MÚLT NYARAK EMLÉKE
Egy vadevezős vallomásaiból
1929--1930

Szöveghű részletek G. E. nemrégiben előkerült naplójából 
-- a szemelvényeket válogatta: M. Gy.

1929. január 8.

...mesélek néked egy csacsi kislányról, egy jelentéktelen fiúról, meg egy kis amulettről. Ott kezdődik a mese, hogy volt egyszer egy kis leány. aki 1927. október 8-án (egészen pontosan a 20-ik születésnapján) megismerkedett egy fiúval. A fiú nem volt szép, inkább csúnya, nem volt valami túl intelligens, sem szellemes, nem beszélt sokat, de elég udvarias, jószívű ember volt, és nagyon tetszett a mamának. Anyai éleslátással azonnal felfedezte a jó férjanyagot, és habozás nélkül akcióba lépett. A kis leány ugyanolyan kedves volt hozzá, mint többi hódolójához, bár egyáltalán nem bizonyult valami jó szórakoztató partnernek, mint azok, mert nem táncolt, színházba nem járt, beszélgetni sem sokat tudott. Csak arra volt jó, hogy az unalmas téli délutánokat (már úgy értem, ünnep- és vasárnapok délutánjait) együtt töltsék el. No meg, hogy minden áldott este hazakísértesse magát az úrfival. Igaz, hogy ezeknek a kísérgetéseknek meglettek a kellemetlen következményei, mert a jó szomszédok és kedves ismerősök már két-három hónap múlva mint vőlegényt emlegették a fent leírt daliát. A leány nem lelkesedett valami szörnyen az ügyért, és amikor a fiú először rebegte el, hogy "szeretem", hát csak annyit mondott, hogy "akkor örüljön neki" -- és kiszaladt a szobából. A fiú örült is neki, és addig-addig főzte a "libát", amíg egy fagyos februári estén a nyakába borult neki, és megfogadták, hogy ásó, kapa etc. etc. ... Ezt az emlékezetes dátumot aztán bevésette egy amulettbe, amit a "Liba" (nevezzük most már csak így) karján lévő láncocskára akasztott. Ez még nem lett volna baj, csak ott volt a hiba, hogy a dátum alatt még egy "Pista" név is volt bevésve, amit a többi Pisták, Ferik, Gyurkák és Jancsik nem jó szemmel néztek. Szépen egymás után el is tűntek a láthatárról, egynek a kivételével, aki elhatározta, hogy felveszi a harcot. Harcolt is szegény, körömszakadtáig, de mivel fiatal kora miatt a családi tanács B-listára helyezte, az is elmaradt...

...Az "Uba" szépen lassan beleszeretett az ő lovagjába, és azt hitte, hogy most már semmi baj nem érheti, hiszen ott van mellette két erős kar, aki, illetve ami csak azért van, hogy őt "védelmezgesse".

Jött a tavasz, május, orgonacsokrok, holdvilág stb., és a jó mama hiába állapította meg, hogy a parti nem is jó, az áldozat pedig két évvel fiatalabbnak vallotta magát, akkor a szende hajadon már fülig szerelmes volt, és nem lehetett vele okosan beszélni. Jó nővérével, aki szemeit fel akarta nyitogatni, csúnyán összeveszett, és nem hitte el annak az észrevételeit. Pedig elhihette volna, hiszen nem olyan természetellenes dolog, ha valaki -- mármint egy fiatal férfi -- májusban beleszeret egy másik, egy harmadik és egy negyedik leányzóba. Csak amikor saját szemeivel látta egy holdas este a budai oldalon andalogni, karján egy etonfrizurás "szőke démonnal", máskor meg az Erzsébet téren ülni egy Josephine Baker-imitációval, akkor ébredt fel benne valami féltékenységgel vegyes harag, s írt egy szemrehányó levelet szíve bálványának, mire ezen jellemes férfiú arra a bizonyos "gombház ha leszakad" álláspontra helyezkedett és formálisan szakított a kis "Libával". A leány persze nem így képzelte el, ő valami nagy bűnbánási és megbocsátási jelenetre volt elkészülve, és egy kicsit leesett az álla. Írt egy másik és egy harmadik levelet, de csak baráti tanácsokat, bátorításokat, no meg egy csokor árvácskát kapott válaszul. A kis buta azt hitte, hogy most már azonnal vége lesz a világnak, szegény nagyon el volt keseredve, három napot és éjjelt átsírt, öngyilkossági tervekkel foglalkozott s csak kis híja volt, hogy végre nem hajtotta valamelyiket, bár az öngyilkosságot nem tartotta összeegyeztethetőnek az elveivel. (Furcsa, hogy a buta libáknak még elveik is lehetnek.) Később rájött, hogy amíg nyílnak a virágok, a fákon dalolnak a madarak (ah, romantika!), addig nem érdemes meghalni, pláne húsz és fél éves fejjel. Más emberekkel ellentétben nem a borban, hanem a vízben keresett és talált vigasztalást. Amikor karcsú csónakok, pöfögő propellerek és lomha uszályok mellett nyílsebesen siklott el, amikor két evezőlapátja vagy két karja által hajtva a Duna hullámait, maga mögött hagyott két kilométernyi utat, akkor úgy érezte, hogy minden bánatot, szomorúságot eldobott magától, olyankor nagynak és erősnek érezte magát és nem félt senkitől. Lassan kezdett megnyugodni, annyira, hogy ha egy bizonyos nevet kiejtettek előtte, már nem lett piros az arca, könnyes a szeme. Az elmúlt néhány hónap szomorúságát már az arca sápadtsága sem mutatta, hiszen bronzszínűre sült a napon (csak egy széles, csillogó fehér sáv a hajában, az beszélt az átvirrasztott éjszakákról, de ezt sem látták sokan, mert eleinte gondos fésülködéssel, később pedig más, radikálisabb módszerrel eltüntette az áruló nyomokat)...

1929. május 9. Áldozócsütörtök

A sziámi ikrek, Sándor és Gitta meglátogattak tegnap este. Nagyhirtelen egész kis vacsorát rögtönöztem. Jól érezték magukat nálam. Rózsás hangulatban, elég késön távoztak el, s a mulatás következtében ma elaludtam. Mire a csónakházba értem, Tóthék már valahol Göd környékén eveztek. Rám nézve rosszul kezdődött volna a vízi szezon, ha vissza kell jönnöm. Szerencsére összetalálkoztam néhány volt kolleginával és kollégával, akik vadevezőshöz illően indiánüvöltéssel fogadtak. Velük maradtam egész nap, és én voltam a nap hőse, mivel a 12 fokos Dunába nemcsak belemerészkedtem, hanem le is úsztam vagy két kilométert. Most holtfáradt vagyok, de azért vasárnap újra ki fogok menni, mert egy hónap múlva konkurrálni akarok színben egy abesszinnel.

1929. június 13. Csütörtök

... Az elmúlt napok egyikén összetalálkoztam Seressel, egy volt Bárdos kollégával. Tavaly gyakran csónakáztam velük és így most is meghívott. Mára ígértem, és délután tényleg ki is mentem. A csónakházban várt reám és kimentette barátait, kik elfoglaltságuk miatt ma nem tarthattak velünk. Így hát ketten indultunk el. Kellemesen enyhe időnk volt, rövid idő alatt felértünk a Szentendrei-szigetre. A megyeri csárdában meguzsonnáztunk és aztán visszafordultunk. -- A lenyugvó nap utolsó sugaraival beragyogta a Duna hullámait, Megyer felől bús hegedűszót hozott a szél, s a halk zeneszóba lágyan beleolvadtak ritmikus evezőcsapásaink. Eveztünk mind a ketten. Seres mögöttem ült, és éreztem, hogy szemeit le nem veszi rólam. -- Élveztem a naplementét, gyönyörködtem a Dunában és ő meg bennem. Nem tudom, mi lehetett rá hatással, de egészen megváltozott. Mikor beérkeztünk a csónakházba, megijedtem a vad nézésétől és sietve a kabinba mentem. Még láttam, amikor bement a garázsba, aztán magamra zártam az ajtót. Nem tudom miért, de féltem tőle. Egyszerre valami neszt hallva az ajtó felé fordultam, éppen amikor az egy nagy reccsenés mellett kinyílt. Rémülten bámultam S-re, de még magamhoz sem térhettem a meglepetéstől, amikor már mellém ugrott. Hirtelen mozdulattal letépte a trikóm egyik vállpántját, aztán a másikat akarta, de mielőtt ez sikerült volna, hegyes körmeimmel végigszántottam az arcát. Fájdalmában felszisszent és elkapta az egyik csuklómat, másik kezével pedig a trikómat igyekezett letépni rólam. Hiába akartam, nem tudtam kiszabadulni a kezei közül. Már az izzadság gyöngyözött rajtam, úgy éreztem, hiábavaló a küzdelmem. Ha kiabálok, bejön valaki, én sem kerülöm el a botrányt. A véletlen azonban a segítségemre jött. Megláttam az asztalon álló nyitott kölnivizes üveget, felkaptam, és a szeme közé öntöttem. Az hatott. S. két kezét az arca elé kapta és kirohant. Szédületes gyorsasággal kezdtem öltözködni, magamra kaptam ruháimat, azután én is kisiettem a Duna-partra. Sokáig kószáltam, nem tudtam volna olyan felindultan emberek közé menni. -- Tíz óra felé jöttem haza, de még most is a történtek hatása alatt állok.

1929. június 28. Péntek

...Vacsora után még lementünk a Széphelyihez a balalajka-zenekart meghallgatni. Ott jól éreztem magam, és csak éjfél után jöttem haza. -- Tegnap fél délután együtt szaladgáltunk csónak után, szerettem volna kétnapos túrára menni, de nővéreim és drága sógorom nem hajlandók sátor alatt tölteni az éjszakát, s így egyelőre lemondtunk a kirándulásról...

...A virágba borult Margitsziget faóriásai között bujkáló zeneszó még jobban felhangolt. Míg Te a csillogó, szikrázó víztükröt csodáltad, s gondolataid valahol messze kalandoztak, én szerettem volna elfutni valahova, ahol kettőnkön kívül nincs senki más. Elbújni valahol és nagyon-nagyon szeretni egymást. -- A Duna lassan, szélesen hullámzott lefelé, visszaverte a parti házak lámpáinak fényét. A lombok között tarka lampionok, kis selyem ernyős lámpák, néhol csillagok ragyogtak. Szép este volt, nem fogom elfelejteni. Hozzád simultam... Most nem bírok tovább írni.

1929. július 6. Szombat

...Jó itt lenni a szigeten, ahol nem lát senki. Miért is van az, hogy a szerelmes emberek mindig a magányos helyeket keresik? Ösztönösen megismétlik az első emberpár magányát a Paradicsomban. A fák alatt sétáló párok összesimulva jönnek-mennek. Mind meg vannak mámorosodva a saját fiatalságuktól és idehozzák a vágyaikat. A bántó csak az, hogy ez itt egy történelmi hely. Sajnos a szerelmi vágyak nem respektálják a történelmet. Akik itt járnak, elfelejtik, hogy Béla királyunk azért építtette ide annak idején a klastromot, hogy a kegyes domonkosrendi szerzetesek szentéletű szüzeket neveljenek benne. A klastrom már romokban hever, a szüzeknek pedig csak az emléke él. -- Akik most Jönnek ide, talán nem is tudják, hogy alattuk temető volt hajdan, a római időkben. Százával alusznak itt őskori pogányok, akik felett vadul csókolóznak a maiak. Évszázados álmok fölé a maguk álmát szövik, a maguk illúzióit szerelmi életükben. -- Mégis furcsa, hogyan lett az erények és lemondások e tiszta helye az emberi vágyak lombsátrává? Mindennek bizonyára a lomb az oka, mely pártfogóan betakar mindenkit, még engem is, aki vizet prédikálok ugyan, viszont...

1930. április 6. Vasárnap

Megvettük a Jancsi csónakját, és most már minden vasárnap a Dunára járok ki. Tudhatod még a múltból, milyen jó, megnyugtató hatással van rám a víz. Képes vagyok órákon át bámulni a villogó sötét víztükröt. -- ...

1930. május 23. Péntek

...Kint voltam a Dunán, ahol örömmel vegyes büszkeséggel mutatta valaki a csónakját, meg az evezési tudományát, s tőlem mint a legfelsőbb fórumtól várta a bírálatot. Szinte hódolattal tette elém a hajót, mintha azt mondotta volna; ez a tied és én is a tied vagyok. -- Halk, egyenletes evezőcsapásokkal szeltük a vizet. A lenyugvó nap bearanyozta a Dunát s a budai hegyek kontúrjait. Csodálatos este volt, bár soha ne ért volna véget. -- ...

1930. május 29. Áldozócsütörtök

Egész ünnepnapomat elrontotta egy buta fogfájás, aludni sem tudtam miatta. Már be akartam jönni Pestre, de reggel találtunk Csillaghegyen egy fogorvost, aki azután pillanatnyilag segített rajtam. Éjjel ecetes borogatást tettem az arcomra, s most úgy nézek ki, mint aki lecsúszott a Gellért-hegy rosszabbik oldalán; csupa folt az arcom. -- Vízre egyáltalán nem is mentünk. Eltelt így is az idő. Délelőtt teniszezgettünk Loncival, fürödtünk, majd takarítottam. -- Kezd kialakulni a helyzet, már elég rendesen néz ki a kis lakás. Mindenhová virágos függönyöket, terítőket készítek, képeket raktunk a falra, a terasz előtt nyílnak a piros muskátlik, csupa napfény és hangulat itt minden. Itt minden az enyém; a fal színétől kezdve minden az én gusztusom, szeszélyem szerint készült. Jól esik a tudat, hogy van valami, ami felett korlátlan uralkodó vagyok. -- Nagyon jól érzem itt magamat. Esténkint kifekszem a nyugágyra, bámulom a csillagos eget, hallgatom a kacagva síró jazz-zenét, elnézem a vizet, a kivilágított nagy hajókat, amint szikrázva úsznak lefelé, mint valami mesebeli sárkányok, a nesztelenül sikló kis csónakokat pislákoló szentjánosbogár-szerű lámpácskáikkal. -- Végtelenül boldog tudnék itt lenni...

1930. június 16. Hétfő

Ma kint voltam a Dunán, veled és Gézával. Jó volt itt lenni, kedves és kellemes emberek között. -- Ha megerősödöm egy kicsit, újból a sportnak szentelem minden időmet. Csónakom ugyan nincsen, de a tied annyi, mintha az enyém volna. -- Főleg úszni fogok sokat. Messzemenő terveim vannak; Ősszel indulni akarok a folyambajnokságon.

1930. július 27. Vasárnap

Egyedül is jól érzem magam a vízen, elszórakoztatnak a saját gondolataim. Nem mintha túlzottan értékesnek tartanám azokat, de mégis szívesebben vitázom önmagammal, mint hogy másokat, esetleg üreslelkű udvarlók tartalmatlan fecsegését hallgassam. -- Egy könyv, napsugár és a Duna elegendő és kellő rekvizítumok egész napi mulattatásomhoz. ...

1930. augusztus 3. Vasárnap

...B.-ék is kint voltak a vízen, az exvőlegényem két dagadt pizsamás görllel (akiknek leghalványabb sejtelmük sem volt az evezés mibenlétéről) kínlódott. Egy darabig azon fáradozott, hogy engem elhagyjon, de mivel minden fáradozásuk eredménytelen maradt, taktikát változtatva, hátul igyekeztek a csónakba beleakadni, hogy ezzel szerezzen nekem bosszúságot. Nevetve és sietve áteveztem a túloldalra, és amikor nem láttak, kikötöttem. A parti bokrok között egy kis tisztáson telepedtem le. Onnan láttam néhány óra múlva, amint a parton cirkálva keresett. Kajánul nevettem a rejtekhelyemen -- ...

1930. augusztus 23. Szombat:

Hihetetlenül kiáradt a Duna, és szenzációsan szép. A bokrok és a fák tövét körülbelül egy méter magasságban ellepte a víz, és ezáltal egészen új, különösen szép lett a part. Kikötni csak a füzek között lehet. -- Tegnap Dórát is elhoztam magammal, s az ő csacsiságain mulattunk, ma pedig két volt közgazdász gyermekkel akadtunk össze. Az egyik Révay-Vajna Zoli dr., a másik meg valamilyen Pista dr. -- Szörnyen imponált nekik a jó és szép csónak, az új dunai térkép. (Ami két nappal ezelőtt jelent meg, és minden rajta van, még a csónakházunk is. Kevés ember dicsekedhetik vele, és ezért roppant büszke vagyok rá.) No meg a "csónakdísz", vagyis én. Ezt ugyan nem akarom elismerni. hiszen elsősorban nem vagyok olyan szép, hogy díszül szolgálhassak, másodszor pedig tartom magam olyan értékesnek, hogy ne mint szép nő, hanem mint ember tűnjek fel valakinek, és aki szeret, ne a külsőmért tegye azt. -- ...

1930. augusztus 25. Hétfő

Sietek kihasználni az utolsó szabadnapot. Ezután este már úgysem lehet messze menni, mert korán esteledik. Fent voltunk a trianoni gáton lévő homokbuckák tetején. Vasárnap is itt hancúroztam Dórával egész estig. A csónak-tulaj hazament névnapot ülni, és így egyedül indultam útnak. Sikerrel megküzdöttem a zord északi széllel, egyszer sem csapott ki a partra. Az előttem haladó csónak azonban sehogyan sem tudott haladni, dacára annak, hogy két férfi evezett, egy nő pedig kormányozott benne. Állandóan keresztezték az utamat és amikor egy kicsit türelmetlen arcot vágtam, átszólt az egyik férfi: "Mi most leállunk, maga fiatalember addig kikerülhet bennünket". -- Bocsánat, de nem vagyok fiatalember, feleltem mosolyogva, mire a megszólító zavarodottan hebegett valami bocsánatkérés félét, társai pedig hangos kacagásban törtek ki. -- Később is volt egy hasonló esetem, amikor a megyeri parton egy kisleány azzal fordult oda az anyjához: Azt hittem, hogy fiú ez a néni....

...hogy a megjegyzéseknél maradjunk: Két éjjeli pillangó libegett előttem az este, vagyis jóval éjfél után, amikor hazafelé száguldottam, és az egyik rám szólt: "Kicsikém, úrileányok nem mászkálnak éjszaka az utcán". -- Igaza volt neki. --

1930. augusztus 27. Szerda

...Nekem az úszáson kívül egyéb szórakozásom nincsen (na meg az evezés), és félteni nem kell, sem a vízbefulladástól, sem mástól...

1930. szeptember 28. Vasárnap

...Vasárnap délután a Duna gyönyörű volt. A kánikulai tízezres csónaktábor az ezredrészére apadt le (abból is csak öt darabbal találkoztunk). Most már csak a komoly sportemberek járnak ki. A sziget teljesen elhagyatott, de teli van virágokkal. A sárguló, lombhullató fák olyanná teszik, mint egy szép pasztellkép. -- Kacagva, dalolva száguldoztunk, mint két megvadult faun. Virágokat szedtünk, és nagyon boldogok voltunk.