Szent helyek
Rovatunkban folytatjuk a "Pattern Language" című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language: Towns, Buildings, Construction. New York: Oxford University Press, 1981. 1171 p.) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.
 

Voltaképpen mi egy templom vagy kápolna? Természetesen: az imádság, a szellem, az elmélyülés helye. De az ember szemszögéből nézve mindenekfelett: kapu. Az ember a templomon át ébred a világra és a templomon át hagyja el. És életének minden egyes fontos állomásán újra templomba lép.

Azok a szertartások, amelyek az ember születését, felnőtté válását, házasságát és halálát kísérik, alapvetőek az emberi kibontakozás számára. Amennyiben ezek a szertartások nem kapják meg a kellő érzelmi töltést, lehetetlenné válik az ember számára (akár férfi, akár nő), hogy mindenestől át tudjon lépni az élet egyik szakaszából a következőbe.

A tradicionális társadalmakban, ahol ezeket a szertartásokat rendkívüli méltóság és tisztelet övezi, ez többek közt az őket körülvevő fizikai környezet támogatásának is köszönhető. A rítusok ilyen vagy olyan tormában mind átjáró, kapu szerepet töltenek be. Természetesen egy kapu önmagában nem hoz létre rítust. De ugyanígy igaz az is, hogy rítusok nem tudnak kifejlődni olyan környezetben, amely nem felel meg számukra, vagy megfosztja őket rendkívüli jelentésüktől. Egy kórház nem megfelelő hely a keresztelés számára, egy hullaház lehetetlenné teszi a gyász átérzését.

Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, igen lényeges, hogy mindenkinek alkalma legyen valamiféle társas kapcsolatba kerülni embertársaival, amikor saját maga vagy közeli barátai életüknek ilyen kritikus pontjain haladnak át. E pillanatok bensőséges közössége szükségképpen olyan helyekhez kötődik, amelyek valamiféle szellemi kaput jelentenek.

Vajon milyen környezet, milyen fizikai forma felel meg a "szellemi kapuátjáró" feladatának és hozza létre azt a szentséget, áhítatot, valamint a földhöz kapcsolódás (ősi) érzését, amely a rítusok jellemzője?

Természetesen ennek részletei kultúránként mások és mások. Bármi is az, amit szentként tisztelnek -- akár természet, akár istenség, akár speciális hely, szellem, szent ereklyék, a föld maga vagy egy eszme --, kultúránként más-más formát fog ölteni, és az őt támogató külső környezet is más és más formát igényel.

Úgy gondoljuk azonban, hogy van egy alapvető jelleg, amely különböző kultúrákban sem változhat meg. Úgy tűnik, bármi legyen is a szent tisztelet tárgya, csak akkor hathat igazán szentnek, ha nehéz megközelíteni, ha a hozzá vezető úton több átmeneti stádiumon kell átjutni, közbeiktatott várakozásokkal, megközelítési szinteket, fokozatos feltárulkozást élve át, lépésről lépésre kevesebb lepel takarja a misztériumot, ahogy a kapuk sorozatán áthalad a közelítő. Sok példa akad erre: az egyik Peking belvárosa; a másik az azték áldozatok helyei, amelyek lépcsőzetes piramisok voltak, s minden lépcső közelebb vezetett az áldozati oltárhoz; a harmadik az a tény, hogy bárkinek, akit a pápa audiencián (kihallgatáson) fogad, mind a hét várószobában várakoznia kell; a negyedik példa az Ise szentély, Japán leghíresebb szentélye, amely egymásba nyíló terek sora...

Még egy átlagos keresztény templomban is először a templomudvaron kell áthaladnunk, aztán a templomhajón, majd -- speciális alkalmakkor -- juthatunk a szentély korlátján túl, de csak maga a pap léphet a tabernákulumhoz. A szent ostyát öt, egyre szigorúbb lépcső előzi meg.


Belső szentség, küszöbök, egymásba nyíló terek, bejárat
 
Ez a lépcsőzetesség és egymásba ágyazottság -- úgy tűnik -- az emberi lélek alapvető sajátságának felel meg. Úgy gondoljuk, hogy minden közösségnek, függetlenül hitének sajátságaitól és attól is, hogy ez szervezett formát ölt-e, igénye van erre. Szüksége van olyan helyekre, ahol kapuk során átlépve átélheti egy szent középpont lassú, fokozatos megközelítésének érzését. Ha létezik ilyen hely egy közösségben, még ha nem is kötődik valamely sajátos valláshoz, úgy gondoljuk, lehetővé teszi a "szentség" átélését valamilyen formában. Fokozatosan beköltözik azoknak az embereknek az életébe, akik ebből az élményből részesülnek.

Tehát: minden közösségben és szomszédságban alakuljanak ki szent helyek. Alakítsuk ki egymásba nyíló terek sorozatát, amelyek mindegyikét kapuátjáró jelzi, s mindegyik egyre bensőségesebb és szentebb jelleget ölt, s az utolsó, legbelső, végső szentség csak úgy legyen elérhető, ha a külső fokozatok mindegyikét érintve jutottunk el hozzá.

Az egyes terek közti elválasztó küszöbök fölé építsünk kapuboltozatot. Minden kapunál alakítsunk ki egy helyet, ahol el lehet időzni a következő, belsőbb tér feltáruló látványa előtt. A legbelsőbb szentélyben pedig valami olyannak adjunk helyet, amit ihletett és méltóságos csend vesz körül -- talán csak egy fa vagy víztükör látványa.