Kerekes Sándor

A Janus-arcú környezetgazdaságtan

A hajók terhelhetőségét úgynevezett merülési vonallal jelölik. Ahhoz, hogy a hajó biztonságosan közlekedhessen, sok egyéb mellett két dolog szükséges: egyrészt hogy ne rakjanak rá nagyobb terhet, mint amennyit a merülési vonal megenged, másrészt hogy a terhet megfelelően osszák el a fedélzeten. A hajó és a bioszféra közti analógia kedvéért tételezzük fel, hogy a Föld a hajó, és rajta az emberi tevékenység (a gazdaság) a teher...

Az Ökotáj szerkesztősége közgazdászokat -- köztük engem is -- arra kért, hogy írjuk le álláspontunkat a jövő esélyeiről környezeti nézőpontból. A felkérést megelőző beszélgetés arra inspirált, hogy véleményemet egy elméletinek tekinthető kitekintés keretében fogalmazzam meg, melyhez Herman Daly: A környezeti makrogazdaságtan elemei című írását hívom segítségül.

Herman Daly a Világbank kiváló teoretikusa, aki szinte minden írásához lábjegyzetben kénytelen odaírni, hogy a cikkben leírtak kizárólag az ő véleményét tükrözik, és azt semmilyen módon nem szabad a Világbank álláspontjának tekinteni. Daly óvatossága nem fontoskodás, a szerző tényleg olyan nézeteket vall, amelyeket a Világbank technokrata közgazdászai nem vállalnak, sőt, a környezetgazdászok zöme -- a balgább többség -- is megmosolyogni valónak tart.

Az itt következők valószínűleg nem sokban növelik a közgazdász szakma tekintélyét. Az emberek szeretik, ha a tudomány világos válaszokat ad kétségeikre, én pedig ezzel nemigen tudok szolgálni, amint az a következőkből majd kiderül. Mielőtt még Daly gondolataihoz érnénk az eszmefuttatásban, talán nem árt, ha röviden áttekintjük azt az utat, amit a közgazdasági gondolkodás az elmúlt évszázadokban megtett.

A közgazdasági gondolkodás fejlődése a környezettel kapcsolatban

A közgazdaságtan a termelési tényezők között a munka és tőke mellett a természeti erőforrásokat is számon tartja, de míg a munka és tőke nagy figyelmet kapott már a klasszikus elméletekben is, a természeti tényezők általában korlátlanul rendelkezésre álló szabad javakként jelentek meg, és mint ilyenekkel nem sokat foglalkozott a közgazdasági elmélet. Ricardo a természeti javakat kimeríthetetlennek tekintette, ezért nem elemezte a természet értékét a termelés vagy a fogyasztás szempontjából. Néha ellentmondások keletkeztek, amit elméletükkel nem tudtak összhangba hozni. Ezek közé tartozik például az úgynevezett csökkenő hozadék, miszerint egy gazdasági folyamatban a többletkibocsátás csökken, ha egy változó ráfordításból (például a munkából) egymást követően ugyanakkora mennyiségű többlet-egységet adunk hozzá valamely más ráfordítás (például a föld) állandó mennyiségéhez. A csökkenő hozadék törvénye nem általános érvényű, de igaz olyan esetekben, amikor a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrás, mint például a termőföld egységéhez egyre több munkát, vagy műtrágyát használunk fel változatlan technológia mellett. Nem véletlen, hogy ezt a törvényt a XVIII. század végén írták le Angliában. Korábban ugyanis az volt a jellemző, hogy a gabonatermelés gyorsabban nőtt, mint az ország népességének száma. Az évszázad végére megfordult a helyzet. A demográfiai robbanást nem tudta követni az agrártermelés, és gabonahiány keletkezett. A klasszikus közgazdák: Malthus, Ricardo stb. egy olyan agrártársadalomról szerezték tapasztalataikat, melyben technológiai fejlődés alig volt tetten érhető. Nem véletlen tehát, hogy felismerésük lényege az volt, hogy a természeti erőforrások felhasználásának lehetősége korlátozott.

A neoklasszikusok a természeti erőforrásokról

Az ipari forradalom a közgazdasági gondolkodásban viszonylag későn éreztette hatását, nagyrészt a XIX. század végén Jevons, Walras, majd Marshall munkáiban. Az ő figyelmüket a gyorsan bővülő piac kötötte le. A vevőt és az eladót mint piaci szereplőket, illetve a keresletnek és a kínálatnak a viszonyát vizsgálták, erősen bírálva a klasszikusok olyan elméleteit, mint a munkaérték-elmélet, vagy a csökkenő hozadék törvénye. Az ő korukban ugyanis a megújuló erőforrások helyett (szélenergia, fényenergia stb.) egyre inkább a meg nem újuló, de lényegesen koncentráltabb, új technológiai lehetőségeket nyújtó erőforrásokat (szén, kőolaj stb.) kezdték használni. A környezetvédelmi problémák gyökerét valahol itt kereshetjük. Azzal, hogy a megújuló ásványi nyersanyagok és fosszilis energiahordozók használata került előtérbe, olyan folyamatok indultak meg, amelyeknek az eredménye visszafordíthatatlan változásokat eredményezett az ökológiai körfolyamatban. Marshall és más neoklasszikus közgazdászok érzékelték ezeket a változásokat, de nem gondolhatták, hogy a nem megújuló erőforrásokra való áttérés hatása ilyen drámai környezeti következményekkel jár. A következmények észlelését nehezítette számukra, hogy a környezetszennyezés abban az időben legfeljebb helyi vagy regionális szinten jelentkezett és nem vált globálissá, de az is, hogy a klasszikusok hibáiból tanulva a neoklasszikus közgazdászok a technikai fejlődést igen optimistán ítélték meg. Ezért aztán Marshall számára csak azok a termelési tényezők voltak fontosak, amelyeknek ára van a piacon. Ez aztán a természeti erőforrások jelentős körét marginális kérdéssé tette, mégpedig hosszú időre.

Pigou elmélete a negatív externáliákról

A neoklasszikusok közül Pigou volt az, aki felfedezte, hogy a termelőtevékenység következményei az eladón és vevőn kívül másokat is érinthetnek, aminek hatására azok jóléte csökkenhet. A hőerőmű például, amely villamos energiát termel, a szén elégetésével széndioxidot, kéndioxidot, nitrogéndioxidokat, pernyét, és más anyagokat bocsát ki a levegőbe, amelyek a csapadékkal savas esőt alkotnak. A savas eső miatt az épületeket gyakrabban kell tatarozni, a talajok termékenysége csökken stb. A villamos energia termelése tehát a felhasználónak hasznot jelent és ezért fizet érte, de a másoknak okozott kárt (háztulajdonosnak, agrártermelőnek stb.) a villamos energia ára nem tartalmazza. Pigou rámutatott, hogy egy termék előállítása az egyéni termelőnek -- a kedvezőtlen külső hatások miatt -- kevesebbe kerül, mint amennyibe a társadalomnak kerül, amely kénytelen elviselni azokat a következményeket, amelyek az adott termék termelésével vagy felhasználásával együtt járnak. Pigou szerint a megoldás az lehet, hogy egy termék termelésének egyéni (értsd termelői) költségét és társadalmi költségét egy szintre hozzuk azáltal, hogy az egyéni termelővel megfizettetjük a tevékenysége által kiváltott kedvezőtlen következmények elhárításának költségeit is. Ez annyit jelent, hogy például a villamos energia árát úgy kell megállapítani, hogy az a termelő költségein és hasznán kívül tartalmazza azokat a költségeket is, amelyek a savas esők okozta károkból másutt keletkeznek. Természetesen az árból az a rész, amely a károk fedezetéül szolgál, nem marad a termelőnél, hanem azt a költségvetésen keresztül újra elosztják, és lehetőleg azoknak kell visszajuttatni, akiknél a kár keletkezett. Ezt a módszert hívjuk a negatív externáliák internalizálásának a közgazdaságtanban. Pigou elmélete szerint, ha a piac szereplői a tényleges társadalmi ráfordításokat érzékelik, akkor racionálisan viselkedve, a kereslet és kínálat összhangja magasabb áron egy kisebb volumennél alakul ki, vagyis az externáliák internalizálása a környezetszennyező tevékenységet közgazdaságilag racionális keretek közé szorítja.

Nem véletlen, hogy a hatvanas évek végen, amikor a környezetszennyezés globális szinten kezdett ijesztő méreteket ölteni, Mishan és mások Pigou-nak a negatív externáliákról szóló elméletét vették elő, és az internalizálás hiányával magyarázták a probléma megjelenését és a piac tökéletlen működését, és az sem, hogy a környezeti károk pénzben való mérése vált az egyik legfontosabb kérdéssé.
 

Fotó: Mike Tamás

Pigou elméletének tükrében környezetszennyezés elkerülése technikai problémának tűnik. Meg kell találni az adó vagy környezethasználati díj megfelelő nagyságát, és akkor a piac megoldja a problémát. A kérdés persze technikai értelemben is bonyolult, a részletekkel foglalkozó irodalom egy közepes méretű könyvtárat megtöltene, de a kérdés nem ez. Ha ugyanis csupán arról volna szó, hogy tévedhetünk a mértékeket illetően, ettől a probléma elvileg megoldható volna.

A környezeti makro- és mikroökonómia

A bevezetőben említett Herman Daly a környezeti közgazdaságtan két területe: a környezeti makroökonómia és a környezeti mikroökonómia közti munkamegosztást egy a hajózásból vett szemléletes példával illusztrálja. Mint tudjuk, minden hajónak a terhelhetőségét az úgynevezett merülési vonallal jelölik. Ahhoz, hogy a hajó biztonságosan közlekedjen, sok egyéb más mellett két dolog szükséges: az egyik, hogy ne rakjanak rá nagyobb terhet a merülési vonal által megengedettnél, illetve, hogy a terhet megfelelően osszák el a fedélzeten. Nyilvánvaló, hogy mindkét feltételnek teljesülnie kell, mert a hajó nemcsak akkor süllyed el, ha túl sok a teher, hanem akkor is, ha nem megfelelően osztják el. A hajóskapitányt szerencsére a hajó merülési vonala tájékoztatja a túlterhelési veszélyről, figyelmét nagyrészt a teher elosztására összpontosíthatja. A hajó és a bioszféra közti analógia kedvéért tételezzük fel, hogy a Föld a hajó és rajta az emberi tevékenység (a gazdaság) a teher. A Föld megszűnik biztonságosan hajózni, ha túl nagy a terhelés, de labilissá válik akkor is, ha a teher összességében még elviselhető nagyságú volna, de térben és időben egyenetlen eloszlású, és emiatt mégis zavarokat okoz a békés hajózásban. A teher nagyságával, vagyis a gazdaság és a bioszféra méreteinek a viszonyával a makroökonómia foglalkozik, míg a teher megfelelő elhelyezése a fedélzeten, vagyis az erőfonások hatékony allokációja a mikroökonómia vizsgálódási területe.

A környezet-gazdaságtan, mint láttuk, jelentős eredményeket ért el a mikroökonómia terén, vagyis igen sokat tudunk arról, hogy hogyan kell a terhet elosztani a hajón ahhoz, hogy az erőforrások, beleértve a környezetvédelmi célokat szolgálókat is, minél hatékonyabban hasznosuljanak. Az utóbbi évtizedekben a környezet-gazdaságtan széles eszköztárat fejlesztett ki a környezetszennyezés mérséklése és a természeti erőforrásokkal való takarékos gazdálkodás érdekében. Ezekre az eredményekre akár büszkék is lehetnénk. Van azonban egy olyan kérdés, amire mind ez ideig nem tudunk, sokan nem is akarnak válaszolni, nevezetesen, hogy mekkora a teher, amit a hajóra rakhatunk. Mint láttuk, a hajóskapitányt a merülési vonal figyelése megóvja a hajó túlterhelésétől, sőt Archimedes óta az elemi matematikai ismeretek birtokában ki is számíthatjuk a megengedhető terhelést.

A makroökonómia nehezebb helyzetben van, arra kellene leegyszerűsítve válaszolnia, hogy mennyi ember élhet a Földön és egyenként milyen életszínvonalon. Mindaddig, míg a környezetet, vagyis a bioszférát végtelennek tekinthettük a gazdasághoz képest, természetes volt, hogy ez a kérdés alig merült fel. A huszadik század eleje már figyelmeztető jelekkel volt terhes, de a technológiai fejlődés mindenhatóságába vetett hit elaltatta az emberek lelkiismeretét Sőt sajnos máig tartó hatással olyan nézetek alakultak ki, amelyek kifejezetten a korlátok-nélküliséget hirdetik.

Ilyenek például Victor Lebownak a nézetei, aki a II. világháborút követő bőség láttán fogalmazta meg az amerikai fogyasztói társadalom meglehetősen parazita filozófiáját: "Hihetetlenül produktív gazdaságunk... megköveteli, hogy a fogyasztást életelvünkké tegyük, hogy a gazdasági javak vásárlásából és használatából rítust teremtsünk, és spirituális, egocentrikus kielégülésünket a fogyasztásban keressük... Egyre több dologra van szükségünk, hogy egyre növekvő mértékben fogyasszuk, elégessük, elnyűjük, kicseréljük, eldobjuk őket." Az amerikaiak lelkesen válaszoltak Lebow úr felhívására, és a világ nagy része követte őket. (Alan Durning)

Lebow úr felhívása ma már igen ostobának tűnik, valójában azonban, ha megkérdezzük honfitársainkat, hogy mit várnak a piacgazdaságtól, a válaszokban nem lesz nehéz felfedezni a fenti eszmék "termékenyítő" továbbélését.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, miért nem tud vagy akar a közgazdaságtan választ adni arra a kérdésre, hogy mekkora terhet rakhatunk a "Föld hajóra". Nagyrészt azért, mert olyan kérdéseket kellene megválaszolni, amelyek meghaladják a környezet-gazdaságtan kompetenciáját.

Egyrészt tisztázni kellene, hogy a gazdaság méretét (értsd a hajóra rakott teher nagyságát) az ember szempontjából kell-e optimálissá tenni, vagy más élőlények, esetleg az egész bioszféra érdekeit kell szem előtt tartani. Ha csak az emberek szempontjából optimálunk, akkor a többi élőlény létét alárendeljük az ember szükségleteinek, és nem tekintjük őket önmagukban is értéknek, de még ekkor is el kellene döntenünk, hány jövőbeni generáció érdekeit kell szem előtt tartanunk, stb.

A Föld úgynevezett eltartó képességének kiszámításához a természettudományok elegendő kapaszkodót adnának. Nem tudjuk viszont, hogy egy-egy ember szükségleteit milyen színvonalon kell kielégíteni, az átlagtól mekkora eltérések tekinthetők elfogadhatónak és pláne nem tudunk mit kezdeni a mai politikai határokkal, mert míg egyes területek túlnépesedettek, másoknál éppen ellenkező a probléma.

Feltehetők persze ezek a kérdések durvábban is, például úgy, hogy milyen mértékben hagyjuk éhen halni a túlnépesedett területeken a gyermekeket, vagy elpusztulni AIDS-ben az afrikaiakat, vagy a fejlett országokban mennyi pénzt vagyunk hajlandóak egy ember életének megmentésére fordítani.

Ezek azok a kérdések, melyekre a közgazdászok nem válaszolhatnak, mert nem is az ő tisztük válaszolni.

A probléma az -- ahogy ez a normatív közgazdaságtanban gyakorta előfordul --, hogy etikai megfontolások miatt a kérdés nem válaszolható meg a gazdasági tények alapján. A kereslet-kínálat viszonyait tekintve optimálisnak tekinthető szennyezettségi szintet megtalálhatjuk, de semmit sem tudunk arról, hogy az ehhez tartozó szennyezettségi szint vajon ökológiai értelemben elfogadható-e, és mivel a bioszféra túlságosan bonyolult rendszer, amit szinergizmusok hatnak át, esélyünk sem igen van az egyértelmű válaszadásra. Nem közgazdasági, hanem etikai kérdés az is, hogy mennyit használhat fel a rendelkezésre álló természeti erőforrásokból a ma élő népesség, és mennyit kell meghagynunk a jövő generációk számára, de az is, hogy felhasználhatja-e az ipari országok egymilliárd lakója a világ összes acéljának kétharmadát, vagy az összes energia négyötödét stb. Ezek a kérdések és eddigi elméleti áttekintésünk a közgazdasági gondolkodás fejlődéséről, nem sok biztatót mondanak az olvasónak. Úgy tűnik, a makroökonómia tehetetlenül áll a probléma előtt. Mondanivalóm lényege nem is ez. Azt akartam aláhúzni, hogy értékválasztási és etikai kérdéseket nem szabad közgazdasági technikák alapján eldönteni.

A környezeti mikroökonómia feladata, hogy megkeresse azokát a megoldásokat, amelyek segítségével a megfelelőnek tartott környezetminőség a legkisebb ráfordítással érhető el. Ebben a vonatkozásban meglehetősen sikeresek a közgazdászok, és viszonylag nagy köztük az egyetértés is, ha a zöld adókról, a zöld költségvetésről van szó.

A közgazdászok közti további nézetkülönbségek abból származnak, hogy sokan fel sem teszik a makroökonómiai kérdéseket, vagy eleve feltételezik, hogy a gazdaság növekedésének nincsenek határai, és akkor a fenti kérdésekre a gazdasági fejlődés kedvező választ ad, nevezetesen a növekedés megoldja az éhezés és a környezetszennyezés problémáit is. Ez a válasz azt feltételezi, hogy lehetséges évente nagyobb és még nagyobb tortát sütni, amivel egyre több és több ember töltheti meg a gyomrát az előző évinél kiadósabban.

Mások, köztük én, nem hisznek ebben, és aggódva keresik a választ a fenti, nem kifejezetten közgazdasági, hanem etikai kérdésekre. A válaszok persze elszomorítóak, a Föld jövőjét illetően nehéz optimistának lenni.

A "fenntartható fejlődés"

Pár évvel ezelőtt egy lehetséges válasznak tűnt, ezért örömmel üdvözöltük a Brundtland asszony nevével fémjelzett jelentést, és a "Közös jövőnk" című könyv a környezetvédők bibliájává vált. A bizottság jelentésének fő üzenete, hogy a növekedés hajszolása a földi bioszféra összeomlásához vezet, ezért a gazdaság fejlesztését nem szabad a régi módon folytatni. A kiutat sokak szerint az úgynevezett fenntartható fejlődés jelenti. A fenntartható fejlődés a jelen szükségleteinek a kielégítése, anélkül, hogy ezzel rontanánk az elkövetkező generációk esélyeit arra, hogy saját szükségleteiket kielégítsék. A fenntartható fejlődés elmélete valójában nem igényel paradigmaváltást, nagyon is beleillik a hagyományos közgazdasági gondolkodás eszmerendszerébe, és semmiképpen nem igényli a neoklasszikusok externáliákról írott tételeinek meghaladását. A fenntartható fejlődés nem követeli szükségleteink korlátozását, csak arra biztat, hogy igyekezzünk azokat kevesebb anyag és energia felhasználásával kielégíteni, és minimalizáljuk a termelő tevékenység szennyező hatásait. Nem véletlen tehát, hogy ez az elv olyan hamar visszhangra talált a fejlett társadalmakban. Egyrészt, mert csökkenti a magas egy főre jutó fogyasztás miatti lelkiismeret furdalásunkat, sőt a fajlagos felhasználások összehasonlításával olyan kép kialakítását segíti, miszerint a fejlődő országok jelentik az igazi veszélyt a környezetre.
 

Magántulajdonba került egy üzem -- 100 millió forint lízing keretében vásárolta meg két vállalkozó az AURAS alkatrészgyár egyik üzemét  MTI-fotó, Bartos Gyula

Az adatok háborújáról van itt szó valójában, és nem találjuk a közös nyelvet, hiszen a fejlődő országok kutatói az egy főre jutó energia- és nyersanyag-felhasználás alacsony színvonalával érvelnek az igazságosság jegyében, míg a fejlett világ a nemzeti össztermék egységére jutó magas felhasználást bemutatva, a természeti javak pocsékolását rója fel a fejletlenek bűnéül. Természetesen mindkét félnek igaza van, már ami az adatok hitelességét illeti, sőt az is nyilvánvaló, hogy káros volna, ha a fejlődő országok polgárai el akarnák érni a fejlett országokban kialakult fogyasztási színvonalat, vagy ha olyan fogyasztási szerkezetet akarnának elérni, mint amilyen a világ ma fejlettnek tekintett részén létezik. A másik oldalról vizsgálva a dolgot, persze mindjárt kiderülne, hogy valószínűleg a fejlett világ sem elégedhet meg azokkal az eredményekkel, amelyeket az energiatakarékosságban és anyagtakarékosságban, vagy éppen az emissziók csökkentésében elért. Ha a világ fejletlen része nem követheti azt a fejlődési utat, amit a fejlettek megtettek, joggal várják el a fejlettebb országoktól, hogy azok is több erőfeszítést tegyenek, vagyis hogy ne a hatékonyságról értekezzenek, hanem az egy főre jutó fogyasztás színvonalának a közelítéséről. Ezt a viszonylag egyszerű emberi jogi elvet, úgy tűnik, elég nehéz a gyakorlatban elfogadni, illetve elfogadtatni. Annyira nehéz, hogy a fejlett polgári demokráciák kormányai, annak ellenére, hogy számos környezeti programot dolgoztak ki, "nem számolnak azzal, hogy egyes igen pazarló társadalmakban a szükséglet-kielégítettség színvonalát is csökkenteni kell, és nem elegendő, ha csak a felhasználás racionalizálásán gondolkodnak. Nyilván nem véletlen, hogy ezek a szabadpiacra épülő gazdaságok nem kívánják vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon minden emberi szükséglet értéket hordozó szükséglet-e, és jogos igény-e a kielégítése.

Kétségtelen, hogy a fenntartható fejlődés elmélete jelentős hatást gyakorolt a gazdaságokra, például azáltal, hogy környezetbarát fogyasztási szokásoknak, a tiszta technológiáknak az elterjesztését, a megújuló erőforrások jelentőségének a felértékelését segíti, a fejlődést nem mennyiségi, hanem inkább minőségi növekedésként definiálja. Az eredmények mellett eltörpülni látszik az a tény, hogy radikális változásokra volna szükség. A fogyasztó embernek, amelynek természetét Lebow úr idézett felhívása találóan jellemzi, újra Homo Sapiens-szé kellene válnia, és az emberiség jövőjéről kellene gondolkodnia. A tények azt mutatják, hogy az emberiség nem erre tart, környezetünk állapota tovább romlik.

(Készült az OTKA támogatásával)