Bánszky Pál

A JÁTÉK ÉS TÁRGY
TOKAJI KÍSÉRLET 1975. 
című kiadvány előszava

Művészet és társadalom organikus kapcsolata, a funkcionális és a személyes jelentést hordozó művészet, s ezzel összefüggésben az emberek teremtő aktivitása szerte a világon foglalkoztatta a szakembereket. Herbert Read pl. a kortárs művészet és a közönség közötti "szakadék" áthidalását a "kreatív-terápia" alkalmazásával, többek között széles körű amatőr mozgalom kifejlesztésével véli megvalósíthatónak, olyan emberekkel, akikben ismét egyesül az alkotás és a befogadás mozzanata. Egy reális, de széles társadalmi bázist feltételező program kialakításánál ugyanakkor tényként kell számolni a kultúra demokratizmusa és a műalkotás létrehozásához szükséges tehetség különbözősége és viszonylagos kis száma közötti ellentmondással. Rendkívül fontos érvényesíteni azt a felismerést, hogy az alkotás általános emberi képesség. Élményeknek, gondolataiknak sokan formát tudnak adni beszédben, mimikában, zenében, festészetben stb., ami azonban nem jelenti azt, hogy ilyen irányú "teljesítményük" szónoki, illetve művészeti szintet képvisel. Remekelni, mesterművet teremteni viszonylag kevesen képesek. A tehetséges alkotók között is akadnak olyanok, akik önálló gondolatok helyett görcsösen ragaszkodnak a megszokott konvenciókhoz. az akadémikus dogmákhoz, másokat követve "termelik" pl. képeiket, szobraikat. Egy másik művészeti ágban, a tárgyi népművészet művelői körében napjainkban egyoldalúan az esztétikai, reprezentatív funkció, egyfajta "szuvenír-vitrin szemlélet" vált uralkodóvá, holott a népművészetben régen a hasznos és a szép egysége voltjellemző. A háziipari szövetkezetek termékein ma már a régi korok népművészetének egy-egy díszítő eleme -- pl. az előregyártott doboz tetejére faragott makk- és tölgyfalevél -- képviseli a "művészetet". Ezek a torzulások jórészt a művészeti élet, illetve az árutermelő művészet "társadalmi elvárásaiból" és a korszerű pedagógiai módszer hiányából következnek. Az amatőr képzőművészeti körök rajz- és festék-centrikus szemléletét alapvetően a művészeti főiskolák felvételi követelményei alakítják. A háziipari szövetkezetekben dolgozó népművészeknek pedig a kereskedelem diktálja a szempontokat, amely kihatással van stílusuk kommercializálódására.

Az emberek alkotó aktivitását segítő vizuális-esztétikai nevelési program nem épülhet rövid távú célokra. A pedagógia, de az alkotó számára sem lehet kritérium, hogy a gyakorlati-alkotó munka eredménye művészet-e vagy sem, hiszen a művészi szférán kívül is tömegesen születik érték. De egyáltalán lehet-e a dolgokat mereven skatulyázni művészeti alkotásokra és azon kívül eső tárgyakra?! Ervin Panovsky állítása jogosnak tűnik, amikor azt mondja: "Szinte lehetetlen tudományos választ adni arra, hogy a használati tárgyból pontosan mikor lesz műalkotás, mikor csap át formába a funkció". Az alkotó számára tehát mellékesnek kell lenni, hogy a létrehozott dolgot előbb vagy utóbb művészetnek fogják-e nevezni. Az értékteremtés lehetséges széles skálája fontos előfeltétele annak, hogy a pedagógiai gyakorlat feloldja azt a "görcsöt", amely mindenáron "művészetet" akar létrehozni, és ilyen esetekben az eredmény általában nem lesz több artisztikus külsőségnél, nem lépi túl az imitatív utánzást, az emlékanyag archaikus megjelenítését. Az új típusú alkotó ember kineveléséhez egy nyitottabb, szélesebb horizontú programra van szükség, amely számol a technika, tudomány és művészet kommunikációjával, a modern ember integrációs képességeinek, érzéki, érzelmi és értelmi dimenzióinak a kifejlesztésével. A program fő pillére az alkotó önismerete kell legyen. A képzés kezdeti stádiumában -- a Bauhaushoz hasonlóan -- biztosítani kell a tapasztalatszerzés széles skáláját, hogy az amatőr az előtanulmányokat követően végül is képességei ismeretében válassza ki azt az ágat, amely területen elmélyült ismeretekre tehet szert. A korai specializálódás idő előtti beszűküléshez vezethet, s ha az amatőr, pl. azzal megy a képzőművészeti körbe, hogy ő festőművész akar lenni, a művésztanár nem szolgálhatja ki egyoldalúan ezt az igényt. Hibás az a pedagógiai gyakorlat is, amely a "gyors siker" érdekében sablonokat tanít, az amatőrtől utasításainak pontos végrehajtását kéri számon, amelynek általában "látszólagos művészet" az eredménye. Ez a körvezetői gyakorlat sémákat közvetít, és nem vezeti be az alkotót a képzőművészet különböző műfajainak és felhasználható anyagainak ismeretébe, nem teszi nyitottá, fogékonnyá új vizuális látásmód és főként az önálló vizuális gondolkodás iránt.

A tárgyformáló népművészet továbbfejlesztésével pedig nem az a cél, hogy újjáteremtsük a kézműves, a mesterember klasszikus típusát, hiszen ez a törekvés a fejlődés fő irányával kerülne szembe. Az archaikus tárgyak tanulmányozásában -- s akár az eredeti tárgyak pontos másolatának az elkészítésével -- szellemiséget, jelbeszédet, arányrendszert, anyagszerűséget, színkultúrát kell tanulni, hogy az ember a megelőző nemzedékek tapasztalatainak birtokában ma is teremtő módon vehessen részt környezetének, tárgy és öltözködéskultúrájának alakításában. Továbbá ezek az egyszerűbb tevékenységi formák biztosítják az anyagok tulajdonságainak a megismerését, a tapintási érzék fejlesztését és alapfokon teremtik meg a felszabadult, őszinte közvetlenséget, amely a játékhoz fűződő viszonyt jellemezte minden ember gyermekkorában. Ezen az úton látszana átmenthetőnek az önkifejezésnek a természetes és expresszív jellegű megnyilatkozása, amely a fejlődés magasabb fokán az anyagokkal, a műfajok különböző kifejezési lehetőségeivel való teremtő érintkezésben önálló felfedezésekhez, valódi művészi értékek létrehozásához is vezethet. A faragók, szövők, amatőr képzőművészek stb. ma -- a használati és esztétikai értéket képviselő munkáik viszonylag nagy száma, valamint tevékenységük egyoldalúsága miatt -- nem saját igényeiket elégítik ki, nem saját lakás- és környezetkultúrájukat alakítják, mint valamikor a népművészek tették, hanem attól szinte teljesen függetlenül végzik alkotójellegű munkájukat.

Az amatőr képzőművészeti és tárgyi népművészeti mozgalmaknak korunkban olyan vizuális alkotói programra van szüksége, amely számol az emberekben általában meglevő esztétikai érzékenységgel és azzal a lehetőséggel, hogy -- mint a hagyományos népi kultúra virágzása idején -- az alkotó ember személyiségére szabott környezetet, lakást és öltözködést, játék- és tárgykultúrát teremtsen magának, illetve az ipari termelés által sorozatban készített darabokat saját tehetsége és igénye szerint egészítse ki. Nem a divat majmolására, gyertyatartók és egyéb dísztárgyakat gyártó "barkács-emberek" eszményítésére, tehát egyfajta pótcselekvés idealizálására gondolunk, inkább olyan alkotó emberek kinevelésére, akik nem elégszenek meg a felszínnel, bizonyos stiláris jegyekkel, hanem hagyományban és modern törekvésekben, műveltségben és saját képességük megítélésében el tudnak igazodni, ember és környezet viszonyát képesek újraalkotni.

E közművelődési program újszerűsége és széles társadalmi háttere miatt van megkülönböztetett jelentősége az Országos Közművelődési Tanács által támogatott -- s többek között 1975 júliusában Tokajban végrehajtott -- tárgyformáló kísérleteknek.

Ezen a művésztelepen 40 körvezető tanár, 50 ifjú népművész, s mintegy 140 amatőr képzőművész fordult meg július hónapban. E létszámnak mintegy 50 százaléka vett részt a játék- és tárgyformáló kísérletben, a többiek az Alkotóházon végzendő társadalmi munkát választották.

A közös akciók néhány tanulság megfogalmazására mégis lehetőséget kínálnak:

ELŐSZÖR. Az alkotóképesség tömeges kibontakoztatásának igen jó eszköze a JÁTÉKKÉSZÍTÉS. E tevékenységben a lehetséges kreatív képességnek igen széles skálája hozható működésbe. Az egyszerű bogáncsból készített játékoktól a variálható műanyag házon, a textil és gipszbabákon át a plasztikai igényű játszótéri makettekig és a didaktikai jellegű játéktervekig többféle megközelítéssel találkozhatunk. Ezt egészítette ki a Lantos Ferenc művész-tanár által tervezett -- szín- és formai variációs alapelvekre épülő -- didaktikai anyag.

MÁSODSZOR. A nyári művésztelepeken mindeddig az volt a szokás, hogy a gyakorlati alkotómunkára szánt időben mindenki elképzelése és kedve szerint dolgozott. Tokajban ötven fiatal résztvevő és néhány idősebb mester arra vállalkozott, hogy közös programot old meg, két hét alatt elkészíti a Népművelési Intézet Alkotó Házának fontosabb berendezési tárgyait. A szükséges anyagokat és gépeket az Országos Közművelődési Tanács támogatásával sikerült biztosítani, és segített a KISZ KB, valamint a Borsod Megyei KISZ-bizottság is. A vállalkozás úttörő jellegű volt. A közügyért való munkálkodás szárnyakat adott az ifjú népművészeknek, és az egyéni tervek mellőzése sem hatott fékezően. Nem egyszer hajnalba nyúlt a munka és az azt kísérő éneklés. A fazekasok ét- és kávéskészletet korongoztak, majd ki is égették a Bodrog-parton megépített kemencében és a Bodrogkeresztúri Kerámia Üzem tokaji telepén. A szövők az archaikusabb színkultúrát követő, asztalra és földre szánt szőtteseket, a bőrművesek a székekre párnákat, a kovácsok pántokat, vasalásokat készítettek. A legtöbb munka talán a faragóknak jutott. Nagy asztal, pad, téka, támlásszékek és ágyneműs ládák őrzik a kézművesek és parasztmesterek által hagyományozott tapasztalatok értő átvételét, az anyag tiszteletét, a hasznosság elvének és a puritán egyszerűségnek a betartását. Közben az egyik asztaltípusból olyan egységcsomag alakult ki, amely sorozatgyártásra is alkalmas. Az elkészített tárgyakon túl a közös programnak a legfőbb eredménye mégis az volt, hogy lehetőséget teremtett a társadalmi célokhoz igazodó együttműködés szellemének, az egységes munka- és emberi közösség kialakulásához. Az együtt végrehajtott célszerű munka körvonalazta az olyan mikroközösség modelljét is, amelyben a társadalmi feladat, a közös munka aktivizálja az egyén erőfeszítéseit, látszólag háttérbe szorítva az egyes alkotók törekvéseit. De végeredményben a közös munka ösztönzőleg hatott az egyén szemléleti és emberi előrelépésére is.

HARMADSZOR. Kezd kialakulni Tokajban a különböző népművészeti ágak és a képzőművészettel foglalkozó emberek együttműködése, és ennek következtében a szigorúan vett műfaji határok elmosódása. Ennek konkrét példája valósult meg már. 1974 nyarán, amikor az ifjú népművészek és a Borsod megyei amatőr képzőművészek elhatározták, hogy közös munkával (faragással és festéssel) emlékművet állítanak a községben. Két hét alatt elkészült a 16 m magas, tizenkettős ízelésű, az időt szimbolizáló oszlop, a Tisza és a Bodrog találkozásánál jelképezve az ősi és a modern törekvések rokonságát.

NEGYEDSZER. Tokajban 1975 nyarán abban is jelentős szerepet vállaltak az amatőrök és művésztanárok, hogy nemcsak alkotó jellegű tevékenységgel, hanem önként vállalt társadalmi munkával, az alkotóház berendezésével is létrejöjjön a tárgyformáló kísérletek nélkülözhetetlen műhelyfeltétele. 

Az amatőr mozgalom társadalmi funkcióinak új értelmezéséért indított kísérleteknek még a kezdetén vagyunk. A tokaji program azonban máris példa lehet hasonló közművelődési alkotóközösségek számára. Legközvetlenebbül talán éppen a megyei és tájegységi művésztelepek tanulmányozhatják haszonnal a Tokajban felgyűlt tapasztalatokat.