erősebb gazdagok tőkeexportja (ide értve a privatizációt is) révén jelentős költség- és adómegtakarítással (olcsóbb munkaerő, adókedvezmény) lehet re-exportot produkálni -- miközben nincs előírva a profit újra-befektetési, foglalkoztatást növelő kötelezettsége --, ez bizony repatriálással szépen visszavándorol az erősebb gazdagokhoz. (Ráadásul kedvező árfekvésű importként újabb gazdasági tényezőként jelentkezik náluk.)

-- Miután a gyengébb szegények rossz gazdasági struktúrája miatt (éppen ezért szegények), az erőltetett export csak jelentős import többlettel teljesíthető, relatíve mindig romlik a kereskedelmi és fizetési mérlegük, ezáltal nő az eladósodásuk (a külső és a belső egyaránt).

-- Ezzel a negatív kör bezárul, a gyengébb szegények még szegényebbek lesznek: korlátozni kell a belföldi keresletet és/vagy növelni a hitelállományt, ami csökkenti a hazai célú termelési volument, ami a termelőkapacitás kihasználtságát csökkenti, ami a lekötött tőke hatékonyságát csökkenti, ami növeli a munkanélküliséget, ami növeli a költségvetési deficitet, miközben töredékére értékelődik le a nemzeti vagyon, amit így nyomott piaci áron privatizálnak azok az erősebb gazdagok, akik aztán a fajlagosan olcsó termelőkapacitással jutnak ismét extraprofithoz, amit szintén kivisznek az országból, hogy még gazdagabbak legyenek, hogy a liberalizált külkereskedelem és a szabad tőkepiac révén újra kezdjék a verklit: importnövekedés, működőtőke-behozatal, hitelhalmozódás, adósság-növekedés, rövid távú pénzügyi stabilizációs kényszer stb.

Íme, a nemzetközi elit által működtetett neoliberális-monetáris kényszerzubbonyos mókuskerék hatásmechanizmusa! Íme, az önerősítő bűnös folyamat algoritmusa!

Így lesznek a gazdag centrum-országok erősebbek a szegény, félperiférián lévő országok gyengítésével, hogy politikai hatalmukat permanens gazdagodásukra használják fel. Ez a politikai játszma értelme. Hiszen gazdagnak lenni jó. A szegények pedig mindig gyengébbek... Hacsak nem válnak annyira szegényekké, hogy már tétje sincs a gyengeségüknek.

A történelemben az ilyen helyzeteknek általában két kimenetelük szokott lenni:

1. Lázadás, amit az erősek rendszerint levernek.

2. A szegények rajönnek, hogy náluk is vannak még szegényebbek, akikhez képest ők gazdagok, és elkezdik ezt a játszmát ebben az irányban. Gazdagodásukkal aztán javítják pozíciójukat a náluk gazdagabbakkal szemben, azaz a lefelé irányuló negatív körrel próbálják megtörni a felfelé irányuló negatív kört (lásd: Kelet-Ázsia).
Az utolsó húsz-harminc évben gyenge és szegény országnak egyaránt csak a reálgazdaság előtérbe helyezésével, a gúzsba kötő liberális-monetáris gazdaságpolitika kiszorításával sikerült gazdasági fordulatot, aztán pedig tartós gazdasági növekedést elérni. (Társadalmi hátrány nélkül.) Ez azt feltételezi, hogy az értéket termelő reálgazdaság jövedelmezősége elérje vagy meghaladja a spekulációra-inflációra épülő pénzügyi szféráét.
Az infláció jó az erőseknek és a gazdagoknak. A liberális-monetáris gazdaságpolitika jó az erőseknek és a gazdagoknak.

Erő = hatalom. Kié a hatalom? Talán csak nem az elité?

Nos, a politikai játszmák hátterében meghúzódó gazdasági érdekek motiválják az aktuális államrend formájának és tartalmának megválasztását Ehhez kötődik a gazdasági rendszer. Mekkora is volt az inflációs ráta az utolsó hat-nyolc évben? Milyen politikai rendszerék voltak ebben az időszakban? Kik jártak jól a mindenkori változtatásokkal?

Ugye nem a gyenge szegények, lakossági szinten? Ugye nem a mi gyenge, szegény kis hazánk, az erős gazdag országokkal szemben? Pedig legutóbb éppen a bérből és fizetésből (nyugdíjból) élő gyenge szegényekre játszva lehetett ismét abszolút többséget szerezni immáron a többpárti demokratikus parlamentben, ahogyan korábban az egypárti proletárdiktatúrás parlamentben is. (Hiszen névlegesen a munkásosztályé volt akkorahatalom.)

A gazdasági fordulat tehát kemény politikai kérdés. Nálunk is, és máshol is. Hol kell kezdeni? Hol kell folytatni?
Ez a politikusok dolga. A hatalmon lévőké és a kirekesztetteké.
Le lehet írni a normálisan működő elvi reálgazdaság algoritmusát? Vannak erre példák? Adaptálhatók? Milyen állami beavatkozások kellenek? A választ a gazdasági szakemberek adhatják meg.

Peremfeltételek a szakirodalomból:

1. Erős belső piacvédelem + export expanzió.
2. Gazdasági struktúraváltáshoz szükséges tömeges munkaerő-színvonal fejlesztési programok a foglalkoztatottak és a munkanélküliek körében egyaránt. (Felnőtt oktatás, egy életen át való tanulás.)
Egyúttal a potenciális és tényleges munkanélküliség radikális csökkentése.
3. Oktatási beruházások, fejlesztések, főleg a szakképzésnél, felsőfokú tanfolyamoknál, főiskoláknál (rövidtávon), alapképzésben (hosszútávon).
4. Kutatás-fejlesztési célprogramok, technológiai offenzíva. Racionális gazdasági elszámolások bevezetése (pl. amortizáció kezelése).
5. Infrastrukturális beruházások, ide értve a lakásépítkezést is.
6. Az ország adottságainak megfelelő térségfejlesztési projektek. A vidék felzárkóztatása, gondolva az agrárgazdaság rehabilitációjára is.
7. Fejlett technika alkalmazása munkaigényes termékek gyártásánál, kurrens szolgáltatások végzésével (nagy hozzáadott érték).
8. A kultúra, a szórakoztatás, a sport, az egészségmegőrző programok ésszerű beintegrálása a reálgazdasági folyamatokba.
9. Tömegmédiumok ráhangolása a változásokra. Folytatható a sor, változtatható a prioritás, de a lényeg a belföldi munkavégző-képesség totális javítása, a nemzetközi munkamegosztásból eredő komparatív előnyök kihasználása, a lakosság elégedettségi indexének valós alapú növelése, biztonságérzetének fokozása, önbizalmának visszaadása, a fiatalabb generációk arányosabb helyzetbe hozása, összességében az átlagos pszicho-szociális állapot ugrásszerű javítása. Elhitetni, hogy a szegénység, az elszegényedés fokozódása széles néptömegek körében nem végzetszerű determinizmus eredménye, hanem a tömegek akaratától függően is változtatható folyamatok negatív következménye.
A gazdagságnak, a gazdagodásnak viszont ára van. Tenni kell érte, kevés csak vámi rá, hogy valakik kedélyesen felajánlják a lehetőséget, netalán bölcs belátással lemondanak erről a szegények javára (lakossági és nemzetközi szinten). Most olyan időket élünk, hogy még alamizsnára sem érdemes számítani.

A gyengék szegények maradnak.
Szegénynek lenni rossz. Szerencsére.
Hej, szegénylegények!
Haj, elitek!
 

A nemzetközi pénzelit monetáris nyúzó eszköze: 
a kamatos kamat

Téves beállításnak tűnik azzal érvelni, hogy a gazdaság szereplői ma már lényegében nem kapnak szubvenciót az állami költségvetésből. Túl azon, hogy a makromérlegekben súlyos milliárdok mutathatók ki ezen a címen (például export-támogatásként), nem lehet mellőzni az előírt, de be nem fizetett köztartozások több száz milliárdját, amely még csak a feketegazdaság tárgykörébe sem tartozik. Ezeket a tartozásokat kimutatják, aztán rendszeresen elengedik különféle jogcímeken (adós- és hitelkonszolidáció, egyedi kormányzati vagy parlamenti intézkedések).

Ez arányában és tömegében esetenként nagyobb, mint a tervgazdasági időszakban nyilvántartott és folyósított dotáció, ártámogatás és egyéb szubvenció, csak nem így hívják most. Tehát közvetett módon -- a klasszikus állami feladatok rovására -- mégis túlszubvencionált a gazdaság, nem igaz ennek az ellenkezője, mint ahogy a bevezetőben is említettük.

Más kérdés, hogy irreálisan magas a közterhek mértéke, amelyeket aztán érdemes kijátszani, avagy tartozásként felhalmozni, majd elengedtetni. Ezzel többnyire a gazdasági-politikai elit és a szélhámosok élnek.

Érdekes lenne kimutatni, hogy a nyilvántartott és be nem fizetett köztartozásokból, valamint a ki sem mutatott és így be nem fizetett állami követelésekből a gazdaság szereplői hány olyan állampapírt vásárolnak, amelyet az állam éppen azért kénytelen kibocsátani, mert a hivatkozott be nem fizetések miatt a költségvetésnek deficitje keletkezik, amit aztán állampapírral kénytelen finanszírozni.

Vegyük észre a bűvös kört! A szóban forgó gazdasági szereplő kétszeresen jár jól. Egyszer, amikor nem fizet köztartozást (tehát nem mond le pénzéről). Másodszor, amikor az így megtakarított jövedelméből garantált és jól kamatozó kincstárjegyet vagy más értékpapírt vásárol éppen az államtól. (Nota bene: nem tudjuk, mit csinál ezzel a kamatjövedelemmel. Valószínű, hogy nagy összegek hagyják el az országot.) Az állam pedig éppen fordítva, kétszeresen rosszul jár. Ez a belső államadósság igazi oka, ami egyúttal egymást erősítő negatív folyamatokat is takar.

Igazán 1992-től mutatható ki gyorsulás, amikor nemzetközi nyomásra új kamatfeltételeket állapítottak meg a belső államadósság finanszírozásánál. Ekkortól ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a külső államadósságnál, belép a kamatos kamat öntörvényű csapdája, "fátuma". A mértani haladványt már középiskolában tanítják, nem kell tehát csodálkozni. Ilyen egyszerű a külső államadósság csapdája is. A nemzetközi "pénzimperializmus" bevezette a kamatos kamat mértani haladványos egyszerű fegyverét, ezzel valósítja meg a hitel-gyarmatosítást.

Rendes körülmények között ebből a helyzetből nehéz kitörni, mert a képlet úgy van kitalálva, hogy hosszabb távon biztosított legyen a nettó forráskivonás optimuma.

Ennek megfelelően viselkedik a végrehajtó szerepét betöltő nemzetközi pénzintézet. Figyeli az adósságszolgálattal csökkentett államháztartási mérlegek alakulását. Ha nullszaldó körüli a helyzet, akkor egyszerűbb a pótlólagos forrás biztosítása; ha már az is deficitesnek tűnik, akkor bonyolultabb és nehezebb is a külföldi forrás előteremtése (hitel, segély, tőkeimport, fizetésimérleg-manipuláció stb.)

A szabály az, hogy se túl jó, se túl rossz ne legyen az eladósodott ország hitelhelyzete, így lehet a nettó kölcsönnek a legtöbb többszörösét kivinni az országból.

Magyarország is kb. "csak" 4 milliárd olcsó petrol-dollárt vett fel a hetvenes években, és ezt gerjesztették be annyira, hogy miközben az alapösszeg már többször megtérült a kölcsönzőknek, a bruttó tartozás lökésszerűen nőtt először a duplájára, aztán a legkritikusabb háromszorosára, majd a krízisen túljutva négyszeresére, ötszörösére és így tovább fog folytatódni.

A fő mutató a hitelállomány, de fontos rásegítő ilyenkor a tőkeimport is. Ezért érdekes a privatizáció, mert ez az egyik legnagyobb keresztmetszetű cső a valutaszivattyúnál. A drasztikus forintleértékeléssel is ennek a csőnek az átmérőjét kívánják növelni (miközben szintén az egyik legerősebb manipulátor a kereskedelmi és fizetési mérleg egyenlegmozgatásához, ami szintén fontos rásegítő eszköze a hitelállomány alakulásának).

A csöves hasonlatnál fizikai analógiát kerestünk: a valutaáramlás erőssége, feszültsége, ellenállása, ezek függvénye a keresztmetszettől, hossztól, anyagtól. Tehát továbbra is érdemes figyelni a privatizációs "csőre"! Mikor lassul-gyorsul a folyamat, hogyan viszonyul a forint árfolyamának alakulásához, a kereskedelmi és fizetési mérleghez, az államháztartási deficithez, és ezek egymáshoz. (A "váratlanul" nagy eltérések nem véletlenek.)

A belső államadósság közvetlen és szoros összekapcsolása a külsővel 1992 körül éppen azért történt meg a belső kamatspirál révén, hogy az említett tényezők együtt részben automatizmus jelleggel garantálják a nettó forráskivonás viszonylagos biztonságát.

Ezért olyan fontos szlogen minden kormány számára a gazdasági stabilizáció és csak másodlagos a bizonytalan növekedés.

Miután évente több mint egy adónem (vagy ÁFA vagy SZJA) összbevétele vándorol ki az országból adósságszolgálat címén, és ez meghaladja a teljes oktatási-kulturális éves támogatást is, fontos az adózási hozzáigazítás, valamint az ilyen nagy tételű kiadások szoros kézben tartása, mérséklése, faragása, a fejlesztések elodázása. Például az említett 92-es időszaktól volt állandó napirenden az ígéretes felsőoktatás-fejlesztési program, mégis mostanáig meghiúsult, sőt visszafejlesztéssé változott. Pedig egyszeri összegként -- az is öt év alatt -- csak 50-60 milliárd forint volt a tét, ami megegyezett kb. az éves felsőoktatási folyó támogatással, miközben mintegy negyede volt az éves adósságszolgálatnak.

Holott az ilyen ágazatokba való befektetés -- külső forrásból is -- lenne igazán alkalmas az adósságcsapdából való lassú kiosonásra. A hitel-gyarmatosítói képlet szerint valószínűleg az ilyen megoldások nem kívánatosak, hiszen javítanák a munkaerő színvonalát, ezáltal növelnék a munkaerő árát, csökkentenék a gazdasági kiszolgáltatottság fokát. Ez aztán az igazi veszedelem a nettó forráskivonás mértékére és időtartamára.

Itt az igazi oka annak, hogy miért nem a felsőfokú beiskolázási rátát kell nagyságrendileg növelni (miután ebben csak Albánia van mögöttünk talán), miért inkább az oktatók számát kell csökkenteni. Szemben az évekig tartó pozitív tartalmú ígéretekkel... Egy példa a sok közül a skizofrén kormányzati magatartás háttérmagyarázatából.

Nem volt véletlen a 150 milliárdos tavalyi "játék" a privatizációs bevételeknél, a 300 milliárdos TB-vagyon átadás több éves lebegtetése, a 170 milliárdos megszorító csomag, a kiugró privatizációs bevétel sem.

Ha figyelemmel követjük a belső és külső államadósság öngerjesztett alakulását, a kettő MNB-s összekapcsolását, akkor ezek jól kiszámítható mértékek most és a jövőben egyaránt.

Kiegészítő magyarázatul szolgálhat a költségvetési deficit finanszírozásának következtében öt év alatt kiáramló mintegy 500 milliárdos belföldi kamatbevétel sorsának elhomályosítása, az adósságkonszolidáció függőben tartása, a több száz milliárdra tehető "feketegazdasági" mumusra való hivatkozás.

Amíg megy az ilyen összjáték, addig érthető módon nem lehet napirenden a lengyel, a brazil, a mexikói, az orosz és a többi példa az adósságkönnyítésről. Nem helytálló az a hivatkozás sem, hogy a tartozásunk zömét nem államközi hitelek adják ki, mert a kulcsállamok -- közvetett módon -- ugyanúgy léphetnének a mi érdekünkben is. De hát ehhez nekik nem fűződik érdekük, ahogy egyelőre a hitelgyarmatosítás mechanizmusát működtető pénz-imperialista rendszereknek sem. Sőt, ellenkezőleg.

Mi marad nekünk? Az elit módszerek leleplezése. Tudatosítani az összefüggéseket, számokkal alátámasztott elemzésekkel bizonyítani a kamatos kamat működési mechanizmusát és az azt kiszolgáló államháztartási rendszert, valamint annak tervezett reformját bemutatni ilyen szempontból.

A mértani haladványon alapuló felvilágosodás korát éljük. Középiskolás fokon tanítani ma nem csupán költői szükségszerűség. Nézzük ilyen szemszögből az eseményeket: Mi lenne akkor, ha bebizonyosodna, ha a magyar államháztartás komplex mérlegrendszerének vizsgálata során kiderülne: az éves költségvetés elfogadásakor a legfőbb mozgató rugó, szabályozó eszköz a nettó forráskivonás optimalizálása? (Amely a kamatos kamat képlete szerint számolandó.)

Sokan vitatják, hogy a közgazdaságtan egzakt tudomány. Valóban bizonytalankodhatunk általában, de közismert a mértani haladvány és az erre épülő kamatos kamat szisztéma képlete:

S_n = a₁(qⁿ-1)/(q-1), ha q nem egyenlő 1, ahol S_n az első n tag összege;
t_n=t₀(1 +p/100)ⁿ, ahol t_n -- az n-edik év végére kapott összeg, p -- a kamat százaléka

[Magyarázat: a mértani sorozat bármely két szomszédos tagjának ugyanolyan sorrendben vett hányadosa (q) állandó.]
 

Tárgyszerűen

A belföldi államadóssággal összefüggő piaci kamatozású állampapírok állománya 1991-1995 között öt év alatt 1615 milliárd forinttal nőtt. Ugyanezen időszakban a kamatteher 445 milliárd forinttal volt több.

A kamatok felét a költségvetési hiányt finanszírozó kötvények és kincstárjegyek tulajdonosai kapták meg. A maradék jelentősebb hányadát a bankkonszolidációra eső kamatok tették ki.

Ezek irdatlanul nagy összegek, de különösen az 1990. évi állapothoz viszonyítva feltűnő a monetáris prés radikális romboló hatása. Addig ugyanis a költségvetésben 1385 milliárd forint bruttó belföldi adósság gyülemlett fel, aminek a kamatvonzata csak 55 milliárd volt. Azért ilyen "kevés" (bár ez is több mint a felsőoktatás akkori éves állami támogatása), mert elenyésző, nagyjából szintén 55 milliárd forint, azaz mindössze 4 százalék volt a magasabb kamatozású állampapír részesedése, míg a többi az ún. nullás állomány és jelképes kamatú MNB-hitel kategóriájába tartozott.

Öt év alatt tehát nyolcszor annyi kamat terhelte a központi költségvetést, mint amennyi az 1990. évi állomány volt. Ennek többsége bankokba, befektető társaságokba és a kezdeti privatizáció révén megtollasodott magánszemélyek (a monetáris és privatizációs elit) zsebébe vándorolt ahelyett, hogy jóléti célokat (nyugdíj, egészségügy, oktatás, kultúra stb.) szolgált volna.

Ezen kiadások támogatási részét ráadásul jelentősen megnyirbálták (főleg reálértékben), amit az is jelez, hogy az államháztartás elsődleges egyenlege elhanyagolható passzívumot, sőt tavaly szerény aktívumot mutatott.

Tehát "szakértői mese" a költségvetés túlköltekezésére való hivatkozás. A valódi tettes, az elit multiplikátora: a belső adósságspirál, amely felvette a külső ritmusát.

Megjegyzésre érdemes, hogy a kétfajta adósságállomány 1990-1995 közötti nagysága 4700 milliárd forint volt 1995 decemberének végén. A tavalyi évben az együttes kamat 470 milliárdot tett ki. Ez fojtogatja a költségvetést. Talán ezért kell növelni a nyugdíjkorhatárt, csökkenteni a kórházi ágyak számát, a pedagógusok és oktatók létszámát, magasan tartani a munkanélküliségi rátát és az inflációt.