Sebő Ferenc

A TÁNCHÁZRÓL

Sokszor és sokan hallottak már itt-ott a Táncházról, de igen kevesen tudják pontosan, miről is van szó. Legegyszerűbb persze fölkerekedni és megnézni saját szemmel, de azoknak, akik még nem voltak ilyen táncos klubban, mint ami voltaképpen a Táncház, pár szóban nem árt talán beszélni róla.

A TÁNCHÁZ

Olyan "ház", ahol tánc folyik. Ez eddig igen egyszerű. A falusi gyakorlatban (ahol a "kiscsoportos klubfoglalkozás"-nak ezt a formáját még elevenen láthattuk) egy kibérelt lakóház, tehát nem kocsma. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem túl nagy hely, sok embernek kellett elférni kis helyen, nem beszélve arról, hogy nem volt gond a zenekar erősítése sem.

A TÁNCOK

A budapesti (s újabban már a vidéki) fiatalok érdeklődése jórészt az úgynevezett "régi stílusú" s a néphagyományban fennmaradó táncokra irányult. Történetileg ezek a táncok a késő középkori Nyugat-Európából érkező és a reneszánszban kiteljesedő európai párostánc divathoz köthetők. Ez a divathullám váltotta fel a jellegzetes középkori táncformákat, a kollektív lánctáncokat, amelyek a balkáni népek hagyományaiban maradtak fenn a mai napig.

A budapesti táncházakban e kétfajta tánckultúra egészíti ki egymást szervesen, hiszen a fiatalok ma már a maguk kedvére válogatnak a "régi hagyományokból", s a változatosság igénye az egyik fő szempont.

Egy-egy "tánc-rend" népszerűségét jórészt az döntötte el a városban, hogy fűződött-e hozzá igazi tánc-élmény, amelyből kedvet lehetett kapni a táncoláshoz. Nyilvánvaló, hogy ez csak olyan táncoknál jöhetett létre, amelyeket még eleven életében tehetett látni. Ezért váltak olyan fontossá a hagyományőrző helyek, az ott élő táncosok, énekesek, zenészek s főleg az itt szerzett személyes élmények. Ahol hiányzik a személyes élmény, ott nem sikerülhet a tánc megszerettetése sem.

A ZENE

A kapcsolódó táncdallamok egy része a magyar népzene régi, keleti eredetű stílusrétegéhez tartozik, más részük pedig az európai középkor, a reneszánsz és a barokk tánczene divatjának nyomait őrzi. Három-négy tagú zenekar szolgáltatja, műfaját tekintve "kamarazene", vagy mondhatnánk úgy is (eredeti jelentéséből átmagyarítva), hogy "szoba-zene", de számunkra az is megfelel, ha egyszerűen "táncház-zenének" nevezzük. Erőteljes, ritmikus és egyenletesen lüktető játékmodor a jellemzője, mint minden olyan zenének, amelyre táncolni akarunk. Közvetlen személyes kapcsolat teremtődik a táncolók és zenészek között, amely nem csupán zeneileg, hanem "emberileg" is értendő. Egy széki parasztember úgy emlékszik vissza a hajdan híres muzsikusra, "Ferenczi Márton Zsuki"-ra (Lajtha László gyűjtésének fő adatközlőjére): "Zsuki nagyon jó muzsikus volt. Mikor megbosszankodott az öreg, akkor meg-megvakarta magát, de aztán ha olyan kedve volt, kiválóan muzsikált. Mindenkinek tudta a kedvenc csárdását, vagy a négyesít, vagy a legényesít... mindent, mindent. És nagyon alkalmazkodott, kedvet tudott csinálni a társaságnak. Ilyen szavakkal biztatta (a táncosokat): "Na Pista, na! Hej, tudom én -- azt mondja -- ez volt az apádé!" stb. Az öreg Zsuki ha keveset muzsikált is, nagyon jól muzsikált. Valahogy, mint egy jó mesterember. Aztán, mikor neki olyan kedve volt, hát az embernek megsirattatta a lelkit."

MŰKÖDŐ TÁNCHÁZI FORMÁK

Eddig három Táncházat indítottunk el s működtetünk ma is. Mindhárom kicsit más jellegű, nem csupán a különböző helyiségek miatt, hanem szándékunk szerint is: ki akartuk próbálni ugyanennek a dolognak három különböző formáját.

Az első a "Nagytáncház", amely az FMH-ban zajlik havonta egyszer nagy tömeggel és a bejárat előtti csatározással. Ez leginkább a hagyományos tánciskolai "össztánchoz" hasonlít, s a házban működő, hetenként megtartott tanfolyamra épül, melyet Littkey István és a Muzsikás együttes vezet.

A második a Budapesti Műszaki Egyetem "R" klubjában tartott "kis" Táncház, amely jóval szerényebb méretekben, de annál intimebb hangulatban zajlik, egyesítve a tanfolyamot az össztánccal és a klubformával. Ez egy régebbi kis népzenei kör kitágításából keletkezett.

A harmadik s számunkra a legérdekesebb a Kassák Műv. Házban beindított "klub", amely mint a Sebő-együttes klubja működik, s az ugyanitt zajló hetenkénti tanfolyamra épül (az FMH-hoz hasonlóan), csak itt Timár Sándor tanítja a táncot, s mi muzsikálunk hozzá. A népzenével kapcsolt s "önmagáért" művelt néptánc közösségformáló ereje nyilvánvalóan megmutatkozott már eddig is. A dolog ott tér el a többi Táncházaktól, hogy itt a tánc szüneteiben nagyobb szerepet kapnak azok a produkciók (pl. énekelt versek), amelyek ugyanerre a hagyományra épülnek s ahhoz kapcsolódnak, de új mondanivalókat hordoznak, melyeket már József Attila, Nagy László vagy Weöres Sándor fogalmaztak meg. Mint előadóknak az a tapasztalatunk, hogy sehol színházban vagy pódiumon olyan feszült pillanatok nem jönnek létre ilyen természetesen, mint itt két táncmenet között, amikor a gyerekek közénk telepednek egyet fújni, s hihetetlen mohósággal és nyitottsággal szívják magukba az éneket vagy elmondott verseket stb. Természetesen sokféle egyéb "köztes" programot is biztosítunk, amelyek lényegesen nem befolyásolják a dolgok menetét, legfeljebb színesítik. (Meghívott előadók, filmek, diák bemutatása stb.)

A KÖZNYELV

Sok félreértés forrása a népzene és néptánc eredeti formája és a színpadi formák közötti "ellentét". Pedig nem valóságos ellentétről, hanem inkább fogalomzavarról van szó. E zene és tánc, valóságos életében a köznyelv szerepét töltötte be, s minden belőle készült "mutatvány", amely színpadra kerül, már más rendeltetésű. Olyan viszonyban vannak egymással, mint a beszélt nyelv és az irodalom. Mindkettő ugyanabból az "anyagból" készül, mégis más a funkciója. A "nyelv" az egymás közötti érintkezés legfontosabb eszköze. Az, hogy vannak, akik ügyesebben fűzik a szót, sőt "irodalom" is támad belőle, az nem jelentheti azt, hogy köznyelvre nincs már szükség, hiszen ezek nem kizárják, hanem feltételezik egymást.

A népzene, néptánc eredeti rendeltetésének megfelelően zenei, mozgásbeli köznyelv, amelyet éppúgy meg kell (s most már tudjuk, hogy meg is lehet!) tanulni, mint az anyanyelvet. Ehhez viszont nem elég "szemelvényeket" bemagolni. Jól is néznénk ki, ha "memoriterekben" beszélnénk! A köznapi életben állandóan "improvizálunk", azaz, a kialakult, kész rendszert alkalmazzuk mondanivalónk újabb s újabb kifejezésére. Ilyen a néptánc, népzene sokat emlegetett "improvizálása" is. "Hitelesen" megtanulni csak a dolgok szerkezetét és "szókincsét" lehet. Kiragadott részletek felületes leutánzása a papagáj mutatványaival egyenértékű. A legtöbb zavart épp az okozza, hogy kevesen tudják, hogy a népzene és a hozzá kapcsolódó tánc ilyen természetű. Pedig mindennek elvi és gyakorlati pedagógiai következményei vannak. A színpadi koreográfiából -- ahol minden mozdulat előírt sorrendben következik -- sohasem válhat szórakoztató társastánc (s nem is szabad ezt várni el tőle), ha nincs mögötte az egész rendszer (vagy például, mint a "nyelv") ismerete, amelynek segítségével mindenki a saját kedvére rakhatja újabb és újabb sorrendbe a tanult lépéseket. S ez a magyarázata a táncházi táncok nagy népszerűségének is. Aki csak picit is belekóstolt, azonnal megérzi, hogy az önkifejezés remek eszközeit kapja szinte készen, s a már megismert anyag újabb és újabb megismerése felé ösztönöz.

SZÓRAKOZÁS – KULTÚRA

Sokszor halljuk azt is, hogy e két fogalmat egymás ellen hangolva használják, mintha az egyik kizárná a másikat. A "szórakozás"-nak van egy kicsit lebecsülő, rosszul csengő mellékzöngéje. Mintha bizony a szórakozás csak tartalmatlan és kultúraellenes lehetne. Igaz ugyan, hogy sok elrettentő példa van ennek igazolására, de nem kellene megragadni ezeknél, mert van ellenkező példa is. Ilyen a folklór, a sokak által, sokáig használt kultúra, amely egyben szórakozás, ízlésformáló erő és lehetőség, forma az önkifejezésre is. Értéktelen dolgokkal nem lehet igazán jól és főleg hosszú ideig szórakozni, mert ráun az ember. A mi táncházi tapasztalatunk az, hogy mióta a néptánc és zene legértékesebb részét "szórakozva tanulás" formájában "közkézre" bocsátottuk, azóta nincs gond az úgynevezett "közművelődés"-sel, mert ez szinte automatikusan kapcsolódik a gyerekek öntevékenységéhez, csak éppen minden látványos erőlködés nélkül. Szórakozás és kultúra szerintem semmiképpen nem választható el egymástól, s épp azért kell a legtöbbet megtenni, hogy a szórakozás formái értékesek és kulturáltak legyenek, s akkor a "többi" jön magától.

A Táncház csak egy lehetőség a sok közül, amely főleg azt a teljesen jogos igényt próbálja kielégíteni, hogy az ember társaságra, ismerkedésre, táncolásra, mozgásra -- egymással társas szórakozásra vágyik. Az emberi élet más területem azonban, azt hiszem, nem kevésbé fontos a tömeges igények és a "mutatványok" közötti kellő arány megteremtése.

Az elmondottakból talán kiviláglik, hogy a Táncház nem csupán egy "ötlet". Alkalmas, jó szórakozási forma, amely a népművelődés lehetőségeit is magában hordozza, de nem varázsszó, amelyet kiejtve vagy a plakátra írva minden gond és munka elhárul. A Táncház azokon a helyeken vált népszerűvé és kedvelt szórakozássá, ahol munka volt mögötte.(A felkutatástól a felmutatásig, az élményszerzéstől a szervezésig minden területen.) Semmiféle ötlet vagy mesterkedés árán sem lehet ugyanis azt az egyszerű tényt megkerülni, hogy értéket csak munka hozhat létre. És ez kétoldalú dolog: azokra is vonatkozik, akik szórakozni szeretnének a táncházban, és legfőképpen azokra, akiknek az a dolga, hogy ennek a lehetőségét, kereteit biztosítsák. 

(1975)