A csíki kaláka nem egyszerűen az itt élő parasztság egyik társadalmi intézménye, hanem a közösségi lét, a mindennapi élet egészét apró hajszálerekkel átszövő, meghatározó tényezője, az itt élő emberek összetartozásának mindenki számára érthető és érvényes jelképe. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a szerző azonos címen megjelent tanulmányából. *
Közművelődési Információs Intézet, 1986.

Egy közösség jellemvonásainak leírásához, elemzéséhez nem elégséges az anyagi műveltség pozitivista felleltározása (sőt lehet, hogy ez egyáltalában nem irányadó a közösség sajátos, lényegi jegyeinek a feltérképezésében), ajánlatos inkább szemügyre venni a közösség tagjai közötti kooperáció, ill. reciprocitás formáit, hiszen alapjában véve ezek biztosítják a társadalmiasulást, a közösség belső kohéziójának állandó erősödését. A reciprocitás módozatai, illetve az általa létrehozott intézmények funkcionalitása értékes útmutató lehet egy közösség belső szerkezetének megértése során.

Ebben az összefüggésben tartottam szükségesnek a kaláka vizsgálatát, elsősorban Hajnal István Intézmény meghatározását tartva szem előtt: "A társulásnak, a szerveződésnek vagy a természettel való elbánásnak a társadalmi formáit csak az intézményesség képes kifejleszteni és elmélyíteni. Kezdetleges módszerek és formák minden együttélésben előállnak, de magasabb fejlettségüket csak akkor érik el, ha intézményesülnek: szóval a közösség önálló szereppel és önálló egzisztenciával alapozza meg őket."

A középkorban "Regnum Siculorum"-nak, "Terra Siculorum"-nak nevezett terület legkeletibb széke "Csíkország". A Hargita és a Csíki havasok által közrefogott völgylánc három nagyobb részre tagolódik, Csíkra, Gyergyóra és Kászonra. A központi Csíkszék szintén két nagyobb egységre oszlik, az északi Felcsíkra és a déli Alcsíkra. A csíki falvak egy része az Olt mentén fekszik, más részük hegyaljai település. A Tatros völgye földrajzilag különáll (Felsőlok, Középlok és Gyimesbükk, valamint a "patakoknak" nevezett telepeik), de lakosságának nagy része Csíkból származik (a mádéfalvi veszedelem után menekültek a védettebb völgyekbe).

"Csík talaja nagyon sovány és a művelhető föld nagyon csekély, úgy, hogy csak a vasszorgalom tud ott valamit tenyészteni, rozs, búza és zab jól terem, de már a törökbúza (tengeri) nem érik meg, gyümölcsfák a hideg szelek miatt csenevészek, pityóka (burgonya) és kender igen sok terem, a szorgalmas és munkás asszonyok azt felfonják, felszövik, valamint juhaik gyapját is; s ezekből nem csak a saját és a férfiak öltönyét állítják ki, hanem nagy vászon- és posztókereskedést is űznek... Itt a túlnépesedett Csíkban, hol falu falut ér, a földművelés nem tartaná minden vasszorgalom mellett is fel a lakosságot, azért a nép kereskedik fával, deszkával, zsindellyel, s mindennemű faszerszámokkal, nagy terjedelmű havasi legelőin erős, apró, de fürge lovakat és kisszarvú, kesej (fekete szőrű) marhákat tenyészt, melyek erősek, hízékonyak s mészárszékre minden másoknál előnyösebbek. Juhaik tejéből azt a híres kászutúrót csinálják, mely fenyőhéjba takarva felséges eledel..." Orbán Balázs fenti soraiból két nagyon fontos dolgot tudhatunk meg: az egyik a csíki szántóföldek szűkös volta és a mostoha éghajlat, a másik a csíki emberek ebből adódó foglalkozásbeli kettőssége: nemcsak földművelők, hanem elsősorban állattenyésztők voltak. A kettős gazdasági tevékenység mellett fontos életmódbeli sajátosságot jelentett az állandó katonáskodás (elsősorban a határőrség). Ha tüzetesebben megvizsgáljuk Csíkszék társadalmát (s itt elsősorban a XIX. század előtti állapotokra gondolok), a társadalom legnépesebb rétegeként a katonaelemet kell megemlíteni. A katonáskodás jelentős mértékben meghatározta az életmódot, különleges, Erdély más részeire nem jellemző társadalmi szerkezetet hozott létre. A székelység katonáskodó része (s nyilvánvaló, hogy a többségről van szó, hisz az állandó hadi kötelezettségek alól csak a jobbágyok, zsellérek és a városi lakosság volt mentes) sajátos, szabadparaszti kategóriát alkotott, mely a hadkötelezettség fejében, akárcsak a nemesség, elvileg adómentességet élvezett. 

Az állandó katonáskodás és a gazdálkodás kettőssége miatt nem alakult ki olyan erős ember-föld kapcsolat, mint amilyen az Erdély más területein élő "klasszikus" parasztságot jellemezte. Erdei Ferencet idézve: "A székely gazda sohasem vált úgy paraszttá, hogy földjéhez ragadt volna, és egy földhöz kötött szerepnek a betöltése szigorú, zárt és lenyűgöző formarendszert alakított volna ki. A mozgásnak, vállalkozásnak és fölemelkedésnek a szabadságát mindig megőrizte, és a faluközösségeiben sokkal inkább nemesi szabású együttélést folytatott, mintsem paraszti nyomottságú faluéletet. Ennek a félig parasztosodott múltnak a következménye, hogy ma is minden parasztnál sokkal könnyebben mozgó vállalkozó és emelkedő nép a székelység, s ennek ellenére mégis sokkal hagyományőrzőbb, mint más parasztok. Igen, mert ez a hagyomány nem paraszti olyan mértékben, hogy a fejlődő élet és a változó szükségletek mozgását ne tudná követni."

A kezdetleges autonómia alapja nyilvánvalóan a közös tevékenységből adódott. Azonban amint erre Szabó István felhívja a figyelmet, az önkormányzatot a közakarat megnyilvánulásaként és a közakarat érvényesüléseként meghatározni túl "vegytiszta" eljárás lenne. Inkább arról beszélhetünk, hogy az önkormányzat egy, az önigazgatásban nem is mindig önálló közösség akaratának a megszerveződése. Elsősorban a faluközösség életműködésének, természetes feladatainak az irányításáról van szó: a közös katonáskodásról (amit a mádéfalvi veszedelemig autonóm módon szerveztek meg a székelyek), a védekezésről, a nyájak közős pásztorkodásáról, a közös gazdasági tevékenységről, amelyet az újraosztásos földközösség is elmélyített.

A közösség nem tűrte az individualizmust. Az 1848-as forradalmat megelőző időszakból olyan adatunk is van, amely tanúsága szerint a közösség ha kellett, erőszakkal is megakadályozta (bár ez nem mindig sikerült) egyes katonacsaládok túlzott meggazdagodását, illetve kiemelkedését a közösségből. A közbirtokok a falu tulajdonában voltak. A közösség nem mint jogi személy szerepelt, hanem a falu lakosainak összességét jelentette. Így az egyes személyek mint individuumok szerepeltek a közösségben, s ezáltal tényleges, nem pedig formális jogaik és kötelezettségeik voltak. A közösségi irányítás meglétének leghatásosabb bizonyítékai a falutörvények és falujegyzőkönyvek.

A közösségi irányítás élén a falubíró (iudex villae) állt. A közösség által jóváhagyott falutörvények betartása fölött őrködött, a polgároknak, esküdteknek vagy hütösöknek nevezett, elöljárókból választott testülettel együtt. A bírót s a testületet a faluközösség egy évre választotta meg. A bírságpénzek fele a bírót, fele a falut illette. Connert egy 1564-es feljegyzést közöl, amelyből kitűnik, hogy a falubírónak joga volt minden olyan perben dönteni, amelynek tárgya nem ért többet két forintnál. A községi bíróság viselését későbbi időkben nem előjognak tekintették, hanem ellenkezőleg, tehernek, amely alól a két felsőbb rend szabadulni igyekezett. A köznép kötelessége volt a falusi bíróság terhét viselni, de azt idővel néhány lófőre is reáruházták. A hütösök igen fontos "vagyonbiztonsági" intézményeit jelentették a faluközösségeknek. Csíkménaságon az idősebbek még jól emlékeznek a "hitesekre". Községrészenként, tízesenként, a tízesgyűlés közössége által, évente (Szent György nap előtt) került megválasztásra a tízesbíró, melléje pedig a tízeshez tartozó mezőgazdasági területek nagyságának és széttagoltságának megfelelően 3-5 hites, akik a közösség előtt "meghiteltek" munkájuk becsületes végzésére. Kötelességük volt az "etetők" (vagyis akik éjjel állataikat tilalmas helyen legeltették) állatainak behajtása a bíró udvarára, őrizetlenül kicsapott és vetéshatárba "csángáit", vagy az őrző gyermektől "eljácódott" állatok határbíróhoz való hajtása és a tiltott helyen legeltető tetten ért gazda megzálogoltatása. A tízesgyűlésen meghatározott "hajtódíjak" fele része a hiteseké, fele a határbíróé volt.

Érdekes társadalmi státusa volt a falusi zenészeknek. Nem kényszerültek mezőgazdasággal vagy állattenyésztéssel foglalkozni. A tánccal, zenével összekötött események ugyanis olyan sűrűn követték egymást, hogy az év legnagyobb részében foglalkoztatott zenészeket a falu kalákában segítette, illetve ellátta őket terményekkel. Ilyen helyzetben voltak a gyímesi szűcsök is, akik a ruházat egyetlen nem házilag készített darabját, a díszesen hímzett férfi és női mellényt ("bundát") télen egy-egy családnak elkészítették. A képlet nagyon hasonlít a Max Weber áltat demiurgikus gazdaságnak nevezett modellhez: "...A kézművesek tulajdonképpen a falu jobbágyai, akik munkájukért némi természetbeli és pénzbeli ellenszolgáltatást kaptak a falutól."

Nem mulasztom el megemlíteni az egyház szerepét sem a falu társadalmának megszervezésében. "A papok és szerzetesek mélyen benne éltek a társadalom életében és mindennapi szervezőmunkájukkal békességet és kiegyenlítődést igyekeztek létrehozni, ahol egyébként érdek-összeütközés és hatalmi szembenállás következett volna be... a békesség hirdetése azonban írott malaszt lett volna csak, ha minden földesúri udvarban és minden faluban ott nincs a pap vagy a szerzetes, aki a prédikálás mellett buzgó ügyvivőjévé, és rendezőjévé nem válik a társadalomnak" (Erdei Ferenc). A rendiség eltűnése után az itt bemutatott faluközösség természetesen nem tűnt el nyomtalanul. "...a parasztságot továbbra is... szabályok tartják egybe és választják el a társadalom többi részétől. A változás csak annyi, hogy e szabályok többé nem jogszabályok, hanem másfajta szankciójú normák, mégpedig olyan társadalmi konvenciók, amelyek a mindennapi élet gyakorlatában szabják meg az ember lépéseit, és szankcióképpen lenézéssel, kirekesztéssel és rendreutasítással büntetnek."

Ebben a viszonylag zárt, belső törvények által meghatározott közösségben alakult ki a reciprocitások rendszerét egybefogó és szabályozó, kaláka-intézmény.

AZ EGYSZERŰ KOOPERÁCIÓT 
valamely egyedi, rendkívüli alkalom szülte, s bár alkalomszerűsége miatt -- úgy tűnik, hogy -- nem igényelte a visszasegítést, mégis adatközlőink nagy része hangsúlyozta: 
"Ezën a vidékën egymásnak mindënt visszasegítëttek valamilyen formában. Ha valaki segítségët kapott, az igyekëzëtt azt hívatlan is visszasegíteni."
Ezért megállapítható, hogy a segítségbe és kölcsönbe végzett munkák között nem lehet éles határt vonni.
Kimondottan segítségbe menő munka csak elemi csapás esetén létezett, de csak akkor, ha "ugyan nagy szüksége vót rá a gazdának". Ilyen volt mindenekelőtt a tűzkár. Ha valakinek leégett a háza, a szomszédok az egész falut "megkondulták": szekérrel végighajtottak az utcákon , s mindenki azzal segített, amivel tudott.
Bár nem a társasmunka, de a reciprocitás egyik formája volt az igás állatokban kárt vallottak megsegítése is. "Segítség a szerencsétlenségben: ha valaki szarvasmarhájának vagy sertésének stb. lába törik, vagy olyan baj éri, mi miatt az állat élete és használhatósága kockáztatva van, megvizsgálás után leütik, a húsát pénzért, egy pár heti várakozás hitel mellett maguk között felosztják. Eme önkéntes biztosító szövetkezetet hívják a székelyek hopsának." Ménaságon igásállatkár esetén, hogy "a járom ne kerüljön szegre", nem rokoni alapon történt a gyűjtés, hanem a szer (vagy szomszédság), tízes segített a kárvallotton. "Gyámoltalan" nagycsalád kára esetén a tízesek "tilalmasából" is juttattak öt-hat szál "haszonfát" (épületfát). Ez a famennyiség két-három köbméter lehetett, amit azonnal kivágtak, hazaszállították, értékesítették az "élhetetlen" károsult javára, s ez jó szerencsével még egynegyed állat árát is kitehette. A közismert goromba gazda, aki verte állatait, ritkán számíthatott segítségre. A hopsába vágás egyik formájának emlékére szintén Ménaságon bukkantam. Szent János napja után (június 26.) három-négy szomszéd megegyezett az addig legelőn feljavult "diszke" berbécsek vagy selejtezésre sorolt "meddő juhok" szeres vágására. Ezeket a vágásokat vasárnap végezték. A vért is hasznosították, véres hurkát töltöttek belőle. Az aprólék és a hurka egy részéből tokányt "perlesztettek", amit "jóféle" köménymagos pálinkával locsoltak. A húst egyformán három-négy részre osztották, így folyamatosan volt friss hús, amit kosárba csomagolva a kútba eresztettek három-négy méter mélyre.

A GAZDASÁGI SZÜKSÉG 
következtében létrejött társasmunkák Csíkban és Gyimesben igen változatosak voltak -- bár a kaláka megnevezést sok esetben más társasmunkákra is használták (kár esetén a segítséget úgy is mondták, hogy "megkalákázták" a károsult gazdát) -- ezek a tulajdonképpeni kalákák.
A kölcsönbe végzett munkákat több esetben az azonos értékű visszadolgozás kötelező volta jellemzi. Legelterjedtebb formái a ganyézó (trágyahordó)-, kaszáló-, arató kaláka, valamint a szapuló rakás.

GANYÉZÓ (TRÁGYAHORDÓ) KALÁKA 
"A szomszédok kalákáztak szërës rendben. Előnye az vót, hogy közösen, ëgy nap alatt ki lehetett hordani a trágyát a mezőre, amit ëgyënileg, ëgy-két tehennel lehetetlen lëtt volna mëgcsinálni. De így szërre mindënkinek kihordták ëgy nap alatt a ganyéját, s vagy rakásba tëtték vagy elterítëtték, s ennek a végibe, estefelé vót, ëgyet nagyot ëttek s ittak. A napközi étkezést is a gazda állta, rëggel, amikor mëgrakták a szekerekét, a Hajnalcsillag biza még belénézëtt a pálinkáspohárba es. A gazda fogta az üveget, s ahogy érkëztek a megrakott szekérrel, töltötte a két pohár pálinkát, s úgy az sirële ës ki a kapun, hogy vigye a szekerivel a ganyét. Aztán mikor hazajöttek, akkor reggeli-ebédët ëttek, savanyú levest, ahhoz ës járt a két pohár pálinka." (Pottyond).
A Gyímesekben a ganyézó kalákát általában télen tartották. Szánnal vagy a gazda trágyáját hordták ki, vagy mindenki vitt egy-két szánnal a magáéból a megszorult gazda földjére.
"Vagy ëgy nagy bog ganyé vót az embër udvarán, s azt ëgyedül nem tutta kivinni, vagy ha nem vót elegendő, s megvót hozzá a birtokja, akkor hát csinált kalákát, s mindënki vitt hazúlról ëgy szán ganyét. Aztán kikiáltották egy más táncban, hogy mongyuk Bokor Péternek ganyézó kaláka lësz jövő szërëdán, s aki akar mëhet és vigyen ganyét, met szalonna, kenyér, ital, tánc, mozsikaszó, mindën lësz csak vigyenek jó sok ganyét."

KASZÁLÓ KALÁKA 
Ezt a kalákaformát vagy akkor rendezték, ha valakinek messze estek a kaszálói a falutól, s az úton sok időt elvesztett volna a gazda, ha egyedül kaszál, vagy ha valamelyik szomszéd vagy rokon lebetegedett, s ki kellett segíteni. Ménaságon rendszerint azoknak az elöljáróknak (bíró hütösök) is kaszáltak kalákában, akiknek a közösből kiszakított birtokuk volt. A kaszások korán reggel kimentek, s a legények egymással versenyezve vágták a rendet.
Az asszonyok, lányok később mentek ki "szétpallani a rendet". Ilyenkorra értek ki a zenészek is.
A kaszáló kaláka szűkebb körben még ma is ismeretes. Idézem a 22 éves Ágoston Ferenc szavait, elsősorban, hogy érzékeltessem, mennyire megváltozott, leegyszerűsödött ez a társasmunka-forma.
"Vótam én ës kaszáló kalákában, a barátaimmal ëgyütt. Tizenketten vótunk, s vasárnap mëntünk, me más napokon munkába járunk. Elígírkëztünk, s mëntünk ës rëggel hat órára. A gazdánál találkoztunk, s együtt mëntünk egészen ki. S először két-három rendët bejártunk, s aztán pálinkát tőtöttek, s akkor mëgint kaszáltunk, s aztán ozsonnyáztunk. Délig kaszáltunk, akkor pihentünk, s négyig mëgint kaszáltunk. Négykor ozsonnya vót, s asztán estig mëgint. Aztán hazajöttünk. Másnap mënt a gazda csalággya s fëltakarta." (Csikszenttamás)

ARATÓ KALÁKA
Az egész Erdély területén ismert arató kaláka Csíkban eléggé ritka jelenség volt. Ez elsősorban a kisebb kiterjedésű birtokoknak ("aratókalákát szegënember nem rendezett, azt a kicsi rozsot egyszerre a család learatta"), valamint a -- már említett -- fejletlenebb mezőgazdaságnak tulajdonítható. Elsősorban olyanok rendeztek arató kalákát, akiknek nagyobb kiterjedésű földjük volt, így egy évben legfeljebb egyszer-kétszer került sor erre a rítusokban nagyon gazdag kalákaformára.
Előfordult, hogy a gabona elért, s ilyenkor éjszakára hívtak kalákát, hogy kármentesen arathassanak ("hódvilágnál való aratás"). Máskor, ha szérűre hordták a gabonát, a szérűn a kazlat egy nap alatt be kellett fejezni, hogy az eső ne tegyen kárt benne. Legtöbb esetben akkor arattak kalákában, ha valamelyik családot elemi kár vagy betegség érte.
"Valamikor, anyám beszélte, még akkor vót, hogy kiment az ódalba aratni, s ëgyet kiájtott, hogy jöjjenek kalákába. Úgy mëntek az aratók ki, hogy ëgy pillanatra learatták azt a-nagydarab fődet. S aztán úgy elvendégeltük őköt, hogy alig tuttak hazamënni." (Ménaság) "Ezelőtt legtöbbet kalákába dogoztak. Nekünk ës vót eccer arató kaláka. Egy szomszéd asszon béjött s aszongya, hogy: Me, Lina néni, most mënyünk kalákába, met maga beteg. Mënyünk ki, s aratunk. S ha lefogyott hamarább, hazajöttek délkor, s ha nem, hazajöttek este." (Szenttamás) 
Itt említem meg a csépléssel kapcsolatos társasmunkákat is. Az első világháború előtt a "jó komák", legények (barátok), akik otthon megszerették a hadaróval való cséplést, összetársultak kettős-négyes csoportokba. Ehhez a munkához jó ritmusérzék kellett, mert a hármas-négyes ütemű cséplésnél az irányító legény hadaróváltását érzékelni kellett. "Sánta ütemnél" megbomlott a ritmus, ami balesettel is végződhetett. Vagy esetleg "csépnyél törés", hadarószíj szakadás történt, amely fékezte a "munkahaladatot", csökkentette a napi keresetet, az pedig civódásokra adott okot a csoport tagjai között. Ez a társasmunka azonos fizikai és szellemi adottságokat követelt az együttdolgozóktól. A kicsépelt termést szórás után őrölhető állapotban zsákolták a cséplőlegények. A végzett munkáért megegyezés szerinti hányadot kaptak, ami függött a termés minőségétől, s a kévék nedvességtartalmától is.
Az első világháború után a gépi cséplés Csíkban is kezdett tért hódítani. A géptulajdonosok igyekeztek a jobb gabonatermelő gazdákat megszerezni, akik nem mindig a nagygazdák voltak. A cséplésnél való kalákázást tizennégy-tizenhat szomszéd végezte egymásnak, nem rokoni alapon, hanem örökölt szokásként, s függetlenül attól, hogy egyiknél négy-öt, másiknál tizenkét-tizennégy órát csépeltek. Voltak esetek, amikor egy-egy gazdát kiközösítettek. "Ezt a gépnél való tekergéssel, nehezebb helytől való szabadulással, igásállatnak ciherre csapásával lehetett kiérdemelni." Az ilyen "önkirekesztettet" nagyon nehezen fogadták vissza. A cséplőgép melletti munka egy része jó fizikai és egészségi adottságokat igényelt, ezért a gazda ehhez mérten osztotta meg segítségeit.

SZAPULÓ RAKÁS 
Szigorúan asszonyi kaláka volt, célja a télen, illetve nyáron elpiszkolódott ruha, illetve a kender kimosása. Minden háztartásnál arra törekedtek, hogy a férfiaknak legyen legalább huszonöt-harminc ingjük, de volt olyan, hogy ötven ing is el volt téve a padba. A nagymosást ősszel és tavasszal végezték, de közben is raktak szapulót, s ilyenkor a közeli szomszédok szennyesét is kimosták.
"Elévëttük a nagy kádot, s a ruhát béáztattuk. A hammat megforróztuk, belétëttük a kádba, s a ruhát akkor mëgvacskoltuk, s beléraktuk. Főztük, forróztuk. S akkor másnap mosóhelyet csináltunk az Olton, jó nagy, széjjëset. S akkor ëgy csomó asszonyt esszegyüjtöttünk, kiültünk, s a ruhát mëgsúlykoltuk. Beszélgettünk, s viccelődtünk. Másképp, ëgyedül unalmas lëtt vóna." (Szenttamás)
A segítségbe végzett munkák nem ismétlődtek periodikusan, mint a kölcsönben végzett munkák. Ezért a kalákázó csoport sem tartotta szigorúan számon munkája ellenértékét. Az ilyenfajta kalákát -- bár visszasegíteni (visszaadni) kötelező volt -- másfajta munkaalkalmakkal is viszonozni lehetett. Az együttdolgozók közötti viszony sok esetben szorosabb volt: főleg a közeli szomszédok, komák és rokonok "kalákázták meg egymást" ilyen esetben. Ebbe a csoportba tartoznak a házépítéssel kapcsolatos kalákák (fahordó, kőhordó, boronahozó, házépítő, tapasztó kaláka), a fonókaláka, a "lopó" kalákák (pityókalopó, kenderlopó, gyapjúgyűjtő), valamint a juhtartó kaláka.

Első nap:
Hajnalban a kalákások (huszonöt-harminc ember) a megbeszélt helyen találkoztak. Ki fogattal jött, ki gyalogosan. A gazda is megérkezett, élelemmel, pálinkával felpakolva. A munka megkezdése előtt "áldomást" ittunk, csak azután kezdtünk neki a bontásnak. A gerendák "szétbontása" és "beszekerezése" a férfiak dolga volt. A gerendák számozását a "mesterember" végezte. Az asszonyok a cserepeket rakták a szekerekre. Mikor ez megvolt, s a fogatok megteltek, együtt indultunk el. Ha valamelyik fogat elakadt, segítettünk megtaszítani. Már esteledett, mikor a gazdánál lerakodtunk. Enni adtunk az állatoknak. A gazdasszony vacsorával várt bennünket ("bécsinált leves", "paprikás pityóka" és "kötes palacsinta"). Nem maradt el a köménymagos pálinka sem. Énekeltünk, s jó éjszakát is énekszóval kívántunk a háziaknak.

Második nap:
reggel újra "áldomással" kezdtük. A pálinkát most a gazdasszony kínálta. Hozzáláttunk az építéshez. A fundamentum már készen volt, pénzért fogadott városi mesterek készítették. Csak az alapozáshoz szükséges követ hordatta be a gazda kalákában. A mesteremberek kétoldalt álltak, mi pedig adogattuk a gerendákat. "Főnők" nem volt, senki sem "szervezte" a munkát, mégsem volt fennakadás. Mindenki tudta, hol a helye és mi a dolga. 
Délre már a ház "derekát" raktuk. Közben húslevest kaptunk hosszú laskával és paprikást. Egyszer csak megállt a munka a tetőn. Feltették a szarufákat (a "szarvazatot"), előkerült a koszorú, amit az asszonyok fontak vadvirágokból. Ünnepélyes pillanat következett: a férfiak a koszorút a főgerendák találkozására helyezték, ahová később a kereszt került. Majd mi, kalákások (ugyancsak áldomás kíséretében) valamennyien szerencsét, boldogságot kívántunk a háziaknak, a ház népének. Este "lábon" volt a ház. Hazamentünk megmosakodni, átöltözni a kalákát záró vacsorához: "berbécs tokány babérlapuval" és "kötes palacsinta" volt. Énekeltünk, ittunk a háznép egészségére: -- Szerencse az új házban! -- mondtuk a gazdának. A mulatság és a lakoma a késő éjszakába nyúlt. Távozáskor a gazda megkérdezte, hogy mivel tartozik. Mire a kalákások azt válaszolták: -- Becsülettel.

FONÓ KALÁKA
Ez a kalákaforma nem tévesztendő össze a fonóval, amit a közösség szórakozási igénye hozott létre, s ahol mindenki saját magának dolgozott. A gyapjút vagy kendert a háziasszony vagy kiosztotta ismerőseinek, komaasszonyainak, s utána táncot rendezett tiszteletükre (amin természetesen a férfiak is részt vettek), vagy otthon, nála segítettek megfonni.
"Ki lëtt osztva a kendér. Mongyuk ha az én feleségëmnek lëtt annyi kendére, hogy aszt nem tutta ëgyedül mëgfonni, met nem vót leánygyermekünk, s a leánygyermëk segít az annyának ... de vótak olyan helyek ës, ahol három-négy lëán ës vót, de usse tutták az annyával lefonni azt a rëngeteg szöszöt vagy gyapjút. Nekifogtak, s mëfogattak ëngëmet vagy ëgy másik mozsikást: kalákát keddën estére vagy szërëdán estére, me az akkor vót csinálva, mikor nem rontotta a többi táncot. S akkor kiosztották: mëgfogattak ëgy szëgénasszont, s az elhordozta a faluban mindenütt, ide ëgy darabra valót, oda a másik házhoz ëgy darabra valót. Osztán tutták, hogy ennek ennyit attak, asztán sënki se vót rászorulva a máséra, mindënki szívesen mëgcsinálta, me egy este mëgfonta, s ha nem, ëgy másik este végzëtt vele, s osztán harmadik este má vitte ës a házhoz, s jöttek táncba." 
"A kendërt Húshagyatik mëg këllëtt fonni, me böjtbe nem táncoltak. Úgy csinálták, hogy kiosztották a kendërt vaj a fonalat, mëgfonták, s mikor mindëgyik mëgfonta, akkor odavitte, s csináltak ëgy jó tál ételt, s zene vót aznap este." (Gyímesközéplok)

LOPÓ KALÁKÁK
Gyímesben ez a -- mindig tánccal egybekötött -- kalákaforma égészen napjainkig él, s bár legfontosabb eleme a fiatalok tánca (tehát táncalkalomnak is tekinthető), tulajdonképpen a család kender, krumpli, gyapjú (esetleg bárány) készletének hiánya hozta létre, s a közösség tagjai közötti reciprok viszony megnyilvánulása.
"...de hát nem lopták a pityókát, csak a vót a neve. Olyan ës történt, hogy a legén elhozta hazulról (a szülei nem akarták, hogy mënnyen táncba), s nem is tudatta. S akkor ő rakott ëgy zsák pityókát a pincéből, fölkapta a hátára, s ereszd, mënt oda në, ahol a tánc vót. Akkor vót a pityókalopótánc, amikor ősszel a pityókát, október felé már teljesén kiszették a fődből. Akkor úgy is csinálták a lëányok s legények, hogy elmëntek a szomszéd főggyire (az még nem ásta ki a pityókát) kiástak ëgy kasval-kettővel, vëtték a hónyuk alá, s vitték ... há a sötétbe nem látták. S asztán rëggel a gazda észrevette, de nem vót baj, nem haraguttak, me tutták, hogy tánc vót. Aszonták, hogy: -- Né, tánc vót az éjjen... Asztán annak a gazdának, ahova vitték, került húsz zsák pityóka vagy harminc zsák pityóka, s az elég vót télire."
"Vót akkor nekem ës olyan eset, hogy kalákát csináltam. Akkor mëgkalákáztak. Hoztak pityókát s én ës tudtam élni. Hoztak öt-hat zsákval, vagy hét zsákval, amilyen termés vót ősszel. Vótak olyan régi, üres lakások, ahol nem laktak. S akkor abban a lakásban mëgcsináltuk a pityókalopó kalákát. Vót úgy, hogy mëghíttam őköt, vót úgy ës, hogy a táncba kirikojtottuk: -- Jövő csütörtökön este Pulika Mihálynak pityókalopó kaláka! Aki akar jönni a kalákába, szívesën lássuk s fogaggyuk! Este jöttek oda olyan hét-nyóc órára. Mindënki vitte a pityókát tarisnyába, zsákba. Utánna tánc vót.
"Vót úgy ës, hogy sok vót a gazdálkodóknak a juh. Akkor csináltunk gyapjúgyöttő kalákát. Az úgy mënt, hogy mindenki egy olyan fél kiló -- kiló gyapjút hozott, s akkor gyütt vagy két zsákval, s az ës jó vót." (Gyímesközéplok)

JUHTARTÓ KALÁKA
A juhtartó kaláka annak a lakomának volt a neve, amit a gazda tavasszal rendezett komái tiszteletére, akik kiteleltették a juhait.
"Az embër adott öt darabot, vaj hatot (juhot), me szénája nem vót, s a komái kiteleltették. S amikor kiteleltették, akkor összegyűltek, híttak ëgy zenészt, s jót mulattak." (Gyímesközéplok)
Szintén itt említek meg az állattartással kapcsolatos két társasmunka jellegű tevékenységet is, melyek -- bár nem kalákák, mégis -- a közösség tagjai közötti mellérendeltségi viszonyon alapulnak. 
A "kalyibázás" abból állt, hogy néhány gazda összetársult juhaikat kivitték a havasi legelőre, s minden héten más-más őrizte őket. Hetente váltották egymást, s az egy hét alatt összegyűlt sajt és orda a soros gazdáé volt.
Ménaságon a rossz minőségű földek arra kényszerítették a gazdákat, hogy a szántókat részben a juhokkal való kasároztatással javítsák fel. A faluközösség 11 kisebb közösségből, esztenatársaságból tevődött össze, melyek még 1962-ben is szinte "jogi személyként" tevékenykedtek, hisz az "esztenabírókat" hívta a községi elöljáróság, ha legeltetéssel kapcsolatos dolgokban kellett határozni.
"A pottyandiak juhseregeikét (három vót) ezelőtt forgóslag legëltették, határrészek szërint. A forgó kezdődött Havas előtt, egészen Kecskés, Nagyvőgy, Csoma, kettős Jegy, hármas Padódala, négyes Ménaság havasa, ötös Tízeshatár, hatos Tompád. A forgók betartása kötelező vót, met ëgy-ëgy határrész jobb vót (legelő, víz). Cserét az újfalviak ëngettek, met igën nagy vót a távolság. A forgók szükségből való cseréjét mindën év áprilisának első felében, közösen tárgyalták mëg, s ez nem változtatott az addigi rendën, met a "ganyészërt" juhlétszám szërint osztották el, azonos szabályok szërint, a törzsökös tagok között. Ez a felosztás folyamatosan kötődött, évröl évre a lëgeltetési idényhëz, met tíz juh után a gazdát ëgy heti szër illette. Az elosztásnál tekintetbe vëtték, hogy legalább húsz juhra lëgyën jogossága, ami két heti trágyaszërt jelëntëtt. A három-négy juhot tartó gazdák rendszerint elatták szërüket a soros tagoknak, met három-négy vagy még több év jogosította volna ëgy heti szërre, ami nem érte vóna meg az azzal járó köccségëkët. A tagok ëgymás között is cserélhettek, de ezt fëlróvatták a következő évre. Az ilyen cseréket azétt végezték, met a soron következő szërësnek ëgy másik fordulóban volt trágyáznivaló szántója, bajos helyt.
A szërës gazda, akit ganyésgazdának "tisztëltek", köteles vót gondoskodni az ësztëna-fëlszërëlés és a kasár költöztetéséről a megszabott napon, mikor az előző gazda szëre lejárt. Ehhëz a költöztetéshez négy darab egészvágás, lajtorjás szekérre vót szükség, az ahhoz való igaerővel, nem felejtve a szëmës-markos embërëket sem. Reggeli fejés után már szedik le a borsika gusokat, utána a karókat. Van tizënnyóc-huszonnégy láb fogas (ëgy fogas hossza vagy négy és fél méter), három csipkével, ez két szekér rakománya. A felelős bács má megótotta a tejet, ha lehet lefőzte az ordát ës, met az esztenafödél akasztóit má kapcsolják szét, eresztik le, s fël az ëgyik szekérre, a falfákat a rót jegyëk szerint szëdik-rakják, az ësztënaportékát más szekérre... kaláka van itt, sënki se nézi a Nap járását, van úgy, hogy négy-öt kilométrët ës kötöznek, összefogva három fogatot ës. Ha baj nélkül érkëztek, akkor ürítenek. Az "erő" kasárt ver, az értősebbek építik az ësztënát, a sodot (tűzhely) csinálják mëg. Eszt déli ëgy óráig elvégzik met akkor hajtják elé a fejöt. Hasogatott, száraz tüzifáról ës a szërës gazda këllëtt gondoskodjon má hetekkel előbb, s biza këllëtt vigyázzon, hogy csóré csap ne kerüjjön közéjük, met az pattog, s szikrát vet, amitől éjjel rókát fog a munyator. Ha május harmadika belékerült a szërbe, akkor a sótúrót is bészállítja az ësztërnabíróhoz. Orbán körüli nyírés idő akinek szëribe kerül, az hazaszállítja a lenyírt gyapjút s a nyírőket, nagy vigadozás között. A pásztor nem szokta vállalni a kasárforgatást, met az igën nehéz munka. Eszt mindën második nap a szëres gazda végezte, ha esett, ha havazott. Nyáron inkább otthagyta a kaszálást fél napra, de ez nem es számított. Még fogókasárt is forgatott, hogy a juh ne përgessen a szomszédnak." (Ménaság)

A RITUÁLIS CÉLOKAT
elősegítő munkák emléke halványan él a köztudatban. Csíkszentgyöngyön az öregek még emlékeznek egy olyan kalákaformára, amelyiknek semmiféle gazdasági jelentősége nem volt, rituális célokat (betegség-elhárítást) szolgált.
A "fekete pëpecsnek" nevezett járvány elhárítására az asszonyok egynapi bőjt után egyetlen éjjel "mëgteplëtték a kendert, rnegszötték és megvarrtak ëgy nadrágot és ëgy inget, amit kitëttek a határba, a kërësztre aggatták, hogy ha jő a fekete pëpecs, lëgyen ruhája." 
Az asszonyok "szolgálatot tettek" a betegségnek, s elvárták, hogy az viszontszolgálatot tegyen: kerülje el a falut. Ezt a kalákaformát a gyímesi csángók is ismerték, de itt a rituális cselekedetben nem vehetett részt akárki: a kalákásoknak egyforma nevűeknek és szüzeknek kellett lenniük.
A rituális célokat szolgáló kalákában a hangsúly nem a technikai eljáráson, hanem inkább a kalákások személyét "kikötő" szabályokban van. Ha a rítus nem járt sikerrel, a hibát nem a munkában keresték, hanem a készítők személyében, azt mondták, valamelyik nem felelt még a kikötésnek.

A KÜLSŐ ORGANIZÁCIÓS ERŐK 
hatására létrejött társasmunkákról már szóltam. Említésre méltók az egyházközségnek végzett kalákák, a "papkaláka" és a közös útcsinálás is. Az elsőt a hívek közérdekből, nem kötelező módon, hanem jó szántukból végezték, s templomjavításból, födésből, kerítésjavításból, egyszóval karbantartási munkálatokból állt, amit mindenki szívesen csinált. A "papkalákát" a pap saját érdekében hívatta, bár távolról "önkéntesen végzett robot"-nak tűnik.
"Ez még akkor vót, amikor olyan gazdálkodó papok ës vótak. A pap mëghívatott ëgy mëgyetanácsossal, s elmëntünk kaszálni. Nem vót kötelező mënni. S jöttek a leányok ës takarni, s aztán bëhoztuk a szénát, aztán mëgvendégëltek." (Szenttamás)
Az utakat karbantartó munkát nem nevezték közmunkának, ez is a kalákázás egy módozata volt. A mezei utak járhatóvá tételét tízesenként, ezen belül pedig határbírói megosztás szerint végezték, a gabonahordás megkezdése előtt. Az erdei utak járhatóságát kétféle kalákázással biztosították Csíkszentgyörgyön. Legfontosabb a "nagy útcsinálás" volt.
"Ennek a munkának a vezérségét a nagy közbirtokosság és község vezetősége vëtte magára. Az útcsinálás napját előzőleg kihirdették, amit Kasza Jóska bá végzëtt, nagy kürtszóval. Kürtölés után mondta, vagy inkább harsogta: -- Közhírré tétetik... ahogy írva volt. A tízesbírók, hitësëk, vicék, polgárok, határbírók összeírták a "marhásokat", ló, tehén, ökörfogat szërint és külön a gyalogokat, akik "kézleg" tartoztak résztvënni a négy-hét napig tartó munkák végzésében, a családok fëlbírhatósága szerint. A kézbeli és szërszám is elő volt írva: fejsze, harcsafűrész, földvágó és fahúzó csákány, lapát, fa, vasbot. A hitësëk, s más arra való megjárta a szërëkët, bár anélkül is tudta mindënki a dolgát. Tizënhat évén aluli nem mëhëtett munkába, mert azt haza szalasztották, ami szégyënnek is nagyot jelëntëtt. A hágót évënte többször këllëtt javítani, mert meredëkës útszakasz volt, s ëgy-ëgy fëlhőszakadás után napokat dolgoztunk, hogy útformája lëgyën, mert ezën az úton nyaranta valami háromezër szekér szénát szállítottak. Aki kivonta magát az útcsinálási munkák végzése alól, annak a nagykötelét levëtte erdőre induló szekeréről a határbíró. Zálogolás esetén való verekëdésről soha sem hallottam." (Csíkszentgyörgy)

Érdekességként megemlítek egy további adatot: 
"Látván a székelyek, hogy az eddigelő fából és sokszor újra épített tan- és nevelőintézeti épület részint a tatárdúlások alkalmával, résszint esetleges tűzkiütéskor is gyakran elégett, most pedig olyan roskadozott állapotban van, hogy helyisége is a tanuló ifjúság számához képest igen csekély: 1780-ban elhatározták közös akarattal, hogy falvanként maguk rójják meg, s építsenek kő- s tégla anyagból égy közös nemzeti intézetet. (...) Minden szükséges anyagkészleteknek gyors összehordása, és a munkálatoknak megkezdése június havában történvén -- az egész nyárön át szorgalmatosan folytattatott, és annyira haladott, hogy ősszel az egész épület készen állott és benne a tanítást meg lehetett kezdeni." (Nagy Imre: A csíksomlyói tanoda és növelde. Gyulafehérvári Füzetek, II. Kolozsvár, 1962.)
A továbbiakban néhány olyan kalákatípusról teszek említést, amelynek elterjedési köre szűkebb, nem ismeretes Csík minden falujában, esetenként a falu lakosságának sajátos foglalkozásához kötődtek.

Borzsovában és Ménaságon a juhokat kalákában nyírták. A "juhnyíró-kalákát" tízesenként szervezték, tavasszal. A családok szekérrel mentek az előre megállapított helyre, ahol a munka elvégzése után majálisszerű ünnepséget csináltak. Érdekes, hogy a juhnyíró kalákában az asszonyok szinte ugyanazt a rituális játékot űzik a férfiakkal, mint a szapuló rakáskor. Szintén Borzsovában volt szokásos a pityókaszedő kaláka. A kalákások hazulról vittek fát, egy húsz literes üstöt, s üstlábat. Délben főtt krumplit ettek túróval és hagymával, majd szedték a pityókát estig.

Delnén a fonóban az öregek hirdették ki az aratás megkezdését, ők voltak ugyanis hivatottak megállapítani, hogy megérett-e a búza. Aratókalákában munka közben a gazda megkérdezte, hogy ki hozna egy szelet kenyeret a csomagoktól, amik a föld szélin voltak lerakva. Aki erre vállalkozott, az sokat nem dolgozhatott, mert tiszta volt a keze, s ezért vállalkozott a kenyér elhozatalára. Az ilyeneket a kalákások csúfolódó énekekkel kigúnyolták.

Pálfalván a tető elkészítése után a gazda az ácsokkal kiment az erdőre, hogy zsindelynek való fát keressen. Ilyenkor egy-két bárányt is magukkal vittek, s az erdőn mulatságot rendeztek. A legközelebbi rokonok, szomszédok vettek részt a sírásó kalákán, amely a gyászoló családot volt hivatott fel segíteni.

Szépvíz híres káposztatermelő vidék, egész Csík a szépvízi káposztát teszi el télire. Jellegzetes helyi kalákák voltak a káposztaültető- és káposztavágó kalákák. A Mád nevű dűlőn már a XVII. századtól termeltek káposztát. Minden családnak volt egy nyila (kimért darab), amit egy meghatározott napon kalákában ültettek be káposztával. A szokás a mai napig él. A betakarítás (vágás) is kalákában történik. 

Szentdomokoson a lakodalmak, keresztelők előtt laskacsináló kalákát hívnak. Ezt az unalmas munkát (a bordáslaskát orsóval készítették az úgynevezett "bordákon") az asszonyok közösen végezték. A családi élet jelesebb eseményein (keresztelő, katonavacsora, lakodalom, temetés stb.) a gazdasszony sehol sem maradt egyedül a sok munkával. A szomszédasszonyok, "kománék" napokig a lakodalmas háznál dolgoztak, s nemcsak munkával segítették a családot, hanem tojással, liszttel, cukorral, tyúkkal is. 

Összefoglalva az eddig elmondottakat, lássuk a kalákák évszakok szerinti eloszlását:
TAVASZ: trágyázó-, szapuló-, kenderforraló-, juhnyíró-, káposztaültető-, kapáló-, fonó-tapasztó kalákák, valamint útjavítás.
NYÁR: kaszáló-, takaró-, szénahordó-, arató-, cséplő kalákák.
ŐSZ: sarjúkaszáló-, pityókaszedő-, káposztavágó-, répakiszedő-, kenderáztató-, kendergyűjtő kalákák és szapuló rakás.
TÉL: kenderfonó-, tollfosztó-, fonó-, boronahozó-, kőhordó-, juhtartó-és "lopó" kalákák.

A kalákában a technikai és rituális cselekvés célja az újratermelés volt. Egyfelől a közösség fennmaradását biztosító anyagi javak, másfelől a közösséget összetartó kapcsolatok, értékek újratermelését biztosította, elválaszthatatlan egységben. A gazdaság és etosz összefüggése mélyen gyökerező: a számolás csak akkor fogadható el, ha alárendelődik a méltányosság érzésének, amely inkább az egyenlőség érvényesítését tartja szem előtt, s így a becsületben gyökerezik, mintsem a racionális tudatban. Ellentétben a hitellel (ami tisztán gazdasági kategória), a kaláka "barátságos megállapodásai" esetében a jóhiszeműség az egyetlen garancia, s így a jövőre vonatkozó biztosítékot nem a gazdaság nyújtja, hanem az, aki azzal rendelkezik. Ezt a fajta garanciát nemcsak a kölcsönös tapasztalat, hanem a feleket egymáshoz kapcsoló objektív viszony biztosítja. Ez viszont adott esetben jobban szavatolja a csere jövőjét, mint a hitel rögzített jogszabálya. Az első esetben a csoport léte megelőzi és túléli a közös cselekvés közös végrehajtását (mert létét belső törvények szavatolják), míg a hitel esetében (minthogy a csoport létoka önmagán kívül van) a szerződés lejártával a csoport szétbomlik. Az általunk vázolt archaikus típusú közösségekben a család vagyonába nemcsak a föld és a termelőeszközök tartoztak bele, hanem mondhatni a szomszédok, barátok és a rokonság is, a kapcsolatok épségben megőrzendő és rendszeresen ápolandó hálózata, elkötelezettségek és becsületbeli adósságok örökölt szövevénye, egymást követő nemzedékek során felhalmozott jogok és kötelezettségek tőkéje, amelyet hatékonyan lehetett mozgósítani, valahányszor rendkívüli helyzetek szakították meg a mindennapi életet. Ennek tudható be az a tény is, hogy a széles rokonsági, komasági kapcsolatokat olyan pontosan számon tartották. Ezt a fajta tőkét, a presztízs és becsület tőkéjét Bourdieu "szimbolikus tőkének"nevezi. Az ilyenfajta tőke felhalmozhatósága teszi lehetővé, hogy a közösség, akárhányszor szüksége van rá, hatékonyan mozgósítsa tagjait céljainak érdekében.