Szubkultúrák mozaikja

Egy város legalapvetőbb struktúráját a városi terület és a nyílt vidéki táj viszonya adja -- város és vidék egymásba fonódása. Ezen belül a városi terület legfontosabb struktúrája az ott együtt élő csoportok és szubkultúrák változatosságából következik.

A modern városok minden különbséget elmosó homogenitása kiöli az életstílusok változatosságát és meggátolja az egyéni sajátosságok kialakulását.

Vessük össze az emberek együttélésének, városon belüli csoportokba tömörülésének három lehetséges módját:

1. A heterogén városban az emberek egymással keveredve élnek, életstílusukra vagy kultúrájukra való tekintet nélkül. Ez üdvösnek látszik. Valójában ez a keveredés megfojt minden jellegzetes különbözőséget, meggátolja a sokszínűvé válás lehetőségeit; a konformitást és az egyformaságot segíti elő. Minden életstílust egy közös viselkedésmóddá gyúr. Ami tehát heterogénként jelenik meg, valójában tompa egyhangúsággá homogenizálódik.

2. Egy gettókra felosztott városban az emberek közti legalapvetőbb és legbanálisabb különbség erősödik fel: faji vagy gazdasági meghatározóik. A gettók az előző városnál is homogén ablak, semmiféle sajátos változatosság kialakulását nem engedik meg az életstílusban. A gettóban élő emberek rendszerint nem önként élnek a társadalom többi részétől elválasztva: életmódjuk kibontakoztatására képtelenek, és gyakran intoleránsak a más életmódot folytatókkal szemben.

3. A harmadik lehetőség az olyan város, amely viszonylag kis területeken kialakult, nagyszámú szubkultúrából tevődik össze. Mindegyikük meghatározott helyen él, és a lakóterületek közt szabadon hagyott területek választják el őket más szubkultúráktól. Az ilyen városok lehetnek az újszerű életmódok bölcsői. Az emberek megválaszthatják, hogy melyik fajta szubkultúrában kívánnak élni, és egyben megtapasztalhatnak a magukétól eltérő életstílusokat is. Mivel minden környezet az ott élők kölcsönös támogatására és közös értékek védelmére ösztönöz, egyéniségek alakulhatnak ki.

A szubkultúráknak ez a mozaikja először Frank Hendricksnél merül fel, többek között "Az életmódon alapuló minőségi mércék mint környezeti fogalmak" című kiadványában (Malcolm MacNair-rel, Pittsburg, Pennsylvania: University of Pittsburgh, 1969. február). Az adott mintát megalapozó pszichológiai feltételeket pedig, amelyek a szubkultúrák térbeli elkülönüléséhez és kibontakozásához szükségesek, Christopher Alexander írta le a "Szubkultúrák mozaikja" című munkájában (Center for Environmental Structure, Berkeley, 1968). Az alábbiakban ebből közlünk szemelvényeket:

Mottó:
 

Mi vagyunk az üresek
A kitömött emberek
Jaj! összehajlunk
Összehajlik szalmabélű kobakunk.
Száraz hangunk
Mikor összesugdosunk
Halk és nincs értelme semmi sem
Mint a szél száraz gyepen
Vagy patkányláb tört üvegen
Száraz pincékben odalenn

Formátlan alak, árnyék színtelen,
Megbénult erő, gesztus mozdulatlan.

Azoknak, akik átkeltek nyitott
Szemmel a halál másik országába
Ha emlékeznek még ránk -- nem is kárhozott
Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak
Az üresek
A kitömött emberek.

(T.S. Eliot: Az üresek. 
Részlet. Fordította: Vas István)

A nagyvárosban élők közül sokaknak alig van egyéniségük. Ez olyannyira így van, hogy a nagyvárosi emberek szinte erről ismerhetők fel: az egyszerűbb vagy viszontagságosabb körülmények között élőkéhez képest színtelenebbnek tűnnek. Ez a jellegtelenség szorosan együtt jár a nagyváros másik, nyilvánvalóbb jellemzőjével: az emberek életmódjában jelentkező homogenitással. A változatosság hiánya az életmódban és a jellemek színtelensége ugyanannak az éremnek két oldala. Olyan helyzetről van szó, amelyben az emberek kevéssé differenciálódnak. A karakter csak akkor éri el az egyéniség fokát, ha kellően differenciálódott és kerek egész. Ekképpen tehát az a társadalom, amelyben az emberek viszonylag egyformán élnek, nem gyakorol erős hatást az egyéniség kiformálására sem.

Mindez csak kép és ötlet. De hová vezet, ha az embereket számnak vagy csavarnak tekintjük? Miért hat ránk olyannyira Kaffka, Camus és Sartre?

Sok szerző ad részleges választ erre a kérdésre. (David Riesmann: The Lonely Crowd, Kurt Goldstein: The Organism, Max Wertheimer: The Story of Three Days, Abraham Maslow: The Motivation and Personality, Rollo May: Man's Search for Himself stb.) Valamennyiük válasza egy lényegi pont felé mutat: Lehetséges ugyan, hogy valakinek személyiségjegyei különböznek a szomszédjától, ez a különbözőség azonban nem lesz markáns mindaddig, amíg ezek a személyiségjegyek nem szerveződnek egy erős középponti mag köré. Sajnos a nagyvárosok világában jelenleg nem ez a helyzet. A részletekben ugyan van különbözőség, azonban az emberek igazodnak egymáshoz. Bármilyen kellemetlen is ez számukra, mégis így tesznek, mert nem mernek önmagukká, egyéniséggé válni. Azért viselkednek így vagy úgy, "mert mások is így tesznek", nem pedig azért, "mert így gondolom helyesnek". A közszellemhez igazodó magatartás, amely mindig másokkal tart, a nagyváros légkörében jól alkalmazkodó, érett, sőt felnőtt viselkedésnek tűnhet.

De e magatartás legjobb színben való feltüntetése sem rejtheti el lényegét: azok, akik mindig másokhoz csapódnak, akik nem belső meggyőződés alapján alakítják cselekedeteiket, azért tesznek így, mert kitérnek az elől, hogy saját lehetőségeikkel éljenek, saját lábukra álljanak, másoktól elkülönüljenek.

E jellemgyengeség védelmében könnyű arra hivatkozni, hogy ez a célszerű. Azonban akárhány mentséget találnak is ki rá, akkor is pusztítóan hat az emberre. Aki gyenge, az nem szereti önmagát. Az önutálat pedig nem jó alap a személyiség kibontakozásához.

Ezzel szemben áll az az ember, aki rátalált önmagára, és minden helyzetben világosan és nyomatékosan ad hangot véleményének. Nem fél önmaga lenni. Miközben ismeri hiányosságait és próbál változtatni rajtuk, öntudatosan vállalja magát, és örül annak, hogy olyan, amilyen.

Persze nagyon nehéz megnyílni; a felszín mögött lappangó ént napvilágra engedni. Sokkal könnyebb olyan életelvek szerint élni, amelyeket mások határoznak meg; csak át kell engedni magadat, személyiségedet a kitaposott utakhoz igazodni, külső elvárásokhoz alkalmazkodni belsők helyett -- lemondva arról, hogy teljes emberré válj.

Az egyéniség megtalálása valószínűleg szorosan összefügg a jellemek változásságával. Abban a társadalomban, ahol az emberek meg tudják találni igazi énjüket, a különféle egyéniségek széles változatossága alakul ki, és ezek erős karakterek is lesznek. Abban a társadalomban azonban, ahol ez a folyamat zavart szenved, az emberek egyformáknak tűnnek, gyenge karakterűeknek és hiányzik a változatosság.

Ha igaz, hogy ma a nagyvárosok légkörében elszürkülnek az emberek és szeretnénk ezen valamit változtatni, akkor első lépésként meg kell értenünk, miért hat ránk így a nagyváros.

Hogyan hozza létre a nagyváros azt a légkört, amelyben az embereknek oly nehéz megtalálniuk önmagukat?

Tudjuk, hogy az egyéni értékek, meggyőződések, szokások külső társadalmi hatásokra formálódnak ki (George Herbert Mead: Mind, Self and Society). A nagyvárosban az egyén a legkülönfélébb értékek, szokások, hitek és attitűdök tömegével találja szemben magát. Míg egy primitív társadalomban az embernek csupán a hagyományos értékeket kellett befogadnia (és ezt is egy bizonyos értelemben már kialakult egyéniséggel), addig a modern társadalomban mindenkinek saját magának kell kialakítania önmagát, az őt körülvevő értékkáoszban teljesen magára hagyatva.

Egyszer már elfogadtuk azt a gondolatot, hogy az én szocializációs folyamatban formálódik ki. Ebből következően a valódi közösségi ember kialakulása az őt körülvevő közösségi normák erősségétől függ. Ha az attitűdök, értékek, hitek és szokások olyannyira szétszórtak és zavarosak, mint amennyire a nagyvárosban, akkor szinte lehetetlen, hogy az ezek között a körülmények között felnevelődő személyiség ne legyen ugyanilyen széteső és zavaros. A gyenge karakter a jelenlegi nagyvárosi társadalom egyenes következménye.

Ezt a gondolatmenetet lenyűgöző eszköztárral összegzi Margaret Mead (Culture, Change and Character Structure). Számos szerző támasztja alá ezt a nézetet tapasztalati anyaggal: H. Hartshorne és M. A. May: Studies in the Nature of Character, New York, Macmillan, 19129; és A Summary of the Work of the Character Education inquiry, Religious Education, 1930, 15. kötet. 607--619. és 754--762. old. "Ha a gyerektől különböző helyzetekben egymásnak ellentmondó követelményeket kérnek számon, ez nem csupán a konzisztens jellem kialakulását gátolja meg, hanem kifejezetten következetlenségre ösztönöz, a békesség és elfogadottság kedvéért."...

A történetnek ezzel még nincs vége. Láttuk, hogyan termel a nagyváros zűrzavara gyenge jellemeket. A zűrzavar azonban, amikor kifejezetté válik, létrehozza a felszínes uniformitás fajtáját is. Amikor sokféle színt keverünk össze úgy, hogy a színek sok kis darabkája kavarog, az összhatás szürke lesz. Ez a szürkeség további tényező a gyengekarakterek kitermelésében.

...Úgy tűnik, a nagyváros két ellentétes módon gyártja a gyenge jellemeket: egyrészt azáltal, hogy az emberek értékkáosznak vannak kiszolgáltatva, másrészt azzal, hogy ezen értékek felszínes uniformizmusához kötődnek. Az értékek körülírhatatlan egyvelege jellegtelen embereket termel ki magából.

A problémára sokféle megoldás kínálkozik. Ezek némelyike a magánszférába tartozik. Más megoldások a különféle társas folyamatok, oktatás, munka, játék, család körébe tartoznak. Itt csupán egyetlen megoldást ismertetünk, amely a nagyváros társadalmi szerveződésének átfogó skálájához kapcsolódik.

A megoldás a következő: A nagyvárosnak tartalmaznia kell a szubkultúrák különféle változatait, melyek mindegyike határozott jelleggel rendelkezik, a maga értékeit világosan körvonalazza és erős kontúrokkal határolódik el a többi hasonlótól. Annak ellenére, hogy ezek a szubkultúrák élesen elkülönülnek, nem lehetnek zártak. Elérhetőkké ás átjárhatókká kell válniuk, hogy bárki könnyen átléphessen egyikből a másikba, sőt meg is állapodhasson ott, ahol az számára a legmegfelelőbb.

Ez a megoldás két előfeltételezésre épül:
1. Az embernek csupán arra kell képesnek lennie, hogy ha olyan helyzetbe kerül, ahol egyéni sajátosságai kibontakozásához támogatást kap másoktól és az őt körülvevő értékektől, akkor megtalálja önmagát és határozott karaktert alakítson ki.

2. Miközben lépésről lépésre formálja magát, olyan légkörre is szüksége van, amelyben sok különféle értékrend elismerése és tisztelet lehetséges. Még pontosabban: a választási lehetőségek széles körére van szüksége. Láthatóvá kell válnia számára, mennyire sokfélék az emberek. Ez segíti saját természetének megismerésében is, és abban, hogy a sajátjához legközelebb álló, leginkább illő értékeket és elképzeléseket kiválassza az őt körülvevő skálából.

Van egy mechanizmus, amely segíthet megalapozni az ember igényét arra, hogy az őt körülvevő kultúrát sajátjának érezhesse. Maslow rámutatott, hogy az önmegvalósítás útján való első lépések megelőzik az olyan alapvetőbb igények kielégítését, mint az élelem-, a szeretet- és a biztonságigény (Motivation and Personality, 84--89. old.). Városi környezetben minden korábbinál nagyobb a különféle személyek keveredése, és kiszámíthatatlanabb az ajtón kívüli világ. Aggodalmasabbá és bizonytalanabbá válunk. Los Angelesben és New Yorkban e helyzet odáig fajult, hogy az emberek állandóan zárva tartják az ajtókat és az ablakokat, és az anyák nem merik elküldeni tizenöt éves lányukat a sarki postaládáig. Az emberek félnek, ha barátságtalan környezet veszi körül őket: ami idegen, az veszélyes. Mindaddig, amíg ez a félelem fennáll, életük többi részét is károsítja. Az önmegvalósítás csak akkor kezdődhet el, ha ez a félelem feloldódott, márpedig ehhez olyan környezet kell, ahol az emberek otthon érzik magukat a magukfajta emberek közt, olyanok közt, akiknek a szokásait és útjait ismerik, akikben megbíznak.

...Ha a különféle szubkultúrák kialakulását ösztönözzük is, annak bizonyára nem örülnénk, ha ezek törzsi jelleget öltve zárttá válnának. Ez szétoszlatná a nagyváros vonzerejét. Lehetővé kell tehát tenni, hogy az emberek könnyen átjárhassanak egyik szubkultúrából a másikba, és meg is választhassák, hogy melyiket tartják a hajlamaiknak legmegfelelőbbnek. Erre életük bármely pillanatában lehetőséget kell kapniuk, azaz a törvényeknek nyitva kell hagyniuk mindenki számára mindegyik szubkultúrát.

Világos tehát, hogy a metropolisznak egymás számára elérhető szubkultúrák nagy számát kell magába zárnia. De miért szükséges, hogy térben is el legyenek határolva ezek a szubkultúrák? Egy nem térben orientált felfogású ember azt mondhatná, hogy e szubkultúráknak ugyanabban a térben kell, és lehet is, együtt létezniük, mivel a kultúrát teremtő kapcsolatok az embereket összekötő szálak. Úgy hiszem azonban, ha ez az elv teljes kifejtésre kerülne, kiderülne, hogy helytelen.

Először is, nem lehet kétséges, hogy a különféle szubkultúrák tagjai különféle dolgokat kívánnak meg a környezetükben. Ezt Hendricks már világosan bebizonyította. Az eltérő korosztályoknak eltérők az érdekeik, mást jelent számukra a család, a különböző nemzetiségi hátterű embereknek más-más házakra van szükségük, más és más környezetre a házaik körül, s mindenekfölött másfajta közszolgáltatásokra. E szolgáltatások csak akkor specializálódhatnak megfelelően, ha egy bizonyos szubkultúra felé irányulnak, ha biztosak lehetnek vevőkörükben: Ám csak akkor lehetnek biztosak a vevőkörükben, ha nagy koncentrációban élnek ugyanannak a szubkultúrának a tagjai. Akik lovagolni szoktak, azoknak lovagló terepre van szükségük; a németek, akik német ételeket akarnak vásárolni, összegyűlhetnek, mint például New York Germantown városrészében; az öregeknek parkokra van szükségük, ahol üldögélhetnek, s kevesebb forgalomra, közeli orvosi rendelőkre; az agglegényeknek gyorsétkezdék kellenek; az örmények, akik minden reggel ortodox örmény misére mennek, valószínűleg az örmény templom köré csoportosulnak majd, az utcán az emberek a megfelelő boltok és találkahelyek köré gyűlnek, a sok gyermekesek a helyi óvodák és játszóterek közelségét kedvelik.

Ebből is világos, hogy a különböző szubkultúrák más-más tevékenységet űznek a környezetükben. De a szubkultúráknak nem csupán arra van szükségük, hogy saját tevékenységi köreik szerint térben koncentrálódjanak. Arra is, hogy úgy csoportosulhassanak, hogy egyik szubkultúra ne hígítsa fel a másikat, s valóban: e szempontból nem csupán belsőleg kell koncentrálódniuk, hanem egymástól fizikailag is el kell különülniük...

Tegyünk meg minden lehetőt a város kultúrájának és szubkultúráinak gazdagítása érdekében azzal, hogy a várost, amennyire lehetséges, tördeljük fel kisebb-nagyobb szubkultúrák hatalmas mozaikjává, melyeknek mind megvan a saját térbeli határuk és a saját külön életstílusuk. Ügyeljünk arra, hogy a szubkultúrák elég kicsik legyenek, és hogy minden ember hozzáférhessen a neki megfelelőhöz, az övéhez közeli szubkultúrák életstílusainak gazdag változatosságában.

Rovatunkban folytatjuk a "Pattern Language" című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language: Towns, Buildings, Construciton. New York: Oxford University Press, 1981. 1171 p.) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.