Valódi demokrácia
A fő baj a "forradalom" szóval -- azon túl, hogy rengeteg történelmi ballaszt terheli, és szó szerinti értelme rettenetes pontossággal sugallja, hogy ott fogjuk végezni, ahol elkezdtük [a revolutio szó eredetileg körbefordulást jelent -- a ford.] --, hogy semmit sem árul el céljáról.

Lehet, hogy valamennyien egyetértünk a nagymérvű változás szükségességében, amit e szó köznapi használata sugall, de mindig meg kell magunktól kérdeznünk: miért és kiért való a forradalom? Az biztos, hogy ma jóval szélesebb körű változásra van szükség, mint amit a mai ortodox politikai gondolkodás felölelhet.

Túl könnyen csapdába ejt a többnyire kimondatlan előfeltevés, hogy a gazdaság nem az emberek kulturális, spirituális és szociális céljainak elérésére szolgáló módszer és folyamat, hanem öncél, amely az ember anyagi gazdagodásra irányuló étvágyát használja fel. Így a gazdaság célja megvalósulna, ha az emberek többet és többet fogyasztanának.

Hasonlóképpen a politika folyamatát sem tekintik eszköznek az emberek felvértezésére és kiképzésére, hogy életük mintáit befolyásoló döntéseket hozhassanak, hanem inkább olyasminek, ami lehetővé teszi egy uralkodó kisebbségnek, hogy irányító helyzetbe juthasson, s ebből a helyzetből magát a döntéshozatalt monopolizálhassa. Csak a különösen fafejűek kérdőjeleznék meg, hogy e rettenetes félreértéseknek általánosan tragikusak a következményei, és ha most megoldásokat keresünk, azok természetesen a kórt létrehozó előfeltevések visszautasításából kell, hogy fakadjanak.

Ennek fényében csak megerősíthetjük minden közösség abbéli jogát, hogy saját közös életét úgy szerkessze meg, hogy az a saját ítéletének feleljen meg arról, hogy mi jó és mi rossz. Ennek megerősítése a jelenlegi gazdasági és politikai gyakorlat és gondolkodás egészével való szembehelyezkedést jelent. Ha ez a demokrácia hatásának elsöprő erejű megerősítése is, nincs szó másról, mint hogy ez is az egész emberiséget ma sújtó válság elsöprő hatását tükrözi vissza.

A helyi és a sajátos

Mivel az emberek dolgai oly változatosak és bonyolultak, hogy botorságnak tűnik bármely törekvés, mely valami egységes, gigantikus erőközpontból óhajtana mindent kormányozni, a helyreállításra tett kísérleteknek sem szabad abba a csapdába esnie, hogy e bonyolultságot figyelmen kívül hagyva, hasonlóan általánosított és központosított igazságokból induljon ki. Az ilyen megközelítés nem annyira a megoldás egyik oldala, mint inkább magának a problémának a kiterjesztése.

Persze, ismerjük el a cselekvés bizonyos általános irányelveit, de maga a cselekvés nem lehet más, mint helyi és sajátos. Elfogadhatjuk, hogy a gyermekek oktatása a szülők és tanárok, a közösség polgárainak közös ügye egy adott környéken, s egy központi kormány minden olyan kísérlete, hogy ebbe beleavatkozzon, csupán a türelmetlenség veszélyesen idióta formája, s így a demokrácia legalapvetőbb elveinek a megsértése, amelyet bármely szabadságtudattal rendelkező polgár ösztönszerű igazságérzetből visszautasítana.

E szempontból nem nehéz elképzelni, hogyan érvényesítheti iskoláztatási szükségleteit egy település. Természetes, hogy saját maga építené és működtetné bölcsődéit és óvodáit, szintúgy elemi iskolákat, míg a felső tagozatos vagy középfokú oktatáshoz lehet (vagy talán nem, ahogy jónak látja) közös vállalkozásba kezdene egy vagy több településsel. Lehet, hogy területi szervekben kívánna részt venni, és ezek intéznék a tanárok képzését és a vizsgamércék felállítását és a felszerelések megvásárlását. Minden lépcsőnél a környék lakói hoznának helyi döntéseket a környék ügyeiről, a helyi erőforrásokat figyelembe véve. Ha egy külső testület ebbe határsértő módon bele mer avatkozni, különösen ha központi kormányszervről van szó, amely magával hozza a politikai uralom minden veszélyét s saját akaratának érvényesítésére katonai eszközökkel is bír, az nem más, mint totalitarianizmus.

Itt tartunk ma, s az egész földgolyón továbbgyűrűznek a jelek, hogy az emberek kezdik megérteni ezeket az alapigazságokat és cselekedni is kezdenek. Kezdeményezéseik többnyire elszigeteltek, töredékesek, nem összehangoltak, és gyakran egy bizonyos ügyre koncentrálnak. Ilyen ügy lehet az állatvédelem, az országútépítés, erdőink, vizeink sorsa, ételeink meghamisítása, vagy bármi más, de közös bennük, hogy az emberek rájöttek: ha változást akarnak, azt saját maguknak kell kieszközölniük, nem valami központosított kormányszervnek.

Sokan rájöttek már, hogy a politika fő célja: a polisz jóléte. Nem arról van szó, hogy valakinek hatalmat kellene keresnie a többiek fölött, hanem arról, hogy legyen erejük helyi szinten eldönteni, hogy mi történjen. Azon a szinten, ahol a polgárok a leghatékonyabban tudják ellenőrizni a dolgokat. Ez az igazság önmagában is alapvető a demokrácia bármiféle valódi megközelítéséhez, de a gyakorlati életben a demokratikus berendezkedést más erők is fenyegetik, amelyekkel ugyancsak sürgősen szembe kell nézni.

Alapdokumentumok

A nagyhatalmak ma azon versenyeznek, hogy melyik tud több fegyvert eladni harmadik világbeli országoknak: ez az üzlet bruttó 25 millió dollárra rúg. A vadászrepülők, tengeralattjárók, cirkálók, lőfegyverek és muníció zömét Pakisztánnak, Kínának és a közel-keleti országoknak adják el.

Ezt a rémületes kereskedelmet abban a kontextusban kell szemlélnünk, hogy a különféle népcsoportoknak fokozatosan megnőtt az igénye a függetlenségre, és egyre készebbek ezt valóra is váltani. Ebben a helyzetben a szuperhatalmak újabb és újabb lőporos hordókat töltenek fel az egész világon, fittyet hányva arra, hogy vajon ki húzza meg a gyújtózsinórt. G. B. Shaw mondta ki egy generációval ezelőtt, hogy "a háborúra felkészült és felfegyverzett nemzet épp annyira nem tudja elejét venni a háborúnak, mint tyúk a tojásnak".

Vajon mit tehetünk annak érdekében, hogy enyhítsük vagy talán el is kerüljük az érlelődő katasztrófákat? Végső soron az emberek a fejükben lévő gondolatok, hitek szerint cselekednek, s ilyen gondolat, melyet világosabbá kellene tennünk: a népek önrendelkezési joga.

Hogyan kellene meghatározni és végrehajtani Tibet, Csecsenföld, Khalisztán, Kurdisztán vagy Baroceföld népeinek jogait, csak hogy néhányat említsünk? Még pontosabban, hogyan kellene a nagyhatalmaknak e jogokat érvényesíteni és békés módon elfogadtatni? Ha ezt a problémát nem oldjuk meg -- s erre jelen pillanatban senki sem kész --, egész kontinensek merülhetnek bele a fegyverkereskedelem által létrehozott háborúkba, s a valódi demokrácia elveinek megvitatása csupán elméleti kérdés marad.

Két alapdokumentumot kellene létrehozni: a Helyi Közösségek Alkotmányát és a Nemzetiségi Jogok Alkotmányát. Az előbbi azokat a problémás területeket határozná meg, amelyek demokratikus, helyi ellenőrzés alá esnének, s amelyek -- akármilyen definíció szerint is -- kizárnák a kormányzati hatalom bármely elemének beavatkozását.

Itt az idő, hogy újra kezdjük

A másik dokumentum azokat a módszereket jelölné meg, amelyek segítségével bármely nemzet békésen elérhetné önigazgatási céljait. Olyan módszereket írna elő, amelyeket minden kormánynak, amely nemzeteket tart gyarmati módszerekkel ellenőrzése alatt, el kell fogadnia már csak azért is, mert e szabályok elismerése részfeltétele lenne saját demokratikus létezése tiszteletben tartásának.

Két olyan területet jelöltünk meg, amelyeken az alternatív erők nem készültek fel eléggé, s ezért hatástalansággal és frusztrációval kell fizetniük. (Ezekhez még hozzátehetnénk a gazdaságpolitika kérdését, a földbérlet és a földtulajdon kérdését, a természeti erőforrások szintén helyileg ellenőrzött megőrzését, mert ezek is hasonló kudarcról árulkodnak.)

Tizennégy éve hasonló problémák sorozatát próbálta felvetni a Fourth World Review folyóirat. Akkor zömével az egymást keresztező szándékok, az általános new age-izmus és a "személyes fejlődés" zsákutcáiba fulladt ez a szándék.

Itt az ideje, hogy visszaszerezzük lendületünket, hogy választ keressünk az ellenőrizetlen hatalom kérdésére, amely napjainkra általános válságba sodorta egész bolygónk ügyeit. Itt az ideje, hogy az útkeresést az intellektuális tisztesség és az erkölcsi következetesség alapján újrakezdjük. Ez természetesen azt is jelenti -- ha nem akarjuk megtagadni egyik alapvető célunkat --, hogy ez az útkeresés nem indulhat ki egyetlen központi forrásból. Az egyénből kell kiindulnia, aki kész arra, hogy szakítson napi élete azon mintáival, amelyek gyakran leigázzák kreatív készségeit. Így minden egyén központ legyen, s a gyűléseket mindenhol meg kell hirdetni, ha valódi forradalmat akarunk végrehajtani. Olyat, amely alapvető világszemléleti változásokat követel meg.

Lehetséges, hogy ezek a fejtegetések is összefolynak az olvasó tudatán passzívan átfolyó szóáradatokkal. Vagy pedig...

(Szerkesztőségi cikk a Fourth World Review 70-71. számából)