Vass Csaba

OLVASÓNAPLÓ A DUNÁRÓL

Andrásfalvy Bertalan: 
"A Duna mente népének ártéri gazdálkodása..." 
című könyve alapján

A Dunáról olvasgatok.

Claudio Magris szépre szánt könyve került a kezembe, címe: Duna. "A könyv -- írja a szerző --, nem, vagy legalábbis nem csak a folyóról, a folyó földrajzáról, vagy akár a történelméről szól. A Duna egy metafora: az összetett és ellentmondásosan rétegződő modern identitás, sőt mindenféle identitás metaforája..." Identitáson persze Magris az etnikai identitást érti, azt keresi, azt igyekszik megfejtem könyvében. Választása indokolt is, hiszen korunk egyik nagy ellentmondása a gettókba tömörülő csoportazonosságok állandósult viszálya. Vonz is Magris ajánlata, hogy belecsábuljak az etnikai identitás metaforájába, és végigjárjam vele az irodalmi és politikai azonosságok folyamatát.

Ám Magris megemlít könyve elején egy másfajta identitást is, amelyet azonban kifejtetlenül hagy. "A dallamos folyó -- idézi Hölderlint -- az istenek mélyről jövő, titokzatos szava, út, mely összekötötte Európát Ázsiával, Németországot Görögországgal, út, amelyen a mitikus időkben utazott a költészet és a szó, hogy a lét lényegét elvigye a német Napnyugatra."

Megvallom, megtelepedett bennem a vágy, hogy előbb ezt az önazonosságot szállító Dunát faggassam: hosszú folyása a lét milyen partjai között vitte vizét, a mitikus időktől tartó szolgálata során milyen létidentitásokat segített élethez, milyen mások pusztulását látta?

Keresgélek az emlékezetemben, vajon a Duna folyásába eső nációk szerzői írtak-e valami effélét, de nem lelek egyet sem. Mígnem feldereng egy régi-régi olvasmányom, majd húsz éve már, hogy kezemben volt, amely éppen erről szól. Andrásfalvy Bertalan írta. Kezembe veszem újra a könyvét. Furcsa, nehéz kötet, mintha előre jelezné, milyen súlyos témát feszeget a szerzője. Borítóján ez áll: "Tanulmányok Tolna Megye Történetéből VII. Szekszárd, 1976." A belső borítóján ezt olvasom: "Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig." Igen, ez a cím vonta magára annak idején is figyelmemet, a benne feszülő ellentét: ártéri gazdálkodás és ármentesítés.

Magris azt írja utazásáról, hogy az "Természetesen térbeli utazás is... De főleg az időben tesz utazást ez a könyv, az egyéni és... a történelmi időben." Andrásfalvy könyve is időutazás, csak éppen nem az egyéni, még csak nem is az etnikai időben. Az ő könyve léttörténeti utazás. Utazás az európai ember egy léttörténeti fordulópontjához, az ártéri gazdálkodás ármentesítésbe fordulásához, oda, ahol megjelenik a modern ember.

Most újraolvasom, újrautazom a léttörténeti utat, mit is mond az a néprajzi -- terjesztett homály által filozófiátlannak bélyegzett -- szempontú elemzés egy hajdan volt kultúráról, kultúránkról? Mit identitásunk legmélyebb alapzatáról?

AZ ÁRTÉR

Az ártér különös vidék, a víz vidéke. A víz erő. Mikor mértékénél van, azaz medrében: életet adó erő, maga az élet. Mértékét vesztve, mikor kiárad medréből: romboló, pusztító erő, maga a pusztulás. A víz így a mérték és a mértékvesztés, az élet és a pusztulás egysége. Mértékénél elfedi mértékvesztését, mértékvesztése eltakarja mértékletességét. Az árteret a víz alakítja. Az ártér nem víz, mert csak időszakosan borítja el a mértékét vesztett víz, az ár, de nem is szárazföld, mert időszakosan viszont elborítja. Ugyanakkor víz is, meg föld is. Víz és föld határhelyzete. A víz által alakított föld ezért maga is határhelyzet. Határhelyzete mértéknek és mértékvesztésnek, életerőnek és pusztító erőnek, létnek és nemlétnek.

A határhelyzet: állandó veszélyeztetettség. Benne folyton ott leselkedik a nemlét, a halál. Ugyanakkor állandó esély is: a léttel való közvetlen, mindennapi érintkezésnek az esélye. Az a hely, ahol a lét minduntalan feltárja és megvilágítja önmagát, ahol folyton készenlétben áll az elrejtettségből a felszínre emelkedni. De az a hely is, ahol a lét folyton ki van téve az elfedésnek, az elborításnak, ezért az elfedettség helye is.

Az ártér határhelyzet: a lét folytonos elfedettségének és folytonos felfedettségének határhelyzete. Mint ilyen, állandó döntést igényel: döntést a beavatkozásról, a választást a felfedés és az elfedés között.

Az ártér nemcsak a víz vidéke, hanem táj is. Az ember tája.

A vidékből az emberi beavatkozás alakít tájat -- aszerint, hogy mit értett meg önmagából, a vízből, kettejük egységéből: a természetből, a létből. Ezért nem mindegy, hogy milyen ember miféle beavatkozása alakítja a tájat: az imént jelzett természethez, az áradásban feltárulni képes léthez viszonyuló ember vagy pedig az árba, a létet befedő pusztító erőbe belerekedt ember, a halálhoz viszonyuló ember avatkozik-e bele a vidék sorsába. Az ártér mindig kettejük vetélkedésének következtében ölti fel alakját. Vetélkedőjük a két Európa versengése, a létét megértő, ezért az élethez viszonyuló, illetve a létet elvesztő, ezért a halálhoz viszonyuló Európák vetélkedője: melyik alakítja végül is az európai tájat.

A tájban, az ártéri tájban a lét minduntalan felfedi magát. Az ártér a létfelfedés tája, ahol az ár alatt rejtőzködő élet megnyitja és felszínre hozza magát; az ártér a fűzisz világa. 

A fűzisz a görög lét lényege.

A FOK

"A fok -- írja Andrástalvy -- igen nagy számban fordul elő területünkön... Leggyakrabban foknak nevezik az olyan alacsonyabb, hosszabb-rövidebb, szűkebb vagy szélesebb, völgyszerű mélyedést, csatornát, melyen időszakosan, áradás idején a nagyobb élővizekből, Dunából, a Sárvízből, a Bátából a holtágakba, tavakba, mélyedésekbe és az ártérre beömlik a víz, illetve amelyen keresztül apadáskor az árterületről távozik. A fokok vezetik tehát áradáskor az árterületre, és vezetik vissza apadáskor az árterületről a vizet a folyókba... A fok formálja át a természet önkényéből áradó és apadó, lényegében befolyásolhatatlan folyók tevékenységét emberi haszonvétel tárgyává."

Hogy mi is a fok léte szerint? -- nincsen rá megfelelő szavunk, ahogyan a fűziszre se, és egyetlen olyan fogalomra se, amely belőle fakad. A fok ugyanis nem eszköz egyszerűen, de nem is műalkotás, bár mindkettő ad hozzá magából. Az eszköz anyag, mégpedig célszerűen megformált anyag, amit valamire használnak. E valamire való használatában aztán ki is merül, nem utal tovább, nem tart kapcsolatot a léttel, csak a felhasználandóval. A fok természetesen anyag is, megformált anyag, de olyan, amely nem merül ki a felhasználandóban: az áradásban, hanem azon túlra is utal, az áradó vízben rejtekező életre. Ugyanakkor a fok, önmagában állva, önmagán belül sem merül ki, nem egyszerű tárgy, hanem a fok egy világot nyit meg, az ártéri életforma világát, a foknyitástól az árenda összeszedéséig. Amiért is a fok egy műalkotás vonásait is magán viseli. A fok így maga is határhelyzet: az eszköz és a műalkotás határán áll.

Az ártér: az a hely, ahol a lét az áradásban minduntalan elfedi, elborítja önmagát. A fok: az a megnevezetlen, az eszköz és mű határán álló létesítmény, amely megnyitja a természetet, az árteret magát: az áradásban ugyan a halál tolja magát előtérbe, a pusztító erő, azonban az ár is víz, így élet is. Az ár így ugyan elrejti, ám a fok felszínre hozza a beborító ár alatt rejtekező életet, a létet. A görögök úgy tudták: az aletheia, az igazság, a rejtőzködő felszínre emelkedése, az élet kiemelkedése az áradás pusztító ereje alól. Ezért a fok az igazság helye és az igazság megtörténése. A fok a megnyitott igazságban rendezkedik be, mégpedig úgy, hogy egybekapcsolja az ártéri világot és a létet: a fok a létteljes világ megnyitója.

Az árteret a fok azzá a tájjá alakítja, ahol a lét a mindennapokban közvetlenül kiviláglik. A fok az a határhelyzet, amelyben megtörténik a lét megvilágítása. Ezért a fok nyitottságban való berendezkedés, ahol a fok a létezőket úgy rendezi világgá, hogy azok a léthez kapcsolódnak, létteli világot hoz létre.

A PARASZTHALÁSZ

Andrásfalvy az ártéren fokokat nyitó embereket paraszthalászoknak nevezi. Ki ez a paraszthalász, mi vezeti cselekvését, és hogyan határozhatjuk meg cselekvését, ezek alapján hol helyezkedik el, mely szerkezetben és annak melyik helyén?

"Az európai műveltség őstörténetében -- idézi Gordon Childe-ot -- az újabb kőkor forradalmi változást hozott: az ember nemcsak a természet önkényes ajándékainak gyűjtögetéséből él, hanem sikerül úrrá lenni felette..." Igen ám, de ez nem vág egybe az ártérről és a fokról szerzett tapasztalataival. A fok ugyanis éppen azzal tűnik ki az eszközök közül, hogy nem uralkodik a természeten, hanem a természet részeként létezik. A természet részeként pedig segíti a fűziszben rejtekezőnek, az áradásban megbúvó életnek a felszínre emelkedését. Ezért Andrásfalvy mindjárt ki is javítja Childe-ot a maga szerény módján -- és vele az egyik Európát: "...sikerül úrrá lenni felette, vagy legalábbis sikerrel kezd vele együttműködni." És itt mutatja meg lényegét az ártéri ember: az együttműködésben.

Aki a természettel, a görög fűzisszel megfelelően akar bánni, annak tudnia kell valamit. Valamit, ami nélkül működése nem építés, hanem rombolás lesz. Tudnia kell, hogy a léthez hogyan kell kapcsolódni.

Mi az a tudás, amely a léthez kapcsol hozzá, amelyik a világunkat léttel teljessé teszi? A görögök, akik a lét lényegéről üzentek a németeknek a Dunával, ezt a tudást logosznak nevezték. A logosz, a szubjektum azonban nem emelkedik a lét, a természet fölé, hanem csak segíti, hogy a benne, az áradásban rejtőző élet felszínre jöhessen. Ezért a logosz az a tudás, amely a létezőt a léttel, az ártéri embert az áradásban rejtekező élettel összekapcsolja.

És melyik az a cselekvés, amelyik világot alkot? Ezt a görögök poézisznek nevezték. A poézisz kiemelt a létből, de -- mert megértette, hogy a természet fűzisz -- úgy emel ki, hogy egyben a létet meg is tartja. A lét lényegétől nem választ el, hanem azt magába felveszi.

A fok: létteljes világot nyit meg. Az a cselekvés pedig, amelyik létteljes világot nyit meg, egyszerre viseli magán a lét és a világ felszínre hozásának és megnyitásának a tudását: egyszerre logosz is és poézisz is. A logoszt és a poéziszt egyként magába foglaló tudást minden görög bölcselő atyja, Herakleitosz fronézisnek mondja.

Azt a tevékenységet, amelyet a fronézis irányít: lét-esítés-nek nevezzük. A létesítés olyan világ berendezése a fok által megnyitott fűziszben, amely létteljes világ, amely az árral nem csak mint pusztító erővel, hanem mint vízzel, mint élethozóval is számol. Ezért benne minden saját eszköz több az egyszerű eszköznél, mert ennek az életnek, s vele a létnek a felszínre hozatalát szolgálja. Ezért a létesítés nem rátörés a természetre, nem így hoz létre belőle újat, hanem együttműködés vele. A fokot és a fokkal az ártéri világot létesítő paraszthalász ezért: a fronitész.

A létesítő paraszt, a fronitész helye a világban van. De sajátos helyen: a két nyitottság, a világ megnyílása és a lét megnyílása találkozási pontján áll; a világ létviszonyaiban foglalja el a helyét. Amely helyről a szociológia mit sem tud, mert mit sem tud a létről. A paraszthalász helyét és így identitását csak a létviszonyok elemzése, az ontoszociális elemzés tudja megállapítani. A szociológiának azonban ehhez nincsen nyelve, nincsenek szavai, érvényes mondatai. A néprajz legalább meg tudja nevezni: paraszthalász. Identitását pedig, amely létidentitás, körül tudja írni: ő a lét-esitő.

A FOKGAZDÁLKODÁS

Az ártér határhelyzete a mindennapokat a léthez köti. Ezért az ártéren való gazdálkodás a léttel való gazdálkodás: szükségletgazdaság."

"Vizsgált vidékünk népe a Duna, kisebb mértékben a belé torkolló kisebb vizek... évenként különböző mértékű, de ismétlődő kis- és nagyvízáradás váltakozásának ritmusa szerint alakította ki sajátos haszonvételi életformáját. A XVII. századig nem kísérelte meg, hogy útját állja az árvíznek, vagy azt szűkebb területre korlátozza, hanem éppen ellenkezőleg, mind nagyobb és nagyobb területeket próbált bekapcsolni e természetes létezésbe... Az évenként felülről, főleg a Dunán érkező nagy víztömeget maguk alkotta... fokok, csatornák segítségével szétvezették a hatalmas ártér minden zugába, a halászó tavaknak alkalmas tavakba és mélyedésekbe, a kaszáló rétekre, a gyümölcsösök aljába és a legelőkre, majd apadás idején lehetővé tették -- azokon a csatornákon, fokokon keresztül, amelyeken jöttek -- a vizek visszakerülését a mederbe. Közben biztosították az ártérben élő emberek és állatok és más értékek kivonulását, illetve megmentését, különböző, erre a célra alkotott létesítményekkel, halmokkal, töltésekkel és szélvédő fák, fasorok ültetésével. E vízgazdálkodási mód a legkisebbre csökkentette annak valószínűségét, hogy nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson... A régi vízhaszonvétel a fokok segítségével történt, nevezhetjük azért fok-gazdálkodásnak is. A középkori ember ezt a vízhaszonvételt vette természetesnek."

Az idézetekből kiderül: az ártéri vízgazdálkodás nem korlátozódott a rövid időben esedékes halászatra. Teljes gazdaságot alkotott, amelyben mindent, ami az élethez szükséges volt, a hústól a gyümölcsig megtermelt az ártér népe. Gazdálkodása azonban, amelyet maga haszonvételnek nevezett, erősen elütött a manapság megszokottól. Különbsége nem is abban állt, hogy kifelé nem termelt, nem kereskedett, mert amikor kellett, azt is megtette. Nem is abban, hogy igénytelen volt vágyaiban, ahogyan megpróbálják rásütni. Inkább abban, amivel gazdálkodott. Ő ugyanis a léttel magával gazdálkodott. Amikor kalkulált, akkor a létfeltételek alakulásával kalkulált. Ismerte a többletet és a többlet felhalmozását, csak a többletet annak sokasodásában látta, amit ma teherbíró-képességnek nevezünk. A haszonvétel az eltartó képesség fenntartását, esetleg annak javítását jelentette, ami bőséget adott művelőinek: "Az ártérből élők az ártéri gazdálkodás viszonylagos szabadsága idején... tehetős és vagyonos jobbágyok voltak."

A haszonvétel és vele a fokgazdálkodás ezért ökogazdálkodás volt.

A FOKBÍRÓ 

A lét-esítő ember, aki a fok megnyitásával egyszerre helyezkedett el a fűziszben és nyitott fel világot, hozta létre az árteret. Az árteret, e lét-esített tájat meg is kellett őrizni. A lét-esítéshez hozzátartozik az őrzés is. Az őrzést a fokbíró irányította, akinek három alapvető feladata volt, s választásakor -- mert választották -- ezekben való jártasságát vették tekintetbe:

Elsőként is feladata volt, hogy tudja: az árral úgy kell bánni, hogy számára fokot kell nyitni, aztán, hogy meghatározza és ellenőrizze a fok megnyitásának helyét. Ma ezt úgy mondanánk, ő volt az ártéri létviszonyok megőrzésének felelőse, a fűzisz őrzője, aki tudja: nem fölibe kerekedni kell, mert az visszaüt, az elpusztít, hanem együttműködni kell vele. Ezért a fokbíró az eszközök és a lét összekapcsolásának a tudója volt, a lét megnyitásának ismerője. De ő volt egyben az ártéri világ őrzője is, az, aki a szubjektumokat a világban tartotta, aki megtartó tevékenysége következtében a szubjektumokat a léttel, az áradásban lévő élettel összekapcsolta. Legfőbb feladata éppen ezek összekapcsolásának, lét és világ összetartásának megoldása volt, akárcsak egykor a királyoknak, akiknek népük és a létük összekapcsolása volt a gondja és felelőssége.

Másodszor a fokbírónak kellett megoldania, hogy a világban az élet a lét előírásainak megfelelően történjék, hogy a mindennapok az igazságtörténés mindennapjai legyenek. "A régi rend szerint a rekeszeket és gátkapukat áradásnál ki kellett nyitni, hogy a halak akadálytalanul juthassanak minél távolabb ki az ártérbe, áradáskor nem foghatták ki egymás elől a halat." Vitás kérdésekben a fokbíró döntött a vitázó felek között. Volt is dolga elég, mert az ártér sem az idilli békesség világa volt, akadtak ott is elegen, akik nem bírták erkölccsel a határhelyzet követelményeit. Egy félkarú halász -- olvashatjuk Andrásfalvynál -- úgy veszítette el a fél karját, hogy bemászott egy idegen vejszbe, de "rajtakapták és fokossal vettek elégtételt rajta".

Végül harmadszor a fokbíró feladata volt a külvilággal, az uradalommal való kapcsolattartás. Ő tárgyalt a falu használati jogáról, bérleteiről, kötelezettségeiről, ő fizette meg a falu részéről az árendát a vizekért. Egyszóval ő őrizte az ártéri létteli világot a külső beavatkozásokkal szemben.

A fokbírónak számos segítője akadt, a fokmestertől, a tanyamesteren és a halászesküdteken keresztül, ők azonban csak a részfeladatokat látták el lét és létező kapcsolásában. Az önkormányzati egyensúly másik felét a paraszthalászok alkották, akik joga a választás volt és ezen keresztül az ártéri létviszonyok újratermelését irányítók ellenőrzése, a létkontroll, másként a szükségletkontroll gyakorlása. Az, amit mai eszünkkel szinte már felfogni is alig tudunk.

AZ ÁRTÉRI FALUKÖZÖSSÉG

A fok mint lét-esített mű megőrzése az embereket a fokban megtörténő igazsághoz -- az áradásban benne rejlő élet felszínre emelkedéséhez -- tartozóvá teszi, és így éppen ebben az igazságban alapozza meg az egymásért való létüket. Az őrzés intézménye az önkormányzat, amelyben mindenkinek megvan a feladata, amely őket az igazsághoz kapcsolja. Ezzel viszont egymásért való létük alapozódik meg, mégpedig a létteljes világban való egymásért létük. Ami azt jelenti, hogy az önkormányzatban működő ethosz egyfelől megengedi az egyének elkülönülését, de nem engedi meg se a többi egyén, se a közösség fölé emelkedését. A faluközösségben mindenki egyénileg keresi a boldogulását, ugyanakkor a közösség boldogulására is tekintettel kell lennie. Így van ez például kaszáláskor, mikor előbb a közöst kell lekaszálni, csak ezután jöhet az egyéni. Az egyéni kaszálására viszont összeállnak egymást segíteni a szomszédok, barátok, rokonok.

Az ökológia nyelvén ezt úgy is mondhatjuk, hogy az ártéri élőhelyen olyan közösségi élőhely alakul ki, amelyben egybeépül a természeti és az emberi élőhely, egymásnak a folytatásaiként létesülnek, amelyeket együtt ökoközösségnek is nevezhetünk. Ennek jellemző tevékenységi módja a lét-esítés. Az ökoközösség az a közösség, amely a füziszben él, amely létteli világot alkot és amely az eltartóképességhez méretezi életét. Ebben a közösségben haszonvétele révén a paraszt is ökológiailag meghatározottá, ökoparaszttá válik.

AZ ÁRTÉRI ÉLETFORMA

Az ártéri életforma természetes és ezért természetesen vidám életforma, amelyben a testnek is megvan a maga szerepe. Benne a test szabályozva van a világ által, vagyis a házasság által. Ugyanakkor él benne az ősi, a léthez magához viszonyuló testiség is, az, amit a lét tragikus mélysége, vagyis a halál irányít. A halál, az individuális halál leküzdhetetlen, azon minden próbálkozás kudarcot vall. Az egyéni halálba bele is nyugodott a görögség is, és minden kultúrnép. Nem úgy a nem halálába. Az egyén a maga haláláért a nem életben maradására való törekvéssel igyekezett elégtételt venni. Ezért tartott fenn magának ünnepet, amikor a testnek, a test utódban való megújulásának adott alkalmat a bacchanáliákban. Ezeken az ünnepeken a semminek, az elmúlásnak való individuális alávetettségéből emelkedik fel a közösség a létbe, a folytonosságba. Ezért ezek az ünnepek, ha olykor visszás helyzeteket szültek is -- nem házasfelek kerültek egy kazalba a házastársak nem kis bosszúságára, amiért persze rendszerint elégtételt is vettek --, nem a testiség romlottságát, hanem a szabadság és a szabadulás utáni vágyat formázták: a kimenekülés vágyát a lét tragikusságából, abból, hogy az egyénnek el kell pusztulnia.

És az ártéri életformának éppen a szabadság, a világ és a lét szabad találkozása a lényege. Nem az a szabadság, amely az önmagából kiindulást tartja szabadságnak. Akkor ugyanis a szubjektum nem beleépítené a létbe a világát, nem felszínre engedné emelkedni az ár pusztító erejében rejtőző életerőt, hanem uralkodni akarna az áradáson, mely elpusztítja az árteret.

Az ártéri életforma mégis a szabadság életformája, de a létszabadságé. Azé, amely a fokot lét-esíti, s vele a határhelyzetben a maga világát. Amely létteli világban a rejtőzködő élet szabadon jut felszínre, és erre a világ szabadon épül rá.

Amely folyamatnak nem kell megállnia, hiszen a lét kimeríthetetlen, a benne. rejtőzködő olyan mélységekből is felemelhető, amelyeket ma még nem is ismerünk, és arra a feltárulóra is épülhet rá világ, ha megtalálja a maga fok-létű helyét. Például úgy, hogy a teherbíró képesség újabb és újabb változatait lét-esíti az újabb és újabb fronitész. Amit megint csak az ökológia nyelvén úgy fogalmazhatunk: a létszabadság, az igazságtörténés elmélyülése az ökokommunális újratermelési egyensúly megújítását jelenti. Az ártéri életforma pedig maga a létszabadság, az ökokommunális újratermelési egyensúly világa. Most értünk el oda, hogy megnevezzük azt a tájat, melyet az ártéri életforma, az ártéri lét-esítő ember, a fronitész lét-esítő tevékenységével alakított az ártérből: az ártéri életforma tája: ökotáj. Az ökotáj határozza meg az ártéri embert létidentitásában. Amiért is a Duna mint metafora -- eddig -- a fűzisz és a logosz, a teremtő természet és az a szerint élő ember: a fronitész és az ökotáj metaforája.

A FORDULÓPONT

Sajátos, modern európai fejünkkel nehezen felfogható világba kalauzolt el bennünket Andrásfalvy Bertalan a Duna nyitotta úton. Olyan nem sejtett világba, amelyről az derült ki, hogy rokona a görögnek, a lét lényegét értő és megfogalmazó görög világnak. Bejártuk az ártér, a határhelyzet vidékét, amelyet a lét és a világ megnyitásának határmezsgyéjén lét-esített a paraszthalász: az élethez, s rajta keresztül a léthez viszonyuló ember, aki az árvíz vidékét okötájjá alakította.

Az ártér határhelyzetében azonban nem csak a léthez lehet viszonyulni, ott a nemléthez, a halálhoz viszonyuló élet is megjelenhet.

Az európai ember identitásában, éppen létidentitásában a fordulat akkor következik be, amikor elfelejti, hogy a fűzisz, az ő maga is, és hogy a fűziszben együtt lakozik élet és halál. Ezért elfeledkezik róla, hogy az áradás is víz, amelyben az élet is benne rejtekezik, s mert elfeledkezik, ezért benne csak a mértékét vesztett, pusztító erőt, a halált látja. És meg akarja mutatni, hogy ő is legény a gáton: az áradás pusztító erejével szembefordulván ő kicsikarni akarja az életet, így életét a halálhoz való viszonyulásában szervezi meg.

"A titán" -- írja Hamvas -- az a lény, akinek ereje isteni, de morálja nem az. Ezért nem ismeri a mértéket. És ezért a Nagy Renddel össze kell ütköznie és el kell buknia. Hiába van ereje, ha a mértéket átlépi... A titán vétke a kevélység. Azt hiszi, hogy a lét erő dolga... Azt hiszi, hogy a világ zsákmány, és erővel meg kell hódítani... A mérték nélkül maradt erő démonikussá válik és az ellen fordul, aki felhalmozta. S az emberen éppen az áll bosszút, amiről azt hitte, hogy győzelemhez segíti. Az erőbe bukik bele... az erő válik benne gyengeséggé... mert van valami, amit nem tud, s amire nem elég erős. Ez a valami az alázat." Az európai identitásban a fordulat akkor következik be, amikor a fronitészt felváltja a titán, amikor az ártéri embert kiszorítja a gátépítő ember.

A GÁT

Az ártér tanítása, hogy a természet: fűzisz és logosz egysége. A természetet ezért csak a logosszal megbékélők érthetik meg, akik tudják, hogy a természet csak azt fogadja el, aki a benne rejtőző felszínre hozására vállalkozik.

A titán nem érti a természetet. Azt hiszi, hogy azt erővel kell meghódítani. Tudása ezért a hódító erő tudása, a démonikus tudás: a kratosz.

A kratosz sem érti a természetet. Gondolatban lehasítja róla togoszt, és ezért azt hiszi róla, hogy az a valóságban is csak natura. Hogy a natura a logosz nélküli fűzisz: objektum. Amin aztán a titán uralkodni akar.

A füzisz türelmes. Jó ideig elszívleli kratosz erőszakoskodását, azt, hogy objektumként uralni akarja. Azt, hogy naturának tekinti. De nem fogadja el; összegyűjti a kratoszt, a démonikus erőt, és visszafordítja a titánra. Aki ebbe bukik bele. Kratosz ezért, bár hiszi és hirdeti, nem teremtő, hanem önmagára veszélyes erő. A füziszt megértő Efezosszal szemben a természeten való uralkodást parancsoló Ószövetséggel szövetkező Róma és a modern fausti ember ereje.

Kratosz tette: a lét lehasítása a természetről: az eredendő erőszak. Az eredendő erőszak a fűziszből naturát képzel. A natura a kratoszra hallgató nyugati ember eredendő tévedése, a létvesztés.

Az árvíz a titán számára nem füzisz, hanem natura, uralni való természet. Ezért pusztító erejével szemben egy másik erőt, egy ellenerőt állít, a kratoszt. Mert azt hiszi, az árvíz erejével szembe egy nagyobb erőt kell szegezni, a nagyobb árvízzel szembe pedig még nagyobb ellenerőt: gátat kell emelni.

De mi is a gát? -- megint csak léte szerint. A gát először is megformált, használatra szánt anyag. Olyan, mint akármely más eszköz. De nem egyszerűen eszköz. Ha nem az, akkor mi még?

Az ár azzal pusztít, hogy beborít. Az ártéri ember ezt a beborítást a fokkal nyitja meg, és ezzel felszínre segíti a vízben rejlő életet. A megnyitással világot létesít. Ezért a fok: eszköz feletti szerszám. A kratosz számára azonban a füzisz nem létezik, csupán a natura, ezért nem létezik az árvízben rejtekező élet sem. Így ő nem megnyit a fokkal, hanem körülhatárol a gáttal. A körülhatárolás egyfelől berekesztés. A gát berekeszt a naturába. Másfelől kirekesztés: az ár, a pusztulás kirekesztése a gát által körülhatárolt tájról. A gát, mivel körülhatárolás, nem létesít világot. Azaz nem mű.

De ha a gát nem mű, ha nem több, mint eszköz, akkor mi? A fok: a semmivel fenyegető árvíz megnyitása a lét számára. A gát: a semmivel fenyegető ár megsemmisítése. Nem a léthez viszonyuló lét-esítő erő, hanem a halálhoz viszonyuló ellenerő, kratosz. Amely ellenerőt használva a titán megharcol az ár pusztító erejével. Ezért a gát nem eszköz, nem eszköz feletti szerszám, nem mű, hanem eszköz alatti szerszám, kratosz szerszáma: fegyver- amely a natura legyőzésére szolgál.

A GÁTEPÍTŐ

Ki az az ember, aki az ártéren gátat emel, mi vezeti cselekvését, hol, mely szerkezet melyik helyén találja meg identitásának alapjait? A gátépítő a titán -- de ki a titán valójában? Az ártéri ember tudta, hogy ő maga is a természet, a fűzisz. A kratosz azonban erről a fűziszról lehasította a logoszt, és naturává rontotta. De a kratosz, a démonikus erő nem állt meg itt, hanem tovább pusztított: most a logoszról hasította le a fűziszt. A fűzisz nélküli logosz ezzel szubjektummá vált, az objektumnak hitt natura antagonistájává. A gátépítő ember ezért a szubjektum. De ez a szubjektum nem a közösségében is egyéniség paraszthalász, mert a paraszthalász nem emelkedik ki a fűziszből, nem nő rá arra, a szubjektum viszont a natura fölé, a natura urának képzeli magát. Jól értsük meg: a naturával mint objektummal szembenálló szubjektum nem az általunk tisztelt egyéniség, hanem a kratosz másik tévedése, eredendő erőszakjának a másik fele, a lététől elválasztott ember, a létvesztett ember. Kratosz embere, a mértékét veszített, az eredendő erőszakot elkövető ember.

Mi vezeti ennek a szubjektumnak a cselekvését, mi az a képesség, amelynek birtokában titánnak képzeli magát?

Mikor a kratosz lehasítja a logoszról a fűziszt, akkor nemcsak a szubjektumot szakítja ki a létből, hanem a teremtő értelmet is. Azt az értelmet, amely a léthez kapcsol, amely tudja, hogyan kell a léthez kapcsolódni. A létvesztett szubjektumban azonban már csak nem is dereng a létviszony teremtő ereje, ő már nem is emlékszik a fronéziszre. Helyette azt keresi, hogyan gondolhatná el úgy a naturát, hogy azon minél szorosabban uralkodhasson. Az a logosz, amely elfeledte a létet, és ezért megelégszik a naturával, vagy az önmagával való találkozással: a ráció. A ráció a létfeledett logosz: kratosz, az önveszélyes erőszak esze.

A szubjektum, hogy uralkodhasson a naturán, olyan rációt keres, amely minél pontosabban felel meg a naturának. A naturának való megfelelés azonban nem az igazság felszínre hozatala, hanem csak a megfelelés eltalálása. Az erőszak esze ezért sosem érhet el az igazságig, megreked a helyességnél.

A ráció sokféle alakban megjelenhet. Azt az észt, amely a naturán uralkodó ész alakját ölti fel, a görögök mechanikének nevezték. A mechaniké mindenekelőtt tudás. Olyan tudás, amelyet legtöbbször becsmérlő értelemben használtak: fortélyosnak, cselesnek értették. Fortélya abban állt, hogy meg tudta oldani az anyag olyan megformálását,

amely a naturára ráerőszakolta a szubjektumot. Nem a létben rejlőt hozta a felszínre, mint a fronézisz, hanem erőszakosan betört a létbe, elragadta onnan a naturát, hogy uralma alá hajtsa. A mechaniké a gátépítő fortélyos ész, a fegyverkészítés tudása. A fegyverkészítő tudás által vezetett cselekvést igy mechanikének nevezhetjük, az ily módon cselekvő szubjektum neve pedig a mechanikosz. A mechanikosz a léttől elválasztva, a létfeledett, eredendő erőszak fortélyos eszével kényszeríti rá magát a naturára. Helyét, identitását meghatározó helyét a szociológia már meg tudja mondani: ő a társadalmi viszonyok, kratosz társadalomszervezetének lakója. Csak azt nem tudja megmondani a szociológia, hogy mi a léthelyzete a kratosz társadalomszervezetének, a politszociális szerveződésnek.

GÁTALJA

A vidék az emberi beavatkozás következtében alakult tájjá. Az ártérbe előbb a fronitész avatkozott be, s beavatkozása következtében az ártér ökotájjá alakult.

A fronitész után az eredendő erőszak embere, a mechanikosz avatkozott az ártéri vidék sorsába. A mechanikosz nem fokot létesített, nem világot nyitott meg, hanem gátat emelt, a gáttal pedig körülhatárolt. A körülhatárolás birodalmat alakít ki, kratosz birodalmát. Annak az erőszaknak a birodalmát, amely nem közvetlenül emberen uralkodik, hanem a léten. Ezen keresztül viszont sokkal hathatósabban. mint azt a korábbi uralkodók elképzelni merték volna. Ez a hatalom sokkal eredendőbb és alapvetőbb, mint az államok és a pártok hatalma, mert azoknak is alkalmazkodniuk kell hozzá. Ez kratosz, a létbe betörő és azt széthasogató, átépítő hatalom birodalma.

Nem részletezzük az eddigieken felül, hogy kratosz birodalmában hogyan élnek, milyen is a gátalji életforma? Legfeljebb azt említjük meg, hogy a gátat is meg kell őrizni, nem csak a fokot. És itt is, gátalján is kialakul a gát őrzőinek a szervezete. Amiből persze elsőként száműzik a fokbírót, az igazság megtörténésének szervezőjét és ellenőrét. Minthogy a gátalji birodalomban az igazság helyén a helyesség áll, ezért nem is az egymásért való lét közösségébe kapcsolódnak az ott élők, hanem az uralom szervezetét alakítják ki, a kratosz politszociális szervezetét.

A gátalja az ár kirekesztésének a tája is, ezzel a pusztulás elkerülésébe vetett bizalom elkerülésének a tája is. Amiért is megszűnik a gátalja határhelyzet lenni, belőle a nemlét is kirekesztetik, s vele a mindennapok közvetlen érintkezése a léttel. Ez viszont azzal jár, hogy feledésbe merül az eltartóképesség szerinti gazdálkodás, és helyét a korlátlannak képzelt növekedés foglalja el.

Végül a gátalján emelt birodalom nem engedheti meg magának, hogy az ott élők maguk rendelkezzenek önmagukkal, még testükkel sem. Ezen a vidéken még a testet is kratosz szolgálójává, politikai manipulációk tárgyává teszik. E manipulációkban már nem a tét tragikus mélységétől, az egyéni haláltói megmentő utódokban való folytatódás ünnepe a testi viszony, hanem a politikai szándékok kiszolgálója: politikai áru.

A gátalji birodalom életformája így legapróbb és legintimebb részleteiben is az ökotáj felszámolása, kratosz hatalmának hirdetője: az ökocídium. Amiért is ez a Duna a mechanikosz és kratosz, vagyis az ökocidium metaforája.

EPILÓGUS

Andrásfalvy Bertalan léttörténeti utazása a Dunán itt véget ért. Kétségtelen, hogy az ő utazása érdekesebb Magrisénál. Már csak azért is, mert az európai létidentitás alapzatának olyan fordulópontját hozta megértésközelbe, amely jócskán közrejátszik az etnikai identitások mai háborúskodásában is. Erdekesebb és ezért lehangolóbb is, mint Magrisnak az etnikai identitásról festett képe. Lehangolóbb, mert a fronitész vereségét mutatja be a mechanikosszal szemben, az ökotáj vereségét és ökocídiummá romlását, és mert a lét vereségét festi meg a titáni erőkkel harcoló kratosszal szemben. Miközben, éppen az ökocídium, de a fegyverkezés következtében is, mára nemcsak a parányi vidékek, hanem a Föld került határhelyzetbe, a Föld maga vált ártérré. Ahol a lét és a nemlét kérdése már mindenki napi kérdésévé vált, és ahol a lét újra bekéredzkedik mindennapjamkba.

Kérdés, hogy ebből az ártéri vidékből ki csinál majd és milyen tájat? Vajon lesznek-e új, haladottabb fronitészek, akik új fokokat lét-esítenek, vagy kratosz emberei, a mechanikoszok emelnek majd újabb és újabb gátakat, mígnem önmagukat is kirekesztik a létből?

Hogy a világban hogyan alakul ez a mai létkérdés, sokban azon is múlik, hogy ki-ki hogyan viszi dűlőre saját országában a tájrendezés kérdését, hogy vannak-e új fronitészek. Vagy csak kratosz emberei vesznek részt a tájformálás nyilvános cselekvésében.

Magris két csoportot említ: a hainburgiakat, akik részben a mi környezetvédőink is, és az autóstoppos nemzedéket. Aggályainkat egyik se oszlatja el.

A hainburgiak tisztességes emberek, becsülni való szándékkal, azonban, ha Magris elbeszélése pontos, nem értették meg igazán a mai lehetőségeket: "nem véletlen, hogy a Dunát épp most fenyegeti a Bécs és Hainburg közé tervezett óriási vizi erőmű, amely -- s a Zöldek ezért tiltakoznak -tönkre tenné a Duna árterületének ökológiai egyensúlyát; a folyó menti termékeny földeket tropikusan gazdag flórájukkal és faunájukkal, az egész vegetációval együtt." Mulaszthatatlan kényszer volt ennek a gátnak is a megakadályozása. Azonban nem csak a fauna és a flóra, nem csak az ökológiai egyensúly a fontos az ártéren, hanem az ártéri életforma: az ökokommunális újratermelési egyensúly megteremtésének a lehetősége. A hainburgiakkal kapcsolatban azonban Magris erről az identitásalakzatról nem tesz említést.

A későkádári kor politikai vidékein létrejött identitások közül még egyet emlit hangsúlyosan: "amolyan autóstoppos novellahős, annak a belső politikai enyhülés és liberális jólét közepette felnőtt magyar írónemzedéknek jellegzetes figurája, mely a magyar társadalom fejlődését feszülten figyelve úgy érezte, hogy túl lassú és óvatos ez a fejlődés, és ezért tehetetlenség és üresség érzése hatalmasodott el rajta. Magát a létet is merő lődörgésnek és esetlegességnek... céltalan őgyelgésnek látta."

Ha csak ők, a hainburgiak és a lődörgők lettek volna, lehangoltságunk nem változhatna. A lődörgők mellett ott volt azonban a magát nomád nemzedéknek nevezők csoportja is. Az a csoport, amely nem a még üresebb politikai tájakra vágyódott, és nem korai érkezése miatt vált lődörgőből hőbörgővé, mint autóstoppos barátaink, hanem az ökotájra szeretett volna eltalálni. Persze nem a hajdan volt ártéri világba, nem a mából látszó csököttségbe, ahogyan ezt mondják, hanem a mának megfelelően felépitett, lét-esített ökotájra. Akkor ez nekik sem adatott meg. Létezésük legfeljebb morzsányit enyhítheti csak lehangoltságunkat, hiszen esélyük sem volt arra, hogy beleszóljanak a mai ártér tájjá alakításába.

A kézirat leadása előtti napokban azonban hírt kaptam: Andrásfalvy Bertalan könyvének tanulságai alapján a Bajai Vízépítő Főiskola polgárai, budapesti szakemberek segítségével, elhatározták a fokok újranyitását a Baja környéki Dunatájon. Vajha lenne figyelmük arra is, hogy a fokgazdaság nem csak az ökológiai egyensúly megteremtése és a -- ma egyáltalán nem elhanyagolható -- megélhetés szempontjából lehet érdekes. Bárcsak képesek lennének -ismétlem -- a mának megfelelő ökoközösséget lét-esíteni az ökotájon, és létrehozni a kettőt egybekapcsoló újratermelési egyensúlyt: az ökokommunális egyensúlyt. Segítség illetné őket mindenkitől, aki csak teheti.

A bajaiak fellépése kiteljesíti Andrásfalvy metaforáját a létidentitások Dunájáról. Bekapcsolódásuk után a Duna már nem csupán a fronitészt felváltó mechanikosz, nem a győztes kratosz metaforája. Elhatározásuk kiegyensúlyozta ezt a metaforát, és az egymással viaskodó mechanikosz és fronitész, s az ökocídium, a politikai táj és az ökotáj versengésének a metaforájává emelte. Köszönet érte Andrásfalvynak és a bajai vízépítész fiataloknak.

Most, a napló végén forduljunk újra Hamvashoz: "A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok, a szegénység, a munka, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik... s ezzel a tudatlanság óceánjába merül. Így válik csőcselékké, züllik és oszlik fel..."

A ma hőbörgő egykori lődörgők a léttel szemben primitíveknek bizonyultak, eldobták maguktól a gondolkozás képességét. Ha rajtuk múlik, a mai, mindent beborító áradások vidéke gátaktól lesz járhatatlan, és megmarad -- amíg megmarad -- politikai tájnak. A nomád nemzedék utódai, a bajai diákok talán segítenek megmenteni a Dunát és a Duna mente népét, az országot és népet fenyegető legnagyobb veszélytől. Akkor talán a Földből minket illető részen az ár vidéke ökotájjá alakul.