Saját otthon

Az emberek nem tudnak igazán kényelmesen és egészségesen élni olyan házban, amelyet nem tekinthetnek magukénak. 
A bérlemény minden formája -- akár magántulajdonosok, akár ingatlanügynökségek a bérbeadók -- meggátol egy természetes folyamatot, amelynek során az emberek stabil, önálló közösségeket tudnának kialakítani.

"...Az emberi szív kiirthatatlan belső nyelvén a ház az én, a te, az ember saját otthonát jelenti. Az otthonteremtés az embernek az a szerencsés lépése, amely szembeszáll a világegyetem idegenségével. Védekezés ez a káosz ellen, amely elnyeléssel fenyegeti. Ezért olyan mélyről fakadó vágya, hogy saját otthona legyen, ahol senki mással nem kell együtt lennie, csak saját családjával (Martin Buber: A Believing Humanism: Gleanings, New York: Simon and Shuster, 1969. 93. p.).

Ez a minta nem akar a "magántulajdon" mellett érvelni, s a telekvétel vagy -eladás mellett sem. Világos, hogy mindazok a folyamatok, amelyekre a haszonleső földspekulációk épülnek, egészségtelenek és rombolóak, hiszen az embereket arra késztetik, hogy a házakat árucikkeknek tekintsék, eladásra építsenek, és ne saját igényeik szerint.

A spekuláció és a haszonvágy lehetetlenné teszi az emberek számára, hogy bérleti viszonyokban élve otthonaikat a saját igényeikhez alakítsák. Mindig a bérházak öltik fel leghamarabb a nyomornegyed képét. A mechanizmus világos és jól ismert. Nézzük például George Sternlieb: The Tenement Landlord (Rutgers University Press, 1966) könyvét. A bérbeadó megpróbálja a karbantartás költségét a minimumra szorítani, a lakóknak nincs késztetésük arra, hogy megőrizzék és helyreállítsák az épületek állagát, mivel ezzel a bérbeadó tulajdonát növelnék, és végül még pórul is járnának, hiszen szebb házat magasabb bérért kaphatnának csak meg. Így megy tönkre évek alatt a bérbe adott vagyon. Aztán a bérbeadó megpróbál új bérházakat építeni, amelyek jobban bírják az igénybevételt, betont kínál a kertek helyett, linóleumot a szőnyegek helyett, tapétát a faburkolat helyett. Ez az új módszer kísérlet a karbantartás és gondozás megtakarítására, és hogy valamiképpen megállítsák a nyomornegyeddé züllést. Azonban ez a környezet rideg és idegen marad, ezért megint csak a nyomornegyedjellegét ölti, hiszen senki nem szereti meg.

Az emberek csak akkor képesek otthon érezni magukat a házaikban, ha magukévá formálhatják, azt alakíthatnak rajta, amihez kedvük van, tetszésük szerint átrendezhetik a kertet, és -- természetesen -- azzal a tudattal tehetik ezt, hogy a ház és telek jogos birtokosai. Ugyanígy egy sok emeletes, soklakásos házban jól körülírt területe van minden lakásnak, amelyen belül a tulajdonos bármit úgy rendezhet, ahogy neki tetszik.

Általános tehát az igény, hogy mindenki sajátjának érezhesse azt, amiben lakik. Ehhez szükséges, hogy minden lakásban, akár földszinti, akár emeleti, legyen világosan meghatározva az a tér, amelyet a család szabadon alakíthat, ahogy akarja. És szükséges ehhez egy olyan tulajdonforma is, amely visszaszorítja a spekulációkat.

Bizonyos tekintetben a megoldás felé mozdult el a probléma az utóbbi években azzal, hogy minden háztartást "otthonnak" tekintenek. Ennek szélsőséges példája Habraken nagy népsűrűségű támogatási rendszere, amelyen a családok köztulajdonban lévő lakásokat megvásárolnak, és fokozatosan alakítják saját otthonukká. A másik végletet a vidéki kommunák jelentik, ahol olyanok élnek, akik hátat fordítottak a városnak, és vidéken remélik megteremteni otthonukat. Még a bérleti viszony olyan mérsékeltebb formája is segítségnek számíthat, amelyben megengedett, hogy a lakók saját igényeik szerint alakítsák életterüket, és amely némi pénzalapot biztosít a bérlemény karbantartásához. A bérlemény így gyakran közbeeső állomást jelenthet a saját otthon megteremtése felé. Ez fontos segítség, mert csak úgy lehet kijutni az ördögi körből, ha a bérlők valahogyan előteremtik, pénzben és munkában, a megváltás költségeit. E nélkül megállíthatatlanul tovább folyik a bérlemény leromlásának és a bérlők anyagi ellehetetlenülésének visszafordíthatatlan folyamata. (Cf. Folf Goetze: Urban Housing Rehabilitation, in Turner and Fichter, eds, The Freedom to Build, New York: Macmillan, 1972.)

Mindezek közös vonása, hogy a háztartások otthonná válása azon múlik: megkapja-e minden háztartás a jogot mind belső, mind külső területének alakítására és ellenőrzésére.

Tehát: Mozgassunk meg minden követ, hogy a hagyományos bérleti formák lehetetlenné és törvénytelenné váljanak. Válhasson otthonná minden háztartás, amelyhez kert is tartozik. Az legyen a tulajdonos, aki gondozza a területet, és ne azé, akié papíron a tulajdonjoga. Ahol mód van olyan tulajdonviszonyra, amelyben az ingatlan kezelői a lakók, ott részesítsük ezt a formát előnyben, mert így a pénzügyi spekulációk lehetetlenné válnak. Minden esetben adjunk az embereknek törvényes jogot és kézzelfogható lehetőséget saját életterük kialakítására. Különösen a nagy laksűrűségű helyeken figyeljünk arra: minden egyes lakáshoz tartozzon valamennyi kert vagy terasz (némi zöldségtermesztésre), és még ebben a helyzetben is minden család építhessen, változtathasson és gyarapíthasson otthonán, kívánsága szerint.