Talán már arról is volt sejtése, hogy nem sokkal épületes beszélgetésük után a világ egy másik szegletében megszületik az az eszköz, amely az ő racionális világképének leginkább megfelel: a számítógép, és végre mindenki belátja, hogy milyen gyerekségekkel töltötte addig az idejét. Hiszen csak bele kell táplálni az azonosítási kódot, és feketén-fehéren kiderül, ki is az illető. Azazhogy a felhasználó. A számítógép nemcsak munkát, információkat, játékokat nyújt, hasznosra fordítja az elpocsékolt másodperceket, de még az ilyen lehetetlen látogatóktól is megkíméli az embert, akik beszélgetés ürügyén felzabálják a télire eltett finomságokat, mint Micimackó.

A hálózat csapdájában című új amerikai filmsiker -- rendezte Irvin Winkler -- Nyuszi gondolatmenetének meghosszabbítása a mába. A történet röviden így foglalható össze: egy programozó lány munkája közben véletlenül rátalál egy nagyszabású számítógép-kalózszervezet létezésére. Ez a felfedezés néhány nap alatt felszámolja egész életét: neve titokzatos módon kitörlődik minden lehetséges adattároló központból, és egy másik személy azonossága kerül a helyére. Házát valaki eladja, munkahelyére az ő neve alatt másvalaki ül be, a "hálózat" eltünteti minden személyes és hivatalos vonatkozását annak a ténynek, hogy ő létezik, ráadásul meg is akarja ölni. Mindez azért lehetséges, mert a lány -- akinek fésületlen, félvad, de okos és érzékeny figuráját Sandra Bullock alakítja -- gyakorlatilag nem is létezik. Évek óta a szobájában ül, számítógépek előtt, azon keresztül érintkezik kollégáival, ismerőseivel, azon rendeli meg a vacsoráját, a komputerrel osztja meg vágyait és néha-néha előbújó saját gondolatait. Anyja emlékezet-kieséses Alzheimer-kórban szenved (egyre elterjedtebb, gyógyíthatatlan betegség, talán nem független az információs központú társadalomtól), apja nincs, a szomszédok szinte nem is látják. A szerelemre, egy korai csalódás után, valahogy nem marad energiája. Az Angela Bennett nevű programozó tehát csak virtuálisan létezik, ami azt jelenti, hogy egyedül ő maga tud magáról. A számítógépre szerelt világ számára pedig ilyesmi nincs. Vagy adatolható valaki, vagy nem, és ha benne van is az adatbankban, másodpercek alatt valaki másra cserélhető. Ontológiai bizonyossága egy elektronikus betű- vagy számsor.

Identitás?

Angela Bennett identitása nem akkor tűnik el, amikor adatait törlik a számítógépes nyilvántartásokból és meg akarják ölni. Sokkal-sokkal előbb: egy tudatosan nem is felmért pillanatban, amikor megadta magát a számítógép nyújtotta kényelmes elzárkózásnak. Amikor befalazta magát egy olyan személytelen életmódba, az informatika álbirodalmába, ahonnan emberként visszajönni szinte lehetetlen. Van hát mit törlesztenie. Meg is teszi, amúgy férfiasan. A film logikája ugyanis a továbbiakban nem tart lépést a nagyszabású ötlettel, hanem hátrafarol a romantikus kalandfilmek dramaturgiájához. Angela egyedül veszi föl a harcot a szervezettel, életmentő partizánakciójában végül eljuttatja a helyes adatokat az FBI-nak, és egy leleményes komputervírus segítségével "legyilkolja" a világhatalmat átvenni készülő programot. Az eredetiség eltűnik, mint az a bizonyos szürke szamár (név szerint Füles) a ködben, győz a jó -- és Angela újra békében odaülhet barátságos meleg szobájába, a halkan zsongó számítógépek elé. Mintha mi sem történt volna. Hogy mit mondana erre Micimackó? Pritty-pratty-prütty.

Környezetvédelem?

A napokban Budapestre látogatott L. H. Landweber professzor, az Internet nevű társaság elnöke, és a következőket nyilatkozta: becslések szerint tíz éven belül az USA dolgozó lakosságának egynegyede fog a hálózatot felhasználva otthon dolgozni. Ez a fajta munkavégzés olcsó, kényelmes, ráadásul környezetkímélő: nem lesznek közlekedési dugók, kevesebb utat kell építeni, csökkenni fog a stressz, állítja az információs gépezet ura. Gyanakszom, hogy a világ egyetlen környezetvédő mozgalma sem erre a cinikus megoldásra gondolt, amikor a Föld globális pusztulása és a mértéktelen urbanizáció ellen tiltakozott.

Angela Bennett még "csak" egy egész Amerikát fenyegető programmal küzd meg, történetét a film készítői személyes krimivé puhítják. Mert így még megoldható (pláne hogy találtak mellé egy szemrevaló bérgyilkost is). A számítógépes hálózatok valódi hatalom átvétele viszont egy újabb, gyors tennivalókkal szembenézni kényszerülő mozgalom csíráit veti el, javaslom, mondjuk így: az embervédelemét. Hallom, Amerikában már munkacsoportok kutatják a napjukat számítógép előtt töltő emberek súlyos pszichés zavarait, köztük a kommunikációra való képtelenséget, a beszéd és az írás lassú leválását az értelem tartományáról, a közösségben való részvétel bedugulását. Nem sok esélyük van a multinacionális hálózatokkal szemben. Amíg az ember értelme nem nő fel saját technikai lehetőségeihez, addig talán még a környezetnél is nagyobb veszélyben van. A természet ugyanis önnön forrásaiból egy darabig még képes az öngyógyításra. De az ember már régen szakított az eredendően belé programozott teremtő tudással, felcserélte azt az eszközök gátlástalan használatával, így fokozatosan sorvasztja saját képességeit. Átruházza azokat a számítógépre, s ezzel kiadja a kezéből a beleszólás lehetőségét: nem képes másokhoz kapcsolódni, megszűnik a világról alkotott önálló képe, bármi és bárki szabadon befolyásolhatja bármilyen irányban. Információkat szerez, de közben azok felemésztik őt magát, eredendő életlehetőségeit. A hatalom megbízásából dolgozik, hiszen a mindent átfogó információ egyenlő a láthatatlan hatalommal, és az lényegénél fogva emberellenes.

Önazonosságról tehát már régen nem beszélhetünk. Sem egyéni, sem társadalmi szinten -- ennek példája éppen a mi kelet-európai térségünk, ahol a volt rendszer alól kibújt államok majdnem kizárólag csak negatív definíciókkal képesek önmaguk azonosítására. Az eredmény ugyanaz a pszichopatológiai kórisme, mint a nyugati információs társadalmak egyéni szintjén, de ámokfutás helyett már népirtó háborúkkal.

Az említett film parabolikus képe egyértelmű: nem egyetlen ember létvesztéséről van szó, hanem a lét rohamos transzformálódásáról. Az ember, miközben büszkén vallja, hogy tudása egyre gyarapszik, kizárja önmagát az emberhez teremtett világból. Valódi közösségek helyett virtuálisokkal vigasztalja magát, miközben képtelen a másik szemébe nézni. Micimackó ilyen esetekben sajnálkozva vonulna a kuckójába, egy csupor méz kíséretében. És mi hová menjünk?