...A földet természetes állapotában csermelyek, patakok szabdalják. Miért ne lehetne ezt a természetes állapotot a városokban is meghagyni?

A vízből származunk, testünk nagy része víz, lélektanunkban a víz alapvető szerepet játszik. Igényeljük környezetünkben a víz jelenlétét, ennek azonban feltétele, hogy a vizet minden formájában megbecsüljük.

A természetes vízforrások még a vízben gazdag mérsékelt égöv alatt is kiszáradnak, eltűnnek vagy lefedik, eltakarják őket. Az esővíz föld alatti csatornákban folyik el, a víztárolókat lefedik, elkerítik, az uszodákat klórral telítik és körülkerítik, a tavacskák annyira szennyezettek, hogy az emberek még a közelükbe sem merészkednek.

Különösen ritka érték a víz a sűrűn lakott vidékeken. Nem tudjuk mindennapjaink részévé tenni a víz élményét -- holott ezt mi is, gyermekeink is igényelnénk --, hacsak nem hozzuk felszínre és nem óvjuk a vizet mindenféle formájában, létrehozva kis medencék, tavacskák, víztárolók és csermelyek hálózatát minden környezetben.

Az emberek és a víz kapcsolatát sokféleképpen ábrázolták. A biológus L. J. Henderson megfigyelte, hogy az emberi vér sótartalma lényegében ugyanakkora, mint a tengeré, hiszen onnan származunk. Az antropológus Elaine Morgan szerint a pliocén korszak szárazsága idején elődeink visszaköltöztek a tengerbe, és tízmillió évig tengeri emlősökként éltek az óceán sekély, partmenti vizeiben. Ez az elmélet sok mindent megmagyaráz az emberi test vízhez idomulásának egyébként homályos körülményeiről. (The Descent of Woman. New York: Bantam Books, 1973.)

A pszichoanalitikusok egyetértenek abban, hogy az álmokban megjelenő víz jelentést hordoz, Jung és követői szerint például az álmodó tudattalanját képviseli. Ezt továbbgondolva úgy véljük, hogy a vízzel való érintkezés közelebb segítheti az embert életének tudattalan folyamataihoz. Aki gyakran úszik, vízbe merül, az közelebb kerülhet álmaihoz, tudattalanjához. Tanulmányok foglalkoznak az úszás pozitív terápiás hatásával -- az ilyen irányú tapasztalatok száma növekszik. (Lásd Ruth Hartley et al.: Understanding Children's Play. New York: Columbia University Press, 1964. Chapter V.)

Életünk tehát szegényebbé válik, ha nem teremtünk gazdag és tartós kapcsolatot a vízzel. Persze a legtöbb városban ez lehetetlen. Kevés és távoli az uszoda, a tó és minden más vízpart. Vízellátásunkat is úgy alakítottuk ki, hogy kapcsolatunk a vízzel kimerül a vízcsap megnyitásában. Természetesnek vesszük, hogy a víz a rendelkezésünkre áll, de bármilyen imponáló is a csúcstechnika, amellyel a vizet kezelik és elosztják, az ember számára ez nem teszi lehetővé, hogy érzelmileg kapcsolódjon a vízhez, érzékelje annak körforgását, határait és misztériumát.

Mégis elképzelhető olyan város, ahol sok száz helyen, az otthonok és munkahelyek közelében ott csobog a víz. A víz, amelyben úszni lehet, amelynek a partján lábat lóbázva lehet üldögélni. Gondoljunk a patakokra és csermelyekre, melyeket ma kikövezett csatornákban a föld alá kényszerítenek. Ahelyett, hogy az építkezések során alkalmazkodnának hozzájuk, a tervezők egyszerűen eltakarítják őket az útból, mintha azt mondanák: "A természet szeszélyeinek nincs helye az ésszerűen tervezett úthálózatban." Pedig építkezhetnénk úgy, hogy kapcsolatban maradjunk a vízzel, a tavacskákkal, a medencékkel, a víztározókkal és az ezeket ellátó patakokkal, csermelyekkel.

A gyerekeknek nagy szükségük van a sekély tavacskákra és medencékre. Alakíthatnánk úgy a városokat, hogy ezek sétálva megközelíthetők legyenek; némelyik nagyobb medencéhez is csatlakozhatna. A várost átszelő vízfolyások felduzzasztásával, az ökológiai egyensúlyt fenntartva, halakat, kacsákat odatelepítve, tavacskákat is kialakíthatnánk, a gyermekek számára biztonságos partszakasszal.

A vízellátás hálózati rendszere is átrendezhető. A víztartályokat és gyűjtőmedencéket úgy is elhelyezhetjük, hogy az emberek életteréhez kapcsolódjanak. Ezek a víz körüli helyek egy sétány végében, vagy más alkalmas helyen kiépítve, alkalmassá tehetők a csendes elmélyülésre.

Az emberek kiszorítják életükből a folyóvizet, ugyanakkor nagy utakat tesznek meg, hogy a városokból eljussanak vidékre, ahol egy folyó vagy patak partján üldögélve bámulhatják az áramló vizet. A gyerekeket is lenyűgözi a folyóvíz, vég nélkül játszanak, botokat dobálnak, papírhajókat utaztatnak, figyelik a felkavart iszap ülepedését.

A természetes vízfolyások megőrizhetők és fenntarthatók eredeti medrükben, a környező növényzettel együtt.

A háztetőkről összegyűlő esővizet kis medencékbe gyűjthetjük, és nyitott csatornákban végigfuttathatjuk a kerti ösvények és közös gyalogjárók mentén a járókelők gyönyörűségére. Szökőkutakat építhetünk a közterületekre. Azokban a városokban pedig, ahol a vízfolyásokat a föld alá szorították, még mindig felszínre hozhatjuk ezeket.

A tervezés minden szakaszában vegyük figyelembe a vízhálózatot, és tegyük elérhetővé a vizet az emberek számára. Ahol hiányzik a vízzel való érintkezés lehetősége, a tervezés során minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy a vizet valamiként visszahozzuk a környezetbe.

Óvjuk és tartsuk meg tehát a vizeket természetes állapotukban, engedjük, hogy átszőjék a városképet, építsünk ösvényeket a partjukra, emeljünk föléjük gyaloghidakat, hagyjuk, hogy természetes határként szolgáljanak a település egyes részei között, és a forgalom csak az egymást nem túl sűrűn követő hidakon áramoljon át.

Ahol csak lehetséges, az esővizet nyitott csatornákba gyűjtsük, és engedjük az ösvények mentén, a házak előtt csörgedezni. Ahol nincsenek természetes vízfolyások, emeljünk az utcákon szökőkutakat.

Ha csak egy mód van rá, a medencéket és uszodákat áramló, élő folyóvizek részeként alakítsuk ki, hogy szivattyú-berendezések és klórozás nélkül is tisztán tarthassuk őket.

Teremtsünk helyet a vízparton a szemlélődés, az elmélkedés számára.