Már Ágoston is tudta, hogy a csodák nem a természettel állnak ellentétben, hanem csupán azzal, amit a természetről tudunk.

A tudomány az elérhető valóságot módszertanilag meghatározott szempontok szerint vizsgálja, és egy olyan rendszert alkot, melyet "tárgyiasítható világkeresztmetszetnek" lehetne nevezni: tárgya nem a lételméleti bázis, hanem egy operacionális működési szint. Az ily módon (ok-okozati szempontból) leírt jelenségeket -- minthogy a rendszerhez tartoznak -- orto-fenoménoknak[1] nevezhetjük. Ami már túl van az elemzési lehetőségeken (azaz nem elemezhető meghatározott módszerekkel), az ezeken kívül áll és parafenoménná[2] válik.

Ha ilyen jelenségek léteznek, akkor vagy integrálni kell őket a tudományos világképbe, vagy pedig be kell ismerni, hogy az eddig használt tudományos módszertan a parafenomenális jelenségek leírására, elemzésére teljesen alkalmatlan. Az ember mint személy e tekintetben kétértelmű helyzetet foglal el: Egyrészt "szigorúan tudományos szempontból tagadja bizonyos dolgok vagy kapcsolatok létezését, másrészt pedig "összemberi" vonatkozásban lehetségesnek vagy valóságosnak tartja ugyanezeket a jelenségeket. 

Az ítéletalkotás bizonytalansága a leírás, az értelmezés és a megértés közti különbségekkel függ össze. Funkcionális elemzés a leírás és az értelmezés, a valódi emberi megismerés pedig az értelmezés és a megértés között helyezkedik el. 

A paranormális[2] jelenségek kapcsán el kell gondolkodnunk azon, hogy ezek a történések -- mint arra a parapszichológia elnevezés is utal -- a pszichében zajlanak-e le vagy pedig a világ állapotában lelik magyarázatukat; ez esetben a mi "normális" világnézetünk a világ lehetséges észlelési módjainak csupán egyik speciális esete volna.

Betekintést nyerni az Egészbe annyit jelent, mint a jelenségek mögé nézni! A "létok"-nak ilyesfajta keresésével a tudomány a tudományelmélet keretében foglalkozik. A világ valamennyi szerveződési szintjével kapcsolatban találunk idevágó problémákat (I. N. Hartmann), és a tudósok -- Eddington, Einstein, Heisenberg, Jordan, Whitehead, Weizsäcker, hogy csak néhány nevet említsünk a fizika területéről -- egyértelműen állást foglaltak e tekintetben. "Semmi nem mond ellent annak az állításnak, hogy a szubsztancia -- a valóságnak a lényege -- a szellem" (Weizsäcker 1971, 287. 1.)

Az a tény, hogy a mikrofizikális jelenségek -- klasszikus módon -- nem tárgyiasíthatók, ami A. Koestlert (1972) arra késztette, hogy a modern fizika szürrealizmusáról beszéljen, a magasabb szerveződési szinteken jelentkező, hasonló problémák esetében is igaz, amint arról Bergsontól Wenzlig számos tudós értekezett. Mindannyiszor egyfajta anyagtalanságra hívják fel a figyelmünket, mely minden jelenség szerkezeti alapja, és melyből mind az anyagi-természeti, mind pedig az organizmikus és pszichikus jelenségek levezethetők. Tapasztalati világunk kettősségei -- így például az anyag/psziché viszony is -- ennek értelmében másodlagosak; a számunkra megszokott földi módon alakultak ki.

Világunkban ugyan minden szerveződési szint a másikra épül, ez azonban nem oly módon történik, hogy az alsóbb szint a fölötte levőt "magyarázza". Sokkal inkább olyan, az egyes szinteknek megfelelő struktúrákkal állunk szemben, melyek az adott létezést lehetővé teszik. Így tekintve, a lélek és a szellem nem az anyagi világ epifenoménja:[3] mind az anyag, mind pedig a lélek és a szellem fizikai síkon túli létező valóságok megnyilvánulásai. Jóllehet ezek a létmegnyilvánulások mind kölcsönös vonatkozásban állnak és függenek egymástól, ugyanakkor azonban éppúgy nem vezethetők vissza egymásra, mint ahogyan egy dallam sem "vezethető vissza" a hangszerre, melyen eljátszották, és a hangszer sem a fára, melyet készítéséhez felhasználtak.
 

Napház  MTI-fotó

Milyen mértékben tűri meg világképünk a paranormális jelenségeket?

A kritikusan realista gondolkodó fenntartások nélkül hajlandó új ismereteket beépíteni a meglévő világképbe, még ha azon belül ily módon megváltoznak is az arányok. Amilyen mértékben alkalmazkodnak az oksági elemzéseken alapuló összefüggések az ismeretek éppen adott szintjéhez, olyan mértékben kerülnek át a parafenomenális jelenségek az ortofenomenális, normális jelenségek sorába. Gondoljunk csak a hipnózisra vagy a mélylélektannak a valóságos jelenségről alkotott elképzeléseire.

Bár a világképbe való beépítés, mint láttuk, csupán közvetett magyarázat, mindazonáltal egy nagyobb összefüggésen belül leírásnak tekinthető. Amilyen mértékben azonban ennek következtében megváltoznak az adott viszonylatok, eltolódnak a súlypontok, és új, a korábban ismertekkel ellentétes viszonylatok válnak láthatóvá, olyan mértékben módosul az összkoncepció is a helyesebb értelmezés irányában.

Éppen ebben a rugalmasságban rejlik a tudomány lenyűgöző volta. Az ember meg van győződve a kritériumok szilárd megalapozottságáról: minden, amit valamiképpen komolyan kell venni, az beépíthető a világképbe; ami nem építhető be, azt nem is kell komolyan venni. Azzal, hogy az ember meghatározta, mi elfogadható és mi nem, egyúttal már végrehajtotta a helyes és a helytelen közötti választást is.

Vajon tárgyalható-e ebből a szempontból a paranormális jelenségek összessége? Vagy ezek a jelenségek talán szétvetik a világképet? Az említett "beépítés" során egy lexikon az alábbi módon érvelne:

A mélylélektan és a parapszichológia új határokat szabott a lelki képességeknek, és megmutatta, hogy sok olyan megnyilvánulás, melyet korábban okkult babonaként utasítottak el, a valóságban is létezik. A tudat normális állapotában olyan módon szűri meg a tapasztalatokat, hogy a lelki élmények gazdagságából kiemeli a racionális kölcsönviszonyokat, és hozzáférhetővé teszi őket a cselekvés számára. A törzsfejlődés folyamán az élmények ilyesfajta megszűrése valószínűleg egyre alaposabbá vált, a homo sapiens változó életformájának megfelelően.

Ha a tudatnak ez a szűrő funkciója meggyengül, az "elvont" relációk mellett még inkább láthatóvá válnak a lelki élet érzelmi-indulati tényezői. A belső és a külső tapasztalatok képi formában feldolgozva folynak át egymásba; a döntési folyamatok pedig dramatikus formában zajlanak le, akár egy színházban.

A szűrés teljes megszűrése hallucinációs állapotokat idéz elő, a lélek mintegy túlcsordul. Határesetekben ez az állapot kaotikussá fokozódhat és a személyiség fölbomlásához vezethet.
 

A mecseki "napház"  MTI fotó, Kálmándy Ferenc

Egyúttal azonban a művészi alkotóerőt és a zseni ihletett állapotát is a "feldolgozott képek" nagyobb fokú láthatóságára lehet visszavezetni.

A "szenzitív" típusú emberek paranormális teljesítményei pszichoszomatikus összefüggésekre utalnak. A hipnózis és a szuggesztió (egyedül vagy szeánszokon való) hatása igen messze terjed. A szabályozott felsőtudat "transzban" történő ellazulása megkönnyebbíti a paranormális produkciót, mely más személyek lelki tartalmainak érzékelésétől kezdve, bizonyos -- a hétköznapi tapasztalatok számára elzárt -- ismeretek tudásán át anyagi rendszerek befolyásolásáig terjed.

A paranormális produkció során fellépő rendkívüli lelkiállapot megnehezíti a teljesítmény reprodukálását, és -- a zsenialitáshoz hasonlóan -- a pszichopatológia határát súrolja. A más lelkivilágába való belehelyezés, a skizofrénia és az egy harmadik személy által való "megszállottság" között -- ami szenzitív állapotban egyeseknél jelentkezhet -- mindenféle átmenet lehetséges. Ugyanez a helyzet az exteriorizáció (a saját énből való kilépés), a "szellemek" megjelenése stb. esetében is.

Minden esetben valami "eksztatikus"-ról van szó, melynek formája részben kreatív megjelenítés, részben pedig észlelés, esetleg valaminek a "lereagálása" (mert a racionális szűrő leállította az akciót). A psziché érzelmi-indulati szférájában végbemenő pótcselekvésekre utalnak bizonyos szeszélyes észlelések (kísértet), vagy egyes összefüggéstelenségek. Ilyen értelemben nem szabad figyelmen kívül hagyni a spontán lelki jelenségeket sem, mert azok is beépíthetők egyfajta pszichológiai rendszerbe.

A reprodukálhatóság hiányát pótlandó, a tények igazolása szempontjából a következő jelenségek lehetnek segítségünkre: az események sztereotip lefolyása (például: személyek formáját öltő kísértetek esetében); nem kívánt jelenségek kialakulása (például mint testi kísérőjelenségek a misztikusoknál); karizmatikus személyiségek fellépése a különböző vallásokban; csoda révén való gyógyítások; de ide tartozik a paranormális cselekvés meditatív gyakorlatok segítségével történő "megtanulása" is. Ha ehhez még hozzávesszük az (úgynevezett) természeti népek mágikus gyakorlatából származó gazdag megfigyelési anyagot -- sámánizmus, törzsi varázslók stb. --, akkor talán ráébredünk, hogy nem annyira a mozgást előidéző, telekinetikus (illetőleg parakinetikus) hatások a jelentősek, hanem inkább az a tény, hogy nem jelölhető ki egyértelműen a határ a "képzelet (mint szubjektív hallucináció) és a "jelenség" (mint objektív megnyilvánulás) között. Ha egy lelki tartalom vizuális formát ölt, akkor egyrészről "láthatóvá válik, anélkül, hogy fiziológiailag valami is történne, másrészről pedig a megformálás olyan szinten is végbemehet, hogy eredménye tárgyiasult formában önállósul."

A térben és időben zajló esemény

A paranormális jelenségek oksági összefüggések szerint értelmezett világrendünkbe való beépítése során meg kell adnunk azok helyét térben és időben. Csak itt mutatkozik meg igazán, hogy nem csak a parapszichológia, de már maga a pszichológia is fél lábbal a zárt anyagi rendszer határán kívül áll.

Ha például a telepátia a távolság nagyságától függetlenül megy végbe, azaz a távolság egyáltalán nem befolyásolja -- és úgy tűnik, ez a helyzet --, akkor nem merül fel az átvitel sebességének a kérdése sem. Anyagi rendszerek esetében ez lehetetlen volna, hiszen akkor egyfajta "abszolút egyidejűséggel" állnánk szemben. És ha a prekognicióra -- a később megtörténendő eseményekkel kapcsolatos paranormális tudásra -- az ember úgy tesz szert, mintha az érintett folyamatok már le is zajlottak volna, akkor itt olyan időtlenséget tapasztalunk, mely messze túllép azon, amit a fizika a relativitáselmélet keretében megalkotott tér--idő paradoxon példájával kínál. A paranormális jelenségek túllépnek a téren és az időn; de vajon nem ugyanerre a tényállásra figyelhetünk fel a psziché "normális jelenségeinek" esetében is? Rögtön érthetővé válik ennek alapján, hogy például M. Driesch az "Altagsrätsel des Seelenlebens" (A lelki élet hétköznapi rejtélyei) című művében (1938) a normális pszichológiai viselkedést a parapszichológia egyik speciális eseteként tárgyalja.

A tér és az idő összekapcsolódását ismerjük a Minkowski-világ modelljéből, de a paranormális és entelechiális[4] történések ebbe való beépítéséhez kiegészítő feltevésekre is szükség van. G. N. M. Tyrell (1972) vita tárgyává teszi Dunne "Experiment mit der Zeit" (Kísérlet az idővel, 1927) című művét, az utóbbi időben pedig B. Heim alkotott meg egy hatdimenziós modellt, melyben H. Conrad-Martius alapgondolatait öltözteti matematikai formába (1954), azét a filozófusnőét, aki feltárja a "természet önteremtési folyamatában" megfigyelhető entelechiális elemet, és aki arról, amit mi időnek nevezünk, ma még kellő súlyukban nem méltatott dolgokat mond. Ld. még G. Freinek (1969) az "eoni téridővel" kapcsolatos gondolatait.

Hogyan is kell tehát értenünk a tér és idő fölötti jelenlét fogalmát? Vajon csak módszertanilag lehetetlen a lelki megnyilvánulások koordinálása? Vagy pedig mint ahogy azt B. Bergson is véli (1911), józan merészséggel, alapjában meg kell változtatnunk a vonatkoztatási rendszerünket a belső világtérrel (Weltinnenraum; Rilke) kezdve, és csak azután lőhetjük az idő nyilát (A. Dobbs) a külvilágra? A "psziché közvetlen alapját alkotó, transzfizikális realitásról" lenne itt szó (C. G. Jung, idézi A. Jaffé 1960, 12. 1.) -- és ha igen, akkor hol a megoldás?
 

Napcsapdás lakóház Nyíregyháza Aóstón  MTI fotó, Oláh Tibor

C. G. Jung és Pauli (1952) annak a ténynek az alapján, hogy vannak olyan érzékelések, melyek úgy történnek, mintha nem létezne tér, illetve idő, bevezette a szinkronitás elvét, és nem-oksági összefüggéseket tételezett fel. Minthogy a "szinkronitás" szó csupán az időbeli egybeesésre utal, meg kellene neveznünk a térbeli egybeesés fogalmát is, amelyre a koincidencia szó volna alkalmas. Ezt a "szinkauzális" -- E. v. Eickstedt (1954) kifejezésével: "koordinált" -- létezést nevezzük "konstellációnak". Minden létezőre érvényes az ilyen összefüggés, de a test és a lélek egymást kiegészítő viszonyára különös mértékben (ez esetben "jelentőssé" válik).

A konstelláció fogalma egyúttal azt is világossá teszi, hogy a (szinkronisztikus) oksági összefüggések hiánya nem egyenértékű azzal, hogy az események, történések "oktalanok". Ellenkezőleg: ami nekünk osztályrészül jut, az sors; Goethével szólva: törvény, mely létünket meghatározza. A "Zen az íjászat művészetében" című könyv (Herrigel, 1954) arra tanít bennünket, hogyan keveredhet össze, hogyan cserélődhet föl egymással az ok és a hatás --ahogy például az íjazásnál a cél vonzza a nyilat.

Az ember mindezt feltárhatja, megmutathatja, talán "meg is értheti", de üres szócséplés minden magyarázat.

A világ mint esemény

Mint lélekkel rendelkező lények, egyszerre átéljük a külvilágot és saját belső világunkat is, és kérdéseket teszünk fel azokkal az eseményekkel kapcsolatban, melyek "belül" és "kívül" lejátszódnak. A valóság hagyományos értelmezése elsősorban a külvilágra támaszkodik, a paranormális jelenségek azonban ennél többet nyújtanak a számunkra. A "kozmikus dimenzió átélését" (Nickel, 1973. 371. 1.) a következőképpen foglaltam össze:

A redukcionistákkal szemben "kitartunk azon álláspontunk mellett, hogy a dolgok létezési módját nem az anyag teremti meg, hanem csupán közvetíti.

Az olyan módon végbemenő (előre meglévő struktúrák alapján lezajló) világmegvalósulás, melynek során egyes struktúrák kialakulását más struktúrák létrejötte követi, az anyagtalan jelenségeknek az anyagi jelenségekkel szembeni elsőbbségére utal. Ebben a tekintetben éppen a paranormális jelenségek igen tanulságosak: azért lehetséges előre látni bizonyos dolgokat, mert strukturálisan már 'adott' valami, mielőtt még létezne.

Valójában itt van az élő és az élettelen dolgok közös nevezője: mind az organizmus, mind pedig a "puszta" anyag egy anyagot megelőző mezőben végbemenő elkülönülésnek tekinthető; mindkettő kitöltik struktúráját, mindkettő egy olyan elsődleges szféra megnyilvánulása, melyet 'önmagában véve' ugyan nem ismerünk, melyre azonban megnyilvánulási módjaiból következtethetünk.

Ha ezt felismerjük, akkor már az anyagi rendszerek felbomlását sem tekinthetjük minden további nélkül 'a struktúra megsemmisülésének', hanem átalakulásként is értelmezhetjük: elképzelhető volna például, hogy a (földi összefüggések által meghatározott) történés, a 'halál' csupán egy struktúra anyagi megnyilvánulásának visszavételét jelenti.

Hogy ez 'ténylegesen' mit jelent, azt persze csak hasonlatszerűen tudjuk érzékeltetni. A 'premateriális bázisra' való utalás -- melyből az egymást kiegészítő megjelenési formák levezethetők -- csupán azt juttatja kifejezésre, hogy milyen irányban halad gondolatmenetünk! Számunkra, evilági lények számára ugyan úgy tűnik, mintha (akárcsak a kentauroknál) a szellem csupán intelligens járuléka volna az 'animális test brutális valóságának', a test és a szellem közti kölcsönviszonyt azonban -- egy anyagot megelőző alaplétet feltételezve -- inkább fordítva kellene magyaráznunk, azaz mint egy anyagi következményekkel járó anyagtalan szimbiózist.

Ezt a felfogást 'spiritualistának' nevezhetjük, mert értelme szerint nem a mindenható anyag tartja működésben a világot. Az anyag csupán eleget tesz a térbeli és időbeli megvalósulással kapcsolatos megbízatásának.

Tudjuk, hogy létezik a lélek, ez a belső világ, és keressük az okát. Tudjuk, hogy létezik a fizikusok és a csillagászok külső világa, és keressük annak határait. És most megismétlem a kiindulópontul választott kérdést: Tényleg olyan pontosan tudjuk, hogy mi van 'belül' és mi kívül"?

Ha a "kívülön" és a "belülön" túllépve keressük a világ valóság okát, akkor másként kell feltennünk a kérdéseket is. Eddig azt kérdeztük: Mi történik ezen a világon? Most már inkább azt kell megkérdeznünk: Hogyan történik meg ez a világ? (Nickel, 1976).

"Második valóság?"

A mélylélektan néhány képviselője a lélek mélyen fekvő rétegeit úgy értelmezi, mint önálló, objektív létezést, mely persze csak akkor tárul fel, ha az ember a számára megfelelő létben biztonságban érzi magát. B. Stächelin (1973) ennélfogva összekapcsolja egymással a "második valóságot" és az "ismeretlentől való félelmet". Az ilyesfajta elképzelés szokatlan a világgal kapcsolatos eddigi értelmezésekkel egybevetve. Az ok-okozati bizonyosság folytonos keresése elárulja, hogy a tudomány nem akar semmiféle kockázatot vállalni. Így éppen az kerüli el figyelmét, ami lényeges; a rendszeréből következő magyarázatnak nevezett leírás éppen hogy elzárja a megértés útját.

Különösen akkor jogos a kérdés, hogy mennyire szabad szigorúnak lennie a kritikának ahhoz, hogy ne szorítsa háttérbe a nyilvánvalóságokat, ha az ember egy világkép határai körül puhatolódzik. Ha létbizonytalanság alakul ki, és ha az ember félni kezd a nagy, rejtélyes Egész (Stähelin) irányában történő nem reflektált nyitástól, akkor kimerül a megismerése, és az ember nem használja ki abból adódó lehetőségeit. A létezéshez elengedhetetlen egy bizonyos áteresztőképesség, ha az ember nem akar egy helyben topogni.

Még a parapszichológiában is megvan ez az ismeretelméleti korlát. Természetesen óvakodni kell a sarlatánoktól és a megszállott rajongóktól. Aki azonban sohasem lesz képes rá, hogy előbb ugorjon és csak utána tájékozódjon, az örökre le fog ragadni az "első valóságnál".

Ez a magatartás persze nem érthető, mert a tudománykritikai kételkedés úgy tesz, mintha a nyugati filozófia révén nem lennénk metodikailag is tisztában avval, hogy milyen elvi álláspontot kell elfoglalnunk a transzcendenciával kapcsolatban. A létezés kérdéskörének anyagon túli összefüggések alapján történő megvilágítása (Nickel, 1963) ezért nem egyéb, mint a materializmus földcsuszamlása elől való hátrafelé menekülés. Aki tehát gátlásokat érez magában a tekintetben, hogy értelmét a közvetlen megértés próbájának kitegye, az vizsgálja meg, hogy gátlásai nem általános metafizikai jellegűek-e, és hogy a támadható paranormális jelenségekben nem csupán alibit keres-e magának.

Természetesen nem tudjuk, hogy milyen transzcendencia tárul elénk paranormális módon feltáruló horizonton. főképpen pedig azt nem tudjuk megítélni, hogy ily módon közelebb kerülünk-e az istenhivő értetemben vett túlvilághoz. "Asztrál", "éteri", "aura" -- ezek a szavak inkább egy intenzíven átélt evilági létre emlékeztetnek. Számos "szellem" bizonyosan kivetített, autonóm tudatalatti komplexus. A "mágikus realitás" felfedezése is ilyesminek tekinthető, de a "túlvilág peremének" keresése már valami más! Hová tűnnek el a számunkra egy ideig még jelenlévőnek tűnő halottak lelkének maradványai? Marad a már említett dilemma: minden átélt transzcendencia egybeolvad az "evilági" jelenségekkel.

A transzcendens elővételezés jellegével kapcsolatosan uralkodó bizonytalanság megvan a lételméletben is: Mi az egyes viszonya az egyetemeshez? Milyen létezési lehetősége van a potenciálisan létezőnek megvalósulása előtt? Mi marad, ha valami megváltozik? Ha a platoni eszméket mint elővételezett struktúrákat fogadjuk el, akkor például lehetségessé válik az arisztotelészi formai okságnak olyan létezőként való megértése, mely az anyagi rendszereknek mintegy sugalmazza megszerveződésük módját.

Wenzl mondja H. Driesch nézeteit ismertetve: "Igaz, hogy az a természet, melyben céloksági (teleologikus) folyamatok mennek végbe, olyan valóság volna, melynek törvényei eszmék megnyilvánulásai lennének, de miért kellene az ilyen természetnek érthetetlenebbnek lennie, mint az értelemtől mentes természetnek, melyben csak elementáris törvények eredői létezhetnek?" (Wenzl 1951, 99.1.)

A tapasztalaton való túlemelkedés mindig valóságra vonatkoztatható eszmékkel kapcsolatban megy végbe, azt azonban, amit mi "második valóságként" értelmezünk, távlatilag kell szemlélni, és nem tudjuk, hogy hány világ rejlik egymásban teleszkóp módjára. A tudomány határait meg nem haladó első valóság felől nézve minden más a második valósághoz tartozik, anélkül, hogy az egyes jelenségek helyét abban pontosan be tudnánk tájolni. A szenzitív embertípus minden bizonnyal kevésbé mélyre tekint, mint a misztikus, de ez utóbbi esetében is nyitott kérdés marad, hogy milyen mértékben képes kilépni magából és az ősök mélyére hatolni. 

Ugyanígy nyomtalanul eltűnik a csodának mint "a természeti törvények megsértésének" abszurditása. Ez a megfogalmazás egyébként is csak egy primitív materializmus szemszögéből jogosult. Mert hisz már Ágoston is tudta, hogy a csodák nem a természettel állnak ellentétben, hanem csupán azzal, amit a természetről tudunk. Ez annyit jelent, hogy a rendszerrel kapcsolatos törvényszerűségek helyébe esetenként átlényegítő megvalósulások kerülnek. Ez ugyanúgy áll a paranormális gyógyításra, mint egy földönkívüli lény megjelenésére.

Nem a csodát éri e tekintetben sérelem a maga vallásos jelentőségében, hanem pusztán arról a módról van szó, ahogyan egy rendkívüli dolog történik. Ez a rendkívüliség arra emlékeztet bennünket, hogy egyszerre két rendszerben létezünk, és hogy tulajdonképpen csodálatra méltó, hogy alkalmazkodó szellemiségünk alapján állva milyen kevéssé tudjuk figyelmen kívül hagyni a tér-idő materialitását: a csodatevő működésében a rendszer "manipulációjának" alapvető lehetőségeit fedezzük fel.

Minél szuverénebbül áll valaki szemben a valósággal, annál szabadabb transzfiguratív másik világba hatoló cselekedetei során. Természetesen szakadék tátong egy jógi munkával megszerzett képességei és Jézus hatalmának tökéletessége között. Közös vonásuk azonban a meditáció és az aszkézis, és ez arra figyelmeztet bennünket: minden ember törekedhet és törekednie is kell arra, hogy belső magatartása révén feltárja önmaga számára a "második valóságot".

A világszemléletnek anyagon túli koncepcióra van szüksége

Az eddigiekben a parafenomenális jelenségek világrendünkbe való beépítésének lehetőségeit, azaz "ortofenomenális" jelenségekként való besorolásuk lehetőségét vitattuk meg. Nyitva maradt azonban a kérdés, hogy meddig "tágítható" jelenlegi világképünk anélkül, hogy elemeire esne szét.

Sem a paranormális jelenségek, sem pedig a misztika nem vetik szét a világképet; inkább az válik velük kapcsolatban láthatóvá, hogy milyen mélyen rejlik a valósághoz tartozó jelenségekben egy másfajta dimenziójú valóság problémája. Teljes általánosságban szólva a "világ" struktúrákként nyilvánul meg. Ezek alapján érti meg az ember a jelenségeket, nem pedig egy másik réteg jelenségeire való visszavezetésük révén.

Természetesen azt is be kell ismernünk, hogy nem csak egy, hanem több világ is létezhet, melyek egymáshoz való viszonyát, együttes létezésük módját nem ismerjük. Mindegyiknek meg lehetne a maga rendszerre vonatkoztatott megvalósulása, és annak is lehetségesnek kellene lennie, hogy egyik a másikban tükröződjön (azzá átalakuljon). Különböző létezési formák jelennének meg" a szó legigazibb értelmében az adott világban.

Büchel (1965) számos változatban tárgyalta a létező valóság kérdését. A mikrofizikával kapcsolatos egyik gondolata megmutatja, hogyan is értsük a fentebb elmondottakat: az anyag hullámtermészetéről vitatkozva felfoghatjuk úgy is, hogy a mozgás során csupán a struktúrák cserélnek helyet: mikor egy részecske vándorol, akkor voltaképpen nem az anyagi szubsztancia mozog, hanem a struktúra halad tovább a nyugvó anyagon. "És minthogy egy makrofizikai test mozgása nem egyéb, mint elemi részecskéi összességének mozgása, azt az elgondolkoztató lést kénytelen föltenni az ember, hogy mi történik voltaképpen akkor, mikor énem a testemmel vándorol" (Büchel 1965, 449. 1.).

Nem képzelhetnénk el azt -- a kozmológiára alkalmazva --, hogy transzfiguratív módon, állandóan átlényegülve vándorlunk keresztül a világrendszereken, mindig más és más módon megjelenve?

Ha alapgondolatunk helytálló, akkor idő- és téralkotó földi anyagi mivoltunkat nem kellene olyan komolyan vennünk: nem azért öltünk benne testet, hogy abban is végezzük. Lelkünk, főképpen azonban a szellem révén egymást kiegészítő világokkal élünk együtt egyidejűleg, és létünk inkább strukturális, mintsem anyagi vonatkozásoktól függ.

Akinek mindez túl elvont, az legalább ismerje be A. Koestlerrel együtt (1972), hogy a parafenomenális jelenségek áttetszővé teszik számunkra a tömör falat: "A született hívő nem érzi át az intellektuális szorongást. Az ellenkező irányból megtértnek azonban -- és ebbe a kategóriába tartozom én is -- nehezebb a helyzete: ...az érzékszerveken túli észlelés olyan bosszúság, mint a fogfájás. Szívesen megszabadulnék tőle, de ha már egyszer megvan, tudomásul kell vennem" (Koestler 1972, 17. 1.)

Ehhez alapjában véve nincs mit hozzáfűzni. Schopenhauer műve, a "Die Welt als Wille und Vorstellung" (A világ mint akarat és képzet -- 1. kötet 1819, 2. kötet 1844) tartalmazza a megfelelő gondolatot, azt tudniillik, hogy "a világ azon jelenségeinek, melyeket Schopenhauer képzeteknek nevez, tér nélküli, időtlen, transzcendens akarat az alapja" (Bender 1973, 163. 1.). Megjegyzendő, hogy a mi értelmezésünkben ennek megfelelően az akarat szó a mozgásba hozott struktúrákkal azonos jelentésű.

Schopenhauer a paranormális jelenségekkel összefüggésben empirikus tapasztalaton alapuló metafizikáról beszél, és nekünk, ma élő embereknek ezt a tudományelméleti bizonytalanságok ismeretében azzal kell kiegészítenünk, hogy ebben az értelemben véve az ortofenomenális jelenségeknek már az értelmezése is "empirikus metafizika".

G. N. M. Tyrell 1927-ben a következőképpen jósolta meg a magába utat törő paradigmatikus változást (1. Kuhn 1962): "Kopernikusz egy új, a régi elképzelésekkel gyökeresen szakító... képet alkotott a kozmoszról. Hasonló helyzet rajzolódik ki ma előttünk. Most nem a Föld bolygó az, melynek központi helyzete kérdésessé válik. Hanem az anyagi világegyetem mint egész... Elveszti központi helyét, detronizáljak, és bizonyos mértékig provinciális jelentőségűvé válik" (Tyrell 1927).

Forrás

Psychologie der Kultur. Weinheim; Basel: Beltz, 1982. Bd. 2.

Jegyzetek 

1. A valósághoz tartozó jelenség
2. A valóságon kívüli jelenség
3. Megnyilvánulás, kísérő jelenség
4. Forma mint ok (Arisztotelész): formai okból történő

Irodalom

BENDER, H.: Verborgene Wirklichkeit. Olten: Walter 1973. 
BERGSON. H.: Evolution créatrice. Paris: Alcan 71911. 
BÜCHEL, W.: Philosophische Probleme der Physik. Freiburg: Herder 1965.
CONRAD-MARTIUS, H.: Die Zeit. München: Kösel 1954. Der Raum. München: 1958.
DRIESCH, H.: Alltagsrätsel des Seelenlebens. Stuttgart: Deutsche Verlagsanstalt 1938.
Schopenhauer Stellung zur Parapsychologie. In: Jb. Schopenhauer Ges. XXXHl. Frankfurt/M.: 1936, 15-99. 
DUNNE, J. W.: An experiment with time. London 1927. 
EICKSTEDT, E. v.: Atom und Psyche. Stuttgart: Enke 1954. 
FREI, G.: Probleme der Parapsychologie. Imago Mundi, Bd. II. Paderborn: Schöningh 1969, 21971
HEIM, B.: Der kosmische Erlebnisraum des Menschen. Imago Mundi, Bd. V. Innsbruck: Resch 1975.
HEISENBERG, W.: Wandlungen in den Grundlagen der Naturwissenschaft. Stuttgart: Hirzel 101973 Schritte über Grenzen. München: Piper 1971
HERRIGEL, E.: Zen in der Kunst des Bogenschiessens. München: Barth 41954.
HOLZ, H., SCHICKEL, J.: Vom Geist der Maturwissenschaft. Zürich: Rhein 1969.
JAFFÉ, A.: C. G. Jung und die Parapsychologie. Zeitschrift f. Parapsychoe und Grenzgebiete der Psychologie, 4, 1960, 8-23. 
JEAMS, J.: Physik und Philosophie. Zürich: Rascher 41944. 
JORDAN. P.: Komplementarität und Verdrangung. Hamburg: Strom 1947,21951
JUNG. C. G., PAULl, W.: Naturerklärung und Psyche. Zürich: Rascher 1952.
KOESTLER, A.: Die Wurzel des Zuballs. Bern; Scheerz 19722 
KUHN, T. S.: The structure of scientific revolutions. Chicago: Univ. Chicago Press 1962.
NICKEL, E.: Zugang zur Wirklichkeit. Fribourg: Univerlag 1963. Die Erfahrung der kosmischen Dimension. Imago Mundi, Bd. IV. Paderborn: Schöningh 1973.
Das Paranormale im Gesamtverständnis der Welt. Der deutsche Apotheker, 28, 1976, 535-546.
RUSSEL, B.: Mensch und Welt. Berlin: Drei Masken 1930.
SCHÄTZ, O (Hg.): Parapsychologie. Graz: Styria 1976.
SCHOPENHAUER, A.: Parapsychologische Schriften. Basel: Schwabe 1960
Die Welt als Wille und Vorstellung; Bd. 1: 1819, Bd. 2: 1844. Wiesbaden: Brockhaus 31972
STÄHELIN, B.: Urvertrauen und zweite Wirklichkeit. Zürich: Theol. Verlag 1973.
TYRRELL, G. N. M.: The personality of man. Middlesex: Penguin Books 1927.
WEINSACKER, C. F. v.: Die Einheit der Natur. München: Hauser 1971. 
WENZL, A.: Hans Driesch. Basel: Reinhardt 1951.

Rendkívül veszélyesek az emberi életre!!! Agresszív viselkedésükkel évente több ezer honfitársunk élete fonalát szakítják el. Anyagcseretermékeik alattomosan, szinte láthatatlanul gyilkolják embertársainkat. Ezen mérgektől több mint tízezer honfi száll a sírba évenként! 12-14 millió m2 sőt testesebb társaikkal együtt kb. 25 millió m2 helyet rabolnak el az élőktől, betoncsapásaik pedig ennek milliószorosát.