Környezetvédelem. Már a szó is. Nehézkes és gusztustalan, mint rizseslecsó a sakkasztalon. Ráadásul pontatlan is, no, mi egyéb lehetne? Erre a dologra lehetetlen jó szót alkotni, mert a tény, amit kifejezni igyekszik, abszurd. Nagyjából azt jelenti, hogy az ember merő haszonlesésből rongálja és pusztítja tulajdon életfeltételeit, majd ahelyett, hogy abbahagyná, orvosért kiált, hintőport szór a sebekre és ismét lecsap... Szemforgatás. Mindenütt vannak hozzá minisztériumok, országos hivatalok, ellenőrök, tévéműsorok, sajtó, pártok és káprázatosan, fejlődő tudományos eredmények és iparágak, melyek tovább mérgezik és apasztják az emberiség rendelkezésére álló erőforrásokat.

2.

Mondhatjuk, hogy ez is a reneszánsszal kezdődött, a kopernikuszi fordulattal, amellyel az ember kilépett a középpontból. A geocentrikus világképből? Innen, a mából, gazdaságkorból visszatekintve csak ez a lapos és oktondi diadal látható. Mert ugye az óvodás is tudja, hogy nem a Föld a világ közepe, nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva. A Tudomány kiderítette. Továbbá azt is kiderítette, hogy mégsem egészen így van, hanem közös tömegközéppont körül keringenek, de ez sem a teljes igazság, mert tök mindegy; a Nap ugyanis egy vidéki káplár a galaxis csillagseregében, és egész bolygó, hold, üstökös, meteorit csapatával együtt észrevétlen lohol a Tejút középpontja körül, ami más tejutak rendszerének része, ami...

Az istenképmási öntudat, a középpontban lét csillagászati ,analógiája volt a ptolemaioszi világkép. A sumér-babiloni, az egyiptomi, az indián, a kínai, az indiai csillagászok sokat tudtak a látható világ "reális" szerkezetéről, de még többet tudtak arról, hogy az igazi realitás mélyebb, szellemi. Éppen ezért titkolták el a beavatatlanok, a beavatatlanok előtt a "valóságot". Tudták ugyanis, hogy félre fogják érteni. Aprópénzre váltják és megfeledkeznek küldetésükről, méltóságukról, szellemi alapállásukról, ami egyszerre rang és föladat. El fogják kótyavetyélni a reájuk bízott lényeket és javakat, végül szembefordulnak önmagukkal, otthonukkal. Isten helytartói helyett szpáhiként fognak viselkedni.

Középpontban lenni annyi, mint Istennel lenni. Az Ő képmásának lenni. Olyannak lenni, aki "egy közülünk", mármint az égiek közül, ahogy a Teremtés könyvében áll, és az összes földi jószág urának, az egész Föld urának. Királyának mintegy. A szöveg eredetijében az uralom alá hajtás elnyomást, leigázást is jelent, ami a hódító kénye-kedvének való kiszolgáltatottságra utal. Vagyis az ember birtokával tetszése szerint rendelkezhet, mert jót és rosszat ismervén a szabad akarat is tulajdona. Döntéseinek nincsen korlátja, csak felelőssége: Isten ítélete alól nem vonhatja ki magát semmilyen elhatározással, még a hitetlenség választásával sem. Legkevésbé talán azzal. A középpontban lét tehát szellemi állapot: a lélek és az anyag egységét jelenti. A föld porából való ember az istenképmást viselők ontológiai közösségében, de lelke szabadságában, isteni felelősséggel kormányozza a földi világot. A keresztény tulajdon-fölfogás szerint az ember éppen ezért, lehetőségei ellenére, de erkölcsi felelőssége miatt mégsem rendelkezhet tulajdonával korlátlanul, ugyanis személyes tulajdona az emberiség közös tulajdonlására épül, tehát javaival nem élhet mások rovására. Hogy birtoka van, értelme és szabadsága, azt jelenti, hogy kötelessége is van másokkal szemben. A mások közé értve a jövendő nemzedékeket is.

A Föld a helye ennek a létnek. A tudomány állása szerint egyetlen helye, mindenesetre gyakorlati értelemben egyetlen helye. Mert még ha akadna is életlehetőség a világmindenség más pontjain, oda a fizika törvényei szerint lehetetlen elutazni, átszállni pedig, sokmilliárd embernek átszállnia más bolygóra, még lehetetlenebb. A Föld működése pedig éppenséggel ellentétes a Gazdaságtársadalom működésével.
 

Amint Jim Lavelock Gaia-könyvéből tudjuk, bolygónk önszabályozó rendszer, amely a rajta tenyésző lények sokaságának harmóniájával gondoskodik légkörének összetételéről, hőmérsékletéről, a nyomelemek jelenlétéről és forgalmáról, a táplálékláncokról, az egymásból élők kellő létszámáról stb. Legkivált mindezek arányáról és az arányok állandóságáról. Függetlenül a külső körülmények változásától, például tekintet nélkül arra, hogy a Nap energia-kibocsátása az élet megjelenése, kb. 3,5 milliárd év óta 30 százalékkal nőtt. Más szóval Gaia többek közt ügyel arra, hogy a bolygó átlaghőmérséklete 14-15 Celsius fok körül maradjon, s be ne induljon a "fejlődés"! Mert ha "fejlődni" kezdene a hőmérséklet, vagy a tenger sótartalma, akkor összeomlana a rendszer. Például az egyre sósabb tengerből kiszorulna az élet, ami megszüntetné a széndioxid-lekötést és az oxigéntermelést, miáltal az üvegházhatás szintén "fejlődésnek indulna" és így tovább. Végül úgy járnánk, mint a Vénusz, a maga közel háromszáz fokos hőségével. A Gaián, Gályánkon, Gaia-anyánkon az ember gazdaságkori tevékenységét leszámítva rend van. Az esőerdők és a sivatagok egymásnak kiegészítő ökoszisztémái, fizikai és vegyi műhelyei. Az oroszlánok gondoskodnak az antilopok fönnmaradásáról, amennyiben elsősorban a beteg, ragályt terjesztő példányokat eszik meg. Továbbá megakadályozzák a túlszaporodást, ami a legelők kiélését, a sivatagosodást idézné elő, végül az antilopnépesség, majd az oroszlánok éhenhalását. Például a tengerpartok közelében tenyésző szalagmoszatok intézkednek afelől, hogy az óceánba mosott jód visszakerüljön a légkörbe. Ha nem tennék, akkor az összes emlős és a gerincesek zöme, amelyek pajzsmiriggyel rendelkeznek, és szervezetükben jódtartalmú hormonok dolgoznak, elpusztulnának. A fák nem nőnek az égig.

Az egyes lények és populációik bizonyos pontig "fejlődnek", majd vesztegelnek ebben az optimálisnak tetsző helyzetben, később megöregszenek és átadják helyüket új egyedeknek, esetleg fajok friss, de szintén egybekapcsolódó rendszerének. Néha egyik-másik meglódul, mint a lemmingek, vagy a sáskák. Messze földeket is elárasztanak, és amikor abszolút győztesnek látszanak, gradációjuk összeomlik, a diadalmas hadsereg megsemmisül. Úgy tetszik, nem az erősebbek, "életrevalóbbak" választódnak ki, amint Darwin nyomán gondolni szokás. Fura, tautologikus eszmefuttatással, mert ugyan melyik erősebb, melyik életrevalóbb? Amelyik kiválasztódott és fönnmaradt... Gyümölcsözőbbnek tetszik azt föltételezni, hogy az a lény és faj marad fönn, amelyik az egész rendszer számára "hasznos", amelyik a rendszer működését támogatja, mint a szalagmoszat. Természetesen ez a magyarázat sem "ésszerűbb" a Darwinénál... Mindenesetre a Gaia-ellen ténykedők a saját életfeltételeiket rombolják, hiszen a rendszer kibillentése, vagy lerombolása az ő létüket is lehetetlenné teszi. Mintegy öngyilkossággal távolítják el magukat a közös hajóból. Mert a Gaia tovább fog úszni, amiként kibírta pár milliárd éve az oxigénes légkörre való áttérést is: az anaerob lények lemerültek a tengerfenék iszapjába vagy beköltöztek az aerobokba bélflórának és -faunának.
 

A megelőző korokban, melyek több dimenzióban működvén szellemi célokat is ismertek, még ha gyakran hűtlenekké is váltak hozzájuk -- máskülönben nem jutottunk volna ide --, különb harmóniában éltek a természettel. Már így szokás mondani. Még a század eleji magyar falusi-kisvárosi háztartás is teljes ökológiai rendszert képezett. Az ételmaradékot megette a baromfi, a kutya, a pöcegödörből trágyázták a konyhakertet, a mosdóvízzel locsolták az udvar porát, a féltéglát rágta a disznó, hogy koptassa a fogát és levezesse rabsága miatti ingerültségét. A család gazdálkodó egységként általában csak szerény növekedést ért el. A műhelyek, a boltok, a szőlők és a szántóföldek apáról fiúra öröklődtek és lassan fejlődő technika mellett kissé bővülő újratermelést folytattak. Nem okoztak különösebb gondot a természetnek. Zökkenők persze támadtak, például a "középkori technikai forradalom" idején, amikor a 12-13. században a városiasodás, a hajózás, a különböző iparok kialakulása és az intenzívebb mezőgazdálkodás stb. igényei miatt Európában az óriási erdőirtások helyi ökológiai, éghajlati változásokat okoztak. Ám ez a bolygó egészének meg sem kottyant. A népesség csekély mértékben szaporodott, sőt, bizonyos szigorú és zárt feltételek közt stagnált. Például az eszkimóknál, Tibetben, Amazóniában. Természetesen nem mészárolták magzataikat iparszerűen, mint az északi félteke Gazdaságtársadalmaiban mindennapos szokás. Ami egyébként az itteni népesség fogyásának nem az oka, hanem kísérő tünete és a kor perverzitásának kifejezője. Tibetben a férfilakosság zöme ifjúkorának jó részét szerzetesként élte meg. Hangsúlyozzuk: nem le, hanem meg. Szellemi körben, nőtlenségben. A török népességrobbanás és a német egykézés ugyanannak az éremnek a két oldala. Ugyanaz a gondolat jelent meg itt és ott, ugyanaz bontja le a korábbi, különböző, mégis megtartó társadalomszerkezetet, ad új célokat, állít föl új világképletet, kíván új embert.
 

Gazdaságkor komolytalannak tartja ezt a fenyegetést. Megnyugtatásul kitalálta a környezetvédelmet, hogy az ijedezőket lefoglalja valami mutatós látszatfeladattal, és jót röhöghessen a hátuk mögött. ,

A társadalom elvesztette dimenzióit. Mondhatjuk úgy is, hogy lerontotta őket. A szellemi felügyelet nélkül működő gazdaság igyekszik kitölteni a kor egész keretét, s ezenközben rákként működik. Kizárólag a korlátlan növekedés állapotában életképes. Amelyik, vállalat, vagy nemzetgazdaság nem gyarapszik, az lemarad, kihull a Mókuskerékből és elpusztul. Ehhez igazodik az úgynevezett tömegkultúra, amely ezt a versengő-fogyasztó életideált sulykolja a szappanoperáival; a sajtó, melynek legfőbb rovata a tőzsde, továbbá a politika is, amely a gazdaság függvényévé és szolgálójává vált. Elég jópofa belegondolni: mennyire lehet demokratikus az a politikai rendszer, amely az abszolút antidemokratikus gazdaság és ugyanolyan sajtó befolyása alatt áll? Még emlékszünk az ötéves tervekre, amelyek voltaképpen eskük voltak, hogy mi mennyivel fog növekedni, gyarapodni, fejlődni. A polgári demokráciákban ez a rituális eskü az ún. választásokon zajlik, ahol a különböző pártok és képviselők tesznek fogadalmat arra, hogy ők a másiknál többel fogják fölcukkolni a GDP-t. A választók legelsősorban a kecsegtetések komolyságát fontolgatják. Olyan párt, amelyik azt hirdetné, hogy lassítsunk, ne adj" Isten, hagyjuk abba, mert szakadékba futunk, néhány százaléknál többet sehol nem tud szerezni. Még az egyházak sem mernek zöldek lenni, holott az Ige erre kötelezné őket. Jól látható tehát, hogy a Gazdaságtársadalom valamennyi számottevő porcikájával életre-halálra szemben áll a Gaiával. Két, gyökerében ellentétes működési rend, amelyek közül az előbbi az utóbbiból táplálkozik. Ráadásul salakjai a Föld számára jobbára emészthetetlenek. Hogy a gondok súlyát képtelen érzékelni, annak több oka van.

Az első a kor motorja, a Tudomány. Ez szintén szakadatlanul fejlődik, csakúgy az általa létrehozott technika is. Olyannyira és oly látványosan, hogy még azok sem állítják az ellenkezőjét, akik máskülönben átlátnak a fejlődés szitáján. Akiket szíven ütött a különböző jelzőjű szocializmusok rémuralma, és észrevették, hogy a haladásnak nevezett folyamat korántsem előrehaladó, hanem időnként iszonyatos zsákutcákba torkollik. Talán éppen azért, mert a fejlődésnek ítélt kormozgás valójában más. Inkább a társadalmi létfeltételek átrendezése, az értékek újracsoportosítása, aminek során az emberi személyből, a családból, a nemzetből, Bachból és a hitből, Michelangelóból és Arany Jánosból atombomba lesz, penicillin, televízió, autó, Michel Jackson, űrhajó, holocaust, génsebészet, Barbi. Igen, nem helyettük lesz, hanem belőlük, az ő világfönntartó nedveikből. Nos, a Tudomány föltartóztathatatlan fejlődése majd megoldja...

A második altató az eredmény. Szorosan összefügg az előzővel. Csakugyan, siker sikerre halmozódott. A Gazdaságtársadalom termelékenysége példátlan. Amiből pedig a legtöbb keletkezett, az a gőg. Az ember végigtekint a világon és azt mondja, én vagyok az Isten. Látja tetteit, és Istennel szólva mondja: "mindez jó". Én csináltam.

A harmadik az új világ. A pompásan működő civilizáció, mely szakadatlanul ontja áldásait olyan mennyiségben, hogy ma egy bécsi cukrászmesternek több cucca van, mint volt II. Józsefnek, s ráadásul remekebb orvosi ellátást élvez a császárnál, úgyhogy emberi számítás szerint neki nem kell meghalnia a 49. születésnapja előtt. A civilizáció azonban ellentétben a Gaiával, amely hordozza és táplálja, nem szerves, hanem szervetlen képződmény. Nem önszabályozó, nem öngyógyító. Mi több, alkotója, az ember elől eltakarja a teremtettet, elhiteti, hogy az is olyan, mint a csinált: tehát átszabható, eldobható. Sőt, egyre inkább és egyre többekben mintha a civilizáció volna az igazi világ, a tényleges realitás. Ennek fizikai és metafizikai terei a köznapi, technikai tapasztalatoktól a munkán át terjednek a tömegtájékoztatás mesehatáraiig. A buszkalauztól a főnökön át a Szupermenig. A természet mediatizálva érkezik Gazdaságkor fogyasztójának érdekkörébe. Ha nem, akkor zavaró tényező, amit sürgősen el kell takarítani.

A negyedik az új ember, a Barbi, aki kilépett a kozmikus középpontból, és a velejáró kötelességből-felelősségből. A fölületes pillantás és a Barbi tévtudata középen véli érzékelni magát, azonban ez a közép valójában egy, a létből kiesett fekete lyuk-állapot. Nem sugárzó, nem szabad. Olvasgat olykor valami bulvárlapban és lát a tévében olyasféle hírt, miszerint netántán öngyilkos civilizációban élne, de legyint. Ha így is van, nem most lesz. Majd megnyomjuk a piros gombot. A Barbit a Gaia állapota, fönntartása hangyányit sem izgatja, különösen ha a teendőket anyagi érdekével, vagy fogyasztói manipuláltságával ellentétesnek véli.
 

Az a kérdés, hogy az öko-onkológia orvosolható-e a saját rendszerén belül?

A Gaia rongálódása, de ennek fölismerése és szóvá tehetősége is gazdaságkori mozzanat. Nevezetesen a Tudománynak és a Demokráciának köszönhető. A Tudomány ismerte föl és nevezte meg szakszerűen a helyzetet, a veszélyeket, és a Demokrácia tette lehetővé, hogy a közfigyelem a kérdés felé forduljon. Mindkettő ajánlott megoldási módokat is, melyekkel az történt, mint a beatzenével. Előttünk zajlott és zajlik naponta a tragikomédia: egyre újabb, kócosabb vagy kopaszabb ifjak alapítanak a Gazdaságtársadalom szellemi kilátástalansága ellen lázadó együtteseket, amelyeket a szórakoztatóipar rendre fülöncsíp, majd fölültet a maga korrupt média-szamárlétrájára. Onnan aztán kiabálhatnak, amit akarnak -- hangjuk szolgáltatóvá mutál, látjuk a szerelést, tudjuk, hogy immár a milliós technika, a klipgyártás, a tévé és a lemezgyár zsoldosai. Még jók is lehetnek, sőt az egyik jobb, mint a másik, különösen plébekkben, és annak rendje-módja szerint versenyeznek, mint a cigaretták az autópálya körül.

No persze, a dohányzás káros az egészségre. Gazdaságkor környezetromboló belső automatizmusát jól jellemzi Christian Pfister svájci klímatörténész: a benzinárba útadót építenek, amiből autópálya épül, amely még több útadót termel és terel a kincstárba még több út és autó számára, a kevésbé szennyező vasút rovására. Hozzátehetjük: az igazi paradoxon maga a környezetvédelem. A környezetvédelmi ipar és a hozzá kapcsolódó politikai reklám és egyéb tevékenységek is rongálják-fogyasztják a Föld tartalékait, előállításuk és értékesítésük éppen úgy környezetszennyező, amint maga az az alaptevékenység, amelynek a kivédésére alkalmazzák őket. Azt a látszatot keltik, hogy a rendszeren belül létezik orvosság, tehát ha egyre modernebb szűrőket készítünk a kéményekre, ha jobbnál jobb katalizátorokkal látjuk el a benzinmotorokat és így tovább. Ha a "védelem" versenyt fut és szaporodik az ártalmas cuccokkal. Más szóval illeszkedik a piachoz, vagyis ahhoz a rákos, öngerjesztő folyamathoz, ami a modern versenygazdaság, maga is része ennek a ráknak. Nota bene, a döglött akkumulátorok "semlegesítése" ugyanolyan hasznot hajt, mint az előállításuk. Az 1995-ös előrejelzés szerint éppen a környezetvédelmi ipar ígérkezik a legprofitábilisabbnak.

Az igazi öngerjesztés magában a Gazdaságtársadalomban történik, amely nem kínál polgárainak érvényesülési lehetőséget a piacon kívül. Ó, az érvényesülés! Itt kezdődik. A boldogság módosítása boldogulásra -- hivatalosan is és a szívekben is. A piaci érvényesülés követelménye kiterjedt a gazdálkodó tevékenységeken túlra is: előbb a katonákra és a politikusokra, majd a papokra, a tudósokra és a tanítókra, végül a művészekre és a gyermekekre. Aki nem sikeres, az vesztes. Az frusztrálódik, idegbeteg lesz, kiszorul. A munkanélküli leszakad. Nem mintha szükség lenne a munkájára. Igazából bőségben, jó egészségügyi körülmények között élhetne ma a Gaia valamennyi homo sapiense a megtermelt javakból; az állásra neki van szüksége, hogy piaci tényező maradhasson. Hogy ne legyen szegény. Mert a tisztes szegénység, ez a Lao Ce, Buddha, Krisztus által ajánlott életmód, világszemlélet és értékválasztás Gazdaságtársadalomban deviancia. A mértékletesség merénylet a haladás ellen. Éppen ezért a munkanélkülinek nincs becsülete. Holott lehetne, hisz ő voltaképpen nagy foglalkoztató, amennyiben föladatot ad újságírónak, pszichológusnak, politikusnak, szociális munkásnak, kutatóintézetnek -- föl se lehet sorolni, hány helyen seftelnek az ő nyomorával. Ahelyett, hogy azon törnék a fejüket, hogy miképpen lehetne olyan társadalmi változásokat serkenteni, amelyek visszaadnák a nem piaci értékű munkák becsületét. Közbevethetnénk, hogy az említettek éppen becsületes, nem piacra termelő dolgozók, ha nem tudnánk, hogy ez füllentés, mert teendőjük éppenséggel a terelőkutyáé: az emberi munkának a gazdaság körében tartása. Mint már szóba jött, a társadalom eltarthatná tisztes szegénységben és nagy tisztelettel a költőket, az álmodozókat, a gyönyörködőket, a hivatásos vőfélyeket, a kocsmai mesemondókat, a Szókratészeket, Csuang Ceket, Van Goghokat, Bolyaikat, a kétbalkezes ezermestereket és örökmozgó-föltalálókat, mindazokat, akik gyermekek akarnak maradni, égi madarak vágynak lenni. Voltaképpen meg is teszi, legalábbis az északi féltekén, hanem először alaposan megalázza őket. Csecsemőkortól kezdve bébihorrorral éteti, majd átdarálja egy konzumidióta-képző iskolarendszeren, sikertelenségre kényszeríti, megbuktatja, eladhatatlannak minősíti és munkanélkülivé nyilvánítja, majd pszichológushoz küldi, alkalmassági teszteket csináltat velük, átképzi, megint átképzi, végül pedig szemétként eldobja és képmutatóan segélyt hajít utánuk. Még jó, ha nem zárja intézetbe. Ha másként járna el, ha legalább úgy, ahogy hajdan a legszegényebb falu is megbecsülte a maga bolondját, libapásztorát, kártyavető cigányasszonyát, Viki nénijét, aki égetett dióscukorból tornyos várkastélyt tudott csinálni a lakodalmakra, akkor végzetes hibát követne el. Nem azért zárta be a szellemet a palackba, hogy kieressze. Ez a szó szoros értelmében veendő. A szellem be van zárva és ki van zárva a lét köréből éppen ez a Gazdaságtársadalom titka: a szellem kirekesztése. És ha így van, ha ebből ered a haszon, a fejlődés, a szédületes iram, akkor vajon vállalható-e a visszafordulás? Hogy boldogulás helyett ismét boldogság? Eltűrnék-e a hatalmas, kegyesen uralkodó Dolgok az ember lázadását, hogy önmaga elé a saját céljait tűzze, és ne a Dolgok az ember fejlesztését-gyarapítását szolgálja? Lehetséges-e a mai társadalmi normák, ideák, szerkezet, meghirdetett szellemnélküliség állapotában szellemi célokat követni? Hogyne lehetne, még Auschwitzban is lehetséges volt, tudjuk Szent Maximilian Kolbétól, de éppen Auschwitz mutatott rá -- miként Hamvas Béla megfigyelte --, hogy a szörnyűségek után elmaradt a katarzis. Az emberiség nem tért meg, hanem maradt a gazdaság egydimenziós csapásán, az amoralitásén. Auschwitzból pedig zsidó ügy lett, csak zsidó ügy, mintha a rettenetes történet csak a zsidókkal történt volna és nem az emberiséggel. Auschwitz folklorizálódott, akár a többi ugyanilyen borzalom, a gulág, a csecsenek, a krími tatárok, a volgai németek, a hutuk, a khmerek, az indiánok és mások irtása, amelyek az egyes népek saját rémmese-kincsébe különültek, holott ugyanaz az oka a természetpusztításnak, ami az emberirtásnak. Az istenképmási szabadság, egység és felelősség elhárítása, az Isten ellen vívott függetlenségi háború csalóka sikere. Az emberiség mossa kezét. Az emlékünnepségeken dörzsölgeti a szemét, adakozik gránitobeliszkekre és emléktáblákra, koszorúkra, kirendelt specialistákkal beszédeket mondat, de nem veszi önmagára a felelősséget. Föl kéne ugyanis lebbenteni a fátylat a titokról: a környezetszennyezés valódi oka a káprázatosan kifejlődött illatszeripar által szagpalásttal elfödött hulla: a homo sapiens megölt lelke. Egyébként a megoldás, mint mostanában mindig, technológiai síkra terelődött. Már készen is áll a csúcsszuper társadalomipari technológia: az majd elhárítja, kivédi, ha fölbukkanna, megoldja.

Képes-e ilyen fordulatra a demokrácia? Eddig a széles úton haladt, a könnyebb ellenállás felé, a kompromisszumok zászlaja alatt: mindig engedni egy kicsit a hitványságnak, az esettségnek, naponta lejjebb és lejjebb ereszteni a mércét. Hogy a kecske is és a káposzta is -- mi is legyen velük? De vajon megszavaznák-e a váltást a Barbik? Többségre jutottak mostanára? És a még-nem-egészen-Barbik? Ők visszavennék a közlegelőről a hetvenkettedik marhájukat?
 

Atyai barátom, Muzslay István S. J. közgazdász, a Pápai Akadémia tagja szeretettel értékelve a Gazdaságkorról írott tanulmányaimat, korholt, hogy nem adok reményt. Nos, a remény nem tőlem van, hanem attól, akinek jóvoltából a Megváltás megtörtént. Az ő reménye akkor is biztat, ha itt a helyzet, pillanatnyilag bármilyen. Nos, úgy találom, hogy most eléggé bármilyen, és megadom magam. Muzslay professzornak a lehető legmélyebb értelemben igaza van: a reményt nekünk kell sugároznunk, akik keresztényként Isten megváltott népeként vándorlunk a világban. Ha nem ezt tesszük, akkor csak locsogunk. És ez még jobb minősítés.

Gazdaságkor azonban, a jelek szerint, nem kér az én reményemből, a mi reményünkből, mert azt hiszi, hogy köszöni, megvan. A lehető legjobb színben ő a létező világ legjobbika. Már túl van a történelmen. A baj éppen a még történelemben élő népekkel van, ők irtják az amazóniai őserdőket, ők nagyobbítják a sivatagokat Afrikában, ők fogadják be Észak környezetszennyező iparágait. Node sebaj, majd fölzárkóznak. Idő kérdése.

A világ összes közgazdásza és politológusa kórusban kiáltja, hogy nincsen Harmadik üt. Sőt, pillanatnyilag Második sincsen, mert a diktatórikusról, mint amilyenek a bolseviki, náci és egyéb szocializmusok, a latin-amerikai junta-rendszerek, kiderült, no nem az, hogy ember- és természetirtók, hogy világgyilkosok, az eddig is közismert volt, hanem a lehető legsúlyosabb bűn: gazdaságilag nem hatékonyak. Az Első út, a liberális demokráciáé föl van lobogózva a diktatúrák halála, tetszhalála (?) mián. Az egymással az összes mellékkérdésekben késhegyig menő vitákat folytató tudósokat fényes vándorgyűlésekre hurcolja, hogy sulykolják a fölszabadult országokban: Harmadik Utat keresni a legelvetemültebb eretnekség. Tudománytalan -- gondolom, érezhető ennek az átoknak a rémisztő súlya. Számomra ebből az következik, hogy csakis Harmadik Út létezik, mert a másik kettő, maradjunk ennél a szép, régi szónál, a kárhozatba visz. Már itt, a földön.

Világos, hogy a megoldás egyéni: kinek-kinek a középpontba kell állnia, és Isten képmásaként bánni a teremtett világ rábízódott részével. Az is világos, hogy a kor, ez az immár harmadik évezred, nem iszkolhat vissza a reneszánsz előtti időbe, mert fél másodpercet sem hátrálhatunk az időben. A Harmadik Út előttünk van, nagyjából arra, amerre a másik kettő innenső végének eredője mutat.