A Gaia című ökológiai filmújság decemberi száma Hanák Ludovit víz alatti filmes és Csukás László búvárfotós munkásságába engedett bepillantást.

Hanák Ludovit festőművész Pozsonyban él, de az év nagy részét bodaki nyaralójában tölti. Innen indul búvárútjaira a csallóközi Dunaágakba immár huszonöt esztendeje. Nemcsak búvárkodik azonban: Hanák Ludovit Európa egyik legjobb víz alatti filmese, sok nemzetközi fesztivál díjazottja. Ő a csallóközi Duna-ágak egyik legkitűnőbb ismerője. Annak a területnek, ahol még valószínűtlenül gazdag a víz alatti élet, ahol még kristálytiszta a folyó. S ez a terület most eltűnőben van, haláltusáját vívja. 

-- A víz csodálata, a víz látványa és az ebből származó élmények egész eddigi életemben elkísértek. Hétéves koromtól kezdve a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött éveken át egészen mostanáig. Úgy hiszem, a vízi élet tanulmányozását és szeretetét apám ültette el bennem. Apám lelkes halász, ha úgy tetszik, természetbarát volt. És én olyan kapcsolatba kerültem a vízzel, hogy a búvárkodás, a víz alatti filmezés -- hivatásom, a képzőművészet mellett -- szenvedélyes szerelmemmé vált.

-- Vízhez vezető utam hosszú volt, és úgy indult, akár a többi kisgyereké. Apám és nagybátyám vitt le először a folyóhoz. Tanulmányaimat Pozsonyban, az Iparművészeti Középiskolában végeztem. Fiatal voltam, barátaim, barátnőim nem foglalkoztak búvárkodással. Ám ahogy elkezdtem a főiskolára járni, úgy tágult, úgy nyílt ki előttem a világ. Kezdetben persze csak a kelet-európai... Jugoszláviába később jutottam el, de ezt az utazást sohasem felejtem el: az Adriában merültem le először a víz felszíne alá, ott bűvölt el először ez a csodálatos világ. 1964-et irtunk ekkor. A főiskola elvégzése után, a hetvenes években a festészetnek szenteltem időmet, de a tenger bűvöletétől nem szabadulhattam. Később, ha csak tehettem, ki-kiutaztam Jugoszláviába. Hála szívós protekció-szerzési próbálkozásaimnak, ez évente háromszor is sikerült.

-- Az elmúlt két évtizedben nagyon sok tengerben és óceánban búvárkodtam, mégis ez a csallóközi dunai táj áll a legközelebb a szívemhez. Azt hiszem, az itteni vizekbe merültem és merülök a legszívesebben. Ez a vidék már akkor "megfogott", amikor még csak a felszínen, az erdőkben és a holtágak mentén kóboroltam. Nem is sejtettem akkor, milyen csodák, milyen fantasztikus élmények várnak rám a víz alatt.

-- Barátaimmal rengeteg időt töltöttünk búvárkodással, szinte minden pénzemet erre költöttem. Minél többet voltam "odalent", annál határozottabban éreztem, hogy másoknak is látni kellene ezt a varázslatos világot. Valami kézzelfogható bizonyítékra volt szükségem. Elkezdtem hát fényképezni és filmezni, s ez valami olyan többletet, olyan gazdagságot adott, amelyből a festészetbe is sikerült átmentenem valamit. Eleinte még szuper 8-as felvevővel filmeztem, aztán áttértem a 16 mm-es kamerára. De hát ez érthető is: monumentális festészetet tanultam, a víz alatt is "nagy képeket" szerettem volna készíteni.

-- Milyen érdekes és különös az élet! Éppen Afrikában, a Vörös-tenger északi részén jártam egy expedícióval, amikor megtudtam: Antibes-ban, a víz alatti filmek nagy nemzetközi fesztiválján Ezüst Pálmát nyertem. És tudja melyik filmemmel?! Azzal, amelyik a csallóközi Duna-ágak már eltűnőben lévő vízi világát mutatja be.

-- Ezt a San Sebastianban is díjazott filmet még 1985-1988 között forgattam. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a Duna és mellékágainak fantasztikus ökoszisztémái, a csodálatos biotópok a vízierőmű építésének hatására lassanként végérvényesen eltűnnek a szemünk elől, s e táj olyanná válik, mint most, a téli hónapokban, amikor a víz szintje jelentősen csökken. Ez a félelmem vezetett Az eltűnőben lévő vízi világ elkészítéséhez.

-- Filmjeim az egyszerű emberekhez szólnak, őket szeretném velük megérinteni. Olyanok, akár a felkiáltójelek, amelyek figyelmeztetnek, milyen gyönyörűségekkel vagyunk körülvéve, mit is jelent az ember számára az édesvíz. És természetesen arra is felhívják a figyelmet, hogy mennyi mindent elveszíthetünk e táj, e csodálatos vízi világ eltűnésével. A természetben szinte napról napra megváltozik valami. Amikor visszatérek egy adott vidékre, már nem olyan, mint korábban volt. Félve jövök ide, a Duna árterületén lévő bodaki házamba. Mindig felfedezek valami újabb negatívumot, valami újabb rosszat. Itt egy gyönyörű fát vágtak ki, amott egy új szemétdomb éktelenkedik. És minden nem írható a bősi vízlépcső számlájára. Sajnos, ami itt történik, ugyanaz történik szerte a világban. Csak éppen sokkalta nagyobb méretekben.

-- Nagyon szeretném, hogyha filmjeim által az emberek megtanulnák tisztelni, becsülni az őket körülvevő természetet, és nem szennyeznék környezetüket, nem követnének el ökológiai bűntetteket. Egyre nehezebben tudom túltenni magam a környezeti problémákon, melyekbe lépten-nyomon belebotlok. Újabban azzal próbálom vigasztalni magam, hogy bár azok a csallóközi vizek, amelyekben oly sokat búvárkodtam, megváltoznak, de legalább itt maradnak, és tovább csodálhatom "őket", megmutathatom másoknak is szépségüket.

-- Annak is örülök, hogy a Szlovák Televízió felkérésére filmsorozatot készíthetek saját elgondolásom és forgatókönyvem alapján erről a vízrendszerről. A négy, egyenként huszonöt perces részből álló sorozat archív felvételek segítségével mutatja be, hogyan is nézett ki egykoron a csallóközi Duna-ágak világa. Sietnem kell e munka befejezésével, ugyanis nagy út előtt állok. Világ körüli útra indulok egy vitorlás hajóval. Természetesen búvár-operatőrként veszek majd részt az expedíción.

-- Ami pedig a festészetet illeti: mindig is abból fedeztem meglehetősen költséges szenvedélyem kiadásait. Festettem néhány képet, eladtam, és irány a búvárkodás. Most stagnál a képzőművészet, nagyon nehéz a sorom. De kötődésem a folyóhoz, a víz alatti világhoz olyan erős, hogy egészen biztosan merülök tovább. Történjen bármi.

*

-- Hanák Ludovitot a legjobb víz alatti filmesnek tartom, már ami az édesvizet illeti, de azért a tengerben is képes olyat produkálni, amit más nem -- mondja a barát és munkatárs, Csukás László, a búvárinstruktorok világszövetségének (DIWA) elnökségi tagja, a szlovákiai szövetség elnöke, ismert víz alatti fotós. -- Lényegében teljesen egyedül dolgozik, csak a labormunkában segítenek neki. Megszállott ember. Olyan, mint én. Ez valahonnét a lelkéből fakad az embernek.

-- A földi "pályafutását" mindenki búvárként kezdi. Köztudomású, hogy a magzatvízben az emberke hónapokon át úszkál, s amikor megszületik, még pár hétig rendelkezik a víz alatt úszás adottságával anélkül, hogy megfulladna. Később aztán elveszti ezt az adottságát, és beilleszkedik abba az életbe, amit szülei és környezete alakítanak ki számára. Mindenkiben megvan az a vágy, hogy megnézze, mi is történik a vizek felszíne alatt, csak éppen nincs a tudatában ennek. Én harmincéves elmúltam már, amikor először a víz alá merészkedtem. Azóta intenzíven búvárkodom és fotózom.

-- Az embert valóban a szülők és a környezete formálja, alakítgatja egy megadott és elfogadott sablon szerint. Ám ha egy felnőtt ember elkezd búvárkodni, elkezd "élni" és tanulni a víz alatt, akkor nagyon fontos, hogy betartsa a túléléshez szükséges szabályokat. Azokat a szabályokat, amelyekről a felszíni élete során már régen megfeledkezett. Ott elnyomták benne a túlélés ösztönét, hiszen mindent kézhez kapott, nem kellett állandóan azon gondolkodnia, hogyan is cselekedjen. Bármi rosszat is tett környezetének, abból személy szerint nem lett semmi baja.

-- A víz alatt egészen más a helyzet. Amikor valaki otthonosan kezd mozogni ebben a számára korábban szokatlan közegben, egészen másképp, felnőttként kezdi értékelni az életet. Egyszer csak rádöbben arra, hogy képes kapcsolatot

teremteni az élőlényekkel, az addig megközelíthetetlennek hitt halakkal. Fokozatosan kialakul benne egy új világnézet, egy új hozzáállás az élethez. És ez nagyon fontos dolog.

-- A búvár a víz alatt átgondolja minden cselekedetét. Rájön arra, hogy a felszínen mennyi hibát is követnek el embertársai (mennyi hibát követett el ő maga), és szép lassan átalakul, átértékeli "előző" életét. Mert nem mindegy számomra, hogyan élek, ártok-e vagy inkább használok környezetemnek. Megismertem ezt a különös, semmihez sem hasonlítható érzést, s azóta nekem a víz a mindenem. Mondogatja is a feleségem: "Laci, te most nagyon ideges vagy, menj el búvárkodni". Valóban elmegyek búvárkodni, és utána megnyugszom. Nem véletlenül nevezik ezt a világot a csend világának. Itt valóban csend van, és nem kell félni az emberek rosszindulatától. Csak a játékszabályokat kell betartani.