A fényképet nézve megállapíthatatlan, hogy mikor és hol menetel ez a férfi. Vonulásából sejthetjük, nem földi, köznapi ügyekben jár el. Vélhetjük Ady nagy vágyát teljesíti be: a kegyetlen, hosszú Léviátán kígyót kemény látogatja meg nagy erős fegyverével. 

Majd húsz évvel ezelőtt egy jóra szerveződött társasággal elhatároztuk, hogy Tokajban házat építünk. Olyan házat, ahol összegyűlhetnek a megcsúfolt és feledésre ítélt ősök árnyai, elhozhatják az időben homályossá maszatolt ügyeiket, szúette tárgyaikat, hogy fényesedjenek, hogy föltámadjanak, hogy bennünket segítsenek. Mivel nem egyszerű házépítésről volt szó, hanem inkább templomról, ezért templomépítőt kellett keresni. Templomépítőt egy olyan korban, amikor a fasiszta és kommunista Zónák uralma állandó templomrombolásban teljesedett ki. Illyés Gyulát parafrazálva mondhattuk: ha templom épül, az is csak nekik épül. Ebben a lelki és szellemi szükségállapotban találtam rá a 70-es évek elején Makovecz Imrére, a zsindelyes avar-magyarra, a templomépítőre, az építészre, aki nem is tud mást építeni, csak templomot. Azóta figyelem nagylászlói földi vonulását, újfajta pokoljárását.

Utólag visszatekintve is látszik, hogy fontos találkozások történtek a 70-es évek közepén Magyarországon. Mintha fölhasadt volna a hazugság kék kárpitja, mintha trianonos lelkünk új reményeket talált volna. Írók: Csoóri Sándor, Nagy László, építészek: Csete György, Kerényi József, Makovecz Imre és a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjai: fafaragók, kerámikusok, szövők, kovácsok és gyékényesek találkoztak fittyet hányva az 1945 után bevezetett magyar szellemi gyülekezési tilalomra. Akik ott voltak, sok mindent megértettek magyarság és tisztesség dolgairól, s szinte kivétel nélkül mind pokoljárók lettek, pokoljárók egy nemzetért. Legelőször Nagy László hasította meg gyöngyház nyelű kisbicskájával, gyémánt költeményeivel a huszadik századvégi magyar pokol bugyrait. Majd sorra a többiek, akik erővel és lélekkel bírták. Így Makovecz Imre is, bár ő nem a hagyományos úton. Közülünk talán ő értette meg legmélyebben az illyési intelmet. Ő tudja, annyira kifordult a világ, hogy ma már a pokoljárás is a poklot szolgálja. Egy összezavart világban megkülönböztethetetlen a tiszta emberi vállalkozás és a sátánista szimbólumokkal manipuláló álművészi álutazás drogomániában. Ki lehet ma oly naiv hitben, lélekben, hogy kígyómarta szép szerelmét, mint Orfeusz Euridikét, kiénekelheti Hádesz karmaiból? Akkor csak a feltétel volt teljesíthetetlen, ma a lány is megrontatna.

Ki lehetett olyan naiv a 70-es évek végének Magyarországán, hogy azt gondolja: a Zóna engedi könnyedén áttörni falait. Ki hihette, hogy a Zóna engedi gyülekezni az erőket maga ellen, és egyáltalán, ha engedné is, hol vannak azok az erők, amelyek újra tudják szervezni a nemzetet. Hiszen nem csak a mindennapi cselekvésbe, hanem már a nyelvbe is kezd behatolni a kisajátító idegenség. A test, az ország, az anyag megszállása után elkezdődött a "lélek megszállása". Ez a történelmi idő azonban egyszerre tragikus és nagy lehetőségekkel teli pillanat. Tragikus, mert a lélek elleni invázió azt sejteti, közeleg az idők teljessége. Nagy lehetőségekkel teli, mert a brutális fizikai hatalmi technikákról a finom lelki hatalmi trükkökre váltó erő sebezhető. Védtelen, mint vedlés közben a kígyó. Régi technikáit már nem tudja alkalmazni, az újban még ügyetlen. Ez az a pillanat, amikor még a kriptát is át lehet építeni az élet templomává. Ilyenkor még Thanatosz is meghátrál. Ilyen helyzet alakult ki a hetvenes évek végének Magyarországán. A kulturális elit pontosan érzékelte a lehetőséget, s különböző utakon el is indult, hogy elhagyja a Zónát. Voltak, akik csak a politikai cselekvés kereteit feszegették, voltak, akik messzebbre tekintettek és a szellemi, lelki "cselekvés" megrongált épületeit kívánták helyreállítani. Ez utóbbiak közé tartozott Makovecz Imre is. A férfi, aki a fotón elszántan jön kifelé valahonnan, és látszik rajta; pontosan tudja, hová tart és mit akar csinálni. Házat építeni megy, mert érzi, hogy eljött a Zóna ádventje. Egy szent helyet keres, és meg is találja a két folyó találkozásánál, Tokajban. Leveri a jelölő cövekeket és kijelenti: "nem titkolt ábrándom egy szerves emberi világ rendszere. Ezt az épületet is, mint más munkáimat is, olyan jelek megtestesülésének tartom, melyek magukba vonzzák azt a szellemiséget is, mely nem szubjektív vagy objektív, hanem az, ami, s amelynek elsinkófálása beteggé teszi az embereket." Majd így folytatta: "akkora bajban vagyunk, hogy őseinket, a halottakat kell segítségül hívnunk, de nem csak jelképes értelemben kell számítanunk rájuk, hanem megfoghatóan, mint egy zsák krumplira."

Mielőtt felületességünkben gyorsan legyintenénk, hogy ez csupán szómágia, idézzük emlékezetünkbe az azték mitológiát: Quetzalcoatl azért száll le az alvilágba, hogy felhozza onnan a holtak csontjait, s új emberiséget teremtsen belőlük a régi helyett, amely elpusztult a világkatasztrófában.

Ősi emberi képzet hinni a fent, a magasban lévő hazában, a "legfelső országban", a Paradésában. Ugyanolyan ősi elgondolás, hogy egy kozmikus katasztrófa menekültjei, elsüllyedt világok, megalázott, megfojtott népek túlélői megalapították a földalatti birodalmat: Agarthát, ahonnan azóta is irányítják a földi történéseket, de eljön majd az idő, amikor Agartha népei előjönnek barlangjaikból, hogy ismét tulajdonukba vegyék a felső országot.

A 70-es évek végén Tokajban felállítottunk három hatalmas oszlopot. Az egyiket, a tizenkét csigolyásat befestettük a színskála színeivel, kétágú szarvat tettünk a tetejére, hogy felkeljen közte a nap és lássa, hogy megjöttünk. A másik oszlop köré Makovecz Imre irányításával egy fakupola templomot építettünk, és a ház elé Samu Géza egy fapikkelyes totemoszlopot állított. Ezzel eljött a Zóna adventjének ideje; kapu nyílt a Magyar Agarthához. Azóta egyre hallhatóbban, egyre erősebben, megállíthatatlanul litániáznak elő a magyarság megcsúfolt ügyei, megcsúfolt szavai. A Zóna ádventje nagy változásokkal terhes.

Az a férfi, aki akkor, majdnem húsz évvel ezelőtt a fotón is láthatóan kemény léptekkel kijött az erdőből, azóta is rendíthetetlenül járja az útját. Néha eltűnik a szemem elől, majd különös mosollyal az arcán kerül elő. Ilyenkor tudom, ismét sikerült neki egy újabb kaput építenie a Magyar Agarthához.