Hazel Henderson

SEBESSÉGVÁLTÁS

A munkanélküliségből és a recesszióból kivezető út: a tömegtermelésről a tömegek által való termelésre, illetve a gazdasági növekedésről az emberi fejlődésre való áttérés.
 

Veterán autók felújítása magánvállalkozásban 
MTI-fotó, E. Várkonyi Péter

A "leggazdagabb" államoknak kikiáltott Hetek Csoportjának (USA, Nagy-Britannia, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország és Kanada) gazdasági nehézségeiről szóló 1992-es komor újságcímeknek köszönhetően végre felmerülhetett a helyes kérdés: Miért célja valamennyiük makroökonómiai gondolkodásának, hogy gazdaságaik növekedését felduzzasszák, a bruttó nemzeti termék (GNP) és a bruttó hazai termék (GDP) számadatainak tükrében? Attól függően, hogy melyik a hízelgőbb: a GNP vagy pedig szűkebb, hazai változata, a GDP. Mára ezek a mutatók a nemzetek általános haladásának és jólétének fémjelévé váltak. Az USA-ban, Kanadában, Japánban és Nagy-Britanniában egyidejűleg megfigyelhető recesszió, a Németország egyesítésével kapcsolatos nehézségek, az Európai Monetáris Unióval kapcsolatos hibás számítások, a Devizaátváltási Mechanizmus (ERM) csakúgy, mint a Hetek Csoportjának mindegyikében megfigyelhető kitartóan magas munkanélküliség el kell, hogy vezessen maguknak a gazdaság orvosainak, illetve a táskájukban lapuló orvosságok hatékonyságának megkérdőjelezéséig. Az orvosdoktoroktól eltérően, akiknek működése engedélyhez kötött, és akiket be lehet perelni, ha műhibát követnek el, a közgazdászok nyakló nélkül munkálkodhatnak, egész társadalmaknak büntetlenül előírhatják, mi a teendő -- s elmondhatatlan emberi nyomorúság okozói lehetnek, ha csodaszereik kudarcot vallanak.
 

Újfajta mutatók

Maga a makroökonómiai management az oka a Hetek országain belüli pusztulás jórészének, akárcsak annak, hogy a volt szovjet blokk országaiban és a déli félteke feltörekvő országaiban beszűkültek a gazdaságpolitikai lehetőségek és más problémák is jelentkeztek. Újfajta mutatók jelennek meg, hogy korrigálják a GMP-t és a GDP-t, és egy szélesebb látókörű életminőség mértékéül szolgálva tükrözzék az emberi fejlődés társadalmi és demokratikus törekvéseit. A "gazdasági növekedés" ósdi frázisát kezdi felváltani a "tartós fejlődés" fogalma. Ha az emberi társadalmakat egészségesebb fejlődési útra akarjuk terelni, első dolgunk az kell, hogy legyen, hogy felülvizsgáljuk a régi feltevéseket, hiedelemrendszereket és paradigmákat, melyek korábban, kevésbé bonyolult időkben megfelelőnek bizonyultak, de most már nem működőképesek.

Bár a józan ész, az általánosabb tudományágak, valamint a tények nem győzik kiátkozni a makroökonómiát, a statisztikáival és gazdaságpolitikai eszköztárával egyetemben, azért ezek híján sem tapogatóznánk a sötétben. Átfogóbb gazdaságpolitikai eszközök kezdenek tért hódítani, mint például azok, amelyeket az Egyesült Államok Technológia Elbíráló Hivatala (Office of Technology Assessment) fejlesztett ki elsőként.

Megkezdődött az eltolódás az új, átfogóbb mérőszámok felé, amilyen például az ENSZ Emberi Fejlődés Mutatója (Human Development Index -- HDI), a Világbank közgazdászának, Herman Dalynek új Tartós Gazdasági Jólét Mutatója (Index of Sustainable Economic Welfare -- ISEW), vagy az én Ország Jövendője Mutatóm (Country Future Index -- CFI), amelyeket máris vagy húsz országban alkalmaztak, illetve használtak fel a gyakorlatban. A floridai Jacksonville városa például nem késlekedett, és már 1983 óta ilyen életminőség-mutatókat használ (amint az a Paradigms in Progress [Feltörekvő Paradigmák] című, 1991-ben megjelent művemben is olvasható).

Az ósdi közgazdasági elméleteket elfújja a modern változásförgeteg és az élénk globalizációs folyamatok szélé: a technológia, a termelés, az információ, a pénzügyi folyamatok és az értéktőzsdék, a munka és a vendégmunkások, a fegyverüzérkedés és a környezetszennyezés globalizációja. A legtöbb közgazdasági modell még mindig kitart amellett, hogy a gazdasági rendszerek általános egyensúlyra törekszenek; hogy a piacok képesek elosztani a forrásokat a fegyvergyártás, az oktatás, a közlekedés, az alapkutatások és fejlesztések támogatása között; hogy a jövedelmek, a vagyon, a hatalom és információ egyenlőtlen elosztása érdektelen; hogy a természetben rejlő tőke (tiszta levegő, víz és a környezet) lényegét tekintve még mindig szabad és kimeríthetetlen; hogy az egyre csökkenő energiaforrások helyett mindig lehet másikat találni; és hogy bolygónk képes folyamatosan felemészteni azokat az emberi és ipari hulladékokat, amelyeket a közgazdászok lekezelően csak pénzben ki nem fejezhető közjavakként, "externáliákként" könyvelnek el. Nem csoda hát, hogy az amerikai államfő, Bill Clinton számos olyan embert nevezett ki magas közgazdasági posztokra, akik nem közgazdászok, hogy annak megfelelően irányítsák a változásokat, ahogyan a szavazók kívánták. A legagyafúrtabb közgazdászok pedig elkezdték tanulmányozni a rendszerdinamikát, a nem-lineáris változások modellezését, az ökológiát és a káosz elméletét, hogy megbirkózzanak az új, globális realitásokkal.

A növekedés dilemmái

Hogy megvalósíthassák a Hetek és más ipari hatalmak szükségszerű pálfordulását, az elvi irányítás szintjén meg kell szabadulni azoktól az elavult közgazdasági általánosításoktól, mint például:

1. a "szabad piac" mindig mindenki legjobb érdekét szolgálja;

2. az "ipari gazdaságpolitika" mindig csak rossz lehet, még ha egyes európai és ázsiai országokban működik is. Például az 1992-es amerikai elnökválasztás sokat vitatott pontja volt Bush elnök gazdasági tanácsadóinak az az állítása, miszerint nem fontos, hogy az amerikai gazdaság a burgonyacsipsz vagy a komputercsipsz terén jeleskedik-e. A The Economist a legádázabb szószólója az ilyesfajta régimódi szabadpiaci dogmáknak;

3. a "befektetés" mindig jót tesz a magánszektorban, irányuljon az egy újfajta kutyaeledel "kifejlesztésére" avagy a száloptika kutatására, legyen az egy új játékgyár vagy egy újabb üzletlánc;

4. az állami szektorban a közhasznú infrastruktúra fenntartására irányuló "befektetéseket" (utak, vízlépcsők, középületek, repülőterek stb.) a GNP-be költségként sorolják be, mivel -- ki tudja, miért -- a közhasznú eszközöket nem "beruházott tőkeként" vezetik be a népgazdasági mérleg könyvelésébe. Ha így tennének, összezsugorodna a deficit. Új-Zéland az egyetlen olyan állam, amely az ilyesfajta tőkebefektetések elszámolására újrafogalmazta a GNP/GDP-jét;

5. a GNP/GDP a jólét és haladás "mércéje", amelynek széles körű használata a második világháború alatt terjedt el, hogy mobilizálja a szövetségesek polgári gazdaságát és haditermelését. Közgazdászaikba vetett bizalmuk folytán, amely elég szilárd, eddig csak kevés politikus vette a fáradságot, hogy megvizsgálja a GNP/GDP hátterében húzódó alaptételeket, célokat és értékeket. Miközben a hadiipart, valamint az áruk és szolgáltatások termelési eredményeit nagyra értékelik, a kiművelt emberfőket, a gyermekeket (a nemzet jövendőjét) és a természeti környezetet mind a nullával egyenértékű tényezőként kezelik. Csak a pénzügyi tranzakciók követhetők nyomon, miközben az ipari országokban a termelőmunka majd ötven százaléka, amely nem fizetett munka (önkéntes munka, önerős házépítés-javítások, élelmiszertermelés, a helyi önkormányzat számára végzett szolgáltatások, gyermeknevelés, gondoskodás az idősebbekről, a betegekről és a munkaképtelenekről, a háztartás vezetése stb.) figyelmen kívül marad. A fejlődő országokban az ilyenfajta nem fizetett munka hányada sokkal nagyobb. Ez egy, a közgazdasági elméletben mélyen gyökerező előítéletre világít rá, mely szerint a kooperatív, mások javára végzett munka "irracionális", s csak azok az emberi lények "racionálisak", akik az egymással való versengésben önző haszonlesésüket mindenek fölé helyezik. (L. a "Totális termelőrendszer: egy háromemeletes torta cukormázzal" diagramot, amelyet elsőként a Politics of the Solar Age [A Napkorszak politikája] című könyvem második kiadásában publikáltam).

Egy kondorosi magángazdálkodó kukoricavetéshez szántja fel a földet
MTI-fotó. B. Fazekas László

Természetesen a mai, a globálist lokálisra szűkítő általános figyelem, amely a GNP/GDP-vel mérhető gazdasági növekedés maximalizálására irányul, a társadalmakat olyan gondolkodásmód felé kormányozza, amely az efféle makroökonómiai statisztikákat "kikozmetikázza", akárcsak az egy főre jutó munkanélküliséget, a befektetések mértékét, a kamatlábakat, a megtakarításokat, a deficiteket és a kereskedelmet vizsgáló statisztikákat -- míg a fejlődés, a jólét, a megelégedettség és az életminőség összes többi aspektusát "elmismásolja". Az ilyen gazdasági növekedés hatásaival számoló társadalmi és környezetvédelmi költségek, legyen az munkanélküliség, hajléktalanság, szegénység, bűnözés, kábítószer, felbomlott házasságok, lepusztult kisvárosok vagy a környezetszennyezés felszámolása, ily módon inkább hozzáadódnak, mintsem leszámítódnak a GNP/GDP-ből. Az 1990-es években eleddig tényleg elfogadhatatlan mértékű munkanélküliséget lehetett tapasztalni a legtöbb ipari országban, ami minden eddiginél mélyrehatóbb újraértékelést követel.

Az élet makroökonómiai szemszögből nézve föntről jövő, akadémikus absztrakcióktól, túlzott mértékű felhalmozástól és centralizációtól szenved. Példának okáért: az egy főre eső átlagjövedelem mértéke nem fedi fel a szegények és gazdagok között húzódó, egyre szélesedő szakadékot, míg a jelenleg számos országban megfigyelhető 10 százalékos munkanélküliségi ráta elleplezi azoknak a területeknek és településeknek a húsba vágó problémáit, ahol ennél sokkal nagyobb a munkanélküliség. Az ilyen odafönt megállapított statisztikák aztán "leszivárogva" olyan feltételezéseket eredményeznek, mint a kamatlábak további, központi, banki úton történő csökkentése, vagy az adóhitelekkel és a tőkenyereség-adó csökkentésével való toldozás-foldozás annak reményében, hogy ez majd több munkalehetőséget teremt és a gazdaság "meglódul" fölfelé.

A mai globális pénzügyi rendszer- keretein belül egy ilyen országban csak a hazai foglalkoztatottságra előirányzott, úgynevezett nemzeti foglalkoztatási adóhitel segítene munkalehetőségeket teremteni. 1977-ben az Egyesült Államokban az ún. Foglalkozási Adóhitel (Jobs Tax Credit) 900 ezer új munkahelyet teremtett az államkincstár szerény, egyszeri költsége terhére. Ahogy a közgazdász Mark Goldes kifejtette, ez a hitelforma nem kapott túl nagy nyilvánosságot, mivel mind a Carter vezette Fehér Ház, mind az államkincstár ellene volt, s egy év leforgása után vissza is vonták. A fogyasztók, akik az Egyesült Államok GNP-jének majd 65 százalékát jelentik, mostanra annyira fülig úsznak az adósságban, hogy nemigen képesek hősi erőfeszítésekre a fogyasztás terén. Azok az időlegesen tartalékállományba kényszerített foglalkoztatottak, akiknek vállalatai "növelték" a gazdasági hatékonyságukat (a közgazdászok hagyományos egy főre eső termelési mutatójával mérve), azáltal, hogy gépesítettek, vagy olyan területre költöztek, ahol alacsonyak a bérek, még a létszükségleti cikkeket is alig tudják megvenni, s végül a szociális gondozóban kötnek ki. A politikusok nem képesek új stratégiát kiagyalni addig, amíg ezeket a rövid távú feltételeket és intézkedéseket meg nem cáfolják, az uralkodó diszkont kamatlábakkal egyetemben, amelyek a jelen fogyasztást a jövő szükségletein felüli mértékben szorgalmazzák.

Ami a ma közgazdaságtani dilemmáját illeti, a legfőbb feladat az indusztrializmus alapvető hibájának feltárása és orvoslása lenne. Ez az alapvető hiba a szűken értelmezett tömegtermelési hatékonyság hajszolása, melyet az emberi vonatkozású szakképzettség és munka tőkével, energiával és erőforrásokkal való helyettesítésével valósítanak meg. E. F. Schumacher (Small is Beautiful [Magyarul a Kicsi szép címmel jelent meg], 1973), illetve Barbara Ward (Spaceship Earth [A Föld nevű űrhajó], 1966) írt arról a küszöbön álló katasztrófáról, amely ennek hatására bekövetkezhet, amint erre Mahatma Gandhi (Gandhi's Truth [Gandhi igaza] Erik H. Erikson tollából 1959-ben) korábban figyelmeztetett. Az az indusztrializmus, amelyet a közgazdászok egy főre eső termelési mutatói irányítanak, módszeresen növeli a munkanélküliséget. India esetében Gandhi nem az angol stílusú, egyre nagyobb üzemekben zajló tömegtermelést szorgalmazta, hanem a decentralizált, otthon és falvakban végzett, "tömegek által való termelést". Az 1960-as évekre, ahogy azt a társadalomkritikusok és gazdasági elemzők (például az amerikai illetőségű Hármas Forradalmi Ad Hoc Bizottság [Ad Hoc Committee on the Triple Revolution]) megfigyelték, az egyre fokozódó gépesített és automatizált tömegtermelés következtében elkerülhetetlenül nőtt a munkanélküliség.

Ezek a megfigyelők arra is rámutattak, hogy ennek nem lenne szükségszerű velejárója a növekvő szegénység és a társadalmi szétzüllés, ha az egyre inkább iparosodó társadalmak képesek lennének újragondolni közgazdasági tankönyveik hiányról szóló paradigmáit és az emberi szükségletek kielégíthetetlen voltát. Az olyan elméletírók, mint Robert Theobald Committed Spending (Elkötelezett költekezés, 1968) című könyvében és W. H. Ferry Caught on the Horn of Plenty (Fennakadva a bőségszaru hegyén) című, 1962-ben megjelent cikkében (in: The Bulletin of the Center for the Study of Democratic Institutions), szükségét érezték, hogy a technológiai bőség zavarának idején újratervezzék a szociálpolitikát, és az egyre több munkanélkülit megnövekedett szabad idejüknek örvendezve üdvözöljék -- mint az emberi kultúra szélesebb körű felvirágoztatásához vezető út hasznos tényezőit. Mások, mint például Louis O. Kelso és Patrida Hetter, a Two-Factor Theory: The Economics of Reality (Kéttényezős elmélet, a valósághű közgazdaság, 1967.) szerzői, az ipari vállalkozások oly módon való újrastrukturálását tartották szükségesnek, hogy a foglalkoztatottak tulajdonába kerülhessenek azok a gépek,amelyek felváltják őket a gyárakban. Kelso és Hetter arra figyelmeztet, hogy máskülönben az ipari társadalmak továbbra is a háborúskodásra, a munkaerőre és a szociális intézményekre (warfare, workfare and welfare) fognak támaszkodni, hogy elosszák a szükséglet fenntartásához elengedhetetlen vásárlóerőt. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) más ipari országaiban hasonló viták dúlnak, melyeket igen gyakran a szakszervezetek kezdeményeznek, arról, hogy a technikai bőségzavar gyümölcseit hányféle úton-módon lehet igazságosabban és szélesebb körben elterjeszteni.

A létszámcsökkentés zsákutcája

Az 1970-es évek végére az egyre növekvő szegénység és a krónikus munkanélküliség túlságosan szembeötlő volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. 1978-ban még az OECD is nyilvánosságra hozott egy felhívó erejű jelentést arról, hogy a nyolcvanas évek igen könnyen válhatnak "a munkanélküli gazdasági fejlődés korszakává". 1993 januárjában a Business Week vezércikke aggódva számolt be arról. hogy ha az Egyesült Államoknak sikerült is megint kilábalnia az 1992-es recesszióból, ez "munkahelyek nélküli növekedés" volt. A szerkesztők értetlenkedve jegyezték meg, hogy az 1992-es év végétől tapasztalható 3 százalékos növekedés "hajtóereje a megnövekedett egy főre jutó termelés volt" -- szemmel láthatólag tudomást sem véve arról, hogy a megnövekedett "egy főre jutó termelés" a fennálló paradigma keretein belül más szóval megnövekedett munkanélküliséget jelent.

Az 1970-es évek végére világossá vált, hogy a keynesi gazdaságpolitika nem tartható fenn tovább, és hogy a keresletnek a teljes foglalkoztatottság elérése végett való mesterséges felduzzasztása módfelett infláció-felhajtó hatású és erőforrás-pazarló politika. Ahogy az ipari társadalmak egyre bonyolultabb technikával rendelkeztek és szerkezetileg egyre inkább összefonódtak, megszűnt a tankönyvek által hangoztatott "gazdasági ösztönzés" "lefelé szivárgása", ami felszívta volna az alsóbb rétegeket, a munkanélkülieket, vagy a szociális gondozók lakóit. Ám ahelyett, hogy újragondolták volna a tankönyvi modellt, inkább a "gazdaság teljes foglalkoztatottságát" illető célkitűzéseket tologatták. Kezdetben, a második világháború után 2 százalékos munkanélküliséget értettek teljes foglalkoztatottságon. Ahogy ez a cél kezdett elérhetetlenné válni a fennálló gazdaságpolitikai rendszerben, ez a szám elkezdett kérlelhetetlenül fölfelé kúszni, egészen 7 százalékig, amely ma a legtöbb OECD országban a hivatalosan megtűrt munkanélküliségi ráta, s amelyet "teljes foglalkoztatottságnak" neveznek.

Ezenközben a közgazdászok a "stagfláció" növekvő tendenciájára igyekeztek magyarázatot találni (a fogalom a munkanélküliség és az infláció egyaránt magas szintjét jelenti, amelyek között, a tankönyvek tanúsága szerint, még mindig kéttényezős az összefüggés).S ami még rosszabb, azt is meg kellett magyarázniuk, hogy a munkanélküliség miért látszik csökönyösen egyformán magas szinten lenni minden egymást követő recesszió után. A közgazdaságtan keretei között nem akadt elfogadható elmélet, amely be tudta volna határolni a "munkanélküli növekedés szindróma" kezdeti tüneteit. Csak a már említettekhez hasonló, tágabb, interdiszciplináris irányítási modellek szolgálhattak volna magyarázattal. De ahelyett, hogy más diszciplínák számára is beleszólást engedtek volna, a legtöbb közgazdász rendezte sorait, és újult erővel írta elő a gyógyszerfüggőségben szenvedőknek az egyre nagyobb dózisokat. Az ipari gazdaságok először a deficit központi finanszírozására szoktak rá, majd a reklámok segítségével feltüzelt fogyasztás rabjaivá váltak, ezek után a könnyen megszerezhető hitel és a megnövekedett energiaszükséglet következett. Az 1970-es évekre a gyógyszerfüggőség jelei átterjedtek a technikai innováció területére is, és amint azt Orio Giarini és Henri Louverge bemutatták a The Diminishing Returns to Technology (A technika egyre csökkenő hozama) című, 1979-ben megjelent könyvükben, a cégek és az országok a gyakran triviális termék-innovációk utáni vad hajszában egyre többet és többet kényszerültek költeni kutatási és fejlesztési alapokra, illetve azért, hogy le ne maradjanak a technikai és katonai versengésben.

Az 1980-as években a keynesiánusokat kiszorították a monetarianizmus képviselői, magas kamatlábak és jól összezárt buksza segítségével, akik próbálták -- és azóta is próbálgatják -- padlóra küldeni az inflációt. Ahogy azt már a Planning Review 1974-es májusi számában leírta, erőfeszítéseik eleve kudarcra vannak ítélve, vagy tevékenykedésüknek hála még jobban nő a munkanélküliség, mivel az "infláció" most olyan új forrásokból táplálkozik, amelyekkel eddig még senki sem foglalkozott a közgazdasági tankönyvek lapjain: az egymással összefonódó ipari társadalmak egyre növekvő komplexitásából, ahol a megnövekedett szociális, környezetvédelmi és szabályozó költségek belépnek az árrendszerbe, és ezt már nem lehet kifacsarni a fogyasztói árindexből anélkül, hogy a gazdasági tevékenység és a foglalkoztatottság ne látná kárát.

Azután színre léptek a "kínálatpártiak", az Egyesült Államokban Ronald Reagennel, Nagy-Britanniában pedig Thatcher asszonnyal az élen. Egyszerűen a feje tetejére állították a keynesi gazdaságpolitikát, felduzzasztva a termelés befektetési ráfordítás részét. A keresletet is felpumpálták hatalmas fegyverkezési költségnöveléssel, és a fogyasztást is a személyi jövedelemadó csökkentésével. A deficit hullámai magasra csaptak, és az Egyesült Államok sok más ipari gazdasággal együtt az egyre nagyobb tőkebefektetések rabjává vált mind a magán-, mind pedig az állami szektorban. Az OECD 1992-ben arról tudósított (Harkthe OEGD Angels Sing. The Economist, 1992. december), hogy az összes ipari ország költségvetési deficitje elérte a GDP 3,8 százalékát, ami az utóbbi évtized legmagasabb értéke volt. Az adórendeletek és más makroökológiai intézkedések továbbra is a tőkeráfordításoknak kedveztek, miközben a regresszív foglalkoztatottsági adókkal, valamint a munkáltatókra hárított végkielégítés, betegbiztosítás és más járulékos költségek révén a munkáltatóknak egyre kevésbé tették vonzóvá a munkáltatást. Nem meglepő, hogy az 1980-as évek közepére a munkáltatók, különösen, ami az Egyesült Államokat illeti, az automatizálás felgyorsításával reagáltak. Gyakran ezek az erőfeszítések sem voltak hatékonyak, mint az a 3 billió dollár, melyet az amerikai cégek költöttek megfontolatlan komputerizációra, amely nem emelte jelentősen a termelékenységet (Don Tapscott és Art Caston: Paradigm Shift [Paradigmaváltás], 1992).

A tőke/élőmunka arányának ez a további elferdülése az amerikai adórendszer keretein belül egyszerűen arra ösztökélte a foglalkoztatókat, hogy munkahelyeiket "részmunkaidősítsék", azért, hogy a teljes állású foglalkoztatottakkal együtt rájuk rótt költségek terhét és papírmunkát kiküszöböljék. Ennek megfelelően az Egyesült Államokban ma a munkaerő körülbelül 30 százalékára teszik az alkalmi munkások számát. A cégek a termelékenységi nyereség utáni hajszában inkább ész nélkül csökkentik a munkaerő létszámát, mintsem hogy átértékeljék a cég egész működését. Például a Sears, ez az amerikai kiskereskedő mamutvállalat, 60 ezer önkiszolgáló bolti pénztárostól szabadult meg, automata-rendszerrel helyettesítve őket, csak azért, hogy a nyereségét növelje és javítson az értéktőzsdei helyzetén. Természetesen, amikor a hír eljutott a tömegtájékoztatás "fülébe", a "fogyasztók bizalmának szintje" visszaesett, és hogy teljes legyen a kép, a "gazdasági kilátásaikat" még kedvezőtlenebbnek ítélték! Még a japán cégek is, melyek legtöbbjénél nem ritka az egész életen át tartó foglalkoztatás, létszámcsökkentő ügynökségek segítségéért folyamodtak. Azonban, mint arról a Business Week 1993. január 11-i száma tudósít "Land of the Rising Jobless" (Az egyre növekvő munkanélküliség földje) című cikkében, a japán munkanélküliség még a jelenlegi pangás idején is csupán 2,3 százalék -- ezzel bizonyítva, hogy egy társadalom még magas technikai színvonal mellett is képes szem előtt tartani a munkahelycsökkentések minimalizálását.

A valódi sebességváltás

A gazdasági modellek lineárisak, és a közgazdászok gyakran nem látják azt, ami a rendszerelmélet szakértői is a mindennapi ember számára magától értetődő, hogy valójában mi is zajlik körülöttük. Például a GNP rövid távú "cashflow" típusú elszámolásra ösztönöz, ami egy magáncéget arra indíthat, hogy alacsonyabb mértékben fektessen be, és elhanyagolja a szinten tartást -- aminek a vége az, hogy csődbe jut. Így az amerikai gazdaság "nettó érték" alapon visszavonta befektetéseit a közhasznú infrastruktúra terén, és messze lemaradt hetekbeli versenytársai mögött. S ami még rosszabb, mivel a GNP/GDP nem ad számot az "emberi tőkéről", az oktatást továbbra is "költségként" kezelik, ami a Reagan/Bush időszakban a gyakorlati írástudatlanság arányát a legtöbb más ipari ország szintje fölé emelte, sőt az USA olyan fejlődő országokat is megelőzött, mint például Costa Rica. A Clinton-kormányzat ezekhez a problémákhoz úgy állt hozzá, hogy az ilyen típusú kormányzati költségeket igen helyesen "befektetésnek" keresztelte el. Azonban az ortodox közgazdászok azonnal lecsaptak az ilyen elméleti eretnekségekre, aminthogy Clinton döntését is erősen megkritizálták, amikor a Gazdasági Tanácsadó Bizottság élére Laura D'Andrea Tysont nevezte ki, mivel a hölgy tanulmányaiból hiányolták a matematikai pontosságra törekvést ("From P. C. to E. C." [A PC-től az EK-ig], Alice H. Amsden vezércikke a New York Times 1993. január 12-i számában). Tysont mindig is inkább a valóságban éppen folyó kereskedelmi témák izgatták, ahelyett hogy azon töprengett volna, hogyan lehet az üzletpolitikát a közgazdasági tankönyvek és a "szabad piac" elméleteinek ízlése szerint formálni.

A valódi sebességváltás sokkal többet jelent, mint az emberi tényezőbe való invesztálást, bármennyire fontos legyen is ez. Meg kell szüntetni az infrastruktúra eredetileg hadászati erődítéseket, csapatmozgásokhoz szükséges utak és hidak létesítését célzó voltát, akárcsak a tizenkilencedik században dívó, közlekedésre és betonemésztő duzzasztógátakra, vasutakra és nemzetközi autóutakra, csatornákra és közművekre koncentráló jellegét. A huszonegyedik század infrastruktúrája nem csak az oktatási és kommunikációs rendszereket jelenti, ahogy azt a Clinton-kormány nagyon helyesen megfogalmazta. Magába kell foglalni a jobb erdőgazdálkodást, a termőterületek megőrzését, a pusztulófélben lévő vízgyűjtő területek és más ökoszisztémák helyreállítását is. A sebességváltás nem pusztán a közhasznú infrastruktúra konstrukciója kell, hogy legyen, hanem annak újjászervezése is minden országban. Az egész termelést megújuló energia- és erőforrásokra kell alapozni, környezetvédelmi szempontból kompatibilis technológiák felhasználásával, melyek mindegyikét a hosszú távú, tartós termelés figyelembe vételével szabályozzák. Igen nagy veszélyek rejlenek az önkéntelen beruházási reflexben, amely még több betonzabáló építkezést eredményez, hogy mielőbb új munkaalkalmakat teremtsen.

A közgazdászoknak több figyelmet kellene szentelniük az antropológusok és archeológusok munkájára is, illetve az élő és élettelen rendszerek bonyolultságát és kaotikus voltát kutató tudományokra, amelyekből jól használható megoldási lehetőségeket és párhuzamokat meríthetnének. Példának okáért Joseph Tainter archeológusnak, a The Collapse of Complex Civilizations (A komplex civilizációk összeomlása) című, 1988-ban megjelent munkájában sikerült meghatározni a hajdani civilizációk összeomlásának korai előjeleit. Felhívja például a figyelmet arra a tényre, hogy közvetlenül az összeomlást megelőző időkben a kollektív tevékenységek felfokozódtak, ami leginkább építkezésekben nyilvánult meg, mintha a társadalom így próbálta volna meg levezetni a feszültséget, ahogy az a Római Birodalom vagy a maja civilizáció esetében történt. A feszültség ilyesfajta fölhalmozódása talán nem más, mint az általam entrópia állapotnak nevezett helyzet felé vivő út első lépcsője, ahol is szükségessé válik a destrukció és a restrukció -- miközben a fennálló szerkezeti alapokon nem történik konstrukció. A Future Research Quarterly 1986-os tavaszi számában összevetettem az evolúciós "zsákutca" felé haladó társadalmak ilyenfajta destrukcióját az egyes állatfajoknál megfigyelhető "paedomorphosis" jelenségével, ami azt takarja, hogy a rosszul adaptálódó felnőtt egyedek idővel kipusztulnak, és a fajfejlődés a fiatalabb, rugalmasabb lárvaállapotból kiindulva új úton halad tovább. Párhuzamot lehet találni a mi ingatag jövőjű, agyonstrukturált, tőke- és erőforrás-igényes indusztrializmusunk és annak központi irányítása, az ismétlődés "lefelé szivárgó" modelljei, valamint az új, még mindig félreértelmezett, józan paraszti ész diktálta "felfelé szivárgó", megújuló energiaforrásokon alapuló fejlődés és a mellékágak felé tartó információáramlás, valamint a polgári mozgalmak és szervezetek között.

Nem természettudomány

Talán nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a közgazdászok csak a második világháború után jutottak vezető szerephez a nemzeti politika irányításában, amikor is az Egyesült Államok és más ipari országok elkezdték komolyan venni Lord John Maynard Keynes eszméit. Keynes a makroökonómia legitim eszköztárával igyekezett segíteni a politikusoknak abban, hogy "finomra hangolják" adó- és pénzügyi politikájukat, vagyis az adózást, a pénzcsinálást, az állami beruházásokat, a kamatlábakat, az állami és magánbefektetéseket, felkeltve ezzel "a gazdasági növekedés dagályát, amely minden kisebb hajót magával emel". Ez a meggyőző metafora élénk képzelőerőre vall, de alapjaiban hibás, mivel átlagolt eredményeken tornyosuló matematikai képleteken alapult, és az "átlagember" viselkedésének valótlan előfeltevésén himbálódzott. A mértéken felüli reklám és az olcsó hitellel, mesterségesen földuzzasztott kereslet volt a fő mozgatórugója ennek a gazdasági növekedésnek, s a pumpát állami beruházásokkal táplálták, szükség szerint növelve a pénzellátást és csökkentve az adót. A kortárs közgazdasági viták még mindig ennek a metaforának a bűvkörében élnek, még akkor is, ha Keynest azóta már átértékelték. Persze túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és ez vezetett a jelenkor gyógyszerfüggőségben szenvedő gazdaságaihoz. Az eufória utolsó hullámai az 1980-as években csitultak el, amikor a Reagan- és Thatcher-féle restauráció megpróbálta továbbra is növelni a GDP/GNP számadatait, oly módon, hogy az infrastruktúrát hagyták tönkremenni, növelték a deficitet, kiárusították az állami vagyontárgyakat, felzabálták a kooperatív társadalmi szerkezetet és a nem hivatalos szektort, miközben kizsarolták a természeti erőforrásokat, és figyelmen kívül hagyták a környezet teljes kipusztulásának fenyegető rémét.

Ma már se szeri se száma azoknak a közgazdász vicceknek, amelyek arra a mélyen igaz meglátásra világítanak rá, miszerint a közgazdaságtan nem természettudomány, s teszik ezt annak dacára, hogy a Svéd Központi Bank Nobel Bizottsága bizonyos pénzösszegű, külön Nobel-díjat alapított a közgazdaság presztízsének emelésére. A közgazdászok hivatása nem sokban különbözik az ügyvédekétől, csak a felelősségük sokkal kevesebb. A közgazdaságról mára kiderült, hogy nem más, mint egy háromszáz éves vándortarisznya, tele bebizonyíthatatlan állításokkal, melyek túlságosan körvonalazatlanok ahhoz, hogy cáfolhatóak legyenek -- s amelyek mégis a tudományos alapelvek köntösében tetszelegnek, mintha a newtoni mozgástörvényekkel akarnának rokonságba kerülni. Manapság, amikor ipargazdaságaink gyengélkednek, a közgazdászoknak vagy a nyilvánosság előtt kell kiállniuk feltevéseik mellett, vagy meg kell azokat változtatniuk.

Röviden

A sebességváltáshoz legalább az alábbiakra van szükség:
 

  • Az ipari társadalmak átértékelése és áttervezése annak érdekében, hogy szerkezetüket az ökológiai fenntarthatóság és a méltányos emberi fejlődés jegyében tudatosan alakítsák át.
  • A GNP/GDP értékmérőjéről át kell váltani az emberi fejlődés és az élet minőségét mérő mutatókra.
  • El kell törölni az amerikai Gazdasági Tanácsadó Bizottsághoz hasonló, egy diszciplínán nyugvó testületeket, és helyettük olyan interdiszciplináris politikaelemző egységeket kell létrehozni, mint amilyen az amerikai Technológia Elbíráló Hivatal, amely már eddig is számos országnak szolgált követendő például.
  • A közgazdászokat tovább kell képezni a már említett releváns tudományágakban, és működésüket iparengedélyhez kell kötni, akárcsak azokét, akik makroökonómiai szabályok megállapításával foglalkoznak.
  • Az igazgatótanácsokat és a központi bankok kormányzó testületeit demokratikusabbá kell tenni, és ki kell bővíteni a foglalkoztatottak, a fogyasztók és az önkéntes szolgálatot teljesítők, valamint a környezetvédő egyesületek delegált tagjaival. Az ENSZ pénzügyi intézményeit, a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezményt (GATT) éppen ügy, mint a Bázelben székelő Nemzetközi Fizetések Bankját is demokratikusabbá kell tenni, hogy sokkal igazságosabban képviseljék az összes ország és azok szerves alkotórésze, a környezet érdekei és hogy döntéshozatalaik során nyitottak legyenek a közvélemény felé.
  • Az egyetemek és a tananyagok átszervezésre szorulnak az interdiszciplináris globális tanulmányok és a jelenkori problémák megoldásának jegyében.
  • A munkalehetőségeket ki kell terjeszteni, az adótörvényeket -- a foglalkoztatási adóhitel eltörlése és a tőkebefektetések terén az adótámogatások megvonása révén -- oly módon korrigálva, hogy helyrebillentsék a foglalkoztatottság és a tőkebefektetés közti egyensúlyhiányt.
  • Az adórendelkezéseket tovább kell az irányban módosítani, hogy kifizetődő legyen a foglalkoztatás, és elősegítsük a természeti kincseket megóvó és "zöld" energiát használó technológiákat. Az áru értékéhez hozzáadott adót (ÁFA) az "áru értékéből levont adóval" kell helyettesíteni, a holland nagyiparos, Eckhart Wintzen ajánlatának megfelelően. Különböző "zöld" adókat kell kivetni (a) a környezetszennyező füstkibocsátásokra, (b) a termék, a csomagolás és az energia hulladékaira és melléktermékeire, (c) a betervezett elavulásra és az eldobható árucikkekre és (d) a kiaknázatlan erőforrások kimerítésére. Minden adót és gazdaságpolitikai intézkedést az OECD "A környezetszennyező fizet" (Polluter Pays Prindple) elvére kell alapozni.
  • Mivel a "zöld, illetve az áru értékéből levont adók növelik az állami bevételeket, ezeket a pénzügyi alapokat arra kell felhasználni, hogy csökkentsék és végül teljesen helyettesítsék a jövedelemadót és az ÁFÁ-t. Így az adójogszabályok eredeti céljuknak megfelelően jutalmaznák az egészséges tevékenységeket, mint amilyen a munka, és kedvezőtlenül érintenék az egészségtelen viselkedést, mint például a dohányzást, az alkoholfogyasztást és a környezetszennyezést.
Mini tehenészet a nyéki pusztán 
MTI-fotó, B. Fazekas László
  • A helyi szükségleteket ökologikusan kielégítő kisvállalatokat és kisvállalkozásokat bátorítani kell, akárcsak az otthon végzett foglalkozásokat, a globális méretekben gondolkodó szellemi munkások "elektronikus házikóitól" kezdve egészen a helyi közösségeken belüli, az idősekről, betegekről és a gyermekekről gondoskodó személyekig bezárólag.
  • Serkenteni és a közoktatásban propagálni kell az egészségmegőrzést, a betegségmegelőzést, a környezetvédelmi tudatot, az organikus mezőgazdaságot és az egészséges és tápláló élelmet előállító kisgazdaságokat, az egészséges életformát, a csoporttanácsadást, a segíts magadon gondolkodásmódját, éppúgy, mint a hulladékhasznosítást, az otthon karbantartását és helyreállítását, a rekreációt, a művészi és kézműves tevékenységeket.
  • Növelni kell a lakosság közreműködését és befolyását a kormányzásban és a testületi határozathozatalokban népszavazás és más eszközök segítségével.


A nemzetközi cégeknek és az országoknak meg kell húzniuk a "globális játéktér" határvonalait is az etikai küszöb bevezetésével. Erre példák azok az általános felmelegedésről, az ózonréteg vékonyodásáról, a biodiverzitásról és erdőgazdálkodásról szóló nemzetközi egyezmények és megállapodások, amelyeket az 1992-es riói Föld Csúcsértekezleten, Agenda 21 néven fogadtak el. Ezzel együtt rögzíteni kell a fogyasztók és alkalmazottak biztonságát szolgáló szabályokat, és csökkenteni kell az általános bérkülönbségeket, megakadályozva, hogy a cégek az egész világot bekóborolják az olcsó munkaerő kizsákmányolása érdekében. Az effajta etikai küszöb csak a legfelelősségteljesebb országoknak és cégeknek tenné lehetővé a prosperitást.

Ütött a GNP/GDP növekedés utolsó órája, a "vezetőink" végre-valahára okulnak a példából, és a "fölfelé szivárgó" emberi fejlődés átfogóbb, sikeres modelljeit követik, amelyek talán alternatívaként fognak szolgálni.

[Fordította: Kofrán László]