Fábián László

Mélabú

Az ember egyik legnagyobb trükkje a halállal szemben: annak megvetése. Valamikor, amikor még az önfeláldozások divatban voltak, születhettek ilyen mondatok: halált megvető bátorsággal indult szembe az ellenséggel. Halált megvető bátorság. Vagyis ha végiggondoljuk a szószerkezetet, észre kell vennünk, ezúttal különleges kurázsival találkozunk. Nem akármilyen bátorság az, amelyik a halált megveti. A haláltól ugyanis a bátrabbja is fél. Aki attól sem, az egészen kiváló hős.

A halál megvetése általában egy kicsit mindig az élet megvetése is.

Fordítva ez nem igaz; az élet megvetése nem jár együtt szükségképpen a halál megvetésével, ugyanakkor kétségtelenül fölszabadít a rettegés alól, hiszen amit el kell hagynunk, nem érdemes arra, hogy aggódjunk miatta.

Sőt.

Ez az aszkéta álláspontja.

Az aszkéta annyira hívságosnak, talminak, értéktelennek tekinti az életet, hogy annak örömeit sem becsüli, nem óhajt részesülni belőlük, inkább fölébük óhajt kerekedni, és lenézőn szemlélődni arról a magaslatról. Ezt jobbára annak reményében teszi, hogy a halál majd megváltja őt ettől a szörnyű élettől, átsegíti egy másik világba, ahol az öröklét káprázatos gyönyörűségei, az isteni kegyelem fogadják. Vagyis megingathatatlan hite adja neki az erőt, hogy megvesse a földi életet. Megteheti, hiszen biztos ígéret van a tarsolyában: a túlvilágon végtelenbe nyúló létezés ígérete.

Csábító ajánlat -- mondhatnánk, ha olyan könnyű lenne lemondani az evilági örömökről.

Még a hívő ember is joggal érvelhet: de hiszen a világot Isten teremtette. Azért teremtette bele a jót, a szépet, az örömet is, hogy az ember kedvét lelje benne és még inkább megértse az ő mindenható jóságát, szeretetét. Azaz: kötelességünk elfogadni nemcsak a földi létet, de annak mindennapi gyönyörűségeit is, mert Isten dicsősége nyilatkozik meg általuk.

Természetesen az aszkéta másként látja, mást lát a földi hívságokban. A Másik (az ördög) csábítását, amely ezekkel a talmi értékekkel akarja megrontani az ember viszonyát Istennel; az ember pedig gyarló, esendő, rendre enged a csábításoknak.

A Másik, az örök ellenfél, a Gonosz, az Antikrisztus. Antikrisztus, mert minden erejével, összes fortélyával (ezek számosak) a megváltás művének lerombolásán mesterkedik, az embert mindössze eszköznek tekinti a Mindenhatóval, a Jóval folytatott küzdelmében. Az aszkéta ebben a küzdelemben a saját sorsát látja, amely összefügg az Igazság győzelmével, tehát nem enged a Másik csábításának, éppen ellenkezőleg: minduntalan leleplezi trükkjeit.

Aszkéták úgyszólván minden korban éltek, szerepük azonban korántsem mindig egyforma. A remeték, az "oszlopos" szentek aszkézise egészen más, mint Meteora szerzeteseinek elhülyült (Hamvas Béla véleménye) aszkézise, és még inkább különbözik a huszadik század egyes politikai ámokfutóinak (Dzserzsinszkij, Gerő stb.) tüntető aszkétizéstől, noha az utóbbiak is megvetették az életet, többnyire azonban a mások életét.

Amikor az aszkétáról beszélek, első sorban a késő középkor nagy önmegtartóztatói járnak a fejemben, akik már előre, életükben megaszalódtak a pokol lángjaitól, a gyehenna tüzétől, és emblémáivá soványodtak annak az általános riadalomnak, amely a kor emberén eluralkodott. Huizinga szerint ez a rémület mégsem bennük fogalmazódott meg elsődlegesen, hanem a költőkben, krónikásokban, akik úgy vélték, méltatlan korban élnek, "mely hanyatlásban tántorog tova" (Eustache Deschamps). Nem más ez, mint a túlérett korok ismert rezignációja, dekadenciája, miszerint az előző korok mind jobbak, daliásabbak, értékesebbek voltak. A dekadencia szokványos melankóliája. Nem szabad megfeledkezni róla, hogy néhány évszázad múlva Baudelaire is azt írja majd az életről, hogy az une oasis d'horreur dans un désert d'ennui (ocsmányságok oázisa az unalom sivatagában). Mélabús póz, amely tartalmaz igazságokat, rögvest az élet és a halál "értékeinek" összevetését.

Ugyanakkor a középkorra a vágáns dalok, a Carmina Burana is jellemző, meg a végtelen számú "szerelmesek kertje" metszet, amely mégsem az elfordulást hirdeti az élvezetektől. Vagyis a középkor éppen olyan, mint a többi; ha csak a halálvágy dominált volna, nemigen lenne módunk nyilatkozni róla.

Az aszkéta amiatt lehetett jelentős figurája, hogy már létével folyvást a halálra emlékeztetett. Memento mori. Kifordult szemei a túlvilágon függtek, az esélyeket lesték az ember kiirthatatlan reményeinek beteljesülésére, az örök életre. Alighanem emiatt jutott akkora szerephez az ars moriendi, a meghalás művészete is. Úgy hagyni itt ezt a világot, hogy semmit se vétsünk az isteni törvények ellen, és kegyelemként fogadjuk a halált, amely valójában csupán a biztonságos átmenethez vezető híd. (A zen-buddhizmus még rafináltabb metaforát alkalmaz: "kapujanincs átjáró".)

Az aszkéta többnyire szélsőséges individualista: önnön lelkének megmentésével van elfoglalva. Ennek megfelelően a közösségnek szóló ajánlatai inkább önigazolások. Az aszkéta az örök halál kicselezésének trükkjeit firtatja. Tudja ugyanis, hogy nem maga a halál rossz, hanem az örök halál, amiből nincsen visszaút, föltámadás vagy más menekvés. Nem véletlen, hogy a modern fizikai gondolkodásban ahányszor újabb és újabb dimenziókra terelődik a figyelem, jószerivel annyiszor merül föl az általam itt leegyszerűsített gondolat, hogy a halál esetleg "csak" dimenzióváltás, átkerülés egy általunk megismerhetetlen, de valóságos világba. És ez nem metafora. Valamiképpen azonban a metafizika fizikai becserkészésének tűnik föl, ami meglehetősen hátborzongató paradoxonnak látszik, ámbár ismerünk érvényes paradoxonokat.

Csak hát korunkban a metafizika szerfölött gyanússá vált a filozófiában. A megismerés áthághatatlan akadályát látják benne. Az objektiválhatatlant. A szellem tartományát, amely megint csak gyanúba vonható metaforának mutatkozik, ha pedig gyanúba vonható, egészen biztosan meg is teszik; lásd Derrida dolgozatát Heidegger ürügyén.

Biztosan igaza van Határ Győzőnek abban, hogy "a lét a létező létezése", de miért következnék ebből, hogy "a metafizika a képzelgések elcsapongása"? Legföljebb az, hogy a metafizika fizikai megközelítése nem paradoxon, hanem egyenesen nonszensz. Ahelyett, hogy efféle álkövetkeztetéseket vonna le a bölcselő író, inkább gondolata első felének tautológiájára figyelmezhetne, méghozzá nem azzal a lenézéssel, amellyel általában a tautológiát kezeli, hanem annak belátásával, hogy a létezéssel kapcsolatos kérdések megválaszolása mindig tautológiába torkollik: a végső igazság az önazonosság igazsága. Az ún. "elcsapongás" éppenséggel a létezés tautológiájából származtatható.

Belecsapongás a metafizikába.

Az a lehetőség (?), hogy sorsunk után ugráljunk; pontosabban szólva: valahogyan elébe kerüljünk (ami -- lényegében -- ugyanaz). A melankólia annak a kétségtelen fölérzése, hogy ez a lehetőség valójában csalóka látszat, magunk megmentésének jól kivehető igénye szüli -- közönséges öncsalásképpen. De még ez sem jelentheti szükségszerűen a metafizika tagadását, inkább csupán megtapasztalhatatlanságát. A hajdankor (de Hamvas aranykort írna) embere átlépte a rejtett vagy kevésbé álcázott csapdát, nem megtapasztalni akarta a metafizikát, hanem a kinyilatkoztatásban próbálta fölfogni élményét. Hogy milyen ez az élmény, azt ismerhetjük -- teszem azt -- Hénoktól vagy az Apokalipszis szerzőjétől, esetleg a későbbi nagy misztikusoktól is. A titok lényege azonban rejtve marad. Emlékeztetnék a kinyilatkoztatásra váró Mózesre, aki az égő csipkebokrot látja, a távolságtartó fölszólító isteni parancsot hallja, de fölteszi az egyetlen valós kérdést: Ki vagy te? A válasz pedig: VAGYOK, AKI VAGYOK.

A legfélreismerhetetlenebb, a legegyértelműbb tautológia; a bizonytalan hitű, kétkedő emberek (ezek vagyunk többen) melankóliájának apadhatatlan gerjesztője.

Jegyezzük azonban meg: az aszkéta nem a mélabú lovagja, az igazi aszkéta hívő, szilárdhitű, alkalmasint bigott ember, aki tudja, hogy a Megnevezhetetlen -- a Legfőbb Jó; ez a jóság pedig semmiképpen nem fog benne hívő teremtettjeinek ellenére tenni. Némileg bonyolultabb (és szembeszökően elvontabb is) a hindu aszkéta (ez egyúttal az összes rokon vallással kapcsolatban érvényes) életmegvetése, noha az is egy boldogabb jövő képét revelálja.

Kínálkozik tehát a kérdés: vajon nem a boldogság, a boldogság reményének elvesztése zsarolja-e bele a halálfélelembe az embert?

A kérdésre egyetlen válasz van: igen. A súlyos betegségektől, fájdalmaktól, az öregség terhétől, a hanyatlástól megtöretett ember -- az általánosan elfogadott ismeret szerint -- egyáltalán nem irtózik az élet lezárulásától, éppenséggel óhajtja azt, tudván: valóban halálosan belefáradt a szenvedésekbe.

Az aszkéta -- ha szabad így fogalmaznom -- előrehozza a maga számára ezt a rezignációt. Kissé tudálékosabban: antedatálja "kronotoposzát", ugyanakkor pillanatig sem hagyja figyelmen kívül a túlvilági ellentételezés ígéretét. Ebből a nézőpontból indokoltnak látszik a halál szinte türelmetlen sürgetése, netán kihívása egy kínálkozó mártíromságban.

Itt egy különleges boldogságeszményről van szó.

Az aszkéta, a középkori aszkéta sem "a fájdalom embere", ahogyan a burgundi Georges Chastellain fogalmazna, a középkor entellektüeljei (költők, festők, krónikások stb.) öltik minduntalan magukra a fájdalom álarcát, hogy kitessék, nekik maguknak is fáj saját mélabújuk. Igaza lehet Karthauzi Dénesnek, amikor figyelmeztet: "És amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik le, nemsokára idegen kezek fogják testét a sírba fektetni", ez azonban semmivel nem mond többet a korszellemben lebegő memento morinál. A párizsi polgár mégis úgy érezte, meg kell szoknia a halált, együtt kell vele élnie, ezért látogatta olyan szorgosan az Aprószentek temetőjét, ahol egyébként nem kellett föltétlenül szomorúnak lennie vagy éppenséggel rosszul éreznie magát, hiszen vágyait csapszékek, lacikonyhák, prostituáltak lesték ott is.

Memento mori -- csak hát a testi örömök visszfényében.

Elvitathatatlan, hogy az igazi melankólia ennél jóval mélyebbről tör föl és totálisabban veszi igénybe -- mondhatni: foglyul ejti -- a gondolkodó embert, ugyanis abba kell belegondolnia, ami létezésében bizonytalanítja el. Individuális létében ugyan, de teljességében érinti a genust, amelynek tagja. ez kelti a kilátástalanság, a megválthatatlanság érzetét, ez az érzés keríti hatalmába, és bírja le életkedvét, őrli föl életerejét.

Ez már nem korszellem, nem föllengzős divat, hanem súlyos betegség.

Valamiképpen pedig minden betegségben a halál előszele lengedez.

A melankóliában el nem csöndesülő széllé válik.

Trükkökhöz amiatt sem folyamodik a mélabús ember, mivel ereje sincs hozzá. Képtelen a halál megvetésére, hiszen -- bizonyos értelemben -- már annak a levegőjét szívja. Ugyanakkor az életet sem tudja megvetni, csak éppen nem bírja élni. Sodródik egy kényszerpályán, és a legnagyobb baja az, hogy folyvást érzékeli ezt a kényszerpályát.

Létének "kronotoposza" időtlenségből (idővesztés) és helynélküliségből (térvesztés) épül össze. Eszébe sem juthat, hogy elébe kerüljön a sorsának, mivel az már elveszítette igazi dimenzióit.

Sajnos, egy kicsit mindannyiunkban ott cselleng "a fájdalom embere".