Bánáti János

A típusbútor Magyarországon

A típusbútor körül bábáskodók egy része széles rétegek számára kívánt elérhető lakáskultúrát teremteni. Mások állampárti paternalizmusból szorgalmazták e bútortípus létrejöttét és életben tartását.

Igények és célok

A tömeges bútor kialakításának szükségessége a háború előtti időkre nyúlik vissza. A gyors ipari fejlődés a nagyvárosokra koncentrálódik, a munkaerő, a városi lakosság fontos tényezővé válik. Az iparosodás tömegeket vonz a városokba (míg 1945-ben 823 ezer lakosa van Budapestnek, alig tíz év múlva -- az egyesítésnek is köszönhetően -- már 1,8 milliós nagyváros, igaz, zsúfoltan, hiszen 100 lakásra 420 fő jut).

Kevéssé köztudott, hogy már a háború előtt több olyan bútorpályázatot írtak ki, amely a tömegesen gyártott és emiatt a társadalom alsóbb osztályait (munkás, paraszt) is elérő típusbútor kialakítását célozta meg. Nagy volt az érdeklődés a tervezők körében, a későbbi nagyságok, a progresszív gondolkodású, szociálisan érzékenyebb iparművészek (Bodon Károly, Kaesz Gyula) mind kivették részüket a közös gondolkodásból. Tért nyert egy új gondolkodás, jelszavai: célszerűség, egyszerűség és anyagszerűség. Új berendezési stílus alakul: komplett szobaberendezések helyett egyes bútordarabokat terveztek. Kozma Lajos, a kor kiválósága, építész, iparművész, grafikus ezt írja ebben az időben: "Hogy lehet olcsó pénzen a lehető legjobban elkészített bútort is előállítani, arra példa a Deutsche Werkstätten hatalmas üzeme, amely egész Németországot elárasztotta olcsó típusbútoraival".

Magyar evidencia, hogy ez a szándék és produktum nem jutott el oda ahová szánták. A húszas-harmincas évek jobboldali politikai kurzusa nem szorgalmazta ezt a fajta szociális gondolkodást. Más kérdés, hogyha a középréteget, a városi polgárságot veszik célba, sikeresebben alakulnak a dolgok. Ehelyett azonban a politikai támogatást is élvező nemzeti szellemű, a magyar népművészet konstruktív gondolkodását is magáévá tevő bútorstílus nyert teret. Torockai Wigand Ede munkássága fémjelzi ezt az irányzatot. A nagy illúzió 1935-ben a "Szép otthon -- boldog élet" elnevezésű kiállításon öltött testet -- jobbára kézműves bútorokkal, messze az ipartól. A tömeges bútor ügye azonban nem megy előre. A hajlított bútorokat előállítók kivételével (akiknek példamutatója a Thonet cég) az újonnan alakuló gyárak a kézműves műhelyek stílbútorát kezdik üzemi méretekben gyártani (neobarokk és biedermeier stílusban).

1940 szeptemberében újabb pályázatot írnak ki "Saját otthon" jeligére. A cél: "megteremteni a magyar piacnak azt a bútortípusát, amely a lehető legolcsóbban, iparművészeti szempontból egészen kifogástalan bútortípust nyújt a vásárló közönségnek". A kiírás szerint a tervező feladata: "a legegyszerűbb szerkezetekkel és anyagokkal az abszolút művészi célt megközelíteni", ami mai értelmezésben eléggé idealista célkitűzés. Nem is érkezett be pályamű. A pályázat további sorsa ismeretlen. 

Ezzel egyidőben egy radikális iparművészcsoport nagy feltűnést keltő röpiratot fogalmazott meg és tett közzé, melyben az iparművészet társadalmi felelősségét hangsúlyozzák. Azt írják: "Az iparművész feladata, hogy a szociális átalakulásban az új életeszközök kialakításával vegyen részt, tehát meg kell teremteni a szociális iparművészetet..." A csoport vezéralakja Juhász László volt, aki élete során sokat tett a formatervezés állami intézményrendszerének kialakításáért, később ő lett az 1955-ben megalakult Iparművészeti Tanács alapítója és titkára.

A csoportot sok támadás érte baloldalinak vélt nézeteiért, nem értették meg szándékaikat, bár számoltak a társadalmi környezettel, a működő piacgazdasággal, azt hirdették, hogy a kevesek kiváltsága helyett szélesebb rétegek számára is elérhető legyen a jó minőségű, korszerű használati tárgy.

E célok megvalósítására majd csak a háború után, az új népi demokráciában történik újabb kísérlet.

A háború utáni akciók

A háború komoly károkat okozott a lakásállományban. Sok bútor is tönkrement, nagy mennyiségű bútor kellett hirtelen.

A társadalom átalakulóban van, a politikai változás a demokrácia kiteljesedését ígéri, előtérben a szociális gondolkodással és gondoskodással. Az ország nagy erővel lát hozzá az újjáépítés munkálataihoz.

1946-tól nyilvános tervpályázatokat írnak ki. A kiírás túlzott igényeket támaszt a pályázók felé: a városrendezéstől a lakóépületek megfogalmazásán át a lakások bebútorozásáig terjed a feladat. A bútorok igénye felveti a "szabályozott irányélvű, koncentrált bútortermelés" szükségességét.

Újabb pályázatot írnak ki, célja: "tömegekben gyártható típusbútorok tervezése, a bútorok vonalvezetésben legyenek egyszerűek". Nem teljes komplett szobaberendezéseket kell tervezni, hanem egyes darabokat. A bútoregységek kombinálhatók és variálhatóak legyenek. A tervezőknek egy- és kétszobás lakásokkal kell számolniuk és költségvetést is kell mellékelniük.

Beérkeznek a pályaművek, de a neves szakemberekből álló zsűri eredménytelennek ítéli a pályázatot. A típusbútor bölcsőjénél olyan építészek, belsőépítészek, bútortervezők, a szakmatörténet jelesei bábáskodnak, mint Kozma Lajos, Kaesz Gyula, Gádoros Lajos. Amikor még szó sem volt típuslakásról, a tömeges lakástermelés nagyipari gyártási módszereiről, ők a bútoripar terén már szükségesnek tartották a tipizálást.

Az eredménytelennek ítélt pályázat után önkéntesekből munkaközösség alakul a munka elvégzésére. Kiállításra készülnek "Típusbútor -- szép lakás" címen. A Kaesz Gyula áltál tervezett kiállításon tizenegy típusbútorral berendezett lakást mutatnak be. A kiállítást élénk érdeklődés kíséri. Beindul a polemizálás a sajtóban, sok-sok ankéton vitatják meg a típusbútor problémáját. A sokféle reagálás előrevivő evidenciává érlelődik, meghatározva, mit is értünk típusbútoron. Ma is érvényes megfogalmazások születnek: "összerakható bútorelemek, tipizált szerkezeti elemek, utólag ki lehet egészíteni, hiszen az újonnan vásárolt darabok sem árban, minőségben, színben és formában nem térnek el a korábban vásároltaktól".

1949-ben forgalomba is hozták az első darabokat, melyek az ipari gyártás szervezetlensége miatt egyelőre manufakturális műhelyekben készültek. A hosszú előkészület és a nagyszabású propaganda ellenére "a típusbútorakció kátyúba került", jelenti 1953-ban a tudósító. Az okokat keresve az alábbi következtetésre jut: "Tény azonban, hogy ezek a bútorok sem a tömegízlésnek, sem az építészeti fejlett ízlésnek nem felelnek meg..., a típusbútor többféleséget imitál, nemes egyszerűség helyett pedig egyszerűen szegényes". Kemény kritika, pedig a típusbútor megsegítésére állami támogatást is bevetnek, 24 hónapos hitelt ígérnek és alacsony árat. Ha vásárolták, sokan csak azért, mert a minőségi bútor egyharmadáért hozzá lehetett jutni. Bár még így is egy gyári munkás havi keresetének nyolcszorosa, tízszerese volt egy komplett szobaberendezés.

Az ezt követő évtizedekben, a szocialista tervgazdaságban hibernálták a piaci viszonyokat, állami beavatkozás, manipulált árak, tisztázatlan érdekviszonyok között vergődött a gazdaság és ezen belül a bútoripar.

Bár a hazai bútorgyárak államosításával megváltoznak a tulajdonviszonyok, ez nem hozta magával a technikai fejlődést. A háború során megsérült, tönkrement bútorgyárak a helyreállítás után is fejlesztésre szorultak. Sem a hároméves népgazdasági terv, sem az első ötéves terv nem biztosította a bútoriparnak a pénzt a fejlesztéshez. Ebben az időben az ipari beruházások kilenctizede a nehéziparra esett. Ilyen körülmények között az államosítással összevont kis üzemek, manufaktúrák csak apró fejlesztéseket képesek végrehajtani az elöregedett gépparkon.

A központosítások eredményeként 1951-ben nyolc tervezővel megalakul a Faipari Gyártás- és Gyártmánytervező Iroda (később Bútoripari Tervező Iroda néven működött a megszűnéséig). Ez a központi bútorfejlesztő iroda azután hosszú évekig uralja a hazai bútorfejlesztést.

Drasztikusan szűkül a bútorválaszték; az 1949-es év célkitűzése három-négy típus nagy tömegben való gyártása. A hangsúly a mennyiségen van. A választék évről évre csökken. (Csak megjegyzésként; az államosítás előtt a kis manufaktúrák, üzemek kétszáz-háromszáz féle bútort gyártottak Magyarországon.)

Korán megfogalmazódik, hogy az ipari bútorgyártásnak új anyagokra és technológiákra van szüksége. 1946-ban egy tanulmány jelenik meg a szakmai lapban, itt történik először említés arról, hogy "a faanyaghiány természetszerűleg veti fel a bútorgyártásra alkalmas új anyagok felkutatásának feladatát..."

A típusbútorról először az elvek fogalmazódnak meg, a megvalósítás sokáig várat még magára, majd húsz évet. Megfogalmazódik a ma is használható elv, hogy "a bútorokat nem teljes formai egészükben tipizáljuk, hanem csupán főalkatrészükben... a fix vázrészek szabályszerű méreteit kellene elsősorban rögzíteni. A nyers vázat azután kiegészítik a járulékos részekkel... Ezek a járulékos részek, kisebb költségűek lévén, nagyobb változatosságban készíthetők, s variálhatók a vázon". Ez a szerkesztési elv lehetővé teszi az önálló bútor és az összekapcsolt bútorsor kialakítását is. Ez persze tárolóbútoroknál könnyebben követhető, állványbútoroknál, székasztal, illetve kárpitozott bútoroknál, fotel, ágy már nehezebben (erre is születtek később jó példák).

A fent említett tanulmány kitér a tömeglakás (típuslakás) és a típusbútor koordináltsági igényszempontjaira is, elemezve, hogyan lehetne racionálisan tágasabbá tenni a kis alapterületű lakásokat is (például falba épített szekrényekkel, beépített konyhabútorokkal, méretkoordinált berendezési tárgyakkal). "A konyhában a felszerelési tárgyak és bútorok egymás melletisége, egymáshoz kapcsolódása csak mint homogén egység fogható fel, hasonlóan az étkezőkocsi berendezéséhez" -- írja a tanulmányában Almár György. Ezt az igényt húsz év múlva, a tömeges házgyári lakásépítés korszakában fogalmazzák meg progresszív iparművészek (Borz Kováts Sándor, Pohárnok Mihály és Soltész György) mint programot a maguk és tervezőtársaik számára 1973-ban: "...a házgyári konyha-program kísérlet egy összetett környezettervezési feladat megoldására".

A program módszeres kutatásra épült, az előkészítő munkába lakásszociológusokat, ergonómusokat, szakácsokat, háziasszonyokat is bevontak. A körültekintő, gondos előkészítést a tervezési program megfogalmazása követte, majd a hazai tervezők legjobbjainak bevonásával a tervezés és az ipari minták legyártása 1972-1976-ig. Sajnálatos, hogy végül is néhány jó használati tárgy kivételével nem valósulhatott meg a program eredeti célja. Az okok között minden bizonnyal a kereskedelem, a forgalmazás felkészületlensége, az ipari közeg koordinációs nehézsége keresendő. Nem a lelkes, jó munkát végző tervezőkön múlott a siker.

De e kitérő után térjünk vissza a típusbútor gyártásának kezdeteihez.

A megvalósulás

Sajnos megállapíthatjuk, hogy a típusbútorgyártás elsőrangú célját, a kereslet mennyiségi oldalának kielégítését sem sikerült teljesíteni. Az ötvenes évek végétől majd harminc évig a bútoripar az igények 60 százalékát tudja csak kielégíteni. Születtek azért jó, nagyszériás darabok is, ilyen Gábriel Frigyesnek a Thonet gyártási tapasztalatára épülő és milliós darabszámban gyártott "1958-as" széke.

A korszak életszínvonal-politikájának köszönhetően a tömeges lakásépítési program (házgyári lakások) beindulását követően a kereslet nagymérvű növekedése szükségessé teszi a beruházást a bútoriparba. 1960-65 között a vezető kb. tíz bútorgyárban nagyjából azonos technológiai fejlesztést hajtanak végre. A nagyfokú központosítás, az állami irányítás színtelenné teszi a kínálatot, homogénné a bútortermelést.

1968-ban változik a helyzet, gazdaságpolitikai intézkedésekre bizonyos mértékben decentralizálódik a gazdaság, a bútorgyárak önállóbbá válnak, a technológia engedte lehetőségekhez képest saját karaktereket igyekeznek kialakítani. Ezt a törekvésüket, legalábbis a vezető gyárakban, saját gyártmányfejlesztő csapatok (iparművészek--mérnökök--technikusok) valósítják meg.

A korszerűtlen bútorkereskedelem is nagyot lép a DOMUS bútoráruház 1970-es megalapításával. Azóta az egész országot behálózó árulánccá növekedett, a bútorokon kívül egyéb lakberendezési tárgyakat is árusítva, a sokszor lyukas hazai választékot külföldi bútorokkal is pótolva időnként.

A gyártási kultúra fejlődése, a gyári bútortervezők munkája és a korszerűbb forgalmazás lehetővé tette a húsz-huszonöt éve megfogalmazott típusbútor-óhajok megvalósulását Tehát: szériában gyártott, nagypontosságú, konfekcionált bútorelemek gyártását, melyeket a vevő maga állít össze katalógusból és szerel össze otthon. A gondos, körültekintő tervezői munka, a gyártók gazdasági érdeke meghozta gyümölcsét. Slágertermékek születtek.

Például a Szék és Kárpitosipari Vállalat 1975-ös keletkezésű ülőbútor-asztal családja, Király József TÉR garnitúrája. A variálható favázra különböző kárpitozások tehetők; formai gazdagságot kínál különböző komfortfokozat mellett. Idézünk a tervezőtől: "A Tér elnevezés berendezési elvet is jelent. Azt akarom, hogy a bútorcsalád mai építésű, mai alapterületű lakásokban (mármint az akkori házgyári 63 m2-en) is jól funkcionáljon, kevés helyet foglaljon el, de ugyanakkor maximális kényelmet nyújtson. A sorozatgyártás szempontjaira figyeltem akkor, amikor azonos alkatrészekből, tehát a gyártást megkönnyítve állítottam össze a különböző szék-, fotel- és asztalformákat... szeretnénk megoldani a szétszerelhetőséget és a dobozban történő szállítást."

A hetvenes évek második felének nagysikerű bútorcsaládja a RÉKA. Gyártója a Budapesti Bútoripari Vállalat, tervezője Farkasinszky Zoltán faipari mérnök. A tervező az 1980-as "Ipari Forma" design folyóiratban mutatja be a fejlesztés körülményeit és a bútorcsaládot. Az esettanulmányból kiolvasható, milyen körültekintő elemzés előzte meg a tervezést. Az elemzés a nagy tömegben épülő házgyári lakások lehetőségeire, a benne lakók igényeire terjedt ki. Megállapítja: "a házgyári lakások szobáira, különösen a nappali szobára a funkcióigények sokasága jut". Mit is jelentett ez? Mivel kevés a beépített szekrény: tárolási igényt, kicsi a konyha: közös étkezési igényt, kevés a szoba: alvási igény, tehát fekhelyeket is a nappaliban.

Mit is tud ez a RÉKA? Alapvetően egy jól variálható, a környezet paramétereit jól kihasználó szekrénybútor-családról van szó. Különböző tárolási igények kielégítésén túl "a szűkös szoba-alapterület relatív növelése érdekében a hagyományos szekrénybútorokra nem jellemző, de szerkezetileg kivitelezhető megoldásokkal (szekrénybe csukható fekhely, lehajtható asztallap) a kisebb lakások bútorozási gondjain igyekeztünk segíteni", vallja a tervező.

A gyártó technikailag felkészült a gyártásra és a RÉKA a kezdeti forgalmazási nehézségek után hosszú évekig (kb. tíz évig) abszolút sikeres, a gyártó stratégiai terméke lett. Sikerét annak is köszönhette, hogy népszerű lett a közületi felhasználóknál is (a közületi bútorgyártás, például irodabútorok gyártása ekkor még álom volt).

És ma? 

A magyarországi rendszerváltozást követően a vásárlóréteg átstrukturálódott, a vásárlóerő soha nem látott különbsége folytán a típusbútor egyeseknek ma már a szegénységet, míg másoknak (sajnos nem keveseknek) újra a nehezen elérhetőt jelenti.

"A rendszerváltás, a szocializmusnak nevezett modell gazdasági ellehetetlenülése immár tiszta képet nyújt a típusbútor sorsáról. Történetileg világos, hogy a típusbútor eszméje ideológiailag a baloldali áramlathoz kötődik, de csakis a piacgazdaság -- benne a verseny, a folyamatos műszaki fejlődés -- teremti meg megvalósításának reális feltételeit", írja Vadas József "A magyar bútor 100 éve" című, a típusbútor történetét feldolgozó kiváló könyvében.

A folyamatos műszaki fejlesztést, a piac és egyre inkább a nyugati piac szakszerű figyelését tartotta szem előtt és ért el nagyszerű sikereket az elsősorban ülőbútorokat gyártó Balaton Bútorgyár. A gyár évekig külföldi mintákat gyártott, ez jó volt arra, hogy megtanulják a külföldi partnerek nálunk sokáig ismeretlen minőségi igényét. A cég piaci pozíciója megváltozott és tekintélye is megnőtt azóta, hogy egymás után hozta ki a saját maga fejlesztette bútorait, melyek kedveltté váltak nyugati piacokon is. Megfelelő minőség és jó tervezés -- a sikeres fejlesztések a tervezőnek, Vásárhelyi Jánosnak és lelkes, kiváló szakemberekből álló asztalosainak köszönhetőek. A sorozatgyártás a felkészült vállalatvezetés érdeme. Kevés olyan hazai bútorgyár van manapság, amelyik olyan reputációval bírna, mint ők. Termelésük jelentős hányadát exportálják, és ma már szinte minden termékük saját fejlesztésű bútor.

És mi újság ma a hazai bútorfronton? Az 1990-es rendszerváltást követően alaposan megváltoztak a piaci körülmények (belsők és külsők egyaránt), összeomlott a jól megszokott keleti piac, és sorra jelennek meg a hazai piacon a külföldi áruk. Különösen a kommunális bútorok piacán nagy a túlkínálat (az elmúlt években sok kis magyar cég alakult reprezentatív berendezésű irodákkal, kellett a jó bútor!).

Az utóbbi időben a bútoripart is elérte a privatizáció. Hogy hogyan alakul majd a közeli jövőben a magyar bútorgyártás, lesz-e, kell-e még típusbútor, erre a kérdésre már az új tulajdonosok és a piaci érdekviszonyok adják majd meg a választ. Mindenesetre Vadas József fent említett könyvét ezzel a gondolattal fejezi be: "A típusbútor, amelyre pedig mostanáig (a kelet-európai általános válság idején) elemi szüksége volna a magyar közönségnek, továbbra is álom". Valószínűleg igazat kell neki adni!