Kindler József

Környezetügy átmenetben
Vágyak és lehetőségek

Talán nincs még egy olyan meghatározóan fontos területe közösségi életünknek -- beleértve a gazdaságot is --, ahol akkora távolság lenne a vágyak és a lehetőségek között, mint a környezetügy esetében.

Minden probléma lényeges vonása az a különbség, ami az észlelt adott helyzet és a kívánatos helyzet között fennáll, abban az esetben, ha a különbség megszüntetése akadályokba ütközik. Ilyen módon tehát, ha az észlelt környezeti állapottal elégedetlenek vagyunk, és szeretnénk azt egy kívánatosnak minősített állapotba átalakítani, de ez az átalakítás különféle akadályokba ütközik, akkor nyilvánvalóan környezetügyi problémáról beszélhetünk.

Mármost viszonylag könnyen leírhatjuk, jellemezhetjük az elégedetlenségünket kiváltó adott környezeti állapotot, és még könnyebben a kívánatos állapot jellemzőit. Kívánságok, óhajok felsorolása ugyanis viszonylag egyszerű feladat. Csakhogy kizárólag az úgynevezett vágyvezérelt gondolkodás -- melynek megfelelő helye a tündérmesékben van --, hitetheti el velünk, hogy a kívánságok máról holnapra teljesülhetnek, a realitások világában ehhez sokszor valóban szinte mesebeli méretű akadályokat kell leküzdeni.

Az észlelt helyzet és a kívánatos helyzet közötti különbség megszüntetésére szolgálnak elvileg a lehetőségek, de ezek közül csak a valamennyire is reálisakat vesszük figyelembe a tényleges probléma megoldási folyamatban. Mármost hazai környezet-ügyünket tekintve megállapíthatjuk, hogy környezetünk állapotáról már eddig is számos diagnosztizáló tanulmány született, ugyanakkor a kívánatos állapotot, helyzetet megfogalmazó elgondolások, célkitűzések számossága is tekintélyes. Kevés azonban a realitásokat komolyan figyelembe vevő, az átmenet gondjaival kínlódó országok -- s köztük természetesen hazánk -- sajátosságaival, nehézségeivel számoló és ekként a megvalósítható lehetőségeket feltáró és kifejtő programok száma.

A stratégiai lehetőségeket illetően két szélsőséges felfogással találkozhatunk, de ezek közül csak az egyiket kell közelebbről szemügyre vennünk. A parancsgazdaság etatista koncepciója és gyakorlata ugyanis látványosan megbukott, s így ezt bizonyított gyakorlati életképtelensége folytán felesleges taglalnunk.

A másik felfogásnak azonban nagy tábora van, sőt azt mondhatjuk, hogy ez tekinthető nálunk jelenleg az uralkodó nézetnek. Nevezhetjük ezt radikális kapitalista ideológiának, melyről például II. János Pál a katolikus egyház társadalmi tanítását újra összefoglaló enciklikájában, a Centesimus Annus-ban ezt olvashatjuk: "Emberek tömegei élnek ma is nagy anyagi és erkölcsi nyomorban. A marxista rendszer bukása sok országban természetesen elhárítja az akadályt ezeknek a problémáknak a megfelelő és valós kezelése elől, de ez nem elég azok megoldására. Fennáll a veszélye annak, hogy olyan radikális kapitalista ideológia terjed el, amely elutasítja a mérlegelés lehetőségét, mert úgy véli, hogy minden szembehelyezkedési kísérlet eleve kudarcra van ítélve, és vakon bízik abban, hogy a piac erőinek szabad fejlődése mindent meg fog oldani." (Kiemelés tőlem: K. J.) (In: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Szent István Társulat, 1993, 568. o.)

A környezetügy problémájának eme ugyancsak szélsőséges megoldási lehetőségéről természetesen nemcsak tekintélyi érveléssel szólhatunk, hanem közgazdaságtani alapon is kritizálhatjuk. Mielőtt azonban erre rátérnénk, hadd hívjam fel a figyelmet arra a gyakorlati érvre, mely szerint, ha a piaci mechanizmusokkal a környezetügy, nyugodtan mondhatjuk, botrányos problémája megoldható lenne, akkor azokban a gazdaságilag fejlett országokban, ahol soha nem volt parancsgazdaság, egyáltalán nem lennének környezetügyi problémák. De teljesen nyilvánvaló, ha például a Worldwatch Institute éves jelentéseire gondolunk, hogy ott is vannak, mégpedig ugyancsak súlyosak.

Hogy a piac miért alkalmatlan a környezetügyi problémák maradéktalan megoldására, bármennyire csiszolják és finomítják a mechanizmusait és technikáit, annak magyarázata az úgynevezett piackudarc (market failure) jelenség. A piackudarc a piaci rendszer képtelensége arra, hogy bizonyos javakkal szolgáljon vagy azokat a megkívánt szinten nyújtsa. Közjavaink, s főként környezeti közjavaink jelentős hányada nem, vagy csak nagyon korlátozottan kezelhető piaci módszerekkel.

Közgazdasági értelemben közjószágnak minősül minden olyan jószág, melynek esetében a kizárhatatlanságés a nem rivális fogyasztás ismérve teljesül. A kizárhatatlanság azt jelenti, hogy ha a szóban forgó jószágot valaki számára biztosítjuk, az a többiek számára már külön költség nélkül hozzáférhető. Ha tehát például valamilyen levegőtisztasági program sikeres, akkor a tisztább levegő "fogyasztásából" senkit nem lehet kizárni, ugyanakkor ez a "fogyasztás" nem rivalizáló jellegű: senki nem tudja a másik elől "elszívni" a jó levegőt. Az ilyen javakra nem lehet árat megállapítani, ennek hiányában viszont a piac nem működik, következésképpen, bekövetkezik a piackudarc jelenség.

Mármost, ha az ilyen közjavakról mégis gondoskodni kell, akkor ezt vagy a kormányzat (központi, helyi) teszi meg, és a fedezetről kötelező adóztatással gondoskodik, vagy pedig az érintett polgárok saját maguk önkéntesen gondoskodnak ezekről. Az utóbbi megoldási lehetőség súlyos korlátja viszont az úgynevezett potyautas (free rider) jelenség. Ugyanis, ha valaki a szóban forgó közjószágról gondoskodik, s mint előbb mondottuk, fennáll a kizárhatatlanság esete, akkor a többiek hajlamosak lesznek fogyasztani eme jószágot, anélkül, hogy hozzájárulnának költségeihez, vagyis "potyáznak". Ha végül is mindenki potyautas kíván lenni, akkor a közjavakról való gondoskodás ugyancsak kudarcot vall. Marad tehát a kormányzati gondoskodás a fedezet kötelező biztosításával. Ennek természetesen különféle hatékonyságú technikái lehetnek (például az ún. "zöld költségvetés"), mindez azonban a lényegen nem változtat: a kormányzati (központi és önkormányzati) szerepvállalás nélkülözhetetlen.

Tekintettel azonban a közhely-igazságra, miszerint a pénz sosem elég, maradéktalanul kormányzati úton sem lehet megoldani valamennyi környezeti problémát is, ily módon nyilvánvalóan fennáll a rangsorolási vagy súlyozási probléma: milyen környezeti problémák megoldására, milyen arányban fordítsuk a korlátozott erőforrásokat? A válasz korántsem egyszerű, s erre a kérdésre még röviden visszatérek.

Általános probléma-meghatározásunknak megfelelően a környezetügyi probléma is az észlelt helyzet és a kívánatos helyzet közötti különbségként definiálható. Ebből következik viszont, hogy ha valaki(k) elégedett az adott helyzettel, vagy egyszerűen beletörődik, annak számára értelmezhetetlen a probléma, vagyis meghatározásunk értelmében nincs problémája. Mivel az elégedetlenségnek nyilvánvalóan fokozatai vannak, ezért az elégedetlenség értékétől is függ az, hogy a szóban forgó probléma megoldására, vagyis a különbség megszüntetésére, milyen erős a késztetés.

Egy pomázi kertbarát 800 négyszögöles 
szőlőjében dolgozik
MTI-fotó, Király Krisztina

Hazánkban, miként azt jól tudjuk, környezetünkkel kapcsolatban nem beszélhetünk általános és erős társadalmi elégedetlenségről, viszont a társadalmon belül kétségtelenül azonosíthatók az erősen elégedetlen emberek szervezett csoportjai. Az általános és erős elégedetlenségen nem a szavakban, hanem a tettekben, még pontosabban szólva az áldozatkészségben megnyilvánuló elégedetlenséget értem. Legjobb példa erre a gépkocsi tulajdonosok óriási tábora (tisztelet a kivételnek). Joggal vélelmezhető, hogy Busapest egyes belvárosi, erős levegő-szennyezettségű területein mindenki -- a gépkocsizók is -- elégedetlen a levegőtisztasággal, ugyanakkor kevés (ha egyáltalán van) az olyan gépkocsi-tulajdonos, aki lemondana a levegőszennyezéshez való "hozzájárulásáról", azáltal, hogy önként felhagy a szóban forgó területeken való gépkocsizással. Éppen ellenkezőleg: a hatósági intézkedési tervek ez ideig olyan nagy ellenállással találkoztak, hogy a korlátozó intézkedések bevezetésére nem kerülhetett sor.

Végeredményben ugyanezt mondhatjuk a környezetvédelemre központi vagy önkormányzati szinten fordítandó adókról is. Közismert, hogy az adófizetés napját senki nem tartja ünnepnapnak, s ezen túlmenően az adókból befolyt összegek elosztását az adófizető polgár csak akkor tartja méltányosnak, ha ennek elosztása nagyjából, egészéből megfelel értékrendjének. Ha a környezet állapota értékeinek rangsorában hátra sorolódik, akkor csak az ennek megfelelő kormányzati ráfordítást tartja elfogadhatónak.

Hazánkban a jelenlegi átmeneti időszakban, a súlyos, de kényszerű visszaesések közepette a környezetügy jelentősége, más területekhez viszonyítva, a társadalom értékrendjében visszaszorult, ezért sem jelentős társadalmi akciókra, sem pedig valóban számottevő kormányzati ráfordításokra számítani nem lehet.

A vázoltak alapján reálisan csak a kormányzati (központi és helyi) szinten erősen korlátozott erőforrások (főként pénzügyiek) okos elosztásával számolhatunk, és ehhez a környezeti problémahalmazon belül is súlyozásra, prioritások meghatározására van szükség, "a mindenre nem jut" elv alapján. A súlyozás, illetve prioritás-meghatározás elveit és módszereit külön írás keretében kellene kifejtenem. Itt tömören csak annyit, hogy megítélésem szerint a természetvédelemre kellene koncentrált figyelmet és erőforrásokat fordítani, annak tudatában is, hogy más területekre egyáltalán nem, vagy alig jutna valami. Elvileg bármennyire lehangoló is álláspontom, bizonyíthatóan reális.

A húszas évek elejének egyik jeles pénzügyminisztere mondotta, hogy nálunk semmi sem annyira állandó, mint az ideiglenesség. Hozzátehetjük, hogy semmi sem annyira hosszú, mint az átmenet. Tartós átmenetre számíthatunk -- a környezetügyben is.