A magyar kultúra kincskereső kisködmöne egyre foltosabb, az újravarrások mentén is szakadozik, sőt talán ott a legjobban. Úgy látszik, hosszú menetelésünk a toldozgatások--foldozgatások világában a végéhez közeledik. Nem halaszthatjuk tovább, meg kell próbálnunk elkészíteni a leltárt, ám ehhez struccfejünket ki kellene húznunk kulturális homokozónkból.

Tőkekoncentrációs táborok

Úgy tudjuk, vagy csak úgy reméljük, hogy az élet, ha mély támadás éri, önvédelemre szerveződik. Nem ismerünk a történelemben mélyebb és keményebb támadást, mint ami a huszadik század végére kiteljesedett az emberi kultúra sokarcúságát hordozó nemzeti, etnikai kultúrákkal, és egyáltalán a közösségi, önmagukat kiteljesítő kultúrákkal szemben. Az elmúlt ötven évben sokszor feltámadt naiv hitünk, hogy vannak a világban olyan uralkodó politikai filozófiák, amelyek az emberi jelenség kulturális kiteljesedését szolgálják, szertefoszlott.

A politika mára már szélsőségesen alárendelődött a gazdaság tőkeérdekeinek. Így napjainkban annak is örülnünk kell, hogy a világméretekben ügyeskedő konszernek tömegtermelésének egységesítési folyamatában néha még megtűrtté nyilváníttatik valami, ami helyi érték, ami emberléptékű, amiből rügyet hozhat a kultúra kicsiny arany-ágacskája. A megtűrtből viszont nagyon könnyen lehet tiltott, na persze ma már nem rendőrállami gumibotokkal, hanem a minden eddiginél totálisabb hatalomra törő tőkekoncentrációs táborok finánccsendőrsége által.

A helyzet drámaiságát az is mutatja, hogy ezek a kemény meghatározások már nemcsak szegény, adósságcsapdában vergődő kis országok populista politikusainak démonológiai szótárából származnak, hanem a világ legnagyobb pénzintézeteinek lelkiismereti okokból lázadó funkcionáriusainak szájából. Így Davidson Budhoo a már címében is tanulságos Enough is Enough (Ami elég az elég) könyvéből, vagy Ulrich Duchrow: Europa im Weltsystem 1492-1992 (Európa a világrendszerben 1492-1992).

Ezekben a kritikai anyagokban nem kevesebbet állítanak a szerzők, mint azt, hogy a nyugati tőke fináncrendőrsége, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank a hét nagy ipari állam politikai vezetése mellett most az adósságok segítségével kisajtolja az eladósodott országokból azt, amit még lehet. Vagy pontosabban: az eladósodott országok szegényeiből, mert ezen országok gazdagjai országuk adósságának egyharmadát a tőke külföldre áramoltatásának formájában éppen azokban a német, svájci, japán és amerikai bankokban helyezték el profittal, melyek tönkreteszik országukat.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így van, azokban az országokban, ahol ez a mechanizmus működik, végzetesen és többszörösen bezárult a kör. Először azért, mert elviselhetetlenül kemény adósságtörlesztésük miatt el kell sorvasztaniuk szociális és kulturális területeiket. Ezzel lebontják az adott országban az emberi erőforrást, a jövőt. Másodszor, mert éppen tőkeszegénységük miatt harácsoló tőkét kénytelenek bevonni, amelynek fő jellemzői, hogy csak akkor jön be, ha garantálni tudja, hogy viszonylag olcsó, képzetlen munkaerő nagy munkaigényű résztermelésbe kapcsolható be; ha ökológiailag veszélyes termelést lehet elvégeztetni; ha biztosított a megtermelt érték minél nagyobb részének gyors és egyszerű kivitele. Harmadszor, és talán ez a legveszélyesebb, az ország vezető pénzügyi körei a fentebb említett összefonódás miatt nem érdekeitek az adósságcsapdából kivezető alternatíva kidolgozásában.

Félreértés ne essék, nem abban kellene érdekeltnek lenni, hogy megtegyék azt az őrültséget, hogy egyik napról a másikra felmondják az adósságtörlesztést, hanem csak abban, hogy a shylocki kés elégedjen meg egy ország szíve helyett "csak" a fél karjával. S hogy közgazdász észjárással is érthető legyen: tisztességes nemzeti burzsoáziáknak -- ha ez a kifejezés nem önellentmondás -- törekedniük kellene arra, hogy visszatérjünk Keynesnek Bretton Woods-ban el nem fogadott javaslatára, vagy vizsgáljuk meg az olyan javaslatok létjogosultságát, mint Susan George 1988-as svájci adósságtalanítási modellje, amelyben a hitelezők számára is kezelhető formában megadnák a szegényeknek azt a lehetőséget, hogy önálló szocio-közgazdasági és ökológiai fejlődés útjára léphessenek.

Végezetül a filozófiai szappanopera szintjén is totálisan megvallott és megvalósított liberalizmus és demokrácia korában talán azt is lehetne kérni, hogy a világ jótevőiként aposztrofált nemzetközi pénzügyi szervezetek és pénzügyi mozgásaik demokratikusan átvilágíthatóak legyenek. Na jó, ez az utolsó tétel csak egy rossz vicc, távol álljon tőlem, hogy nemzeti burzsoáziákat öngyilkosságra szólítsak fel. Megelégedhetnénk az első két kérdés felvetésével is.

Hitel kell -- nem hitegetés

E bevezető után meg lehet kérdezni, hogy ezek a nagy nemzetközi gazdasági összefüggések mennyiben érintik a magyar kultúra helyzetét és házi feladatait? Csak annyiban, amennyiben a bevezető mondat igaz, hogy hosszú menetelesünk a toldozgatás és foldozgatás világában véget ért. Én úgy látom: véget ért. Észre kell vennünk, hogy teljesen új helyzet van. Be kell vallanunk, hogy nincs kiút, és ezt éppen azért kell megtennünk, mert így találhatunk más szinten kiutakat. 

Nézzük mi történt az elmúlt hat évben, ami miatt ilyen drámai következtetést kell levonnunk. Először is: ha bevalljuk, ha nem, a számolás kemény tényei bizonyítják, képtelenek vagyunk adósságainkat úgy visszafizetni, hogy talpon maradjon a gazdaság. Ráadásul az 1989-es bázisévhez viszonyított tíz éven belül teljesen felszámolódik a társadalom nagy része számára megfelelő és megfizethető szociális és kulturális ellátás. A kulturális területet ez azért is mélyen érinti, mert most fogja szembetalálni magát ebben a században másodszor a társadalmilag tűrhetetlen mértékű értelmiségi munkanélküliséggel. Azért társadalmilag tűrhetetlen mértékű, mert bár a statisztika a munkanélküliség emelkedésének csak tízszázalékos szintjét fogja kimutatni, de ebben a tíz százalékban a munkanélküliek nagy része értelmiségi lesz.

Ebben a pillanatban a második világháború óta először tudatosodik a magyar társadalomban a munkanélküliség sokkja. Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor az EK-EU gettószerűen zárt belső piacára áruval betörni majdnem lehetetlen, és így szinte nincs mire átképezni a munkaerőt. Kivéve néhány bedolgozói terület betanított munkási szintjét. Amikor a GYOSZ elnöke -- meggyőződésem szerint tisztességes indíttatásból -- azt mondja, hogy örüljünk, ha nagy konszernek bedolgozói lehetünk, és ezért tegyünk meg mindent, akkor számba vette-e azt, hogy ennek a lépésnek mekkora a szociális vesztesége, vagy hogy a magyar kulturális élet összes jelentős forrása elsorvad.

De a gazdasági ésszerűség oldaláról is megkérdőjelezhető ez a lépés, ha ennek a bedolgozói kegyelemnek az ára -- éspedig látjuk már most is, hogy az az ára --, hogy az ország hagyományos népességeltartó szektorai elsorvadnak. Mindenekelőtt a mezőgazdaság, amelynek helyzete szélsőséges modellként mutatja az egész gazdaságunkat nyomorító helyzetet.

Ha most leszámítjuk azt a nem csekély kárt, amit az elmúlt hat év -- szakmaiságot sokszor figyelmen kívül hagyó -- politikai ide-oda döntései okoztak, akkor ki tud kiutat mutatni egy olyan helyzetben, amikor az EK-EU protekcionista piacpolitikája Nyugatról szorítja ki az árut, az energia-charta felé szorított FAK-országok Keletről nem tudnak fizetni. Ráadásul -- ahogy a világban általában -- a támogatásokat lényegileg nem a parasztok kapják, hanem a köréjük telepedett területek, például az élelmiszeripar és a kereskedelem, s az exportcégek. Ebben a nemcsak a mezőgazdaságra, hanem az egész magyar gazdaságra jellemző helyzetben mondd meg Széchenyi szelleme: mi emelhetné a nemzetet, és honnan jönnek elő a kiművelt emberfők? Tudom a választ, "hitel kell, tágosb értelemben... s hinni s hihetni egymásnak''. Hitel kell tágosb értelemben, emberi hitel, és nem a hitegetés már tíz éve tartó szirénhangjai. 

A parlamenti gazdasági bizottságának elnöke -- különben kiegyensúlyozott és mértéktartó cikkében -- kijelenti, hogy az 1929--1933-as válság méreteit is meghaladó visszaesés van Magyarországon. Ennél halálosan keményebb mondatot ma nem lehet mondani. Ebben a helyzetben szerinte az a megoldás, hogy az adósságról még a tárgyalás is a tabuk tabuja. Ehelyett idézem: "hozzá kell látni az oktatás és az egészségügy kiadásainak ésszerűsítéséhez, csökkenteni keli az ingyenes szolgáltatásokat. Át kell alakítani a családi pótlék, a gyed és a gyes, valamint az anyasági segély finanszírozását. Csökkenteni kell a tb. kötelezettségvállalását a betegek táppénzellátásával kapcsolatban is." És általában csökkenteni kell a fogyasztást és abból finanszírozni a nagyobb jövedelemtermelést.

Ez önmagában véve a közgazdasági modellezés steril világában és egy valahol elképzelt országban még tisztességes ajánlat is lehetne. Ám Magyarországon, ahol a már egy évtizede folyó restrikció -- még ez a felemás is -- milliókat nyomorít meg, ráadásul úgy, hogy közben egyre mélyebbre süllyedünk az adósságban, ez már nem járható út, ez tragédiához vezethet. Nem lehet azt mondani valakinek, vágd le a két lábad, és az árából támogatjuk, hogy majd egyszer kinőjön újra, mert ez hazugság, és azt sem lehet mondani, hogy áldozd föl a két karod, két lábad, s ebből tudsz majd egyszer egy motoros tolószéket venni annak a "szerencsés" nyomorék valaminek, ami belőled megmarad, mert ez meg tisztességtelen. Nem olyan végletesen veszélyes-e már a helyzetünk, hogy politikusoknak, közgazdászoknak vagy bárki másnak fel kellene tenni azt a kérdést, hogy csak két út van: vagy fölmondjuk az adósságtartozást és megfojtanak, vagy addig fizetünk, amíg megfulladunk. Ne haragudjon meg senki érte, de én azt a sumák harmadik utat, hogy hatmillió koldus árán négymillióan a "fenn az ernyő, nincsen kas" különböző fokozatain vegetálhatnak, tisztességtelennek, továbbá társadalmilag kezelhetetlennek tartom.

Mégiscsak egy út van, egy régi-új dimenzió. amit a "hitel kell tágosb értelemben" gondolat sugall. S ha senki más nem indul is el ezen az úton, a kulturális területnek el kell kezdenie ebbe az irányba tájékozódnia. Főleg egy olyan világban, amikor egy steril pénzügyes szemlélet kimondhatja, hogy rátok, vagy rájuk nincs szükség. Mi, értelmiségiek, papok és irgalmas szamaritánusok utódai csak azt mondhatjuk: senkinek sem engedjük el a kezét!

Ez a kijelentés természetesen csak zsolozsmás barátok naiv imája egészen addig, amíg meg nem vizsgáljuk, hogy mekkora a szegénység, és milyen forrásaink vannak még egyáltalán. 

Először is szívós munkával el kell kezdenünk szegénységeink teljes körű feltárását. Ez lehet majd az alapja egy új gazdagságnak, ami nem egyszerűen csak anyagi gazdagodás, hanem az emberi teljesség helyreállítása felé tett lépés. Csak teljes körű feltárásban találkozhatunk a szegényekkel -- magunkkal is, akiknek élete mindennapos tanúja a veszteségeknek. Mennyire korlátozta, megkötötte, leszűkítette és így kínossá tette ez a század a szegénység fogalmát. Hűen gazda(g)ságközpontú elképzeléseinkhez, a szegénység fogalmát kizárólag azokra az emberekre vonatkoztatjuk, akiknek kevés a jövedelmük, vagy egyáltalán nincs is. Holott az igazi szegénység az összeomlott kulturális környezet, amely szegénységek összefonódó láncolatából áll.

A szegénység csapdája

Minden kielégítetlen emberi szükséglet szegénységet jelent. A fennmaradás szegénységét a nem megfelelő jövedelem, élelem, lakóhelyiség okozza. A védelem szegénységének oka az erőszak, a fegyverkezés. A gondoskodás szegénységéhez a hatalmaskodás, az elnyomás és a természet kizsákmányolása vezet. A megértés szegénységét az oktatás alacsony színvonala, a részvételét a nők, gyermekek és a kisebbségek kiszorulása okozza. Az identitás szegénységének oka az idegen értékeknek a helyi és regionális kultúrákra való ráerőltetése.

Ezekből a tényekből is látszik, hogy mind a "szegény", mind a "gazdag" országok a szegénység csapdájában vannak. A kisebb országoknak éppen áttekinthetőségük, emberléptékűségük okán nagyobb esélyük van a kilábalásra, könnyebben mozgósíthatják a szegénységek legyőzéséhez szükséges fantáziát és akaratot. Csak előbb be kell vallaniuk átható szegénységüket.

A mai pártpolitikai gondolkodásnak ezekre a kérdésekre, úgy tűnik, nincs megoldása. Ehhez csak a kultúra, a kulturális környezetet újjáépítő, módszeres, tág horizontú, önkritikus gondolkodás tud alternatívát teremteni. Például azt, amit Manfred Max-Neef emberléptékű gazdaságtana javasol. Szerinte ha egy csoport nagyon szegény, a szolidaritás és a kölcsönös segítség növelheti a védelem, a gondoskodás és a részvétel érzetét. Ha a magyar kulturális életen segíteni akarunk, akkor ilyen szükséglet-kiegyenlítéseket kell feltárnunk, mivel így a változást szerves és következetes módon lehet megvalósítani. Ezzel egy időben a kulturális területen ki kell dolgoznunk, meg kell valósítanunk és meg kell védenünk olyan mintákat, amelyeknek eredőjében nem az önzés és a pazarlás munkál. Továbbá rá kell mutatnunk azokra a farizeus politikai gondolatokra, amelyek a társadalom további szélsőséges elszegényedéséhez vezetnek.

Manapság két ilyen divatos veszélyes gondolat is jelen van. Az egyik az a sztereotípia, hogy mozgósítanunk kell a gazdaság tartalékait. E gondolat hátterében, mint ezt már fentebb is jeleztem, valójában csak a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális kiadások szélsőséges megnyirbálása áll. Természetesen ezeken a területeken, mint minden hiánygazdaságban, van pazarlás, de amíg az államháztartás teljes és igazságos átvilágítása meg nem történik, amíg nem látszik, hogy milyen pénz hová mozog, addig egy ilyen terv tisztességtelen.

Ráadásul ha van még egyáltalán tartaléka a magyar gazdaságnak, az éppen az a humán tőke, amelyik ettől az elvonástól megroppan. A másik az előzőhöz kapcsolódó sanda gondolat, hogy nem segélyezni kell, hanem munkát adni. Ebben az a veszélyes, hogy a steril gazdasági gondolkodás a humán társadalmi ellátást egyre inkább segélynek és nem befektetésnek tekinti.

Ilyen lépések a szegények páriákká tételéhez és valójában az egész társadalom teljes elszegényedéséhez vezetnek.

"Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki a szegények vagyonából áldoz" -- mondja az általam mottóként kiemelt bibliai idézet. Szegénységünk fentebb is vázolt tételes feltárása, valamint a szegénységeinket naponta újratermelő mozgások folyamatos átvilágítása most már halaszthatatlan feladatunk.

Kultúrabiztosítás

Ha valaki úgy véli, hogy élete veszélyeztetett, életbiztosítást köt. Nekünk ki kell dolgoznunk azokat a formákat, amelyek a magyar kultúra életét egy veszélyesen eldurvuló gazdasági környezetben "biztosítják". Ebben a munkában az egyik legsürgetőbb feladatunk, hogy a kulturális területen jelentkező értelmiségi térvesztést hogyan lehet egyénekre lebontva is ellensúlyozni? Úgy vélem, a kulturális szférának más területek érdekeit nem sértő, sőt azt modellként segítő védőhálót kell képeznie tagjai számára.

Ennek első lépése lehet egy Kulturális Ösztöndíj és Segélyalap (KÖSS), egy kulturális karitász-alap létrehozása, amelynek igazi célja a közvetlen segítségen túl az is lehet, hogy az értelmiségi munka értékét fenntartsa, becsületét, tekintélyét helyreállítsa.

Az alap anyagi forrását a nagy magyar kulturális alapítványok közös, ilyen célú feladatvállalása biztosíthatja. Itt kell megjegyeznünk, hogy az a szélsőséges politikai akarat, amely ezeket az alapítványokat úgynevezett közalapítvánnyá kívánja változtatni, többszörösen veszélyes a magyar kulturális életre. Először és legfőképpen azért, mert a közalapítvánnyá változtatás egyszerűen újraállamosítás, amelynek eredményeként megteremtődnek annak a restrikciós lépésnek a feltételei, hogy ezeket az utolsó forrásokat is kivonják a kulturális szférából. Ez a lépés a civil szféra elleni nyílt támadás, miközben a civil területek fontosságáról beszél a kormányprogram. Kimondhatjuk tehát, hogy az alapítványi háborúban jelenleg a magyar kultúra szabadságharca folyik. Kétszeresen is, mert a központosító, bonyolult és drága adminisztrációt működtető rendszer ütközik meg a most formálódó, csekély adminisztrációt igénylő, áttekinthető szövetkezéseken alapuló társadalmi mozgásokkal. Ebben a helyzetben a széles körű kulturális szövetkezés elvét kell meghirdetnünk, s hozzá a forrásokat megteremtenünk. Fel kell elevenítenünk a szövetkezés Magyarországon kialakult pozitív formáit és adaptálnunk kell -- főleg kulturális vonatkozásban -- a más országokban működő szövetkezeti rendszereket, amilyen például a Reiffeisen vagy a Briarpatch mozgalom. E vállalkozásokban az a nagyszerű és számunkra teret nyitó, hogy nem a minden áron erőltetett profit, hanem a szükségletek kielégítésének elve alapján működnek, és az emberek széles körét be tudják vonni tevékenységükbe. Feladatunk a szövetkezés új és megújuló formáinak segítése, hogy azok néhány év után saját lábra állva új hátteret teremtsenek kulturális életünknek.

Természetesen nem lehetünk naivak, s főleg nem demagógok. Mit ér démonológiai szótárt szerkesztenünk nemzetközi pénzügyi hatalmasságok és azt kiszolgáló helyi kormányok ellen, amíg először magunkban fel nem tárjuk a legfőbb hibákat, az együttműködés-képtelenséget, a szolidaritás hiányát, a szociális érzéketlenséget. Azt hogy az ipari forradalom óta az úgynevezett szabad-versenyes kapitalizmus kiteljesedésével, a totális konkurenciára épülő társadalom megjelenésével az antiszociális ösztönök túlságosan is kifejlődtek, és morális képességeink eltorzultak. Nem véletlen az sem, hogy nem egy hívő széplélek, hanem a modern gazdaság pápája: Keynes kénytelen kimondani az ítéletet, hogy ez a világ "hasznossá tette az alantast". Ha valakik, mondjuk mi, a magyar kulturális terület végveszélyét érezve és ezáltal sarkallva újra akarjuk építeni a létét egyedül még menteni képes szolidaritást, akkor ezzel az alantassal kell megküzdenünk. Ráadásul először önmagunkban. Be tudjuk-e tartani legalább az iskolás fiúk erkölcsi szabályát, hogy "ne bántsd a kisebbet", mert innen már csak egy lépés, hogy segítsd is őt. Ugye milyen furcsa, hogy nekünk, cinizmusra mindig hajló értelmiségieknek most papolnunk kell, de végveszély van. És ez most az egyszer nem csak retorikai szemfényvesztés, hanem tény. Ralf Dahrendorf, a világhírű társadalomtudós egy, a minap Budapesten rendezett konferencián mondta ki a keserű mondatot: "Magyarország még nem jutott át a könnyek völgyén."

Aki igazán nagy bajban van, annak meg kell keményíteni a szívet, egyszerre szelídnek és erősnek, cselekvőnek kell lennie. A következő évek egyik legnagyobb kihívása, hogy a fokozódó agresszivitás közepette megőrizzük szelídségünket úgy, hogy közben ne bénuljon meg cselekvőképességünk. Ezért javaslom, hogy alakítsuk ki a magyar kultúra biztosításának többlábú, többoldalú és többszintes rendszerét. A már meglévő és most formálódó jogszabályi keretek között kemény kamarai szervezéssel létrehozható önkéntes nyugdíjbiztosítási szervezetek rendszerét logikailag össze lehet kapcsolni a kulturális karitász eszmekörével. Hasonló elvek alapján lehetne elősegíteni az intézményi, a kulturális vállalkozási szervezetek működésének biztonságát egy kulturális orientációjú garancia megvalósításával és az előző két szerveződés áramkörébe való bekapcsolásával. Így lehetne célszerűvé és optimálissá tenni a pénzügyi hátterű, többfunkciós, integrált kulturális biztosítási rendszert.

Ebben a rendszerépítésben ne az ellenségeket keressük. Sőt, szelíd, de szilárd akarattal vonjuk be a társadalmi háromszög kamarákon túli másik két tagját, a kormányzatot-önkormányzatot és a szakszervezeteket is. Ki kell derüljön: ebben az országban senki nem akarja, hogy elsorvadjon a magyar kultúra, hogy abbamaradjon a kulturális építkezés, hogy ne tudjuk megválaszolni, mi végett vagyunk a világon.

Azt javaslom, hirdessük meg a magyar kultúra csendes, erőszakmentes, de makacs menetelését, az életért, az életéért. Ezt a menetelést be kell biztosítanunk minden szinten. És minden szinten túl a magasban, ahol a haza van.