Okrutay Miklós

Zöld házak

 

"Budapesten sohasem volt szokásban, amit több európai városban ma is találhatunk, hogy a sima falba beállított s a jövő-menő közönség szemeinek kitett kő szolgáljon pissoir gyanánt; hanem vagy nem volt semmi, vagy pedig ha épült e célra helyiség, az nem csak a szükség, hanem az illem követelményeinek is megfelelt."[1]

A hetvenes évek közepén eltűntek a megállókat jelző táblák is. Helyükre a nemzetközi szabványok szentségét hirdető újak kerültek, rajtuk a járművek stilizált ábrái. Gyerekfejjel is lehetett érezni, hogy ez baj, hogy valamit elvesznek tőlünk, amit a sajátunknak tudtunk. Ez a tábla jelentette az utazást, annak minden izgalmával együtt; a buszvezető mögötti hosszú ülésen való térdeplést, ahonnan ha szerencsénk volt és a sofőr nem húzta be a függönyt, láthattuk a rohanó utat. Vagy a villamosok vasrácsos nyitott peronját, ahonnan sajnos mindig beküldtek minket a belső térbe, még az ajtót is behúzva utánunk. Bár az ajtó megint izgalmat rejtett, mert az egyik szárnyát elég volt tolni, mozdult vele a másik is.

És persze a felfedezések ígéretét jelentette az a tábla; rajtuk az ott megálló járművek nevét tehetett olvasni, a betűk silabizálása inkább a frissen szerzett tudást fitogtatta, azt, hogy a kék színű táblánál autóbusz fog megállni, már az iskoláskor előtt illett tudni.

Valahogy így leszünk városlakókká mindannyian. A pompás paloták sziluettje mellett belénk ivódik a hozzájuk, a közöttük vezető utak térképrajza is a titkos, értelmet adó jelekkel együtt. Így lesz otthonunkká a város, így lehetünk otthon benne. Emiatt lehet szeretni, végzetesen, az apró titkok tudása miatt. A megálló táblája talán az első, amit a Hunfalvy utca kékes fényű gázlámpái, a Schmidt-kastély melletti erdő szobor-romjai, vagy a Rómaipart Öreg csónakházai követnek. És jó rácsodálkozni egy távoli ország temetőjében egy sírbolt díszrácsára, kicsit hitetlenkedve, hogyan kerülhetett ez ide a Duna-partról, a mi Duna-partunkról.

A megállók tábláival együtt azonban sok mindent hagytunk elveszni, elvesztegetni. Titkaink lassan megkopnak, elfogynak, emlékké lesznek. Hová lettek a teraszok, a kávéházak, a mozik, a fűszeres és a szódás, a macskakő és a kőbányai téglagyár csodás kéményei? És hová lettek a zöld házak?

Egy intézmény születése

Budapest utcáinak otthonossá tételében a közvilágítás bevezetése, a (tömeg)közlekedés megszervezése, városi parkok és sétaterek kialakítása és berendezése mellett a múlt század végére sürgető kérdésként merült fel a nyilvános illemhelyek létesítésének igénye. Az első ilyen jellegű épületet 1870-ben állították fel a Deák Ferenc téren, s kialakításában a ma is használatos párizsi vagy amszterdami pissoirokhoz volt hasonlatos. A fémből készült, fedetlen, kör alakú helyiséget sugárirányban hat "megállóhelyre" osztották, középen helyezkedett el a szifonos medence. Ajtaja nem volt, a két bejáratot védőfal takarta el.

A Nagykörút kiépüléséig ez volt az egyetlen nyilvános illemhely a városban, ekkor Párizsból hozattak és helyeztek el itt néhányat próbaképpen. Emellett érvényben volt az a rendelet, mely valamennyi házmestert arra kötelezte, hogy "bárkinek kívánságára azonnal az illemhely kulcsával szolgáljanak"[1], természetesen a használati díj megfizetése mellett. Már ekkor megfigyelhető, hogy a nyilvános illemhelyek létesítése nem csupán közegészségügyi célokat szolgál, hanem az azokat üzemeltetők számára meglepően jó üzletnek is bizonyul, így a kezdetektől konkurenciaharcok forrása. "A Kálvin téren ki volt pécézve ily közhely, sőt -- ha jól értesültünk -- hozzá is fogtak a létesítéshez, de összeálltak a háziurak, s a dolog abbamaradt. Vajon egészségügyi okok miatt? A Kálvin téren!, ahol bérkocsi állomás van, mely sokkal intenzívebb aromával szolgál az ott lakóknak és az arra járóknak!"[2]

Az Építő Ipar cikkírója éles hangon elemzi az ügy körül egyre kaotikusabbá váló állapotokat 1892 őszén, ám hiába a sajtó sürgetése, a kérdés végleges megoldására csak 1895 végén kerül sor. Ekkor maga a belügyminiszter elégeli meg a főváros bürokráciájának lomhaságát, s a Közmunkatanácsot megkerülve határozatban dönt nyilvános illemhelyek létesítéséről. Erre a város vezetése meglehetősen érzékenyen reagál, ám végül kénytelenek fejet hajtani a hatalmi szó előtt, talán nem utolsósorban az üzlet számukra is kedvező feltételei miatt.

"Melyek voltak azon indokok, amelyek arra indítottak, hogy törvényes jogommal a jelen esetben éljek, azt határozatomban részletesen kifejtettem. Itt csak annak kiemelésére szorítkozom, hogy az úgynevezett illemhelyek felállításának közegészségügyi, köztisztasági és közerkölcsiségi szempontból való fontossága és sürgőssége a fő- és székváros részéről is elismertetett. Minthogy pedig az ügynek éveken át tartott folytonos tárgyalása (...) az intézmény létesítésének újabb elodázását eredményezte volna: kellett végre (...) nem csak jogom, de kötelességemnél fogva is oly határozatot hoznom, mely a fő- és székváros minden anyagi megterheltetése nélkül, sőt némi pénzügyi hasznával, az intézmény gyors és jó létesülését biztosítja, s ezzel egy fontos közérdek kielégítését lehetővé teszi."[3]

A zöld házak

A belügyminiszteri határozatot követően az illemhelyek koncessziós jogát Beetz Vilmos vállalkozó szerzi meg, s így a századfordulóra a "zöld házikók" a budapesti utcakép jellegzetes elemévé válnak. Számuk a Millenniumkor tizenöt, ám 1930-ra már meghaladja a százat. A mai szem számára ezek az épületek rendeltetésükön messze túlmutató könnyedségükkel, kecsességükkel tűnnek fel. Az arányos tömegképzés, a hangsúlyosan tagolt falfelületek, a természetes világítást biztosító szellemes tetőforma, az öntöttvas oszlopok díszes fejezetei, a tető oromzatán végigfutó kovácsoltvas rácsozat légies szépsége mind-mind a századvég kifinomult, harmónia és szépség iránti igényességéről tanúskodik.

Az ügyesen kihasznált belső tér már a funkcióhoz mért puritánsággal került kialakításra, fontos vívmány, hogy nők számára is "üdüléssel szolgálva". A pissoirokat a vállalkozó cég világszabadalma szerint olajjal szagtalanították, mely nemcsak a tisztántartásukat könnyítette meg, hanem az üzemmódjukat is olcsóbbá tette, hiszen nem volt szükség vízöblítésre. Az árnyékszékek természetesen ez utóbbi módon működtek, ám mosdó csak az első osztályú "klozettek"-hez tartozott. Mint látható, a komfort alapszükségletek kielégítését célozta meg, ám többekben megfordult az illemhelyek tisztálkodó helyiségekké bővítésének gondolata, ahol mosdó, törülköző, fésű, kefe, fertőtlenítőszerek segítségével felfrissülvén a város polgárai nem vinnék haza magukon a "bacilusokat", így védve meg otthonaikat a nagyvárosi létből fakadó veszedelmektől.[4]

Ezen kissé utópisztikus gondolat mellett hamarosan megjelent egy másik, sokkal racionálisabb, mely a zöld házak létét szinte a kezdetektől fenyegette. Elsősorban külföldi példákra alapozva, a húszas évektől egyre inkább sürgetik az illemhelyek föld alá történő süllyesztését higiéniai, városrendészeti és -- ami ma talán a legmeglepőbb -- esztétikai okokból. Ennek a törekvésnek a gazdaság általános visszaesése vet gátat, hiszen a föld alá telepítés összehasonlíthatatlanul drágább, és az üzemeltetés költségei elsősorban gépészeti okokból jóval magasabbak. Ezzel együtt ilyen jellegű illemhelyek is épülnek a város fontosabb pontjain, számuk 1940-re meghaladja a tízet.

A szerződés

Az előzőekben említett 1895-ös belügyminiszteri határozatot követően a főváros és Beetz Vilmos vállalkozó között 1912-ben kötött szerződés rendelkezik véglegesen az illemhelyek üzemeltetéséről, létesítéséről. (Ez 1932-ben módosul, amikor is, László Ferenc is vállalathoz jut ebben a tárgyban.) A szerződés pénzügyi vonatkozásairól csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy klasszikus koncessziós formáról van szó. Ezek szerint az épületek létesítésének valamennyi költsége a vállalkozót terheli, ám az átadás után azok a főváros tulajdonát képezik. A vállalkozó ezek után szintén saját költségén köteles az illemhelyeket üzemeltetni és karban tartani, őt csupán a beszedett használati díjak illetik meg a szerződés tartama alatt (itt negyven évig), utána ez a jog is a fővárosra száll. Mindezeket figyelembe véve jelentős üzletnek kellett lennie az illemhelyek üzemeltetésének, s a megtérülés kissé unalmas kalkulációját mellőzve is arra következtethetünk, hogy a zöld házak komoly népszerűségnek örvendhettek a polgárság körében.

A pénzügyi keretek mellett azonban érdemes figyelmet szentelnünk néhány egyéb, más vonatkozású feltételnek is. Talán az egyik legfontosabb, máig ható következmény, hogy az illemhelyekkel együtt megszületik a WC-s néni -- hivatalosan illemhely-felügyelőnő -- fogalma (intézménye!) is. A szerződés nem elégszik meg csupán azt rögzíteni, hogy a kezelőszemélyzet nő legyen, meghatározza a pontosabb jellemzőket is. "Minden egyes nyilvános illemhelyhez egy felügyelőnő, illetőleg kezelőnő alkalmazandó, akinek feltétlenül, magyar honosnak kell lennie, és aki elsősorban a főváros szegényei közül választandó. (...) csakis tisztességes, éltesebb, de amellett elég munkabíró nő, (...) aki az illemhely használatának egész tartama alatt ott tartózkodni köteles"[5], de természetesen ott laknia nem szabad. A munkaidő pedig meglehetősen hosszú, hiszen a nyitva tartás reggel 6 (télen 7) és este 10 óra között lett meghatározva. Ez nyilvánvalóan a polgárok kényelmét szolgálja, mint ahogy az is, miszerint az illemhelyek pissoir-részét egész éjjel nyitva kellett tartani.

A maximális használati díjakat is szabályozták, ezen belül "a vizeldék használatáért díj semmi körülmények között nem szedhető".[5]

Végezetül a honi iparvédelmet szolgáló feltételt érdemes idézni, mely -- az eddigiekkel együtt -- jól illusztrálja a századelőn uralkodó közfelfogást is. "Vállalkozó cég tartozik az illemhelyek építésénél, fenntartásánál és kezelésénél szükséges berendezési tárgyakat, anyagokat és eszközöket, ha azok a magyar szent korona országai termelése és ipara révén, illetve megfelelő minőségben, kellő időre és nem lényeges árkülönbözettel hazai iparosoktól vagy gyárosoktól beszerezhetők, azoktól beszerezni, továbbá hazai és pedig elsősorban magyar honos iparosokat és munkásokat alkalmazni."[5]

Amnézia

A kezdeti bizonytalan lépések után nagy lendülettel épült ki a nyilvános illemhelyek hálózata, hozzájárulva a főváros komfortjának fokozott biztosításához. Az intézmény számára a fordulatot, mint sok más esetben, a háború hozta.

Budapest ostromát a zöld házak is megsínylették, egy részük teljesen megsemmisült, de a korabeli felmérések szerint az összes többi is megrongálódott, a berendezési tárgyakat elhordták.

Újjáépítésük érdekében a főváros polgármestere kezd tárgyalásokat a korábbi vállalkozókkal, akikkel a koncesszió meghosszabbításának fejében sikerül megegyeznie, sőt az új szerződés váratlan haszonnal jár a főváros számára. "A helyreállítások költségében alig van különbség ahhoz képest, mintha a székesfőváros maga állítaná helyre az összes illemhelyeket. A megállapodás értelmében azonban hozzájut a székesfőváros 20 illemhelyhez, aminek az üzemben tartása előreláthatólag jelentős bevételt fog eredményezni."[6]

Az öröm azonban elsietett. Az államosítás -- melynek során 1950-ben az illemhelyek a Csatornázási Művekhez kerültek -- nem csak magát az intézményt silányítja le, hanem a használók körének kicserélődésével az "amortizáció" is felgyorsul. Az illemhelyek háború utáni leírása a mai napig nem vesztette érvényét. "A félig-meddig rom, nem tökéletesen működő illemhelyeket ugyanis a közönség kevesebb gondossággal, sőt vandál módon használja, úgy hogy tisztántartásuk is majdnem lehetetlen. Elhanyagolódnak, sőt sokszor egészen elvadult állapotba kerülnek, s ahelyett, hogy céljuknak megfelelően a tisztaságot és higiénét szolgálnák, a szenny és a bűz fészkeivé válnak, olyannyira, hogy közülük jobb megoldás híján már sokat el kellett falaztatni."[6]

A zöld házak sorsa megpecsételődni látszott. Az elkerülhetetlen(?) lebontások során számuk vészesen fogyatkozott, hogy mára a századelőn emelt kecses épületek közül mindössze hat(!) maradjon meg hírmondónak.

Közülük azonban hárommal valóságos csoda történt. A Rózsák terén lévő illemhelyet jó pár évvel ezelőtt, a Nagymező utcait és a János Kórház előttit pedig ez év elején eredeti szépségében felújítva ismét megnyitották a nyilvánosság számára, a belső teret a mai modern igényeknek megfelelően rendezve be. A fotocellás vízöblítéssel működő, krómacél pissoirok, WC-k és mosdók expresszvonat hangulatot idéznek, de a csillogó rézdíszek, a tejüveg ablakok diszkrét fényei a modern berendezést kellően civilizálják.

A zöld házikók külső megjelenése azonban már tökéletes stílusegységben született újjá. Visszakerültek helyükre az eredeti lámpatestek is, az oromzatra a kovácsoltvas díszrácsok, a "hölgyek" és "urak" felirat a bejáratok fölé. Az egyetlen törés, hogy a falakon hatalmas "WC"-matricák virítanak. Az ilyen jellegű figyelemfelkeltés -- melyet ízlésesebben is meg tehetett volna oldani -- sajnos indokoltnak tűnik, a kollektív tudatkiesés mára oly fokú, hogy a városlakó számára a zöld ház látványa már nem egyértelmű információ annak rendeltetéséről. Ezt támasztja alá a vécés-néni is, aki unalomra, a társaság hiányára panaszkodik. Naphosszat csak az ajtóban ácsorog, vendégekre várva, ám egyelőre hiába.

Elszoktunk attól, hogy a város ilyen komforttal kényeztessen el, térképünkre mozik és presszók kerültek fel sürgős szükségleteink esetére. A három ékszerdoboznak tűnő, gyönyörűen felújított zöld házikó így félő, hogy a jövőben is inkább muzeális rendeltetésű dísztárgy marad. Pedig ahogy visszakerültek az utcára a régi öntöttvas lámpák és padok, az utcatáblák és hirdetőoszlopok, úgy a zöld házak "intézményének" felélesztése is segíthetne abban, hogy újra otthonra leljünk ebben a városban.

Igaz, az amnézia súlyosságát felmérendő elég felkeresni a Ferenc teret a Belső-Ferencvárosban. A tágas tér jól szemlélteti Budapest kősivataggá válását. A leprás arcú házak kihalt játszótérre néznek. Kutyaszarral teli homokozó, láncát lógató hinta; s a megfáradt rakétaforma fémcső-mászóka mellett áll a negyedik megmaradt zöld ház, letűnt korok tanúja. Az épület romjaiban már semmit sem őriz kecsességéből. Ablakszemeit akkurátusan kiverték, a csatornákat, csővezetékeket szétrángatták, a padozat beszaggatva. Egy vállfán meglepően gondosan rendben tartott zakó lóg. Mintha a guanó mindent belepne.

Jegyzetek:
1. Edvi Illés Aladár: Budapest műszaki útmutatója (1896)
2. Építő Ipar, 1892. szept. 3,
3. A belügyminiszter leirata a fővárosi illemhelyek tárgyában. Fővárosi Közlöny, 1895. szept. 20.
4. L. Népszava, 1909. aug. 18.
5. Szerződés (a főváros és Beetz Vilmos vállalkozó cége között). Budapesti Házi' nyomda, 1912. nov.
6. Budapest polgármesterének jegyzéke a nyilvános illemhelyek tárgyában. Fővárosi Közlöny, 1947. márc. 13.