A szomorúság városai jelentik a világot, azt a világot, amelyet jól-rosszul ismerünk, amelyben megszégyenített hangyák módjára járkálunk ide-oda, azzal a nagyon egyszerű céllal, hogy járatait bejárva szomorúságunkat hordozzuk. Az ember erősnek érzi magát, hiszen olyan kis súlyt kell cipelnie: nevezetesen egy szakaszokra bontott történetet. Miután fizetnünk kell azért, hogy a városhoz tartozzunk, mindenki befizeti a maga kis bánatadóját, és áldozatát beteszi a közös áldozati edénybe; az egyik depresszióval, a másik agórafóbiával, a harmadik stresszel fizet. Olyanok vagyunk, mint a perzsa Zophyrusz, Dáriusz barátja, aki hogy Babilont meghódítsák, levágta orrát és fülét, "botrányos módon" megnyírta fejét és korbáccsal tépte fel a hátát. Igen, Babilonnak, a városnak értéke volt. Adsza-nesze! És a hódítás nagyszerűen sikerült. Zophyrusz hírnevet és gazdagságot szerzett, ő uralkodott a meghódított város felett.

Mindez úgy történt, mintha nem lehetett volna teljesen eltemetni a totális múltat, mintha Mnémoszünének egészen szükségszerűen megint meg kellett volna jelennie, hogy gyászolni lehessen; az emlékezet egészének e visszaidézése nélkül -- amikor az egyén, a társadalom vagy a történelem pályájára helyezzük a hangsúlyt -- a "szabad és gátlástalan" én üresen működő automatává válik. A királyok fiai degenerálódnak, a város elsüllyed -- és a szöveg véget ér.

Ez a nagy emlékezet a véleményekben, mendemondákban, mesékben és túlzásokban maradt fenn; szabályos bestiárium van mögötte, hol szörnyű, hol bizarr.

Minden hatalmat kézben tartani -- igen régi ábrándkép (Vö. P. Clastres, az Állam ellenségei). Az újdonság, amit az a fenyegetés rejt magában, hogy a városokat a föld színével kell egyenlővé tenni, abban áll, hogy mindent, ami a "minden hatalom" kifejezésben rejlik, negatívan foglalnak rendszerbe: a hatalom az ellenfél rettegéséből meríti erejét; ha szétoszlatja, atomizálja, aki szembeszáll vele, azzal megerősíti saját totalitását.

Régen a csataterek. Majd a háborúk (vagy háborús fenyegetések), megsemmisítő csapások a városok ellen. A háború urbanizálása: városi romhalmazok. Hirosima szakítja meg ezt az új stratégiai körforgást.

Nagaszaki egy több mint százéves fejlődésnek adja meg az utolsó kenetet: ez a hadművészet vége. A totális háború tetőpontja: a totális rombolás tetőpontja. Naivság lenne ebben kizárólag annak forradalomnak a hatását látni, amelyben a tudomány lépett a lovasság helyébe.

A rugalmasság észrevétlenül megkeményedik. Sztálin némi habozás után megvédi Moszkvát, amelyet Hitler -- térségként és szimbólumként is -- be akar keríteni: északon Leningrád, délen Sztálingrád. A Nagy Francia Forradalom óta a nemzeti infrastruktúra energiája az általános népfelkelésbe sűrűsödik, és abban fejeződik ki: ez a totális háború dinamikája. Az ipari forradalommal a nemzeti infrastruktúra városivá válik. E kétfajta logika együttesen azt eredményezi, hogy a város lesz a háború döntő színhelye.

Nézzük meg a keleti és nyugati két multinacionális tömb geostratégiáját: azon a tényen kívül, hogy az óceánok ellenőrzéséhez bizonyos kikötőkre és bizonyos szigetekre (Földközi-tenger, Indiai-óceán stb.) van szükség, a városok már csak olyan bevetések, olyan célpontok szerepét játsszák, amelyeket helytelen volna védeni. A terrorista egyensúly kedvéért kockára tesszük az új várost, egyúttal nyílt várost és feláldozott várost, amely már csak a túszszedéssel való elrettentésben játszik szerepet. Ezt egy anekdotával illusztrálhatjuk: Negroponte építész és informatikus mesélte egyszer, hogy a Pentagon újfajta világtérképpel rendelkezik -- a természeti kincsek után kutató kémműholdak működésének gyümölcseként --, amelyre a katonai szakértők a különféle jellegű mozgásokon kívül hetenként berajzolják a városok legújabb állapotát: Amint elkészül egy épület egy városnegyedben, és ezáltal a település "domborzati képe" megváltozik, azonnal rávezetik az amerikai hadsereg világkataszterére, mégpedig minden város, minden egyes állam és minden egyes nemzet esetében. Ellenőrzik a beépítést. Ahogyan tegnap a meghódított területek topográfiai térképét rajzolták meg, úgy rajzolják meg ma a metropoliszok morfológiáját arra az esetre, ha...! Íme, a híres "várostalanítás".

Bismarck bombázni akarta Párizst, Moltke ezt ellenezte, és a város kiéheztetését részesítette előnyben. Jelentőségteljes vita. Talán arra gondolt a Vaskancellár, hogy az elhullott állatok megevése a város felkelésének elkerülhetetlen előjátéka? Villámfény a férgek nyüzsgése felett... a Patyomkin páncélos matrózainak csajkájában.

Megszállt városok imaginárius világa. 1344-ben a kipcsaki kán bekerítette a krími genovai kolóniát. Azonban a megszállók körében hirtelen pestisjárvány ütött ki. A tatár ostromlók nem tehettek mást, mint hogy a pestisben elhalt katonák tetemét a bástyákon belülre katapultálják.

Mit kell egy városba dobni, amely szétterjed, elrozsdásodik, elég és elrohad?

Éhséget vagy bombákat.

Rakétákat vagy rémhíreket? Hidrogénbombát vagy neutronbombát?

A Kövér Berta. Korunk megnyílik a fémes androidok előtt, amelyek összecsapnak a városokkal. Mint szörnyállatok. Később V1-es, V2-es, távirányítású rakéták.

Bombavetők, akár az otromba szárnyasok.

Újabban a városokra nézve veszélyes állatok egész zoológiája rajzolódik ki. A halak, a patkányok, a madarak. A mozgások és a védőpáncélok tanulmányozása és reprodukálása. Úszás a víz alatt, kúszó mozgások, repülés. Az állatiság gépi visszatérése. Tengeralattjárók, páncélosok, repülőgépek. Bosszú? Mint a konfliktusok burka alatt behatoló bestialitás, amelyet eddig kizártak a városból, most pedig elszabadult.

Állatok, amelyek elhagyják a bárkát, mintha egy repülő erődből jönnének. Végül a hernyók bosszúja: a baktériumháború.

Zoológiai fellángolás, tehát a fajok visszatérése. A városokat elárulják az állatok, amelyekre vadásznak. 

A rombolás, az "antiváros" felbukkanása, az állatok elrohadt városa. És az állatok révén a nyugtalanság, az elfajzott, kolonializált, távoltartott képződmények betörése.

Idegenek negyedei, rabszolganegyed, debilnegyed, gettók. Vannak azonban városok, ahol az állatok az urak.

Hérodotosz Krokodilopolisza. Ott a város szégyentelen módon nem habozik önmagát felemésztő városnak nyilvánítani magát. A város nevezettességeit labirintusok használatával irányítják. Itt lehetetlenné válik a katonai megközelítés vonalvezetése: és maga a város az, amely abszorbeál és hízik.

Az állatok tehát feleslegesek is. És kiáll az állkapcsuk. Ennyire azonosul a város önmagával mint elterelő és vonzó katonai létesítménnyel. Mint zabáló létesítménnyel. A halottak és az állatok városa. Az anyaságistennőké és a kígyóké. Később aztán jönnek a kórházak, a ketrecek, az állatkertek. A határok kuszák. Halak a katakombákban, patkányok a csatornákban, mészárszékek, vásárcsarnokok, piacok.

A bitófák a városszélen. A parasztoknak kívül kell maradniuk. A legyőzöttek.

A zsilipek, a duzzasztók.

Miféle emlékezetet szül az állati városok irányítása?

A város egy testnél, egy lírai szövegnél vagy bármely egyéb tárgynál inkább tekinthető -- éppen a megsemmisítés és a rombolás kockázata következtében is -- tulajdonképpen antitárgynak.

Minden kérdés, amely a városok társadalmi kohéziójának -- a bizonytalanság, a visszafojtott agresszivitás, a katasztrófák miatt bekövetkező -- csökkenésével járó veszélyekre irányul, abban a próbálkozásban merül ki, hogy ebből a széteséssel fenyegetett városszövedékből szilárdan elhatárolt "ideális' egységet hozzanak létre. Még ha ez a kohézió a társadalmi szokások következtében egyelőre biztosítottnak látszik is (amely szokások egyre inkább valamilyen kényszerűségből, vagy ostromállapotból fakadnak) -- vajon létezik-e olyan szempont, ahonnét nézve a kohézió nem a társadalmi elrendezettség fikcióján alapul -- ami a középkori városok társadalmi életében talán nyilvánvaló volt, de a városok jelenlegi átalakulásának már nem felel meg?

Nem! Nincs antiváros. Törődjünk bele, hogy az antiváros maga a város.

De az a város, amely egy fejlődés végpontján jelenik meg előttünk.

És hogy ezt a folyamatos utat kimagasló pillanatok jelzik.

"Nézd csak", mondja da Vinci, "nincs egyetlen talpalatnyi hely sem, ahol nem fedezhetnénk fel véres lábnyomokat."

Csatát ábrázolni. Vagy özönvizet megfesteni.

A kérdés tehát: romokat hozni létre. És nem törődni a közbenső szakaszokkal. A mészárlás kigúnyolja a helyes alkalmazásokat.

A bukást rögzíteni. Vagy létrehozni. Optika kérdése. Tulajdonképpen a tükör feladata.

A város egy kettős tükör révén tartja fenn magát. Az egyik regisztrál és leigáz. A másik koncentrál és tűzre vet.

Felfogni, rögzíteni: hogy körvonalat adjunk a múló tükörképnek, amely mozdulatlanná merevíti. Az emlékezet sötétkamrája. Néma kamera.

Vagy ellenkezőleg: Visszavetni és sűríteni. Oly módon, ahogy a fix pont fehér izzása győzedelmeskedik. Egy tükör megmenti Szirakuzát. De "amikor Heléna megnézte magát a tükrében, és látta hervadását, amely ráncokkal írta arcára korát, sírva kérdezte meg, miért rabolták el kétszer".

Egy rendkívül szigorú imaginárius alapelvnek megfelelően a város kétségbeesett menekülés, vagy az indulatok győzelme. A csere megjelölései itt erősen ingadoznak. A város arkánumának azt nevezzük, ha olyan alakzatokkal szerelik fel, amelyek lehetővé teszik az intenzitás fokának kiszámítását.

A kereszt feltehetően azt a képességet jelképezi, hogy a totalitást kiemelje az arkánumból. Ez maga volna a szimulakrum: az ellenszenvek és a csábítások napkelete és napnyugata, a város mitológiájának fodrásznője, ahogy Ovidius, a római másként gondolkodók ékessége mondta. Ha az ember állandóan a gulágba mint sztereotípiába ütközik, akkor az őrült a szenttől vesz bátorságot ahhoz, hogy a homlokát ráncolja. Akkor az állat megtorpan. Az ember eltörölheti ezt, a legszélső állat felragyog, és a halak ugranak: az igemód nem-nyelvi neve.

Elmegyünk tehát a legvégsőkig, hogy lezárjuk azt a sorozatot, amely a maga egymásutánjában egy sorba állítja a legintenzívebb külső megjelenéseket. Ez néha azzal jár, hogy a város egész apparátusát egyforma fény árasztja el. De a győzelemhez több kell a magas rangnál.

A városok a kimondott szóból élnek. A képek erős ellentétessége, mesterséges értékük hiszékeny elfogadása és annak a helynek a kiszámítása, ahová a példákat helyezzük -- mindez a beszélt nyelv tudománya. Itt a jogosultság válik igazsággá. A sorozatok tehetetlenek ezzel szemben.

Ezután szép tömegeket láthatunk.

Hagyjuk a gótikát. Messzebbre menjünk vissza. Egészen a bábeli toronyig. Felépítés, megépítés. Az emberi építkezés feltétlen szimbóluma. Oszlopok, amelyek egyre lehetetlenebbül kivitelezhető körépítményekből emelkednek ki, hogy végül átdöfjék az eget. Minden elképzelhető városegység totalizálása és totális épületspirál. Világmetropoliszok és az élet nagyszerű kihívása a régi, letűnt hatalommal szemben. És mégis, mi történik itt tulajdonképpen -- mi a bábeli torony lényege? A halál. A köpködő, torz pofák és a nyelvzavar kavargásában a fajok és a szekták, a törzsek és a klánok nem jutnak egységre, még csak nem is ugyanazt a nevet viselik. Kölcsönösen kiirtják egymást. Ha Isten nem avatkozik közbe. Végszükség esetén. És ő ismét szétszórja őket -- bosszút állva és mintegy kényszerből --, az egész szép emberiséget a szörnyű természetbe. "Rendben", mondja ő, "ezúttal nem szedtek rá." Ami ezúttal nem sikerült az embereknek (a férfiaknak és a nőknek, a serdülőknek, a homoszexuálisoknak, az összes kisebbségnek...), az tulajdonképpen az általános önkipusztítás élvezete. Az isteni becsület megmentve. Az emberek (stb.) ezt egyébként később behozzák. Máshol. Minden alkalommal bosszút állnak minden fővároson, amely méltó erre a névre: Berlint elplanírozzák, Varsót a földdel teszik egyenlővé, Hirosimát a levegőbe fújják, és: "Párizs ég?" -- New Yorkban riadó, Moszkva romokban, Rómát bevették a barbárok, Santiagót "pinochetizálták'", Bejrut elvérzett... A várost fáklyává változtatják, és a lángok barokk játékában a szökőkút újraéledését ismerik fel: annak az idegen lénynek az újraéledését, amely nem ugyanazt a nevet viseli, és nem ugyanazon a nyelven beszél, amelyet exhumálni kell sírgödréből, kiásni rejtekéből, hogy a fényre hozzuk, hogy tűzön desztilláljuk, hogy elpárologtassuk, önmagává szublimáljuk és egyidejűleg cseppfolyósítsuk.

A város halála szétrombolja a halált a városban. Így nem meglepő, ha egyidejűleg feltámadásról van szól. Megújulásról. Szanálási akcióról. Megtisztításról. Ha minden hamu, akkor semmi sem bűzlik. Minden és mindenki hasonlít mindenhez és mindenkihez. Nincs különbség. Nincs gödör, nincs üreg. Mindent belep a por. Minden el van simítva. Minden újjászülethet. Elő van készítve a termőtalaj. Ismét elölről kezdünk mindent, nem sajnálunk semmit, és ez majdnem olyan szép, mint egy urbanizációs terv.

A farkasoknak részük van a városalapítás mítoszában (a római anyafarkas), a patkányoknak pedig a szervezett, nem emberi városi társadalom mítoszában, egy olyan árnyéktársadalom mítoszában, amely a fény társadalmának ellenpólusa: a "metropolisz egy patkány és egy angyal természetellenes egyesülése"; az öreg vakond rág, ás, és összeomlással fenyegeti a földkérget, amelyen élünk. Az áruk és a gazdaság felhalmozódása lehetővé teszi a fosztogatóknak, hogy elszaporodjanak -- különös fajtája a faluból városba való özönlésnek.
 

A patkánykirályok létezése nem legenda.

Az első városépítők ugyanolyan cölöpökre gondoltak, amilyeneket a parasztok használtak a gabonatárolóiknál, de már késő volt. Le Corbusier és Yona Friedman fantasztikus terveikben évszázados késéssel foglalkoztak a patkányokkal: a jelenség bekerült a kollektív tudatba. Utudjian (a föld alatt élő patkányokról) és Negroponte (a kísérleti patkányokról beszélve) pontosan tudták, hogy a megszelídült rágcsálók földalatti birodalmát előbb-utóbb elkerülhetetlenül újra be kell telepíteni.

A vírus mindenütt ott van. Nincs területhez kötve. Nem kellenek neki csövek, nem kellenek lineáris közlekedési utak. A "vírusköd" előtt nyitva áll a negyedik dimenzió. A város, amely szerkezetében túlzottan is merev háló, helyet ad a mikrobák ködének: spray-city, porlasztó város.

A farkas, mivel kívülről jött, létrehozta az első szociális bezárkózást, amennyiben elősegítette a kör alakú helységek kialakulását; egy jelzésszerű kifejezés emlékeztet is erre a konfliktusra. Majd a negatív és szimmetrikus téren belül a patkány kölcsönzött jelentőséget a csoportnak a felosztás, a terv révén. A csótány összekötötte egymással a különböző individuális magokat; a vírus azonban minden összetartást lerombol kicsiny, középpont nélküli automaták segítségével, amelyek egyik végükön egymáshoz kapcsolódnak, a másik végükön pedig ahhoz, ami az útjukba kerül. Homo homine virus. És ezzel a higiénia társadalmának tudománya véget ér.

A szemelvényeket a "Ville Panique" (Centre de Création Industrielle im Centre national d`art et de culture Georges Pompidou, Paris, 1977.) című kötetből válogattuk.
Az idézetek szerzői: Anne Cauquelin, André Glucksmann, Jan-Marc Salmon, Yves Stourdzé, Henri-Pierre Jeudy, Jean-Louis Bouttes,
Alain Médam, Bruno Vayssiere és Olivier Querouil