Tudod, most már megértem, hogy visszautasítottad a felkérést, hogy a Bokorról írj. Gépelve, határidőre, szép kerek dolgozatot, amiből kiderül, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mi tényleg tudjuk, szépen igyekszünk is, de hát vannak még apró hibák, sebaj, azért a mi utunk az egyedül üdvözítő, majd rajön a világ, ha már elpusztult, ha-ha-ha.

Persze, cinikus vagyok és kegyetlen. Mivel nem ilyennek ismersz, joggal kérdezheted, mi történt velem. Az ember nem lesz durva ok nélkül és nem sérteget másokat csak úgy kedvtelésből vagy a stílus élénkítése végett. Valaminek történnie kellett.

Hát persze hogy történt. Szétesett a világ. Hogy a csörömpölést nem hallottátok, annak az az oka, hogy itt belül, bennem tört darabokra mindaz, amiről eddig azt hittem, hogy múlhatatlan, megingathatatlan. Pedig milyen jól indult a dolog! Együtt volt mindaz, ami a magunkfajtának kell: nemes célok, elköteleződés, szellemi színvonal, lelkiélet, minden. No és a tartás, az erkölcs, a felsőbbrendűség tudata... csak azt ne mondd, hogy nem tudtad Te is, hogy különb vagy, mint a szürke átlag... Mert az embernek kell az elhivatottság, a nélkülözhetetlenség hite. Teremtettünk egy olyan szellemi világot magunknak, amit a körülmények a proletárdiktatúra idején lehetővé tettek. Jól felépített világ volt ez. A materializmus durvaságával szemben a lélek elvont kultúráját kínálta. Az ember legalapvetőbb igényét, a másik utáni vágyat igyekezett megragadni. El kell ismerni, hogy mindenkinek otthont tudott nyújtani, akiben az anyagi léten túl is voltak ambíciók és nem idegenkedett a bibliai alapokat kereső keresztény értékrendtől. Jelentős szellemi munkát végeztünk ezen alapok kiásása és aktualizálása terén. Ezekre ma is büszkék lehetünk, és nem lennék őszinte, ha nem ismerném el, hogy engem is nagymértékben növesztett, gazdagított, segített. Jólesik arra gondolni, hogy talán valamiben én is hozzájárultam ennek sikeréhez. A külső körülmények ellenére éltünk, mint hal a vízben, mivel nem volt más ambíciónk, mint építeni ezt a szellemi világot, és ebben lényegében nem akadályozott senki. A baráti közösségek, a rendszeres, fegyelmezett találkozók, a nyári lelkigyakorlatok csendes napjai olyan sajátos lelki és szellemi környezetet jelentettek, ami biztonságot, önbizalmat adott. S persze rengeteg munkát, de ezzel együtt élményeket, teret is. Megvolt a magunk belső világa a külső mellett, amitől nagymértékben függetlenítettük magunkat.

Most nehogy azt gondold, hogy felmondom a leckét; csak fel akartam idézni azt a környezetet, amiben eddig éltem. Nekem is ez határozta meg a világképemet és az életem gyakorlatát. Ennek az erejében éltünk példás családi életet, vállaltuk a sok gyereket, helytálltunk munkahelyen, segítettük egymást és a nálunk elesettebbeket távoli földrészeken is az egyetemes emberszeretet parancsának megfelelően.

Kiemelt fontossága volt a szellemi munkának. Ugye nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Bokrot a szellemi munka tette azzá, ami. E téren kétfrontos harcot vívtunk: egyrészt a materialista-kommunista ideológiával szemben kellett védekezni; másrészt az örökölt katolikus naiv vallásosság, annak elavult intézményrendszere olyan kihívást jelentett, amire válaszolni akartunk. Nem tudtuk túltenni magunkat azon az ellentmondáson, ami az evangéliumok Jézus-képe és a látható egyház ugyancsak szeplős arca között feszül. Elutasítottuk a hamis misztikát, ami a kifürkészhetetlen Isteni akaratnak tulajdonítja ezt a különbséget. Nagyon is földi, emberi okokra tudtuk visszavezetni a visszásságokat. Mivel magunk közt beszéltünk -- a közösségi élet működtetése csak konspirációs technikák segítségével volt lehetséges -- szókimondóan fogalmaztunk. Persze nem lehetett sokáig véka alatt rejtegetni, amit úgyis mindenkinek el akartunk mondani. Az állami apparátus volt a gyorsabb; megtudván, hogy az erőszak elvi elutasítása a gyakorlatban a katonai szolgálat megtagadását is jelenti részünkről, le akart sújtani, de akkor már a hidegháborús enyhülés nem tette lehetővé az adminisztratív beavatkozást. Vallási témáról lévén szó, a katolikus hierarchiával gondolta elintéztetni az ügyet. A máig tartó huzavona mutatja, hogy az egyház is tudatában van annak, hogy tudathasadásos módon egyszerre tanítja az erőszak elutasítását és annak bizonyos feltételek melletti jogosságát. Jenőt még lebeszéltük a szolgálatmegtagadásról, de Te határozottabb voltál. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a példád nyomán börtönt vállaló szolgálatmegtagadó Bokor-tagok erkölcsi tőkéjéből gazdálkodtunk. A rendszerváltás után azonban minden külső akadály megszűnt, és szabadon valóra válthattuk volna mindazt, amit elméletben addig olyan alaposan kimunkáltunk. Hogy végül is nem tudtuk azt a teret betölteni, ami kínálkozott, annak talán az az oka, hogy a Bokor elméleti beállítottságát nem tudtuk hirtelen olyan gyakorlati cselekvés formájában kamatoztatni, amelyet a társadalom elvárt volna. Nem tudtunk egységes, megnyerő arculattal, egyszerű és reális programmal a társadalom elé lépni. Az erkölcsi tőke mára megfogyatkozott. A Bokor eddig ellenállt minden külső erőnek, de lehet, hogy most a belső gyengeség emészti el. Ellentmondásban élünk: Gondolataink, szövegeink ugyan osztályon felüliek, gyakorlati életünk azonban nem, vagy alig különb, mint azoké, akik józanul, az élet reális adottságait tudomásul véve, de becsületesen igyekeznek élni -- minden magasztos elkötelezettség, egeket ostromló célok nélkül.

Hiszem ma is, hogy a szeretet magasztos elveinek aprópénzre váltása tényleg megteremtené a legértékesebb valutát, amire az embernek szüksége volna. Adás, kicsiség, szolgálat -- szoktuk mondogatni, és persze mindenekelőtt az erőszak teljes elutasítása. De nem sok ez így egy szuszra? Ezt a kérdést csak most teszem fel én is, amikor már látom, hogy valami nem úgy megy, ahogy annak idején elképzeltük. Nagyon nem úgy megy. Ezt a maximalista erkölcsöt csak kivételes emberpéldányok képesek megközelíteni. A nagy többség sorsa a csendes vagy hangos vívódás. És sok-sok kudarc, amit esetleg bevallunk -- többnyire azonban elhallgatunk. Mert a hirdetett és persze hőn áhított eszménytől olyan távol van, hogy nem tudjuk feldolgozni ezt a távolságot. Nem figyeltünk azokra a jelekre, melyek mutatták, hogy az emberi képességeink messze alatta maradnak a Hegyi beszéd normáinak. Ne érts félre, ezeket a normákat nem tagadom, és azt sem állítom, hogy megvalósíthatatlanok. Csak arra jöttem rá, hogy a nagy többség -- amelyhez én is tartozom -- nem képes hozzávetőleges közelségbe férkőzni ezekhez. Az a meggyőződés kezd kialakulni bennem, hogy túl sokat foglalkoztunk az Istennel való kapcsolat ügyével, és túl keveset azzal a valóságos világgal, az emberekhez fűződő szálakkal, amiben élünk -- de legalábbis nem tudtuk a kettőt harmóniába hozni. Amikor azt látom, hogy mások különösebb ideológia nélkül jobban valósítják meg azokat a célokat, melyeket mi hirdetünk, keserű lesz a szám íze. Nem lep meg, ugye, ha ezek után -- csalódva magunkban, magamban -- nem érzem már otthon magam a Bokorban.

Valamit kell mondanom a személyes okokról is. Utóbb sokszor próbálkoztam azzal, hogy ezekre a kérdésekre a Bokorban ráirányítsam a figyelmet. Nem sikerült, mert a kételkedés, aggodalom, bizonytalanság nemigen fogalmazható logikusan levezetett, világos következtetéseket kínáló, formás dolgozattá. Az efféle tépelődés elmélkedésnek elmegy, de annak se kívánatos. Az a furcsa helyzet, hogy ha valaki nagyon másként él, de mégis hangoztatja, hogy a Bokorhoz akar tartozni, akkor ezen a Bokorban nem akad fenn senki; de ha valaki problémázik a Bokorhoz tartozásán, pedig lényegében igyekszik annak erkölcsi normái szerint élni, akkor meghúzzák a vészharangot.

Ha az emberben kialakul az "engem nem ért meg senki" érzése, jó, ha gyanakodni kezd, hogy a hiba benne van. A magány oka nemcsak az, hogy mások magamra hagynak, hanem esetleg az is, hogy bezárkózom. Lehet, hogy az ember azért érzi magát bezárva, vagy kizárva, mert kulcsra zárta az ajtót. Ez a világ lehet bármilyen, nekünk benne kell élni -- méghozzá harmonikusan. Lehet gondolatban szárnyalni, elméleteket, elveket gyártani, a valóság értelmezéséről, értékekről vitatkozni, de együtt kell élni a tényekkel. S együtt kell élni az emberekkel.

Most mit tegyek? A Tamás evangéliumban van egy Jézusnak tulajdonított mondat: Legyetek átmenők! Elegánsan túlléphetnék mindenen én is, és kereshetnék magamnak új lelki és szellemi hazát. De vajon találnék-e? S otthon érezném-e magam benne? Ha egy otthon omladozni kezd vagy romba dől, nem az-e az ember első indítása, hogy újra felépítse? Akkor is, ha mások nem vesznek róla tudomást, és nem segítenek.

Bármennyire is magányosnak, otthontalannak érzem most magam, úgy gondolom, nem mehetek el. Mert lehet, hogy van, aki számít rám. Esetleg nem abban és nem úgy, ahogy én szeretném, de számára bizonyos értelemben én jelentem a lelki, szellemi fogódzót, melegséget, otthonosságot. Minden eszmében, vallásban, ideológiában lehet csalódni, de az emberben nem szabad. Mert akkor megszakad a lét horizontális fonala és felfeslik a szövet.

Miért írtam le mindezt? Azért, mert a múltkori beszélgetésünk során rádöbbentem, hogy lényegében ugyanazok a gondok foglalkoztatnak mindkettőnket. Te sem tudod lerakni a másokért vállalt felelősséget. Akkor sem, ha néha összekuszálódnak a szálak.

S talán nem szükségszerű, hogy külön-külön legyünk magányosak. Szeretettel köszönt 

M. Imre