Zelnik József

A FOLYAMATOSSÁG KÍSÉRTÉSE

Vannak mozgalmak, melyeknek mélyén időtlen gesztusok munkálnak. A változó körülmények között is állandó dolgok igénye. Törekvés arra, hogy a változások által okozott bármilyen törések ellenére tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. S ma, amikor a divatok áradásaiban vergődő ember személyisége folyamatosságát sokszor csak bizarr különcségekkel véli demonstrálhatónak, egyre inkább keressük azokat a gesztusokat, amelyek a humánum hiteles hordozói a történelemben.

Az életmódbeli uniformizálódás, az általános emberi, kulturális, jelesen a művészeti értékek gyors elértéktelenedése mindenesetre már régóta a létezés állandóbb forrásaira irányította a figyelmet. A hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció uniformizáló szerepének felismerése, az etnikai tudatosodás erősödése, a kulturális több-szólamúság igénye -- mind-mind az említett nagy hiányérzet tünetei. Látnunk kelt azonban, ahogy ezek a kísérletek egészen nem léphetnek túl az utópián, amíg nem képesek tudatosítani csapdáik lényegi rugóit. Ezeket keresve elsősorban azzal kell számolnunk, hogy korunkban a kultúra legértékesebb és leghitelesebb termékei is belekerülnek egy olyan furcsa körmozgásba, ahol a jólét, a kényelem és a hatalom prioritása meghatározó. Ám ha kénytelenek vagyunk is elfogadni a gordiuszi csomóként ránk merevedő világot, meg kell kérdeznünk: hová tűnt az a fiatalos életigenlés, amely mindig a maga erejére épít, s akár egy szájharmonikával is megteremtheti bensőséges kapcsolatát a világgal. Főleg az érdekel minket, hogy a hetvenes évek Magyarországán hol találtak, találtak-e egyáltalán medret azok az energiák, melyek a közélet elszikesedett parlagairól menekültek valahová.

Egy részük a megújuló népművészeti mozgalomba. Így jutott friss erőkhöz s lett a magyar kulturális élet igen sajátos második gazdasága a népművészet, ártatlan, de termékeny tüntetés a szórakoztatóiparral szemben. Az autonómia és a szervesség igénye öltött benne formát, s tudott hódítani, noha sokakat teljesen készületlenül ért, s épp ezért ingerültségre, mosolyra, gáncsra késztetett. Ez a kritikus periódus elmúlt, de a mai kultúra értékvilágának elemzése, s a népművészet szerepének ilyen összefüggésekben való szemlélete még ma is csak ábránd.

Pedig egyre pontosabban látszik, hogy tévedtünk, mikor ezt a mozgalmat csak a népművészethez való viszonyában láttuk, láttattuk, s állandóan ezt az egy szálat bogozgattuk. Érdemesebb rákérdezni, hogy ez az ifjúsági mozgalom dezertálás volt-e, vagy csendes, visszavonult építkezés.

Búvóhelyek-e csupán a kis közösségek, ahol az identitásvágy, ha szűk körön belül is, de a biztonság és a szabadság pilléreit alkothatja meg? S benne az ifjúság mentve, ami még menthető -- a maga józanságát --, iróniával fedezett csöndes hitét még tárgyiasíthatta. Vagy iskola, ahová visszavonultan értő közösségben érlelheti ki a biztonság s a szabadság készségeit: a cselekvésnek azokat a formáit, melyek egy nép nagyobb szándékaihoz szükségesek? Mielőtt válaszolnánk, el kell ismernünk, a népművészet lehet búvóhely is. A megőrzött formákat is lehet sémaszerű modellé avatni. Kivált a rájuk találás mámorában. Holott látnunk kell: a világ nem enged sem önfeledt, sem eltervelt modellezést. Nincs reneszánsz, ahol a hagyomány modelljére egy új világot teremteni önépítő szükségszerűség is. Mielőtt azonban végképp leszámolnánk a modellekkel, vessünk egy pillantást a kialakult közösségi formákra, a táncházakra és a népművészethez kapcsolódó közösségi akciókra.

Első ránézésre úgy látszik, hogy ezek behatárolt szerepjátékok, de első ránézésre érzékelhető az is, hogy ezek a szerepek egy életformát idéznek meg. Lényegük nem irracionális vágyódás elmúlt életmodellek kiüresedett rekvizitumaihoz, hanem azonosulás belső világuk értékeivel, azonosulás a körülöttünk kiüresedő világot jobbá szervező erőkkel. De működött, működhetett-e itt egy modell? Egy modell, amely mégiscsak a kultúra fényűzése. Nem, és nemcsak azért, mintha ez a nemzedék a tudatosság bástyáit rakta volna maga köré, belátta volna, hogy minden modell kisajátítható, mert a történetet hamar elnyelik a másra ajzott hajlamok, a történeten túli szerkezetet pedig nem engedi működni a felgyorsult idő. Nem, mert igazi modellek működéséhez igazi azonosság kell. Az azonosságnak az a fajtája, amely az élet központi területein megteremti az együttműködést. Ez több mint egyszerű azonosulás külsőségekkel, viselettel, tájszólással. Biztonságra és a kibontakozás szabadságára épül. A hagyományokkal való azonosság elvek vezette rugalmasságot követelne, és egy felelős környezetet.

Nagy kérdés: milyen környezetben találták magukat a hetvenes évek népművészeti és nem népművészeti ifjúsági mozgalmai? A pletykaszinten zajló közélet az intrikus hajlamoknak és a működtethető "igazmondásnak" kedvezett. A szuverén kezdeményezéseket a bizalmatlanság aknáival rakta körül. A szellemi élet kisebbségbe szorult. Érzékenységünk provincializálódott. Feltápászkodni csak a cinizmusig tud. Iróniánk nem talál utat a játékhoz, általa a tett nagyvonalúságához, nagykorúságához. Életünket nem tudjuk megfogalmazni az egyetemesség nyelvén. Beleszorultunk "planetáris" érdekek csapdáiba. Közben a helyettünk, rólunk mindig többet tudó intézmények cinikusan bölcs mosollyal kisajátítják az életünket. Vagy csak a sémákat kereső lustaság menti fel magát ezzel a képpel, hogy a periodikusan visszatérő, a népművészethez kapcsolódó mozgalmakat a máshonnan már ismert kaptafára húzza?

Komplikálja a kérdést, hogy ez a mozgalom a nacionalizmus és a hazafiság pólusai között szorong, s állandó önigazolásra kényszerül. De lehet-e igazán táncolni úgy, hogy fél szemmel állandóan a "táncmestert" kell figyelni, ráadásul olyan "táncmestert", aki nem következetesen cifrázza lépéseit. A tudathasadást elkerülendő kevésbé "ellenőrzött" területekre menekült a mozgalom. Kísérletet tett az öröm felszabadítására. Ehhez előbb az ünnep méltóságához kellett visszatalálni, mert különben az öröm valójában nem szabadul fel, energiáit vesztve visszazuhan az időbe. Tehát a hetvenes évek népművészeti mozgalmai az ünnep helyreállítására tettek kísérletet. A tett ösztönös volt, az ideológia most megkésve eszmél arra, hogy az ünnepet átélő ember a forrásaitól elszakadt világban a fiatalos életigenlés helyreállítója. A folytonosságot -- ha csak esztétikai okokból is -- (mint a népzene és néptánc közösségben megélt formáinál) vállaló kis csoportokban felszabaduló játék öröme teremti meg azt a gyakorlatot, amely a cselekvés elmeszesedett izmainak visszaadja a rugalmasságot. Az ünnep hagyományanyagából akkumulálódó értékekből, s a gyermeki nyitottságot követelő játék gyakorlatából megszülethet a tett, vagy legalábbis a készség a tettre, mindaz, ami addig a nyelvben bujdosott, s nárcisztikus örömét lelte abban, hogy szócsatákat vívott saját lehetőségéről és lehetetlenségéről. De valójában meddig is jutott ez a mozgalom?

Ellenkultúrává nem vált, nem válhatott, indítéka sem volt elég hozzá. S különben sem távoli kultúrák drogmámorosan magába szívott híreit szomjazta, hanem a nagyapák életének ünnepi pillanataiban rejlő jelzéseket. Abból sem az ideológiát, mely oly távolivá ragozható, mint virágos-jámbor hippik méla keleti istenei, hanem a táncot, az éneket, s a megtalált hiteles stílust, az emberi üzenetet. Mégis volt valami rokonság. Mikor tánc közben pattanásig feszültek az izmok, s a zene felszaggatta az idő kereteit, BIake és Nagy László jövendölt Európáról: lopott édes örömökről, s a titkon csent kenyér ízéről.

Volt valami hasonlóság az ideológia irányultságában is. Amíg a nyugati mozgalmakra a nagy keleti kultúrák filozófiái és mítoszai hatottak, nálunk a napkultusz folklórban felfedezhető nyomai váltottak ki érdeklődést. Így megtörtént a népművészet és a napkultusz ideológiájának sokszor vulgáris összekapcsolása. Igazi megfogalmazás azonban nem született. Az egymás közti beszélgetés hordozói, ínyenc témái voltak ezek a tételek, hogy alkalmukat vesztve feloldódjanak a mindent irányító zene és tánc igazán átélt valóságában.

Ha itt halványan kísértett is a történelem, annál makacsabb arcát mutatta, amikor a kialakult új stílust támadta. Azt az eléggé soha nem méltányolt kísérletet, hogy ezek a fiatalok megpróbáltak egy kultúrában élni, s egy másikban énekelni. Mintha ösztönösen érezte volna ez a mozgalom, hogy egyetlen menedék egy olyan stílus, melyet az élet is tanúsít. Ámulni lehet: az érdekek mekkora birodalmai fúvattak riadót a stílus miatt. Hogy a dal pl. ne legyen ugyanaz, ami. Bamba tömegkommunikációs démonok éledtek és élednek fel, próbálják domesztikálni a lázadó örömöt, háziasítani az ünnep érzékeny teljességét. Mindenekelőtt a stílust "emelik ki" a "primitívségből". Tudós fontoskodással elemzik az egyik oldalról, s így nyilatkoznak: "naiv, műveletlen, archaizál, utánoz, nem eredeti; nem mondom, ha hagyná magát nemesíteni". S amikor hagyja, végbemegy a háziasítás, unalmas hibridek tekintenek ránk. A finomkodó zenész-folklorista elképzelést nem zavarja, hogy az így létrejött stílus -- folklorizmus-jelenség -- az unalom tartományainak olyan mélységeiből üzen, hogy se fiatal, se öreg, se munkás, se paraszt vagy értelmiségi nem tud, nem is akar -- s nem is érdemes -- közel kerülni hozzá.

Másik oldalról angol lordnak álcázva magát: cinkos mosollyal közeledik a kommersz, esetünkben a "darumadaras" Magyarország. Nem ideologizál, nagyvonalú, fizet, s a tömegkommunikáció vállain mennybe megy, ahonnan göndör kis angyalok nap mint nap ránk harmatozzák édes és zavaros álmaikat a kultúráról. Majd az így társadalmasított igénytelenségre hivatkozva meg lehet magyarázni a stílustalanságot, a közvetítés rózsaszín álmait. Miért figyelne rögeszmévé minősíthető mondatokra, hogy a rossz stílussal megalázzák az embert. Nap mint nap arcába vágják: nem gazdája saját kultúrájának. Pedig a különböző kulturális jelenségeket a kommunikáció szervezhetné egységes birodalommá is, ahol az értékorientáció építi a közös látóhatárt.

Látnunk kell viszont azt is, hogy azok a kulturális szimbólumok, amelyeket ez a mozgalom felszabadított, valójában játéktér nélküli szimbólumok voltak, s így bármikor, bármire felhasználhatók. Ezek az üzenetek nem rendelkeztek saját társadalmi dimenzióval. Plasztikus formáikat így minden elvárás saját, egydimenziós elképzeléséhez merevítette. Így közvetítette a szélesebb tömegek felé, akikre az így leszűkített jelek legfeljebb csak az első pillanatban, a felmutatás pillanatában hatottak. Megszületett a csodálkozás, ami életképes, alkotóerejű közösségekből álló társadalmi jelenlét hiányában unalommá ridegült az időben.

Kérdés persze az is, hogy a tömegkommunikáció által látványos hírekkel agyonbombázott társadalom kábultságát az ünnep, az öröm ilyen formáinak a felszabadításával lehet-e lassanként oszlatni? Lehet-e ma, mikor ránk rakódik a csak feledésre méltó hírek üledéke. Amíg szervesebb kultúrákban az ember fokozott emlékezésre rendezkedik be, ma kénytelen a felejtésre összpontosítani, hogy az így csökkentett hírek, álhírek, pletykák üledékéből felbukkanjon néha-néha egy-egy üzenet, amely ha maszatos is, akkor is a kultúra létezésének egyetlen lehetősége.

Az eredmény érdekében be kell látni, hogy eme mozgalmak által szerte a világban felszabadított üzenetek sajátossága oly mérvű, hogy eredetiségük megváltoztatása nélkül a legjobb uralkodó eszményekhez sem lehet hozzáidomítani őket. Vagy legalábbis hályogkovács érzékenységű közvetítők kellenének. Addig ezek a mozgalmak hasonlatosak a ravatala, fejpárnája alá virágmagvakat gyűjtögető cselekvéshez. Saját méltóságuk pusztítja el és szüli újjá őket. Kísért bennük a folyamatosság. Csak kísért, mert maga a folyamatosság több. Kevésbé áhítat, inkább jelenlét. Kérdésfeltevés: hol veszti el egy nemzedék az ellenőrzését az életét uraló mindennapok s az azokban megbúvó energiák fölött.

Ebben a "nomád" bevezetőben, ezért a kérdésfeltevésért és az esetleg megszülető válaszért, vállaljuk fel -- a témához idomulva -- még egyszer a kócosságot. Szédelgést, lírai ötletek és teoretikus megfogalmazások között. Mondjunk le a jólfésültségről. Még egy utolsó pillanatra azonosuljunk a hetvenes évek népművészeti mozgalmának minden fiatalos lendületével.