A FOLYAMATOSSÁG
KÍSÉRTÉSE
Az életmódbeli uniformizálódás, az általános emberi, kulturális, jelesen a művészeti értékek gyors elértéktelenedése mindenesetre már régóta a létezés állandóbb forrásaira irányította a figyelmet. A hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció uniformizáló szerepének felismerése, az etnikai tudatosodás erősödése, a kulturális több-szólamúság igénye -- mind-mind az említett nagy hiányérzet tünetei. Látnunk kelt azonban, ahogy ezek a kísérletek egészen nem léphetnek túl az utópián, amíg nem képesek tudatosítani csapdáik lényegi rugóit. Ezeket keresve elsősorban azzal kell számolnunk, hogy korunkban a kultúra legértékesebb és leghitelesebb termékei is belekerülnek egy olyan furcsa körmozgásba, ahol a jólét, a kényelem és a hatalom prioritása meghatározó. Ám ha kénytelenek vagyunk is elfogadni a gordiuszi csomóként ránk merevedő világot, meg kell kérdeznünk: hová tűnt az a fiatalos életigenlés, amely mindig a maga erejére épít, s akár egy szájharmonikával is megteremtheti bensőséges kapcsolatát a világgal. Főleg az érdekel minket, hogy a hetvenes évek Magyarországán hol találtak, találtak-e egyáltalán medret azok az energiák, melyek a közélet elszikesedett parlagairól menekültek valahová. Egy részük a megújuló népművészeti mozgalomba. Így jutott friss erőkhöz s lett a magyar kulturális élet igen sajátos második gazdasága a népművészet, ártatlan, de termékeny tüntetés a szórakoztatóiparral szemben. Az autonómia és a szervesség igénye öltött benne formát, s tudott hódítani, noha sokakat teljesen készületlenül ért, s épp ezért ingerültségre, mosolyra, gáncsra késztetett. Ez a kritikus periódus elmúlt, de a mai kultúra értékvilágának elemzése, s a népművészet szerepének ilyen összefüggésekben való szemlélete még ma is csak ábránd. Pedig egyre pontosabban látszik, hogy tévedtünk, mikor ezt a mozgalmat csak a népművészethez való viszonyában láttuk, láttattuk, s állandóan ezt az egy szálat bogozgattuk. Érdemesebb rákérdezni, hogy ez az ifjúsági mozgalom dezertálás volt-e, vagy csendes, visszavonult építkezés. Búvóhelyek-e csupán a kis közösségek, ahol az identitásvágy, ha szűk körön belül is, de a biztonság és a szabadság pilléreit alkothatja meg? S benne az ifjúság mentve, ami még menthető -- a maga józanságát --, iróniával fedezett csöndes hitét még tárgyiasíthatta. Vagy iskola, ahová visszavonultan értő közösségben érlelheti ki a biztonság s a szabadság készségeit: a cselekvésnek azokat a formáit, melyek egy nép nagyobb szándékaihoz szükségesek? Mielőtt válaszolnánk, el kell ismernünk, a népművészet lehet búvóhely is. A megőrzött formákat is lehet sémaszerű modellé avatni. Kivált a rájuk találás mámorában. Holott látnunk kell: a világ nem enged sem önfeledt, sem eltervelt modellezést. Nincs reneszánsz, ahol a hagyomány modelljére egy új világot teremteni önépítő szükségszerűség is. Mielőtt azonban végképp leszámolnánk a modellekkel, vessünk egy pillantást a kialakult közösségi formákra, a táncházakra és a népművészethez kapcsolódó közösségi akciókra. Nagy kérdés: milyen környezetben találták magukat a hetvenes évek népművészeti és nem népművészeti ifjúsági mozgalmai? A pletykaszinten zajló közélet az intrikus hajlamoknak és a működtethető "igazmondásnak" kedvezett. A szuverén kezdeményezéseket a bizalmatlanság aknáival rakta körül. A szellemi élet kisebbségbe szorult. Érzékenységünk provincializálódott. Feltápászkodni csak a cinizmusig tud. Iróniánk nem talál utat a játékhoz, általa a tett nagyvonalúságához, nagykorúságához. Életünket nem tudjuk megfogalmazni az egyetemesség nyelvén. Beleszorultunk "planetáris" érdekek csapdáiba. Közben a helyettünk, rólunk mindig többet tudó intézmények cinikusan bölcs mosollyal kisajátítják az életünket. Vagy csak a sémákat kereső lustaság menti fel magát ezzel a képpel, hogy a periodikusan visszatérő, a népművészethez kapcsolódó mozgalmakat a máshonnan már ismert kaptafára húzza? Ellenkultúrává nem vált, nem válhatott, indítéka sem volt elég hozzá. S különben sem távoli kultúrák drogmámorosan magába szívott híreit szomjazta, hanem a nagyapák életének ünnepi pillanataiban rejlő jelzéseket. Abból sem az ideológiát, mely oly távolivá ragozható, mint virágos-jámbor hippik méla keleti istenei, hanem a táncot, az éneket, s a megtalált hiteles stílust, az emberi üzenetet. Mégis volt valami rokonság. Mikor tánc közben pattanásig feszültek az izmok, s a zene felszaggatta az idő kereteit, BIake és Nagy László jövendölt Európáról: lopott édes örömökről, s a titkon csent kenyér ízéről. Volt valami hasonlóság az ideológia irányultságában is. Amíg a nyugati mozgalmakra a nagy keleti kultúrák filozófiái és mítoszai hatottak, nálunk a napkultusz folklórban felfedezhető nyomai váltottak ki érdeklődést. Így megtörtént a népművészet és a napkultusz ideológiájának sokszor vulgáris összekapcsolása. Igazi megfogalmazás azonban nem született. Az egymás közti beszélgetés hordozói, ínyenc témái voltak ezek a tételek, hogy alkalmukat vesztve feloldódjanak a mindent irányító zene és tánc igazán átélt valóságában. Másik oldalról angol lordnak álcázva magát: cinkos mosollyal közeledik a kommersz, esetünkben a "darumadaras" Magyarország. Nem ideologizál, nagyvonalú, fizet, s a tömegkommunikáció vállain mennybe megy, ahonnan göndör kis angyalok nap mint nap ránk harmatozzák édes és zavaros álmaikat a kultúráról. Majd az így társadalmasított igénytelenségre hivatkozva meg lehet magyarázni a stílustalanságot, a közvetítés rózsaszín álmait. Miért figyelne rögeszmévé minősíthető mondatokra, hogy a rossz stílussal megalázzák az embert. Nap mint nap arcába vágják: nem gazdája saját kultúrájának. Pedig a különböző kulturális jelenségeket a kommunikáció szervezhetné egységes birodalommá is, ahol az értékorientáció építi a közös látóhatárt. Látnunk kell viszont azt is, hogy azok a kulturális szimbólumok, amelyeket ez a mozgalom felszabadított, valójában játéktér nélküli szimbólumok voltak, s így bármikor, bármire felhasználhatók. Ezek az üzenetek nem rendelkeztek saját társadalmi dimenzióval. Plasztikus formáikat így minden elvárás saját, egydimenziós elképzeléséhez merevítette. Így közvetítette a szélesebb tömegek felé, akikre az így leszűkített jelek legfeljebb csak az első pillanatban, a felmutatás pillanatában hatottak. Megszületett a csodálkozás, ami életképes, alkotóerejű közösségekből álló társadalmi jelenlét hiányában unalommá ridegült az időben. Kérdés persze az is, hogy a tömegkommunikáció által látványos hírekkel agyonbombázott társadalom kábultságát az ünnep, az öröm ilyen formáinak a felszabadításával lehet-e lassanként oszlatni? Lehet-e ma, mikor ránk rakódik a csak feledésre méltó hírek üledéke. Amíg szervesebb kultúrákban az ember fokozott emlékezésre rendezkedik be, ma kénytelen a felejtésre összpontosítani, hogy az így csökkentett hírek, álhírek, pletykák üledékéből felbukkanjon néha-néha egy-egy üzenet, amely ha maszatos is, akkor is a kultúra létezésének egyetlen lehetősége. Ebben a "nomád" bevezetőben, ezért a kérdésfeltevésért és az esetleg megszülető válaszért, vállaljuk fel -- a témához idomulva -- még egyszer a kócosságot. Szédelgést, lírai ötletek és teoretikus megfogalmazások között. Mondjunk le a jólfésültségről. Még egy utolsó pillanatra azonosuljunk a hetvenes évek népművészeti mozgalmának minden fiatalos lendületével. |