Gólem

Az ember felosztja a teret. Nemcsak a teret; az időt, a tudatot, a lelket, szellemet is. Az Istentől tanulta mindezt, aki a teremtéskor elválasztotta a sötétségtől a világosságot, égtől a földet és a vizeket a szárazföldtől. Napot, holdat, csillagokat teremtett és kijelölte helyüket az égen. Mindezt az emberért tette, hogy el tudjon igazodni a világban, hogy otthon érezze magát benne. Az Úristen ügyes volt, az égi és földi szférák pont oda kerültek, ahova valók és mindegyiknek megvolt a maga szerepe a mindenség nagy rendjében. Embert is teremtett a számtalan bogár, hüllő meg négylábú tetejébe. Az Úristen büszke volt, mert az ember hasonlított rá. Azt gondolta, hogy rábízhatja legalább a mindenség egy félreeső, bár határozottan jól sikerült szegletének a gondjait. 

Jó lenne szállni, teremteni, alkotni szabadon, gondolta az ember. És egy pohár borral a kezünkben a diófa alatt figyelni, hogy milyen zseniálisan működik az egész -- ahogy az Úr is teszi. Mert igaz, hogy szétválasztotta a dolgokat, de nyomban egymáshoz is rendelte őket, megalkotva a Mindenség egyetlen, végtelen élő szövetét. Az ember is Istenre akart hasonlítani, aki dönt létről és nemlétről; aki teremt és ezzel bizonyítja, hogy felette áll mindennek.

Az ember körbenézett a világban és a fejét csóválta. Igaz, ami igaz, lakható, kellemes, de az a fa mit keres ott? És az a víz miért arra folyik és nem erre? Az ember elkezdte átrendezni a világot a maga ízlése szerint. Először is különválasztotta magát a természettől. Megkülönböztetett jót és rosszat. Úgy gondolta, hogy vannak dolgok, amelyek kellemesek, szépek, hasznosak és vannak, amelyek nem kívánatosak. 

Nem tudja elviselni, hogy ő is csak egy -- jóllehet nem akármilyen -- szál ebben a szőttesben. Kibújik és maga akarja szőni a szövetet. Megalkotta hozzá az eszközöket, előkészítette az anyagokat, berendezte a műhelyt.

De a nagy Mű még várat magára. Van, aki lázasan dolgozik, vagy már le is tette az asztalra a maga alkotását. Vannak műhelyek, ahol többen egymásra figyelve keresik a bölcsek kövét, van aki lemondóan vagy épp cinikus vigyorral legyint, és visszavonul a világnak abba a zugába, amelyet a magáénak tud tekinteni. Hogy ez otthon, kert, vagy csak egy menedék, esetleg valamilyen ZÓNA, amit kapcsolatok nélküli más terek vesznek körül és ahol az emberrel bármi megtörténhet?... Végül is ember-e még aki bármilyen minta, helyzet, kultúra, eszköz vagy ideológia foglya -- vagy csak önazonosságától megfosztott antropoid, médium, gólem?

A Teremtő a diófa alatt elmerenghet, jól van-e ez így. Az ember azonban nem kérdez. Tudni vél jót s rosszat. De a maga által létrehozott terekben bolyongva többnyire elmegy a nagy lehetőség, a másik ember mellett. És néha önmagával találja szembe magát. Vagy épp ez lenne az igazi kihívás: Önmagunkban megteremteni a Mindent, és a kölcsönös vonzások erőtereiben működtetni a világot? 

Emberfeletti -- isteni -- feladatnak látszik.