A környezetvédelem legtöbb problémája a közlekedésből és az energiatermelésből adódik, hiszen a szennyező energiaforrások akár a működés helyétől távol is jelentős károkat okozhatnak. A környezetvédők és a technikában járatos emberek között is nagyon kevesen tudják azonban, hogy létezik olyan szennyezés mentes energiatermelési lehetőség, mely meghatározó lehetne egy tiszta, környezetbarát közlekedési és energiatermelési folyamatban. Olyan energiatermelő szerkezeteket lehet készíteni ennek az energiaforrásnak a megcsapolásával, amelyeknek nincs kéménye és kipufogója, mert nem kémiai vagy atommag-reakciót használnak energiaforrásként. Ezek a szerkezetek mind az úgynevezett nullponti vagy vákuumenergiát hasznosítják.

A fizikában 1910 óta ismert a nullponti energia vagy vákuumenergia fogalma, melyet Max Planck vezetett be. Minden részletesebb kvantummechanika könyvben röviden megemlítik létét, [1][2]. azonban az elméleti és kísérleti fizikusok nagy többsége úgy gondolja, hogy ez az energia a gyakorlatban nem használható fel. 

A vákuumenergia a körülöttünk levő térben megtalálható, rendkívül nagy az energiasűrűsége J. A. Wheeler a vákuumenergia fluktuációjának mértéke tömegegyenértékben körülbelül 1094 g/cm3 értékre becsüli.[3] Ez a hatalmas szám azt jelenti, hogy ha egy köbcentiméter térfogatban levő vákuumenergiát sikerülne teljesen felhasználni, és ezt az energiát tömeggé alakítani, akkor körülbelül 10⁹⁴ grammnyi anyagot kapnánk, ami több galaxis tömegével egyenlő. Más kutatók ennél kisebb értékre becsülik a vákuumfluktuáció energiasűrűségét, ám még ezek a becslések is hihetetlenül magas értékeket adnak. 

De ha itt van ez a gazdag energiaforrás, akkor miért nem vesszük észre? A válasz a vákuumenergia furcsa, szokatlan tulajdonságaiban rejlik: homogén és izotróp, azaz a tér bármely irányában haladva ugyanakkora az értéke, és bármely irányból is vizsgáljuk ennek a fluktuáló energiának a nagyságát, ugyanazt az értéket kapjuk. Ezért nem lehet közvetlenül detektálni a létét, és ezért nem törődnek vele általában a technikában és a fizikában.

Így állt elő az a helyzet, hogy sem az energetikával foglalkozó szakirodalom, sem a környezetvédelem és energetika kapcsolatát tárgyaló könyvek nem említik a vákuum-fluktuációt mint számba vehető energiaforrást. A helyzet valahogy ahhoz hasonló, mintha a levegő nyomásáról elfeledkeznénk, hiszen minden oldalról azonos mértékben ér minket, de munkavégzésre csak akkor tudjuk felhasználni a légnyomást, ha valami megmozgatja a levegőt, azaz nyomáskülönbség áll elő, és akkor már a keletkezett szél energiáját be lehet fogni. Nincs azonban olyan könnyen megfogható, közismert, természetes folyamat, ami ezt a bizonyos homogén és izotróp vákuumenergiát könnyen befoghatóvá és megszelídíthetővé tenné. Pedig érdemes lenne, hiszen ez a vákuumenergia éjjel-nappal rendelkezésre álló, szennyezésmentes és folytonosan megújuló energiaforrás, mivel a környező és távoli galaxisok, napok belsejében lezajló folyamatok éjjel-nappal újratermelik ezt az energiát.

A vákuumfluktuáció léte ma már egyáltalán nem kérdéses a fizikában, sem elméleti, sem kísérleti fizikus nem kérdőjelezi meg ennek az energiaforrásnak a valós létét. W. Eugene Lamb kísérleti fizikus 1955-ben kapott Nobel-díjat P. Kuschsal a hidrogén színkép hiperfinom szerkezetének felfedezéséért, amellyel kimutatták, hogy a vákuum-energia fluktuációja befolyásolja például az elektronom mozgását a hidrogénatomban. Ha szemléletes képet kellene adni, akkor egyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a hidrogénatomban az elektron nem sima, szép pályán halad, hanem a vákuumfluktuáció meg-meglökdösi, és ezért ugyanolyan cikcakkos, zegzugos pályán mozog, mint ahogy azt a mikroszkóp lencséje alatt a Brown-mozgásnál láthatjuk, amikor egy-egy piciny porszemet a környező molekulák lökdösnek. Sajnos ezt az effektust nem lehet gyakorlati célra felhasználni.

Van azonban ennek a nagyon nagy sűrűségű "üzem-anyagnak" egy másik érdekes és kísérletileg mára egyértelműen bizonyított tulajdonsága is. Ez az úgynevezett Casimir-effektus.[4] Casimir és Polder (a holland Philips gyár fizikusai) feltételezték, hogy a vákuum-fluktuáció hatása makroszkopikus testeken is kimutatható, ha megbontjuk ezt a homogén, fluktuáló energiatengert, méghozzá nagyon egyszerű módon: két fémfóliát egymáshoz közel teszünk, és ezzel helyileg egy kis térrészt leárnyékolunk, azaz ott bent a vákuumenergia eloszlása inhomogén lesz. (Hasonlattal élve: a háborgó, hullámzó tengerbe tett két nagyméretű fal között is csillapodik a hullámzás. A két falat persze kívülről csapkodják a hullámok, belülről viszont nem, így vonzóerő ébred a két fal között -- de az valójában

nem igazi vonzás, hanem a hullámzás következménye.) A Casimir-effektusnál is kevesebb energia jut a két lemez közé a leárnyékolt térrészbe, hiszen a fémfóliák megakadályozzák az elektromágneses sugárzás behatolását, és így Casimir és Polder úgy vélte, hogy kimérhető vonzóerő fog fellépni a két semleges lemezke között. Igazuk lett. Kísérletileg persze csak jóval később, de többen is igazolták ennek az effektusnak a létét, sőt akadt olyan kutató, aki gyakorlatilag is alkalmazható energiatermelési folyamatot akart megvalósítani a Casimir-effektus közvetlen felhasználásával. R. L. Forward, a Hughes Aircraft Company kísérleti fizikusa érdekes ötlettel kívánta megvalósítani a vákuumból történő energiakicsatolást, energiakinyerést.[5] Egy spirálszerű, elektromosan töltött fóliát kívánt összenyomatni a Casimir-effektus segítségével, majd az így nyert magasabb potenciálon levő, összenyomott spirálból el lehetett vezetni a többletenergiát. A gyakorlati módon gondolkodó mérnökök természetesen azonnal látják, hogy a Forward által javasolt eljárás elvileg ugyan helyes, de gyakorlatilag gazdaságtalan. Nem is ez a módszer lényege és érdeme, hanem az, hogy először merült fel ilyen ötlet.

A vákuumenergia mint rendellenesség

Más jelek is mutatták azonban, hogy néha furcsa körülmények között energiatöbblet jelenik meg a fizikai laboratóriumokban. Régóta ismerik már a kutatók. hogy víz alatt létrehozott, nagyteljesítményű kisülések esetén jóval nagyobb impulzus keletkezik, mint amekkorát a jelenleg ismert fizikai folyamatok indokolnának. H. Aspden például leírja, hogy körül-belül tízezerszer akkora impulzus -- és ennek következtében nagyobb energia -- jön ki ezekből a folyamatokból.[6] Ezek az anomáliák azonban megmaradnak a plazmafizikai kutatás perifériáján; különösebb figyelmet ez ideig nem fordított rájuk senki.

Ugyanilyen furcsa jelenség mutatkozik a kémia területén is, amit szonokémiának, vagy hang kémiának ismernek a 30-as évek óta. Felfedezték ugyanis, hogy ha ultrahanggal gerjesztik a folyadékban oldott kémiai reagenseket, vegyületeket, akkor gyakorlatilag már szobahőmérsékleten is bekövetkeznek olyan kémiai reakciók, amelyek egyébként csak igen magas hőmérsékleten jöhetnek létre. Ezt a hatást annak a számlájára írták, hogy a folyadékban a rezonanciahelyeken úgynevezett kavitáció alakul ki. A kavitáció akkor jön létre, ha egy folyadék nyomása hirtelen lecsökken, s ezért forrásba jön, majd újra megnő a nyomás, s emiatt összeomlik a buborék. A kavitációban részt vevő piciny buborékok keletkezése és főleg összeomlása során úgy vélték, hogy olyan nyomáshullámok keletkeznek, amelyek igen magas hőmérsékletre hevítik (persze csak rövid időre) a kémiai reagenseket. A 30-as évek óta ismerték tehát ezt az effektust, de különösebben nem törődtek vele, hiszen sok gyakorlati haszna nem volt.

1991-ben aztán két kutató, Barber és Putterman pontosan kimérte, hogy ez az effektus körülbelül 10¹¹-szer, tehát százmilliárdszor akkora energiát ad le, mint amennyit ismert fogalmainkkal, hatásainkkal meg tudunk magyarázni.[7] Egy amerikai kutató, J. Swinger vette észre, hogy ez az effektus a már említett Casimir-erők számlájára írható, tehát a hihetetlenül nagy teljesítménynövekedés mögött a vákuumenergia sejthető.[8] Gyakorlati célra sajnos a Barber és Putterman által felfedezett eljárást közvetlenül nemigen lehet felhasználni, mert a folyadéknak csak nagyon kis részében, a rezonanciahelyeken fordul elő ez a kavitációs vákuumenergia-kicsatolás, másutt csak nyeli a folyadék az energiát, így a teljes folyamat energiamérlege negatív. Ha valamilyen módon a folyadék teljes térfogatában létre tudnánk hozni ezt az effektust, akkor nyilvánvalóan pozitív energiamérlegünk lenne, azaz a befektetett energiánál többet kaphatnánk vissza. (Ez meg is történt, az osztrák Viktor Schauberger jött rá tapasztalati úton erre a lehetőségre.)

Az eddigiekből láthattuk, hogy az elméleti és kísérleti fizikusok kis részétől nem idegen a vákuumenergia gondolata, tudnak róla, számolnak vele és kísérletileg bebizonyították létét. A helyzet hasonlatos ahhoz, mint ami a 30-as években az atomenergiával kapcsolatosan kialakult. A kísérleti és elméleti fizikusok akkor is biztosak voltak abban, hogy atomenergia létezik, hiszen egyértelmű bizonyítékok álltak rendelkezésre. Azonban az akkori társadalmat és vezetőit mindez nem érdekelte különösebben, mert a szakemberek úgy gondolták, hogy alkalmazható gyakorlati célokra, így ez egy kis csoport belső ügye maradt. Ám akadt a kutatók között néhány másként gondolkodó, aki -- mint például a magyar Szilárd Leó -- úgy vélte, hogy a magenergiát gyakorlati célokra is fel lehetne használni. Szilárd Leó a brit szabadalmi hivatalba be is nyújtott (és meg is kapott) egy szabadalmat, amely láncreakció segítségévével hasznosította volna az atommagokban rejlő energiát. Különösebben azonban nem törődtek Szilárd Leó elképzeléseivel mindaddig, amíg a láncreakció lehetősége teljesen nyilvánvalóvá nem vált a fizikusok számára, és gyakorlati alkalmazása -- a bomba a politikusok kezében fontos eszközzé nem változott. Mindaddig tehát az atomenergiával sem igazán törődött a tudományos vezetés és a politika, amíg pusztító fegyvert nem lehetett belőle csinálni.

Gazdaságos lehetőségek

A környezet és az emberiség nagy tragédiája, hogy azok az eszközök és módszerek, amelyek jóval az atomenergia és a láncreakció felfedezése előtt a vákuumenergia "megcsapolására" készültek és rendelkezésre álltak, a gyakorlatban nem terjedtek el. (Számos olyan eszköz és módszer létezett, amelynek alapján már a 20-as, 30-as években megbízható, szinte gyártásra érett termékek segítségével lehetett a vákuumenergiát megcsapolni és elektromos áram vagy mechanikai munka kinyerésére felhasználni. Ezeknek a szerkezeteknek a leírása sajnos csak töredékes alakban maradt fent. Mára azonban nagyjából sikerült összerakni azokat a módszereket és elveket, melyek segítségével ez az állandóan megújuló, tiszta, környezetbarát energiaforrás, a vákuumenergia megcsapolható és felhasználható.[9]

Az első ilyen energiakicsatoló készüléket valószínűleg az Osztrák-Magyar Monarchia egykori állampolgára, a váltóáram, a rádiózás, a robotika és a radar felfedezője, Nikola Tesla készítette. A fennmaradt megemlékezések szerint Tesla egy Pierce Arrow típusú autót alakított át elektromos autóvá és ezt az autót táplálta energia-konverterével. A történelem egyik tragédiája, hogy Tesla, az ipari energiatermelés megalapozója, nem tudta már elterjeszteni találmányát: éppen az az ipar akadályozta meg ebben, melyet ő teremtett meg. Tesla többször is beszélt energiakicsatoló csövéről, de nem mutathatta be. Rövid újságcikk maradt fenn arról is, hogy Teslával egy időben egy Hubbard nevű amerikai feltaláló is készített egy olyan teljesítmény-transzformátort, amely a betáplált energiának háromszorosát adta ki a kimeneten. Teslával és Hubbarddal körülbelül egy időben az amerikai Moray készítette el a mind ez ideig talán legjobb határfokú készüléket, amely a fennmaradt jegyzőkönyvek tucatjai szerint hordozható volt, repülőgépen és mozgó járműveken is lehet használni, és nagyfrekvenciás, nagyfeszültségű elektromos áramot adott több kilowatt teljesítmény leadása mellett, akár heteken keresztül is. Ez a szerkezet olyan hatékonyan tudta kivenni a vákuumfluktuáció energiáját, hogy a működtetéséhez elegendő volt a környezetből nyerhető kismennyiségű energia -- ennek több ezerszeresét tudta a készülék leadni, s mozgó, súrlódó alkatrészeket nem tartalmazott. Néhány évvel később a német Hans Coter készített hasonló berendezést, melyet többször is megvizsgáltak, s szintén nagy teljesítményt adott le, de a II. világháború során egy bombázás alkalmával megsemmisült. Ugyancsak a 40-es években készült el a már említett osztrák Viktor Schauberger berendezése, amely a szonolumineszcens eljárást használta fel gyorsuló folyadékokban, és így viszonylag nagy mennyiségű többletenergiát tudott kinyerni. Láthatjuk tehát, hogy a bátor és kezdeményező mérnökök már a vákuumenergia elméletének és kísérleti igazolásának megjelenése előtt többféle megoldást találtak a vákuumenergia megcsapolására és hasznos munkává alakítására. Ennek a lehetőségnek a megvalósítása, elterjesztése azonban akkor is heves ellenállásba ütközött, akárcsak ma.

Gondok sora

Az energiakivétel megoldása után az első probléma természetesen a szabadalmi hivataloknál jelentkezett, ahol úgy gondolták, hogy nem lehet ilyen "örökmozgókra" szabadalmat megadni, hiszen ezek a szerkezetek több energiát adnak le, mint amennyit a működésbe hozásukhoz, indításukhoz be kell táplálni. Sem a kor kutatói, sem a kísérletezők nem jöttek rá, hogy a vákuumenergia hatásait kellene keresni az effektus mögött, és ezért ezen az akadályon elvérzett az összes találmány. Bár Moray és Tesla is hangsúlyozta, hogy az "éter" rezgő, oszcilláló energiáját fogják be és hasznosítják, azonban az általános relativitáselmélet elfogadott tételei szerint éter nem létezett, ezért -- gondolták -- energiát sem lehet kivonni belőle. Így, szabadalmi védettség nélkül persze bajos valamit is gyártani, hiszen kétséges, hogy a befektetés megtérül-e. Sajnos csak olyan esetekről tudunk (Tesla és Moray), amikor energiakicsatoló készüléket megsemmisítettek. A kor iparosai, a frissen épült erőművek, a megnyitott bányák tulajdonosai nem örültek az ilyen üzletrontó kezdeményezéseknek. Környezetvédelem még nem létezett, és a korai energiaiparra is veszedelmet jelentett volna a drasztikus paradigmaváltás, mert az addigi beruházások egy csapásra elavulttá, értelmetlenné és használhatatlan tőkebefektetéssé váltak volna. Az elmúlt években valamelyest változott, javult a helyzet. Az Egyesült Államokban néhány szabadalomnak már sikerült átcsúsznia, tehát a feltalálók meg tudták indokolni, hogy miért jelentkezik az energiatöbblet.[9] Azonban ezek a szerkezetek sem terjedtek el, több okból. A Hyde-féle berendezés, amely a szabadalmi leírás szerint tízszer annyi elektromos energiát ad ki, mint amennyit bele kell táplálni, azért nem valósulhatott meg, mert feltalálója nyomtalanul eltűnt nem sokkal azután, hogy a szabadalmát elfogadták. A Shoulders-féle szerkezet körülbelül negyvenszer annyi energiát ad ki, mint amennyi a betáplált energia. ez azonban kemény röntgensugárzás formájában jelentkezik, ezért gyakorlati szempontból nem használható. A Puharics-féle szerkezet pedig mindössze 114 százalékos hatékonysággal rendelkezik.

A kulcsszó: nemlinearitás

Az igazán jó megoldások nagyjából azonos elvekre épülnek: hő, elektromos energia vagy mechanikus munka előállítására alkalmasak -- mindegyik nemlineáris, önszervező, rezonáns, pozitív visszacsatolással rendelkező rendszer, melyek a rend és a káosz keskeny határán helyezkednek el.

Mit is értünk ezeken a kulcsfontosságú fogalmakon? A nemlinearitás, azaz a lineáris viselkedéstől való eltérés közismert számunkra. Ha egy lágymagos vezető tekercsbe áramot engedünk, a mágneses térerősség az áramtól lineárisan (azaz egyenesen arányosan) fog függeni. De ha vasmagot teszünk a tekercsbe, akkor azonnal más, nemlineáris kapcsolatot találunk -- mint ahogy ez már ismert. A természet -- főleg a biológia -- telis-tele van ilyen példákkal, alkalmazásokkal. A nemlineáris jelenségek mélyebb megértését sajnos generációkra késleltette a matematikai leírás nehézsége, s csak a számítógépek elterjedése után, napjainkban történt e téren érdemi előrelépés. Érdekes, új világ tárult fel, esetünkben például megjelennek olyan különleges rezgések, hullámok -- szolitonok --, melyek jóval hosszabb ideig maradnak "életben", mint a lineáris világban megszokott hullámok. Rezonancia és pozitív visszacsatolás esetén ezért új, szokatlan jelenségek történnek, melyeket a megszokott, lineáris gondolkodású világunkban nem tudunk megérteni.

Ezek a nemlineáris, vákuumenergia-kicsatoló, -hasznosító rendszerek ezért egészen más típusú mérnöki gondolkodást igényelnek, mint megszokott -- és iskolákban tanított -- szerkezeteink. A legnagyobb probléma, hogy csak egészen szűk paramétertartományokban mutatnak egy-egy jellegzetességet, s a paramétereket megváltoztatva, az adott tartományt elhagyva egészen más típusú viselkedést találunk.

Nézzük meg például az 1. ábrán található egyszerű, rugalmas, nyomott "szalag", membrán esetét, amely egy nemlineáris rendszer (a Duffing egyenlet írja le). Kell egy nemlineáris erő, amely a szalagot egyik állapotából a másikba "átbuktatja".

A 2. ábrán látható "térképen" az látszik, hogy 21 különböző viselkedésű régió alakul ki, ha csak a lemezcsillapítást és a gerjesztő erőt változtatjuk.

A vákuumenergiát megcsapoló berendezésekre is jellemző, hogy eléggé szűk, kis paramétertartományban jönnek létre azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy hozzájussunk az energiához. Ha csak egy kicsit is megváltoztatjuk például a geometriai paramétereket, akkor az üzemi paraméterek is máshová kerülnek.

1. ábra. Felülről nyomott, rugalmas szalag, melyet egy elektromágnessel periodikusan mozgatunk. A mozgás időbeli lefolyását (egy adott geometria és lenyomó erő mellett) a levegősúrlódás és a gerjesztő erő amplitúdója befolyásolja.

2. ábra. Az egymástól eltérő rezgésalakok "térképe". A súrlódás (függőleges tengely) és gerjesztési amplitúdó (vízszintes tengely) csak két paraméter, de így is 21 különálló viselkedési forma keletkezik a szabályos szinusz-hullámtól a kaotikusig. Több paraméteres rendszernél persze bonyolultabb -- vagy sokkal egyszerűbb -- viselkedés is előfordulhat.

A fenti gondok miatt szinte véletlenszerűen, s nem elméleti munkával szoktak rábukkanni azokra a paraméterekre, amelyek mellett az energiakinyerés megtörténhet.

Ezek a szerkezetek tehát alapvetően más elveket használnak, mint amit a mai műszaki gyakorlat ismer, több rokon vonást lehet felfedezni a biológiai rendszerekkel. Most már látjuk, hogy miért mérnökök fedezték fel a vákuum-energia megcsapolásának lehetőségét: az elméleti fizika csak az utóbbi években jutott el azoknak a nemlineáris rendszereknek a tanulmányozásához, melyeket a mérnökök már évtizedek óta használnak. Ez a felhasználás azonban csak intuitív módon történt (s akkor is a járt utakról letérve). Az intuitív módszernek az az óriási hátránya, hogy a mély, alapvető összefüggéseket nem könnyű felismerni, ezért ezek a módszerek többnyire a közvetlen gyakorlati igények kielégítésére voltak alkalmasak.

Mivel a mérnökök nagy többsége nem ismerte (és ma sem ismeri) a vákuumenergia létét, nem gondolkozhatott el azon, hogy hogyan lehet ne ezt a homogén és izotróp energiaforrást felhasználni, megcsapolni. Azok a mérnökök, kutatók, technikusok, akik felismerték, hogy nemlineáris jelenségek révén -- például ferromágneses anyagok és plazma segítségével -- be lehet fogni és "egyenirányítani" lehet ezt a fluktuáló energiatengert, ma már talán gyakorlati segítséget is kaphatnának az elméleti eredményektől.

A vákuumenergia kinyerésére szolgáló berendezések megépítéséhez jóval több tudás, tapasztalat, szakértelem és talán szerencse is kell, mint például a belső égésű motorokhoz -- bár egy jó motort megépíteni is igen drága mulatság.

Ha viszont elkészül egy ilyen szerkezet, akkor olyan előnyök sora jelenik meg, amelyek méltán váltották ki a versenytársak irigységét, rosszindulatát. A kicsatolók (nemlineárisak) nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket, nem kopnak, karbantartást nem igényelnek, olajozni, kenni, hűteni nem kell őket. Kis, néhány kW-os egységben is elkészíthetők, akár hordozhatók is, ezért drága távvezetékekre, csővezetékekre, szállításra sincs szükség. Teljesítményük gyorsan, rugalmasan változtatható. Az egységnyi teljesítmény beruházásigénye jóval olcsóbb lehetne, mint például a belső égésű motoroknál, vagy a szénerőműveknél.

A környezetvédelem számára persze az a legnagyobb előny, hogy nem tömegáramok (gőz, forró gázok, mozgó víz áramlása), kémiai vagy magreakciók termelik, viszik az energiát, hanem elektromos és mágneses terek, melyek elég jól árnyékolhatóak. Az átlagember számára pedig az a kettős előny, hogy nem kell fizetnie az energiáért, és a környezetét sem bántja.

A vákuumenergia nem ismerése az utóbbi időben is megbosszulta magát. Néhány évvel ezelőtt nagy port vert fel az úgynevezett "hidegfúzió" esete, azaz amikor egy szobahőmérsékleten lejátszódó elektrolízises folyamatról kiderült, hogy több energia jött ki belőle, mint amennyit betápláltak. Ezt a hatást utána nagyon sokan vehemensen próbálták cáfolni. A cáfolatok ellenére a tény igaz, több tucat kutató jó néhány kutatóhelyen megerősítette ennek az energiatöbbletnek a létét.[10] Az egymástól függetlenül dolgozó kutatók 20 és 50 százalék közötti energia-többletet detektálnak attól függően, hogy ki milyen elrendezésű elektróda-párral dolgozik. Azóta már kiderült, hogy nincs szükség költséges palládium elektródokra, megteszi a nikkelfólia is, sőt nehézvíz helyett könnyűvíz is felhasználható. Néhány kutató most jött csak rá, hogy nem fúziót kell szobahőmérsékleten keresni a jelenségek mögött, hanem bizonyos feltételek megléte esetén megint csak vákuumenergia jelenik meg a folyadékban, ugyanúgy, mint az említett, 114 százalékos hatásfokú Puharich-féle szabadalomnál.[9]

Magyarországon is készült a 80-as években egy olyan energiakicsatoló szerkezet, amely vákuumenergia segítségével a vízmolekulákat mintegy "szétrázta" hidrogénre és oxigénre, azaz durranógázra. A feltaláló azonban hiába kilincselt segítségért, így a berendezését szétszedte, összetörte. Nem ez az első eset Magyarországon, hogy fontos találmány veszendőbe ment. Kevesen ismerik, hogy Kemény Károly, magyar rádióamatőr 1930-ban felfedezte a tranzisztor ősét, és folyóiratban ismertette is.[11] Hiába volt ott a működő tranzisztor, a kor és a körülmények alkalmatlanok voltak arra, hogy találmányát megvalósítsa. Ugyanez fordult elő az energiakicsatoló szerkezetekkel máshol is, nálunk is.[12]

Ma már nem vagyunk olyan helyzetben, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget. Sem gazdaságilag, sem a környezet szempontjából nem állunk olyan jól, hogy a megszokott módon tovább folytassuk a környezetszennyező energiatermelést. A szokásos hasznosítási utak (Szabadalmi Hivatal, Magyar Tudományos Akadémia, OMFB stb.) azonban továbbra is járhatatlanok. Éppen ezért a kutatómunka ma is csak otthoni bütyköléssel, garázsokban, padlásokon folyik, csigalassúsággal, rendkívül nagy emberi erőfeszítésekkel, alacsony hatékonysággal, néha hónapokig meg-megállva pénz és anyag hiányában. Talán a lap olvasói között is akad, aki tanácsot és segítséget tudna adni a továbblépéshez...

Irodalom

1. Marx György: Kvantummechanika. Bp. Műszaki Könyvkiadó, 1964. p. 59
2. Nagy Károly: Kvantummechanika. Bp. Tankönyvkiadó, p. 61
3. Misner, Thorne, Wheeler: Gravitation. Freeman, p. 1202
4. M. Casimir, D. Polder: Physical Review. Vol. 73. 360 p. 1948.
5. R. L. Forward: Extracting Electrical Energy from the Vacuum by Cohesion of Charged Foliated Conductors. Physical Review B. Vol. 30., No 4. pp 1700-1702. 1984. 
6. H. Aspden: Anomalous Electrodynamical Explosions in Liquids, IEEE Transactions Plasma Sciences. Vol. PS-5, No 3, pp 282-285, 1986.
7. B. P. Barber, S. J. Putterman: Observation of Synchronous Pico-second Sonoluminescence. Nature, Vol. 352, pp 318-320,1991. 
8. J. Schwinger. Casimir Light. Proc. Nat. Acad. Sciences USA. Vol. 90, pp 958-959, 1993
9. Boday -- Egely: Bevezetés a tértechnológiába. Energetika. Kapható az Aquapot kirendeltségén, Budapest, VII., Damjanich u. 45. 
10. Cold, but not dead. Newsweek, Aug. 9. 1993. 
11. Kemény Károly: Az antennára visszacsatolt kristálydetektoros készülék. Rádió és Fotó amatőr, V. évf. 12. szám, 1930. december, p. 55-57.
12. Egely György: Parajelenségek -- elhallgatott találmányok. Bp. K. u. K. Kiadó, 1993.