Kovács Csaba

Ellenségek szövetsége: 
A KARTELL

Egy kartell a legtöbb emberben valamiféle ösztönös 
ellenszenvet ébreszt. Olyat, mint ami akkor keletkezik, 
ha találkozik egy csalóval, aki vizezi a tejet.
A szerző a Gazdasági Versenyhivatal munkatársa. 
A cikkben foglaltak a saját véleményét tükrözik és nem feltétlenül 
esnek egybe a Gazdasági Versenyhivatal hivatalos álláspontjával.

A közgazdászok számára természetes, hogy a gazdaság szereplői versenyben állnak egymással. Állandó verseny folyik az olcsó és jó minőségű erőforrásokért, a megrendelésekért, mindazért, ami hozzájárulhat a sikerhez és a profit növeléséhez. A verseny arra készteti a vállalatokat, hogy a lehető leghatékonyabban működjenek, ezért közgazdász körökben általában pozitív asszociációk kötődnek hozzá. Elméletileg a tökéletes verseny feltételei között működik a gazdaság hatékonyan, és minden ettől való eltérés csökkenti a hatékonyságot.

A vállalatok versenyhez való viszonya ambivalens. Szeretik olyankor, amikor haszonélvezői, amikor szállítóik versengenek kegyeikért, vagy amikor versenyképességük érvényesülése folytán piacokat hódítanak el konkurenseiktől. Nem szeretik olyankor, amikor nekik kell versenyezniük, főleg, ha a vesztesek közé tartoznak. Szeretnék, ha -- nekik, de csak nekik -- nem lennének versenytársaik. Valamilyen tág értelemben vett monopol pozíció elérése fontos része az üzleti stratégiáknak. Ennek több módja van, a technikai fejlesztésektől, a termékdifferenciáláson és a fogyasztók márkahűségének kialakításán át a piacra lépés adminisztratív korlátainak emeléséért való lobbyzásig. A verseny kiiktatását, illetve csökkentését szolgálja a kartell is.

A kartell több vállalat kísérlete arra, hogy együtt monopóliumként (vagy domináns pozícióban lévő egységként) viselkedjenek. Kartellnek nevezünk minden versenytársak közötti megállapodást, ha az a gazdasági versenyt korlátozza. A kartelleknek sok fajtája van. Megállapodást lehet kötni az árakról, esetleg a legalacsonyabb árakról -- ami alá senki sem kínál --, az árverseny megszüntetésére. Fel lehet osztani a piacokat, vagyis minden résztvevőnek lehet egy piaca, ahol nem kell tartania a konkurenciától. A piacfelosztás vonatkozhat földrajzi területekre vagy termékekre. Lehet a megállapodást bizonyos kereskedelmi feltételek alkalmazásáról vagy elkerüléséről kötni, meg lehet egyezni bizonyos szállítók vagy vevők mellőzéséről. Ráadásul a felsoroltakat kombinálni is lehet.

A kartellek egyik érdekes fajtája az, amikor a versenytársak versenytárgyalásokon kartelleznek. Ez akkor alkalmazható, ha rendszeresen indulnak ugyanazok a cégek versenytárgyalásokon (és rajtuk kívül nem indul nyerésre esélyes konkurens). Ilyenkor a kartellezők előzetesen megállapodnak arról, hogy ki nyeri a tendert, ami után a többiek versenyképtelen ajánlatokat adnak be. Így még a nyertes is megengedheti magának, hogy mondjuk kicsit vastagon fogjon a ceruzája az árajánlatkor, hiszen biztos lehet benne, hogy a többiek nem viszik el az orra elől a megrendelést. A következő alkalommal egy másik vállalat nyer, aztán megint a következő. A nyerési lehetőség előre meghatározott rendben vándorol a versenytársak között.

Kartellekre rengeteg példát lehet találni. Legismertebbek talán a nagy nemzetközi kartellek, amelyeket nyersanyagtermelő országok alapítottak. Ilyen az OPEC, amely az olajexportáló országok kartellje, de van kávékartell, tea-kartell is.

A kartell tehát szövetség. Ugyanakkor különleges szövetség, hiszen esküdt ellenségek, versenytársak kötik egymással. Ebből a tulajdonságából következik, hogy áthatja a bizalmatlanság, és hogy törékeny.

Az idősebbek talán még emlékeznek az Onedin család című angol tévésorozatra. A történet a múlt századi Angliában, Liverpoolban (meg persze a tengereken) játszódik. A főhős, James Onedin -- igazi self made man -- hajótulajdonos és kapitány rafináltságának köszönhetően kis cégévei együtt átvészel minden megpróbáltatást, sőt lassan, de biztosan gyarapszik. Az egyik részben -- címe talán épp "A kartell" volt -- valami miatt mindenki a fuvartarifa csökkenésére számít, ez lesz a fő téma a liverpooli kikötőben. A hajótulajdonosok, különösen a kicsik, kétségbeesnek, mert tudható, hogy ezt a válságot csak kevesen élik majd túl. Adódik az ötlet, hogy kartellt alakítsanak. Azt remélik, hogy ha senki sem enged, akkor a megrendelők kénytelenek lesznek elfogadni a magasabb árat is. Onedinnek tetszett az ötlet. Titkon arra spekulál, hogy ha a kartell létrejön, és ő megszegi, akkor minimális engedménnyel még viszonylag tisztességes ár mellett is biztos megrendelésekhez jut. Persze mások is gondolnak erre a lehetőségre, így a kartellt megalakulása után rögtön megszegik, és az egész megállapodás napok alatt összeomlik. Úgy emlékszem, hogy gátlástalanságának hála, Onedin még így is nyer a dolgon, az elsők között ugrik ki a szövetségből.

A történet rávilágít a kartell gyenge pontjára. Igaz ugyan, hogy általában mindenki nyerhet a megállapodással, ha az működik. Ha azonban a megállapodás működik, akkor minden egyes résztvevőnek késztetése lehet arra, hogy megszegje a megállapodást. Ha viszont mindenki vagy elég sokan dezertálnak a kartellből, akkor minden előny elvész. Ez a helyzet a játékelméletben fogoly-dilemmának nevezett szituációhoz hasonlít. Egy komoly kartellnek tehát szüksége van a megállapodás betartásának ellenőrzésére és -- mint később látni fogjuk -- megsértésének szankcionálására. Ezért a kartellek életképességét befolyásolja az adott piac vagy iparág koncentráltsága. Ahol nagyon sok a versenytárs, ott eleve reménytelen a szervezés. Legmegfelelőbbek az oligopolisztikus vagy ahhoz hasonló piacok. A koordináció sokszor bonyolult feladat, mert a nagyobb méretű kartellek esetében (a nagyobb méret nem feltétlenül a résztvevők számát, hanem a földrajzi kiterjedést, az érintett áruk körét és sokféleségét is jelentheti) általában összetett megállapodásokról van szó, itt az ellenőrzés sem egyszerű, ráadásul a vállalatok titokban tett lépéseire is ki kell terjednie. Ezért a kartellek nagy része kifinomultan és alaposan működő garanciális intézményeket és koordinációt igényel. Ez azzal jár, hogy az ilyen megállapodásokat nem lehet informális kereteken belül tartani.

Hogy mindez mit jelent, arra példa lehet az Európai Unióban a közelmúltig fennálló cementkartell. Ennek résztvevői az Európai Unió országaiban, valamint Norvégiában, Svédországban és Svájcban működő cementgyárak voltak. Tulajdonképpen a piacot osztották fel az országhatárok mentén. A piacfelosztás sem minden esetben olyan egyszerű, mint gondolnánk. Megállapodások csoportjáról volt szó. Bizonyos tagok kis mennyiségben szállítottak egymás országaiba is, de gondosan ügyeltek arra, hogy az ottani cementgyárak viszonozhassák ezt a saját szállításaikkal, és megpróbálták nullára csökkenteni a kivitel és a behozatal közötti különbözetet. Ehhez a szállítások monitorozására és bonyolult elszámolási rendszerekre volt szükség.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az állam sem nézi jó szemmel a kartellek létezését. A legtöbb emberben egy kartell valamiféle ösztönös ellenszenvet ébreszt. Olyat, mint ami akkor keletkezik, ha találkozik egy csalóval, aki vizezi a tejet, a sört, és téglaport kever a paprikába. A fejlett gazdaságú országokban tiltják is a kartellek nagy részét (Léteznek olyan kartellek is, amelyekre ez az általános nemtetszés nem vonatkozik, s amelyeket valamilyen jogi technikával legálissá szokás tenni. Ilyenek a kutatás-fejlesztésre alapított, vagy a szabványkartellek. Ezek is versenytársak között születnek, az is igaz, hogy korlátozzák a versenyt, de általában nem tekintik őket negatív hatásúnak.) A tiltásnak két fő oka van, de közös bennük, hogy a verseny védelméről van szó. Az egyik nézet szerint azért kell a versenyt megvédeni, mert az biztosítja a gazdaság hatékony működését. Ha egy állam engedi, hogy a versenyt kartellekkel -- vagy más módon -- korlátozzák, akkor azt. engedi, hogy a jövedelmek és az erőforrások áramlása a gazdaságban eltérjen az optimálistól, ami pedig pazarlás. A másik nézet szerint a verseny önérték, a szabad vállalkozáshoz valójog az emberi szabadságjogok részét képezi. A verseny korlátozása pedig ezt a jogot csorbítja. Az első nézet főleg az USA-ban elfogadott, és nagyban hatott a világ más országaira is, a másik Németországban született a második világháború után. A kartellekre vonatkozó szabályozás szerint ezek a szerződések, illetve megegyezések nem érvényesek, azaz jogi úton nem kényszeríthetők ki. Ugyanakkor büntetéssel is sújtják a kartellek résztvevőit. Ez a legtöbb esetben a vállalatra kirótt pénzbírság, de az USA-ban például börtönbe is kerül a kartellező vállalat vezetése. Külön hatóságokat hoztak létre a működő kartellek felderítésére.

Már a megegyezés semmisnek nyilvánítása is érzékenyen érinti a kartellt. A dezertőröket nem lehet bíróság elé citálni, ezt a problémát a kartellnek magának kell megoldania, ami tovább növeli a korábban említett koordinációs intézmények jelentőségét. Az említett cementkartell résztvevői például keményen felléptek a görög termelőkkel szemben, amikor azok olcsó cementjükkel megjelentek az európai piacokon. Közös vállalatot hoztak létre, amely egyszerűen felvásárolta a görög cementet, és befolyásukkal elérték, hogy a görög versenytársakkal kötött szerződéseiket sokan felmondják. Az ilyesmit az üzletemberek titokban kénytelenek csinálni, hiszen a kartell tiltott, és a dolog innét kezdve krimiszerűvé válik. A kartellt a "dohányfüstös szobában" kötik. A "dohányfüstös szoba" lehet például egy szállodában. A felek összejönnek és megbeszélik a részleteket. Ez az első találkozó, ezt meg kell majd ismételniük később is: időnként találkozniuk kell egymással, hogy egyeztessék információikat, működtessék a kartell koordinációs rendszerét, és megbeszéljék jövőre vonatkozó terveiket.

A kartellekre vadászó hatóságok és a kartellek folyamatos bújócskát játszanak. A hatóság gyakran képes piaci ínformáció alapján kartellgyanút megfogalmazni. Erre olyankor is sor kerülhet, amikor a piaci események, a piacon lévő szereplők reakciói csak kartell létezése mellett magyarázhatók racionálisan (például, ha egy piacfelosztás nem olyan kifinomult, mint az európai cement kartell esetén volt), de a kartellen kívüli piaci szereplőknek is feltűnhet, hogy valami nincs rendben. Ugyanakkor a kartellgyanút a hatóságnak bizonyítania is kell, ami igen nehéz feladat, mert annak működése nem nyilvános. Ráadásul azok a vállalatok, amelyek ellen a vizsgálat folyik, az eljárás elején meg tudják semmisíteni a kartell létét bizonyító dokumentumokat. Ezért aztán a hatóságok időnként kénytelenek a feltételezett kartellekkel szemben titkos módszereket alkalmazni, esetleg a rendőrséggel együttműködve figyelik az érintett vállalatvezetők mozgását, telefonjait. És ha biztosak a dolgukban, egyszerre több helyszínen tartott hajnali rajtaütéssel kezdik a vizsgálat nyilvános részét, amelynek során házkutatást tartanak a dokumentumokat keresendő. Mivel nem babra megy a játék, a vállalatvezetők is igyekeznek dörzsöltek lenni. A "dohányfüstös" szoba lehet egy idegen ország metropoliszában, vagy egy eldugott helyen, a résztvevők érkezhetnek inkognitóban, vagy az egész szobát helyettesítheti egy digitális telefonközpont konferenciabeszélgetés-szolgáltatása. Krimikből ismerős az a gondolat is, hogy a nagy nyilvánosság a legjobb rejtekhely. A különböző iparági szervezetek, egyesülések és szövetségek, érdekképviseletek és kamarák sok esetben részt vesznek kartellek szervezésében, fedőszervül szolgálnak vagy koordinálnak. Az iparági szintű találkozók, konferenciák és kamarai rendezvények remek alkalmat teremtenek minderre. Nagy nyilvánosság előtt zajlanak, az iparág problémáival foglalkoznak, senki sem kifogásolhatja, hogy a vállalatvezetők egy helyen tartózkodnak, ugyanakkor lehetőséget kínálnak egy-egy bizalmas megbeszélésre is. Az természetes, hogy magát a megállapodást csak igen ritkán foglalják írásba, a kiegészítő dokumentumok, árjegyzékek, emlékeztetők mennyiségét is minimalizálják. És nem csodálkozhatnánk azon sem, ha kiderülne, hogy a nagy multinacionális cégek titkos módszereket használnak az őket figyelők figyelésére.

Ilyen körülmények között a kartellek koordinációs mechanizmusaira két egymással ellentétes szorítás hat. Egyfelől jó, ha ez a mechanizmus minél kifinomultabb és alaposabb, hogy biztosítsa a kartell rendes működését, és elhárítsa a dezertálásokból fakadó veszélyt. Másfelől ugyanez rossz, mert szükségszerűen együtt jár bizonyítékként használható dokumentumok keletkezésével, gyakoribb találkozásokkal és más olyan dolgokkal, amelyeken keresztül növeli a kartell felderítésének esélyét; illetve az ennek elkerülésére alkalmazott módszerek rontják e mechanizmus eredményességét. Ez a helyzet a kartellek ellenfeleinek -- köztük a kartellhivataloknak -- a malmára hajtja a vizet. Először is a jól és tartósan működni képes -- vagyis a legveszélyesebb -- kartellek felderítése a legkönnyebb egy profi kartellhivatal számára. Másodszor nem szükséges pénzt és energiát fordítania a kartellek tökéletes felszámolására, elég csak annyira veszélyeztetni őket, hogy a koordináció elégtelenné váljon a tartós működés számára. A többit elvégzi a racionális viselkedés, a bizalmatlanság és az idő.

Ezzel együtt is gyanítható, hogy a kartellek élnek és virágoznak. A felderített esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik.