Bodor Ferenc

Folyóiratunk fényképeiről

Jelen számunk fényképanyagát László Piroska fotó- és videoművész gyűjteményéből válogattuk ki. A rokoni hagyaték hosszas hányattatás után több papírdobozban s néhány vulkánfíber bőröndben kötött ki egy lakás alkóvjának évtizedes tárgyhordalék-halmaza között. Érdemes néhány szóban ismertetni a fényképek sorsát.

A fotók és a negatívok a harmincas és a hatvanas évek között készültek. Ismerjük a szerzők egy részét is. Volt egy, a fényképezéssel hobbi szinten foglalkozó, szakmunkásokból álló baráti társaság: a Sándor, a Pista és az Emil, ahogy a baráti körben emlegették őket. Voltak még mások is, csapódtak hozzájuk azóta nevüket hullató barátok s ismerősök. Valamennyien a vasútnál dolgoztak, főműhelyházi esztergályosok, szakmunkások, néhányan többgenerációs vasutas családból származva. Büszkék voltak a vasútra, valamikor ez a rangot, tekintélyt, nyugdíjat adó munkahelyek közé számított. Életformájuk lassan közelített a polgári léthez. A jelzett viharos évtizedek alatt is bámulatra méltó találékonysággal őrizték meg magánéletük néhány hadállását, a legsötétebb, legnyomasztóbb korszakban is ragaszkodtak néhány számukra alapvető dologhoz: a fényképezőgéphez, a nőkhöz és a Dunához. Kis birodalom volt ez, földrajzilag és más értelemben is. Rómaiparti csónakházak, stégek, homokfövenyek, a Duna szigetvilága volt az egyik határ, s a MÁV-telep a másik. Itt ők voltak az urak, védték vadászterületüket, állandóan változó barátnőiket, nem engedték magukat háborgatni a politikai változásoktól vagy a család moralizálásától. Itt vívták meg kis csatáikat, itt hálózták be a fényképen látható lányokat. Mi van ezeken a fényképeken? Mindenekelőtt nők, szépek és kevéssé vonzóak. Ruhában, fürdőruhában, s anélkül. Ártatlan és elég egyértelmű helyzetekben tárták ki magukat a kamerának. Feszülő hasak és napbarnította combok. Újabb és újabb nők bukkantak elő az idő múlásával a kabinokban, a kertvendéglőkben, a csónakok ülésein. A fiúk pedig ki nem engedték kezükből a fényképezőgépet. Talán megrendelésre is készítettek képeket, talán csak a maguk és barátaik örömére. A korabeli fotóújságok is minden nyáron adták a tanácsokat: napfény, levegő, víz. "Nagy a sürgés-forgás a "vikendházak" körül. Kitolják a csónakokat, mossák, szerelik és készülődnek az evezősök a túrára. Valaki térdel, sőt ...már majdnem hason fekszik... A modell nagyon csinos." Érezzük, hogy a csónakházak romantikája még működik, a romantika még érintetlen. A proletár tömegek és a természet Duna-parti viszonya még harmonikusnak mondható.

Valószínűleg ezerszámra készültek hasonló evezős, nyári fotók a Dunán. A mi gyűjteményünk nagy értéke az, hogy egységes, őszinte, és hogy ismerjük valamennyire a készítőket. Sejtjük a történeteket a képen szereplőkről, ki tudjuk egészíteni a történéseket, folytatni tudjuk a megkezdett fényképeket. Tudjuk, mi a következő mozdulat, ezek közül számos nem való egy ökológiai folyóiratba, de minden felvételen átsüt a régi, slágerízű nyarak melege.

Kik voltak a fényképeink szereplői? Kik voltak ezek a lányok? Talán munkások, bolti eladók, kistisztviselők, nyári örömökre vágyó zamatokkal. Benne voltak a hullámok játékában, s egy pillanatra kiemelkedhettek a szürke hétköznapokból. És most itt vannak előttünk, késői, irigy utódok előtt. Köszönjük az ágaskodó férfivágyak zárkioldójának ezt az összetéveszthetetlen. soha vissza nem hozható élményt.

S talán még valamit e képek furcsa sorsáról, eltűnésükről, időnkénti előbukkanásukról. Mint ókori kincsleletek feküdtek az idők elmúltával a dobozokban, s ez alatt a nagy rejtezések alatt minden lekopott róluk, a homok a pokrócokról, az izom a hasról, minden megereszkedett, megpuhult. A fényképek meg állva maradtak, csak "az ezüstös aura" maradt változatlanul magnéziumfényes a testek körül. Vagy mégis mozogtak; keringtek a képek a városban? Működött egy titkos hálózat, a meztelenséget tiltó ötvenes-hatvanas években valami illegális fényképügynökség, ahonnan e "rendszereken átívelő mellek és ingerületek" kikerültek, s kerengtek pár forintokért gazdát cserélve? S bármennyire meghökkentő is, valószínűleg ez is megtörtént. Vagy három évtizeddel ezelőtt az Ecseri piacon volt egy öreg néni, egyszerű mamóka, aki könyveket, régi újságokat árult egy szélfútta, nyitott előtető alatt, telente súlyos pokrócokba burkolózva, nyaranta pedig lángost majszolva kínálta a második köteteket, pult alól a pengős regényeket. Egyszer bizalmasan félrevont minket, s mert jócskán vásároltunk nála a ládákra fektetett könyvekből, egy kis dobozban "olyan" képeket mutogatott. "Csak két forint" -- ajánlotta a zömmel reprózott telt keblű német fotómodelleket. A jórészt érdektelen fotográfiák között azonban feltűnt két-három amatőr felvétel egy mosolygós nőről, aki éppen a kamera előtt vetkőzött. Furcsa helyen, valószínűleg egy régi pesti lakásban készülhettek a képek, valami távol-keleti függöny is belógott a felvétel szélére. Aztán a képek beiszapolódtak az évek során felgyűlt fényképanyagba. De a nő arcát megőriztük, talán a mosolya miatt. És most L. P. hagyatékából elősodródott a vetkőzős jelenet néhány további epizódja. Ezek mintha reprók lettek volna egy eredeti pozitív képről. Vajon hol készült az eredeti? Talán a Mester utcában, egy kőbányai villában, a Krúdy utca egyik udvari lakásában? Hogy került kép a nénihez? Kiment a Pista és kivitt neki néhány darabot és suttyomban átadta? Vagy Pista vette a nénitől és elkezdték reprózni? Harminc év telt el, mire a szőke nő újra felbukkant, furcsa pesti rejtély, soha meg nem oldódó kérdés, töprengeni való történet.