Egy szent lődörgő

Lukafa és Szenna között félúton van egy elhagyott turista vendégház. Gyertyánhusángok, repkények és csalánosok dzsungelén átvergődve mindig erre vette útját Feri, hogy alkalmi vagy visszatérő vendégeit és minden évben az iparművészeti főiskolás fiúkat és lányokat átkísérje a ház előtt a Szenna felé vezető erdőbe,

Stalker megszállottságával kereste az állandó találkozást ezzel a hellyel. Háromszor én is megtettem vele ezt a zarándoklatot, amit a lukafai reggeli és Máriánál, Szennán, a református parókián elfogyasztott pálinka és krumplis pogácsa vont ünnepi keretbe. Talán csak a harmadik úton vettem észre, hogy a házhoz közeledve Feri teljesen megváltozik. Valami rejtett feszültség veszi körül, s hogy elterelje a figyelmet, mindig talál valami duzzogni valót. Például amiatt, hogy a kommunisták alatt még a turistaházak is tönkremennek. Legszívesebben talán ő is zsebkendőre kötött köveket, csavarokat dobált volna előre, hogy merre járható biztonsággal ez a sejtelmes somogyi táj.

Több ilyen rejtett tér is volt Feri életében. Közös csavargásaink közben -- úgy vélem -- néhányat én is megismertem. Már amennyire megismerhetjük a barátainkat olthatatlan vágyakozásra késztető, ellenállhatatlanul vonzó földi tereket. Amennyire megismerhetjük, hogy mások evilági zarándoklatain melyek azok az otthonos terek, ahová úgy odavonz mindenkit a szíve, mint azt a több ezer indiánt, akik minden évben egyszer hosszú sorokban kígyóznak föl a nagy hegyek oldalán, hogy vagy meghaljanak a hóban, vagy megpillantsák az út végén az Andok mögül fölkelő Napot, Napistent magát. Létezhet-e emberi boldogság a Földön, ha nincs egy szent helyünk, ahová állandóan el kell mennünk. Egy tér, amellyel időről időre találkoznunk kell. Legalább egyetlen hely, ahol az otthonosság, az Éden halovány földi sugárzása körülöleli lelkünket. Felületes külső szemlélő azt hihette, hogy Ferinek nincsen otthona. Nem is volt a gyereket nevelő család értelmében. Ó mindig az úton volt otthon, mint Kerouac csavargó virágos hippijei és Antun Solján Árulók című könyvének fiatal vándorai. Lukafától Szennáig, Budapesttől a gelencei erdőkig, ahol öreg barátjával, Jancsó Péterrel epret majszoló medvék nyomát kutatták. Berlinben, Kelet és Nyugat között a falnál és a metróban. Talán mégsem a politikusok, hanem a Feri-féle szent lődörgők határokat nem ismerő metróbeli utazásai kapcsolták újra össze a szétmetszett várost is. S mindezeken túl, ha valakinek otthona volt ez a létező szocializmusba csúnyult és butult Budapest, akkor az övé volt. Bodor Feri otthona nem egy lakás volt Pesten, a Poldi városban. Feri otthona egész Budapest volt. Az eltűnő, elcsúnyuló presszókat bemutató könyvéből kiderül, ennek a városnak minden szegletét ismerte, óvta, dohogott érte minden fórumon.

Valamikor, úgy tizenöt évvel ezelőtt megpróbáltuk videóval "föltérképezni" az utolsó pesti-budai kocsmazenészeket. Három videofelvétel készült el, s ha lesz emberi jövő század, mint híves patakhoz koslat vissza és csodálja ezeket a felvételeket, amelyeken látszik, hogy fasisztákat és kommunistákat túlélve rejtekezett ebben a városban valami olyan otthonosság, zene, jókedv, mulatás, amit semmilyen uralkodó kisajátításnak nem sikerült maga alá gyűrnie.

Feri nagy Kárpát-medencei zarándoklatainak célpontja volt minden olyan hely, ahol őrizte magát az emberi: egy táncházi közösségben, a Feketelyuk ifjúsági szubkultúrájában, a Lukafa-Szenna közötti, csak számára ismert jelentőségű rejtett térben, a málnásban az erdélyi Gelence fölött, ahol egy kisnemesi birtok Trianonon, Ceauşescun, Vatrán túl talán még most is őrzi a kert valódi édeni üzenetét. Ferinek ez mind az otthon volt, s minket is mindig odacipelt az otthonosságnak ezekhez a megfellebbezhetetlen forrásaihoz, hogy ne csak polgárian kisszerű, otthonnak álcázott zugainkban kompenzáljuk az elfelejtett, a megidézett otthon ízeit, hanem egyszer a maga valójában is megismerjük.

Amikor Hamvas Béla a szent lődörgésről írt, nem tudhatta, hogy él már itt, Pesten és Budán egy népi biedermeier ifjú, akire egyedül illik a megnevezés: ő a szent lődörgő. Ebben az árnyékvilágban, amiben itt a Földön élünk, ha valakit temetünk, azt szoktuk mondani: legyen néki könnyű a föld. Most olyan férfit temetünk, akinek ez a föld igazán könnyű volt, ő itthon volt itt. Így most már csak azt kívánhatjuk, hogy legyen néki könnyű az ég.