Képzeljük el, hogy a közeledő ezredfordulón a Föld egy kitüntetett helyén felépítünk egy videokatedrálist, amelynek tévé-monitorokból (projektorokból) összeállított szentélyében 2000. január 1-jén előadásban bejelentkeznek, a millenáris úr- és képfelmutatás pillanatában jelenvalóvá teszik magukat a világ szent helyei (a világ legfontosabb szimbolikus formái). Ön hogyan mutatna be (föl), milyen keretben értelmezne egy szent helyet, milyen, az emberiség számára alapvető szimbólumokat választana, és azok milyen jellemző tulajdonságait emelné ki.

Háttéranyag a tervezéshez:

I. A VIDEOKATEDRÁLIS (VILÁG-LÁTÓ-KÉP)
földi helyének kijelölése

Miért fontos a folyó?

Mint szimbólum egyidejűleg jelenti az egyetemes lehetőséget és a formák áradását, a termékenységet és a halált, és a megújulást.
A szemközti part -- tanítja a zen pátriárka, Honei-neng -- paramita, s ez az állapot túl van léten és nem-léten.
A fentről eredő folyó a zsidó hagyományban a kegyelmet, az égi hatásokat jelképezi.
A legendabéli Szövőnő napéjegyenlőségkor átkel az Ég folyóján (Tejút), hogy egyesüljön az Ökörpásztorral. "Soha ne keljetek át -- mondja Hesziodosz -- a végtelen folyású folyók vizein, mielőtt el nem mondtatok volna egy imát..."
"Amikor az öregasszony eljön a folyópartra, letör egy kis darab kenyeret a part istenének, és leteszi a partra, majd lisztet és süteménymorzsát hint szét a parton. és borral locsolja, s mondja: ťPartisten! Nézd! Eljöttem hozzád. És te, Folyóisten, kinek partjairól vettem e darabka anyagot, vedd kezedbe és tisztítsd meg ezt az embert agyaggal; tisztítsd meg testének mind a tizenkét darabkáját!Ť"
 

II. Mi a VIDEOKATEDRÁLIS?

Szent hely:
-- ahol a menny összeér a földdel
-- ahol az egyik kozmikus régióból átvezetés nyílik a másikba
-- az ember a templomon át ébred a világra, s a templomon át hagyja el. És életének minden fontos állomásán újra templomba lép.

VILÁG-LÁTÓ-KÉP:
-- Meditáción, belső látáson keresztül érzékelni a világot.
-- Technikailag megteremteni a felülről körbenézés, a rálátás lehetőségét.
-- A látófa minden földlakó eszköze és vágya.
-- Rálátni a szellemiekre: égig érő fa.

Videokatedrális:
video (lásd!) vide = lásd!
video: szóösszetételek előtagjaként: kép
videokatedrális -- képszékesegyház, a képfelmutatás temploma. Képfelmutatás, hogy megszűnjön a képtelenség, a képmutatás képtelensége. A videokatedrális tájolt világfa is. Köré van rendezve a kozmosz. Az "igazi föld" nem más, mint maga a kozmosz.

III. Mi jelenik meg a VILÁG-LÁTÓ-KÉP
(VIDEOKATEDRÁLIS) monitorain (szemein)?

-- A világ szent helyei. A világ volt vagy jelenlegi vallásainak kultikus központjai: Jeruzsálem, Róma, Mekka, Delphoi, Tibet, Stonehenge, Bodh-Gaja, Sínai-hegy, Lourdes, Iona stb.
-- Az emberiség alapvető szimbólumai: Erosz, Thanatosz, ünnepek,
-- Bejelentkezik élő adásban a transzcendens.

VILÁG -- LÁTÓ -- KÉP
World Watch Video
Válogatás szemináriumi dolgozatokból

A görögök kapcsolata szimbólumaikkal az emberiség történetében addig egyedülálló fejlődésen ment keresztül. Az ősi mitikus világból kb. a VIII. századtól kezdve fokozatosan nőtte ki magát egy olyan társadalom, melyben döntő szerephez jutott a ráció, az értelem.

A görögök szellemi és vallási kultúrája merőben eltért az őket körülvevő népekétől, köztük a civilizáció igen magas fokára eljutó egyiptomiakétól és kis-ázsiaiakétól. Ennek oka: megélhetésük forrása. A görög szárazföld hegyes, sziklás, nehezen megművelhető, inkább csak állattartásra és szőlőtermesztésre alkalmas. Ezt a szárazföldet viszont mindenfelé körülveszi a tenger. A tengeri kereskedelem nagy számú hajós és kereskedő réteg jólétét és a szellemi javakhoz való hozzájutását biztosította. Utazásaik során megismerték sok más nép kultúráját, így nyitottá és befogadóvá váltak. (Nem is szólva arról, hogy megismerkedtek a mezopotámiai és egyiptomi kultúra minden vívmányával is.) A másik ok alapját is Görögország földrajzi adottságai adják. A görög félszigetet tagoló hegyvonulatok természetes határokat szabtak az oda betelepülőknek. Így bár közös nyelvet és közös kultúrát mondhattak magukénak, mégis különálló politikai közösségeket alkottak. Ezek a közösségek -- a városállamok -- fejlődésük során sokszínű, szélsőségektől sem mentes hagyományokat teremtettek. A fenti két okon túl természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a görög nép maga sem volt egységes. A krétai és a mükénéi korok után a dórok, majd az iónok frissítették fel a görög tradíciót.

A görögök nyitottságának egyik bizonyítéka a rendkívül összetett és változatos görög mítosz- és hitvilág. A két legnagyobb összefoglaló mű, mely fennmaradt, Homérosz Iliásza és Odüsszeiája és Hésziodosz Theogóniája, az i. e. VIII. sz. körül, ill. a VII. században születtek. Ezek már a görög szellemi hagyomány érett gyümölcsei voltak.

A klasszikus kor előestéjén a görögökben -- ahogyan később a XIX. századi Európában is -- megfogalmazódott az igény saját mítoszaik rendszerezésére, leírására. Szembetűnő, hogy itt már nem egy közösség vallási vezetőiről van szó, hanem egy viszonylagos jólétben élő szabad társadalom egyéneiről, akik saját maguk számára értelmezik népük hagyományát. Ezek az írások egy öntudatára ébredt, de a mítoszok világából éppen kilépő nép dokumentumai. Hésziodosz lényegében saját mitológiát épít fel, melyben fontos szerepe van a történelmi távlatnak. Istenek és emberek több nemzedékének történetét meséli el a Világ keletkezésétől az arany-, ezüst-, bronz- és hőskoron át a vaskorig, melyben ő is született.

A szimbólumokhoz -- így a "négy őselem"-hez is -- alapvetően kétféle kapcsolat köti a görögöket. A mítoszok és mondák világában élő görögség még máshogy tekintett ezekre a fogalmakra, mint a klasszikus korban élők.

A görög nép körében sok isten kultusza élt, melyek térben és időben állandóan változóban voltak. Ez a magyarázata annak, hogy egy-egy fogalomhoz több isten neve is kapcsolódott. A földhöz, a tűzhöz, a vízhez kötődő istenek kiemelt szerepe mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítottak ezeknek a természeti elemeknek.

Hésziodosz leírásában mindjárt a második isten a Kháoszból előugró Gaia, a föld istennője. Ő megteremtette magának Uránoszt, a csillagos égbolt istenét, és ők ketten nemzették az istenek második nemzedékét.

A földdel és a termékenységgel sok más istemró is, így Héra, Zeusz felesége, Démétér, Europé vagy Szemelé is kapcsolatban voltak.

A tűz fogalmát mesterségekkel kötötték össze. Prométeusz ellopta az istenektől a tüzet, hogy az emberek űzni tudják mesterségeiket, és ne haljanak éhen. Héphaisztosznak, a kovácsolás istenének a tűz feletti hatalma a mesterember szakmai titkával hozható összefüggésbe.

A víz a görögök számára elsősorban a tenger formájában öltött testet. A világ fölosztásakor Zeusz kapja az eget, Hádész az alvilágot és Poszeidón a tengereket. Ő és három fia erőszakosak és kiszámíthatatlanok, mint a viharos tenger. Aphrodité a szerelem istennője, Poszeidón szeretője, aki a tenger habjaiból született, szintén kapcsolatban volt a vízzel.

A levegő fogalma már nem ilyen egyértelmű -- ezt a mitikus görögség nem ismerte. Kháosz az űr istene. Zeusz az ég istene; talán őket összekapcsolhatnánk a levegő fogalmával, de ez meglehetősen kétséges. (A későbbi görög gondolkodók sokat törték a fejüket azon, hogy vajon a körülöttük levő levegő valamilyen anyag vagy egyszerűen csak űr, vagy épp a kettő valamilyen keveréke. Éppen ezért nem célszerű összekeverni a két fogalmat.)

A görögök nyílt természete a klasszikus korra meghozta gyümölcsét. Fölfedezték maguknak a logikát, és gyönyörűséget leltek alkalmazásában. Szinte sportot űztek a gondolkodásból. Nyílt természetük és a logika imádata rákényszerítette őket, hogy minden nézetet megvizsgáljanak, esetleg el is fogadják azt. Gondolkodóik nem ismertek lehetetlent, nem voltak számukra tabuk. Egymásnak homlokegyenest ellentétes nézeteket vallottak a körülöttük lévő világ keletkezéséről, összetételéről, céljáról. Természetesen ismerték egymás gondolatait, és ez is ösztönözte őket. Ennek a pezsgő szellemi életnek az öngerjesztő hatása két-háromszáz év alatt óriási eredményeket produkált.

Kozmogóniai elképzeléseiket alapvetően befolyásolta az igazságosságba, a jogszerűségbe vetett hitük. Az állandóan változó világban az egymás terhére terjeszkedő anyagok egy állandó szubsztanciában, örök igazságban nyernek önigazolást.

Thálész szerint a víz a legfőbb jó. Szerinte a víz az ősanyag, melyből minden más keletkezett, nézete szerint a szárazföld is vízen nyugszik.

Anaximandrosz egy általunk ismeretlen szubsztancia létében hisz, ez az anyag alakul át az ismert szubsztanciákká, tűzzé, vízzé, földé. Tételét be is bizonyítja, mivel e három elem állandó küzdelemben áll egymással, ha bármelyiket is előnyben részesítenénk, az legyőzné a többit, és így megbomlana az egyetemes rend.

Anximenész szerint az alapvető szubsztancia a levegő. A tűz megritkult levegő, a víz sűrűbb, a föld még sűrűbb levegő. Sőt a lélek maga is az. Ahogyan a lélek összetart bennünket, úgy tartja össze a levegő a világot.

Herakleitosz szerint a tűz az örök szubsztancia, mely mindent mozgásban tart, melyminden anyag küzdelmében munkálkodik. Helrakleitosz nem szerette az embereket és a háborúban, a harcban hitt.

Empedoklész volt az, aki tételesen bevezette a levegő mint anyag fogalmát. Bizonyításképpen egy vödröt fejjel lefelé a vízbe nyomott, és megmutatta, hogy a víz nem hatol belé, következésképp ott is valamely anyag van, és ez a levegő. Szerinte a világot négy szubsztancia alkotja, a tűz, a víz, a föld és a levegő. Ezeken túl még két lényeges szubsztanciát jelölt meg. A szeretet egyesíti az elemeket, a gyűlölet szétválasztja őket. A levegő létezéséből arra a következtetésre jutott, hogy nincsen űr.

Anxagórász tovább csiszolta Empedoklész tanát. Úgy gondolta, hogy az aynagok sok kis részre feloszthatók, és mindig annak látszanak, amiből a legtöbb van bennük. Ő a felfújt bőrtömlőt hozza fel bizonyítéknak az úr tagadására, illetve a levegő létezésére. Mindezek mellé még bevezette az ész szubsztanciáját, mely az élettelen anyagokat élővé teszi.

Az atomisták -- Leukipposz és Démokrítosz -- a többiekkel ellentétben semmiféle ősanyagot vagy szubsztanciát nem ismertek el. Szerintük a világ egy üres tér, melyben sok fajtájú és geometriai formájú atom van. Ezeket az atomokat egy természeti törvény mechanikusan mozgatja. Amikor ezek az atomok összeütköznek, örvényeket alkotnak, és ezekből állnak össze a látható dolgok.

A legkomplexebb magyarázatot a négy elemmel kapcsolatban Platón adja. Kozmogóniájának lényege, hogy kezdetben káosz volt, melyet Isten tett rendezetté, és így jött létre az a világ, melyben élünk. A rendet Isten a számok és a formák segítségével teremtette.

Az, hogy a világ lényege a számokban van püthagoreusok fejtették ki először. Ők rendezték először harmonikus sorokba a számokat, mégpedig a zene segítségével. Számokkal adták meg a húrok hosszát, és így harmonikus hangzásokat értek. A számokat térbeli problémákra vonatkoztatva eljutottak a geometriához.

Platón, mint ahogy a püthagoreusok is, a világot egy gömbnek képzelte, mert a gömb a legtökéletesebb térbeli forma. Ebben a világban a négy elem harmonikus arányban oszlik meg. Mindegyiket egy-egy szám jelöli, és ahogyan a tűz aránylik a levegőhöz, úgy aránylik a levegő a vízhez, és a víz a földhöz. Mivel a világban mind a négy elem szerepel, ezért az tökéletes. Platón azonban nem áll meg ennél, hanem részlétesebb magyarázatot ad, és hozzáteszi, hogy ezek valójában nem igazi szubsztanciák, hanem szubsztancia-állapotok. A világot igazából a számok, illetve az azoknak megfelelő geometriai alakzatok alkotják. A két alap alakzat (mivel ezek a legszebbek az alakzatok közül) egy fél négyzet és egy fél szabályos háromszög. Belőlük épülnek fel a szabályos testek, a tetraéder, az oktaéder, az ikozaéder ér a kocka. Ezek a testek alkotják a tűznek, a levegőnek, a víznek és a földnek megfelelő állapotokat.

A görögök ekkor már egy ötödik szabályos testet is ismertek, a tizenkét darab szabályos ötszögből álló dodekaédert. Ez a test azonban nem építhető fel a két "legszebb" alakzatból, mely Platón rendszerének alapja. Az ötszögből származtatott ötágú csillag a püthagoreusok szent jele volt, misztikus, természetfeletti jelentőséget tulajdonítottak neki. Platón a dodekaéderről azt állítja, hogy isten azt a mindenségre használta fel, midőn csillagképeket szőtt bele. A gömb mellett tehát dodekaéder is a világ, a mindenség ideája.

Platón részletes magyarázatát a kései görögök másik nagyhatású gondolkodója, Arisztotelész egészítette ki. Ő a négy elemhez hozzárendelte a világban található alapvető tulajdonságokat. A tűz száraz és meleg, a levegő meleg és nedves, a víz nedves és hideg, a föld pedig hideg és száraz. Szerinte ezen tulajdonságok bizonyítják, hogy az egyes anyagok között átmenetek is létrejöhetnek. Látható, hogy a legtöbb görög gondolkodónál a kozmogónia alapját a négy elem, vagy azok valamelyike alkotja. Az is szembetűnő jellegzetesség, hogy -- még ha legtöbbjüket vallásos meggyőződés vezette is -- nem mitikus alapon, hanem a logika, egy meglehetősen tudományos eszköz segítségével próbáltak kérdéseikre választ kapni.

A görögöket egyfelől a logika mindenek feletti imádata, a tisztaészbe vetett hit, másfelől különféle miszticizmusok, népi babonák, vallási hagyományok vezérelték szellemi útjukon. Az V. század körüli időszak egy-két nép, így a görögök életében is jelentős változást hozott. Az addigi mitikus szellemben élő társadalmak közül néhány új, szabad szellemű civilizációt hozott létre, melyben az egyéneknek lehetőségük nyílt önállóan gondolkodni, filozofálni a világról. Ezzel persze a mindenség egysége, a népek saját mikrokozmosza összetört, de helyébe az írás által továbbhagyományozott gondolatok sora lépett. Ezek a gondolkodók még a régi világban születtek, de már az újban távoztak el a saját maguk által formált túlvilágra.

Talán ez lehet a nyitja annak, hogy hogyan lehetnek meghatározó elemei ezeknek a tulajdonképpen tudományos kozmogóniai magyarázatoknak olyan mitikus szimbólumok is, mint a tűz, a levegő, a víz és a föld.

A fizika és a psziché világának találkozása:

Mindkét világ közös jellemzője, hogy törvényeit és folyamatait nem lehet elképzelni. Persze van állapot, a valóságos és a szakrális világ metszőpontjában, ahol az ember megpróbál rátalálni az istenire, a magasabb rendűre, az emberen túlira, vagy ahogyan ez a vallásban megtalálható, a bukás előtti állapotra. Ez az emberi vágy az állandó és erőfeszítés nélküli virtuális halhatatlanságra.

És önnek a legfelső régiónak, a halhatatlanságnak tulajdonítható lakóhely lehet a szent hely -- amely kapcsolatban van a kultusszal, az erkölccsel és túlhaladja az érinthetőséget.

Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező helyekre vezet az út, az utazás, amely nemcsak az ígéret Földjének felkutatása, a zarándoklat, hanem magának az igazságnak, a békének, a halhatatlanságnak és a szellemi központnak a felkutatása. Ez értelmezhető mint szellemi előrehaladás, utazás, amelyet az ember saját magában tesz meg.

A kert, a paradicsom iránti nosztalgia jelképezi a tiszta belső érzékelést, amely magában foglalja a magasabb rendű ismereteket és adottságokat, a lélek és az értelem befolyásával együtt.

A mai ember vágyának megfogalmazásában azonban sokkal pontatlanabb. Az emberi fejlődés során, az ember--természet--civilizáció viszonnyal együtt az értékek, értékrendek is megváltoztak. A huszadik században elterjedt néhányjellemző tulajdonság -- a győzelem a dolgok felett, a birtoklás, a hatalom iránti vágy -- lehetővé teszik annak a tévhitnek az elhatalmasodását, hogy helyek, amelyek teljesen más céllal és rendeltetéssel születnek, a közhitben megkapják a "szent" jelzőt, mind a térbeli, fizikai értelemben, mind egy állapot képében.

Az emberek városokat építenek, amelyek messzemenően eltérnek azok eredeti lényegétől. Imitálva a természeti, történelmi, vallási és emberi összefüggéseket, különböző formákat, funkciókat erőszakolnak rá egy urbanizációs rendszerre, amely szinte kizárólag anyagi szempontból elégítheti ki az embert. Így a terek formai bravúrokkal hidalhatók át, az idő km/órával játszható ki, csak a vágyak maradnak továbbra is megfoghatatlanok. És az a bizonyos vágy így deformálódhat ideiglenes erőfeszítéssé valami téves, "álszent" anyagi dolog iránt.

Talán ezért vágynak a gyerekek Disneylandekbe, szüleik a McDonaldsokba. és Pubokba, a fiatalok pedig mesterséges és mesterkélt módon érik el vágyaikat. A világ bármely pontjára elérkezhetnek minimális időn belül, takarékosan, esztétikusan, mégsem elégíti ki vágyaikat az ilyen útról megmaradt képeslap, fotó, felvétel. Villódzó, ideiglenes jelképek, utak, helyek között futkoshatnak csupán, keresve a "szent" dolgokat.

Az ember tiszta belső érzékelése vezethet vissza az egységes, ősi középpont egyetemes érzéséhez, amelyben megtalálható a hely, ahol teljesülhet a szellemi vágy...

A tűzgyújtás céltudatos emberi tevékenység, a legegyetemesebb jele annak, hogy az ember kivált az állatok közül. A tűznél melegszünk, világítunk vele, a természetben távol tarthatjuk a vadakat, ízletesebbé süthetjük rajta ételeinket. Szavaink is őrzik az ősi tűztisztelet emlékét. Erre utalnak a tűz és a vele kapcsolatos gyújt és ég szavak. Például az ég szónak kettős értelme van, az égboltot és az égés folyamatát is jelenti. A népmesékben is fontos jelentősége van a tűznek: a sárkány lángot fúj, tűzpatakon kell átkelnie a legkisebb királyfinak, a ló parazsat eszik stb.

A különböző népeknél a tűz vallási, mitikus, mágikus, szimbolikus jelentéstartalma más és más szerepet játszik a kollektív tudatban. A mítoszok leggyakoribb témája a tűz megszerzése, illetve elrablása. Általában valamilyen lény (leginkább állat) elrabolja a tüzet egy másik lénytől, és az embereknek adja át Tehát a mítoszok szerint volt idő, amikor a tűz felett az állatok rendelkeztek, s nem az emberek. A görög mítoszban viszont Prométheusz titán hozta le a tüzet az embereknek, s ezért súlyosan megbüntette Zeusz, az ég királya.

A hindu mitológiában Agni a tűz istene, egyike a három fő istenségnek. Az egyiptomiaknál Sebek, Phtal, a germánoknál Odin volt a tűzisten. Más mítoszokban nők birtokában volt a tűz, s a férfiak csak később jutottak hozzá, sőt a nők nemi funkciója összefüggésben áll a tűzzel.

Vajda János: Pásztor-órák

A vállad oly hideg, fehér,
Mint a szűz hó a Kárpátokban.
És mégis gyújt, ha közel ér,
Perzsel, mint villám olthatatlan.
Bájad nem ismer éjt, napot.
Hatalma sincs rajtad sötétnek.
Sötétben is ... ah, még csak ott!
Úgy sütsz, lobogsz, hogy majd elégek.

A kereszténység elterjedése óta, sőt még korábbról is vannak bizonyítékok, hogy az év bizonyos napjain a parasztokörömtüzeket gyújtanak, körültáncolják vagy átugráljak. Ezeket a tüzeket leggyakrabban tavasszal vagy nyár közepén gyújtják meg, de ősz végén, vagy télen is lobbannak fel tüzek. Ilyenkor (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, húshagyókor és húsvétkor) az emberek otthonukban kioltották a régi tüzeket, hogy új, szentelt tűzzel gyújtsanak új világot.

A kereszténység sok ősi pogány szokást meghagyott, s azoknak igyekezett új tartalmat adni. Ezek közé tartoznak a Szent Iván-napi tűzgyújtással kapcsolatos babonák. A tűzön való átugrásnak termékenységet fokozó és tisztító hatást tulajdonítottak. A tűz tisztító hatásának kihasználására parazsat tettek az újszülött fürdővizébe. A babona és a varázslás a tűznek tisztító, gyógyító, gonoszűző, megóvó hatást tulajdonított. Szent Flóriánt a tűz és az árvíz ellen hívták segítségül. A tűzzel dolgozók (tűzoltók, serfőzők, fazekasok, pékek, kéményseprők) védőszentje volt. A hiedelmek szerint egyes falvakban Szent Flórián napján nem raktak tüzet, másutt viszont éppen ezen a napon gyújtottak új tüzet.

A májusfaállítás általában a szerelem és az udvarlás jele. A húsvét hétfői locsolás az eladósorban lévő lányok termékenységvarázslását szolgálta.

A gyönyörök kertje sok tekintetben emlékeztet a szerelemligetek ábrázolására. A szerelemnek és a szerelmi játékoknak a vízzel való asszociálása Bosch korában már rögzült.
Az örök ifjúság forrásának ábrázolása is gyakran erotikus.

Őseink a vegetációs erőket férfi és női lényekként fogták fel, s hogy megkíséreljék felgyorsítani a növények fejlődését, "megelevenítették" Pünkösdi Vőlegény és Menyasszony személyében az erdei istenek házasságát. A világ más részein is tudatosan alkalmazzák a szexuális közösülést mint eszközt a föld termékenységének növelésére. Például Jáva némely vidékén a férj a feleségével éjszaka kimegy a rizsföldre, és ott közösülnek, hogy elősegítsék a rizs növekedését.

Tűz és erotika -- Mi az ami, mindkét fogalomban közös?
Talán az, hogy mindkettőhöz akaratlanul is (vagy akarattal) a forróság képzetét társítjuk?
Vagy mindkettő felemésztő, illetve emésztő lehet?
Vagy mindkettő perzsel?
Vagy csak egyszerűen, ahol meleg van, ott vetkőznek, és ahol vetkőznek, ott erotika van, de legalábbis előbb-utóbb lesz?
Vagy az a közös bennük, hogy nincs bennük közös, míg egyiküknél a kifejtett hőhatás pozitív, addig a másiknál negatív, romboló (is lehet).
Vagy... és vagy... és vagy... a jelzőket és metaforákat még hosszan lehetne sorolni, párosítani, ellentételezni, de talán nincs is igazán alapos, minden szempontot figyelembe vevő, feltáró, kiértékelő gondolatsor.

Talán sohasem szabad a tűz fényének bevilágítania az erotika misztikus sötétjét. Talán ott kezdődik az erotika tüze, ahol a tűz melege és fénye véget ér. Talán a fizikális tűz bennünk él tovább, újra gyulladva. Talán mind a "két típusú tűz" birtoklása tett minket emberré.

A ló az ősmagyar mondavilág jellegzetes alakja.

"A néphit szerint a tátos ló, mikint a tátos ember is csodásan születik, emberfogakkal jő a világra, de ezt titokban tartva kell őt felnevelni, akkor csak tátos ember használhatja, ha íly lovat szerzett, akkor azzal nagy dolgokat visz véghez, és különösen a háborúban győzelmes lesz. Egy csallóközi mondás szerint a tátos ló mindig rossz és sovány, míg a tátos ember meg nem veszi: midőn az íly lóra talál, ára után tudakozódik, ha jutányosan kínálják vele, otthagyja, s mindaddig meg nem veszi, míg illő árát gazdája nem kéri. Ha tátos ember íly lóra szert tesz, megy rajta, mint a gondolat, őtet a kard és a golyó nem fogja... -- gebéből lesz a tátos."

Érti az emberi beszédet, óvja a hőst a veszélytől, tudósítja őt a titkos rejtett dolgokról, tanácsot ad neki, természetfeletti erejével megsegíti, magával ragadja országokon át, s mint hősét szabadítót senki utol nem érheti.

Sorsa elválaszthatatlan az emberétől. Kettejük közötti különleges dialektika a béke vagy a konfliktus forrása.

A ló fényes nappal vakon vágtat, és a lovas nyitott szemekkel irányítja a kijelölt cél felé, de éjszaka, amikor a lovas válik vakká, a ló az, aki vezényel. Ha konfliktus van közöttük, a vágta az őrületbe vagy a halálba vezethet, ha egyetértés van közöttük, diadalt hoz magával.

Szent János evangélista jelenéseiben Isten jobbján tartja a könyvtekercset, amely hét pecséttel van lezárva. A pecséteket a bárány vagyis Jézus töri fel. Az első négy pecsétnél négy lovas vonul fel.

Az első fehér lovon ül. Nyíl a fegyvere, ami a keleti királyok szimbóluma. A második pecsét feltörésekor egy vörös ló jelenik meg, a polgárháború jelképe. A harmadik csapás a fekete lóval ábrázolt drágaság, éhínség, mely minden háborúk következménye. A negyedik pecsét feltörésekor megjelenik a halál, nyomában az alvilág. A halál a háborúk és éhínség következtében fellépő pestist jelenti, ezért lovának színe fakó (hullaszínű).

Mind a négy ló az Isten nélküli világ terjedését szimbolizálja.

"Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznakhívták. Igazságosan ítél és harcol... Vértől ázott ruha van rajta, a neve: Isten Igéje... Szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszővel kormányozza őket..."

A fehér lovon való bevonulás egyfajta tabula rasát sugall. A fehér a tisztaság színe. Ez az újrakezdés ítéletet is jelent, jó és rossz megkülönböztetését, a rossz megbüntetését.

Pannóniába érkezve Árpád vezér a marék földet, füvet és vizet egy fehér lóval váltotta meg Szvatopluktól.

Az ember belső erői, amelyek számára a mindennapok eseményei nem adnak keretet, időnként fantasztikus álmokban szabadulnak el. Helyenként egy-egy sétány élete vadabb ritmusra vált. Normális körülmények között napjaink szórakozásai általában veszélytelenül elérhetőek, mint a moziba járás, tévénézés, kerékpározás, teniszezés. Azokra a szórakozásokra, amelyek nem ilyenek, épp az ellenkező a jellemző: kifejezetten betegesek, ártalmasak és társadalmilag is rombolóak, mint a kábítószerezés. Az embernek azonban nagy szüksége van őrültségszámba menő, tudatalatti folyamatok lejátszására.

A primitív társadalmakban ezt az utat a rítusok, a varázslók, a sámánok egyengették. A nyugati társadalomban az álmok megnyilvánulási lehetőségei a cirkuszok, a vásárok, a karneválok. Az utcai színház, a bohócok, az őrült mutatványok, a tánc, a zene, a transzvesztiták és az emberforgatag lehetővé teszik, hogy az emberek belevonják magukat a "játékba".

Képzeljünk el egy széles sétautcát, amely átszeli ezt a területet, két oldalán vásáros bódékkal, az egyik végén szabadtéri színpaddal, amit esetleg közvetlenül a karneváli utcához is csatlakoztathatunk, hogy a kettő kölcsönösen táplálja egymást.

Minden közösségnek van valamiféle nyilvános éjszakai élete. A nagyváros legtöbb szolgáltatása ilyenkor bezár. A nyitva maradók csak akkor nyújtanak kellő lehetőségeket, ha egy helyre csoportosulnak. Az emberek szívesen mozdulnak ki éjszaka, mert a város különleges hangulatot áraszt. A szolgáltatások meghitt tereket fognak közre, fényekkel és kószálásra alkalmas helyekkel, ahol érdekesen el lehet tölteni néhány órát.

Egy-egy filmszínház, étterem és bár, éjfélig nyitva tartó könyvesbolt, dohánybolt, italüzlet, kávézó, játékterem és kaszinó...

Minden szubkultúra központot igényel közélete számára: egy helyet, ahol egyaránt lehet nézelődni és mutatkozni. A sétány, az esti korzó általánosan elterjedt Olaszország, Spanyolország, Mexikó, Jugoszlávia, Szicília és Dél-Amerika kisvárosaiban. Az emberek fel s alá sétálnak, barátaikkal találkoznak, megbámulják az idegeneket, és hagyják, hogy az idegenek is megbámulják őket. Ezeken a helyeken a sétány nagyszerűsége mindössze annyiból áll, hogy a hasonló életmódot élő emberek összejönnek, hogy kifejezzék a közösséghez tartozásukat. A sétányt társítani kell olyan létesítményekkel, amelyek önmagukban is vonzerőt jelentenek, például kis boltok és falatozók sokaságával.

Egy-egy egészen nagy sétány megfelelő színhely lehet karnevál és egyéb rendezvények számára is. Semmi sem teszi elevenebbé az éjszakai életet a zenénél és a táncnál. A tánc az utcán az öröm felső fokát jelzi. Sok kultúrkörben ennek valamilyen változata ma is él. Szabadtéri pódiumokat állítanak fel, és fesztiválokat rendeznek, amelyek alkalmával mindenki az utcán tapsol és táncol. Karneváli jelmezek tehetik misztikussá a felvonuló tömeg áradatát, melyben fehérre maszkolt arcok, színes tollakkal díszített flitteres ruhák teszik mozgalmassá a korabeli hangulatot árasztó várost. Eklektikus kavalkád, hagyományőrző és -bontó magatartás hozza lázba a napokon át tartó játékok játékosait. A résztvevők élvezik a szerepeket, amelyek a polgári megkötöttségek alól mentik fel őket. Részeseivé válnak egy szabályok nélküli közösségnek, egy elképzelt világnak. Felszabadulnak a gátlások s a szerepek felcserélődnek.