Álmodunk, s a világ álmodik velünk. Álma valós, miként benne helyzetünk. De nem igaz. Sugallt kép, amelyből épp hamis volta miatt léphetünk ki. Világálmunk is kínálja a maga receptjeit a túlélésre. Olyan ez, mint a jó böllér, aki mindenkinek a szája íze szerint keveri a kolbászt, s dicséri, hogy' eltalálta a gazda... Mindegy, fő, hogy a disznó le legyen vágva...

Elmélkedés a rendben

Ha már kezdjük felismerni, hogy milyen rendben élünk, akkor el kell gondolkodnunk e rend alapvető szellemi építőkövein is. A felszín mögött munkáló elképzelések a világról, az életről, a jóról és a rosszról alapvetően meghatározzák életünk menetét -- még akkor is, ha nem tudunk róla. Ilyen rendszerépítő elemek azok, amelyek meghatározzák, hogy mit tartunk életnek, s így védelemre érdemesnek, s azok is, amelyek az ezek védelme érdekében megvalósuló cselekedeteinket szabályozzák...

Földanya vagy teremtett föld

"Úgy tűnik, a Föld éghajlata és kémiája története során végig optimális volt az élet számára. Az, hogy a dolog véletlenül alakult így, éppoly valószínűtlen, mint karcolás nélkül megúszni a vezetést csúcsforgalomban, bekötött szemmel." Lovelockot fenti felismerése a Gaia-mítosz felelevenítéséhez, újraalkotásához vezette. Igen, ha a személyes Istent nem tudjuk elfogadni, de a világban működő tudatosságot sem tagadhatjuk le, csak ilyesfajta (panteista) mítoszokhoz juthatunk.

Régi-új mítoszaink, szeretjük meséiteket, mert gondtalanná és elégedettekké tesztek bennünket. Visszaadjátok a dolgoknak "hamvas", bizalmas-közeli ártatlanságukat. Igen, e felelőtlen szépség, a gondolat eme heurékája láncol hozzád minket. De veszélyes lánc ez. Chesterton mondatai ma, az ökoterrorizmus eszméjének felívelésekor különösen aktuálisak: "A Természeti Vallással szemben az az egyetlen ellenvetés, hogy valahogyan mindig természetellenessé válik. Reggelente ártatlanságáért és kedvességéért szeretjük a természetet, este pedig, ha még mindig szeretjük, sötétségéért és kegyetlenségéért. Virradatkor tiszta vízben mosakodik, miként a Bölcs Sztoikus Férfiú, s mégis, midőn a nap komoran alkonyul, bikák meleg vérében fürdik, mint Julianus aposztata. Az egészség merő hajszolása mindenkor valami egészségtelenséghez vezet. A fizikai természet nem lehet az engedelmesség közvetlen tárgya; élvezni kell, és nem imádni! A csillagokat és a hegyeket nem szabad komolyan venni. Ha komolyan vesszük, oda jutunk, ahol a pogány természetimádat végezte. Mivel a Föld kedves, hajlandók leszünk utánozni valamennyi kegyetlenkedését. Mivel a szexualitás egészséges dolog, valamennyien a szexualitás bolondjai leszünk. A merő optimizmust elérte esztelen, ám jogos végzete. A nézet, mely szerint minden jó, orgiájává vált mindannak, ami gonosz."

Nem mintha a Gaia-elmélet így kezdte volna. Nem volt természet-vallás, inkább tudományos hipotézis-utópia. De gyorsan bekerült bájos mítoszaink közé, amelyek pótolni vágyjak a pótolhatatlant. Része lett az Egésznek, a vágyott Egység felé törekvésnek. Benne (is) lelt párjára az "Egészből kisakadó és önmagára találó, de az Egységbe visszavágyó Ember", ahogy -- mondják az új szinkretisták -- a "Hagyomány" tanítja. Kiszakadtunk a mindenséggel való egységből, tárgyiasítottuk a világot, magunk is objektum--szubjektum viszonnyá lettünk, azonban megfelelő gondolkodásmóddal és technikákkal lehetséges a Nagy Visszatérés. Az expresszívebbeknek "összeolvadás", a tudni vágyóknak "új szintézis", a hívőknek New Age, a környezetvédőknek Gaia-tudat... Elméletük igazolásához könnyedén Összemossák az egyes vallási rendszereket, filozófiákat, mítoszokat, hogy aztán e konglomerátumból az épp nekik és épp akkor megfelelőt előhúzva érveljenek igazságuk mellett. Ilyen módon megspórolva a komoly és következetes gondolkodás nehézségeit, mindahányan a saját elképzeléseikhez szabott mitológiával állhatnak elő. Ennek legnagyobb veszélye az az önámítás, amely jó-rossz tettei igazolását keresi az effajta saját gyártmányú elméletekben -- s persze meg is találja. Vezérfonalul így megint csak az egyén önmaga kínálkozik -- s az egyszemélyes univerzumok között a felszínességbe fúl a szeretet.

Így lesz a jó rossz és a rossz jó, mert minden egy. Isten csak erő, avagy a természet, avagy minden, és így megkülönböztethetetlenül semmi, isten, amely bennem ismer magára -- így hát én vagyok az isten. Egy vagyok mindennel, de senkivel sem egyezkedem... ez a hit nem több, mint a mindent magukhoz mérők önhittsége.

A mindent egybemosni vágyó szinkretizmusra jó példa az, ahogy a bibliai teremtéstörténet értelmét pont az eredeti ellenkezőjére fordítják, hogy így igazolják "hagyományukat". Ádám és Éva eszik a fáról, ami azt jelenti -- mondják --, hogy értelmük megnyilatkozik, megkülönböztetik magukat a többitől -- kettéválik a világ... Az olvasat kissé felszínes. Ha azonban a történetet figyelmesen olvassuk, akkor kiderül, hogy az első emberpár már a bűnbeesés előtt is rendelkezett a reflektáló gondolkodás képességével. Néven szólították egymást, s az írás szerint "nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak". (Ter. 2.20). Amikor Ádám társat kap, így szól: "Ez már a csontomból való csont és a testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett". (Ter. 2.23) Ádám tudja, hogy Éva belőle vétetett, meg tudja nevezni, tehát rendelkezik az önreflexió és a beszéd (alany-állítmány!) képességével. E megvilágításban hamisnak tűnik az Egészben élő, nem-személyiség emberről szóló tanítás. Kiderül, hogy a "bűnbeesés" nem valamely képességünk elvesztése, sem a lezárult harmadik szem hiánya, hanem a rossz megismerése, megtapasztalása. Egészen addig az ember Istennel sétált együtt a kertben -- csak a jót ismerte --, s alkotásait romlatlan tekintettel, önzetlenül szemlélte. A rossz megtapasztalásával ez a lehetőség majdnem elenyészik. Vagy ahogy Szent Ferenc mondta: "Ádám tehát a paradicsom minden fájáról ehetett, és míg nem szegült ellene az engedelmességnek, nem vétkezett. Mert a jó tudás fájáról az eszik, aki akaratát a maga kizárólagos tulajdonának tartja és aki felfuvalkodik azon jók miatt, amiket az Úr mond és művel általa. És így a gonosz lélek csábítása és a parancs megszegése révén megterem a rossz tudás gyümölcse. Természetes tehát, hogy bűnhődnie kell miatta."

A Paradicsom tehát nem puszta technológiákkal vagy "helyes gondolkodásmóddal" visszahozható állapot, hanem az engedelmességben megtapasztalható reménység, amely az örök életben válik bizonyossággá. Mindez kemény küzdelem és kiállás az Istentől adott jó mellett -- ami a természet is. Ha létezik út "vissza", az bizonyosan nem a könnyű fecsegésekben vagy az okos gondolatokban lakozik, hanem a megtapasztalható és megtapasztaltatható jó melletti hitvalló életben.

Mi történhetett hát? A Biblia tanúsága szerint az első pár bűnbeesésükig harmonikusan együtt él környezetével s teremtőjével. Amikor esznek a fáról, engedetlenné válnak azzal szemben, akinek létüket köszönhetik, az övétől eltérő -- a világot teremtő logoszt követő eddigi gondolkodás-módjuktól eltérő --, saját értékrendet kezdenek el követni. Az isteni elrendezettséget feledve saját elképzeléseik után futnak "megnyilatkozott elméjükkel". Önmagukra nyílik szemük, s így nem láthatják azt, aki által létezhetnek. Az, aki van, s akit nem lehet többé színről színre látni ebben az életben -- s aki mégis megszólítható, s válaszol -- bizonyosan személy, meghatározott tulajdonságokkal, s nem valami ködös elképzelés, még akkor sem, ha olyan szép neve van -- mert a költészet olykor nem kedveli a makacs tényeket --, mint Földanya.

Egyébként a történeti tapasztalat is ellene mond a panteista elképzeléseknek. Elgondolkodtató például az a tény, hogy a tudományos megismerés csak a keresztény Európában tudott létrejönni. Az ókori keleti és görög kultúra minden csodálatos eredménye mellett sem volt képes erre -- de az univerzumról vallott felfogása miatt nem is lehetett. Platón azt állítja, hogy csak a Hold feletti régióban van rendezettség, a Hold alattiban -- mivel az nem közvetlenül Isten által, hanem csak a demiurgosz által van -- részleges zűrzavar uralkodik. Így törvényszerűségei sincsenek, illetve zavarosak. Az ókori Kelet nagyszerű intuitív megérzései és gyakorlati eredményei nem vezetnek rendszerezett tudáshoz. Ahol a világ maga Isten, ott a világban élő rész ki van zárva az egész ismeretéből elvileg is. Az örök körforgás, a kezdetekhez való visszatérés nem pártolja a lineáris gondolkodást és okfejtést -- s végső soron passzivitásra ösztönöz olyankor is, amikor az aktivitás "hasznosabb" lenne. A keresztény tanítás -- amely kezdetet és véget jelöl meg, a teremtet értelmes tevékenységnek mondja, s minden teremtett dolgot olyannak, amit áthat ugyan Isten, de nem egy vele --" felszabadította az embert az értelmetlenség érzése alól, a félelem alól, hogy kutatásával megsértheti ura vagy démoni erőket szabadít fel, s a fatalista szemlélet helyére a cselekvő megismerést állította. Ez a hatalmas felszabadító hatás alapjaiban újította meg a gondolkodást és a megismerést, s elvezetett a tudományos módszerek és kritériumok megerősödéséhez.

El kell ismernünk mindennek pozitív hatását még akkor is, ha ma ugyanezen tudomány eredményei által megszerkesztett tárgyak hatalmát nyögjük. Hiszen nem a tudomány ténye maga, hanem az azt létrehozó ember romlott erkölcsisége a baj forrása. Figyelemre méltó tény, hogy Európa elkereszténytelenedésével párhuzamosan erősödnek fel azok a vélemények, amelyek megengedhetőnek vélik a tudomány eredményeinek felhasználását bármilyen cél érdekében. Bizony amilyen nagyszerű felismerés az általános relativitáselmélet, vagy az atomok világának feltérképezése, olyan szörnyű a hasadóanyagokkal való visszaélés. És mégis: nem önthetjük ki a csecsemőt a fürdővízzel együtt. (Főleg, ha előtte inkubátorban volt...) Annak a középkori tudásnak a feledése, hogy Krisztus a tudomány megváltója is, katasztrofális eredménnyel járt az emberre és környezetére egyaránt.

Mára az ember teljesen magára talált -- s magát mint kincset felfedezve lassan magára marad --, feledve mindazt, ami szent, környezetét, istenét. Adottságai azonban megmaradtak, általuk cselekszik, még ha feledi is, hogy kitől kapta ajándékba azokat, s milyen rendbe illeszkedve.

Adottsága a lehetőség a harmóniára, az Istennel való kapcsolatra. Ha elfordul ettől, teremtő erejét társai helyett a saját szolgálatába állítva válogatás nélkül zúdítja társaira a jót s rosszat egyaránt -- s egyre inkább a rosszat... Ebből az ördögi körből nem lehet kilépni új és új ideákkal. Nem segít a jóga, nem segít a szellemtudomány, nem segítenek a mítoszok, nem segítenek kedveltfejlődés-hiteink...

Régen volt az aranykor, aztán az ezüstkor, ma van a vaskor -- így mondták valamikor. Ma úgy tudjuk, régen volt a barbárság, az éhezés, a zsarnokság, ma már jó, bár vannak még nehézségek, de minden egyre több és jobb... E hitet még az utolsó évtizedek katasztrófa-előrejelzései sem tudták megingatni. Fogyasztóbbak, bizakodóbbak, és felelőtlenebbek vagyunk, mint valaha. S ha már nem bízunk a tudományban, hát bízzunk az ufókban, akik majd beavatkoznak, vagy az extraszenzorális képességekben, avagy Gaia-anyánk korrekciós gondoskodásában.

Én nem bízom. Számomra minden fejlődés-hit alapja a fogyasztás. Az ember e hitek szemszögéből nézve porszem, véletlen, valamely fejlődési sor láncszeme, amelyet követ még valami néhány beavatott áltat már tudott titok: az emberfölötti ember, a szép új világ, a Gaia-tudat... Ugyanakkor paradox módon e perifériára szorultsággal együtt is e hitek szerint az embernek -- leginkább a "kiválasztottaknak" -- jogában és hatalmában áll (s valóban) középre állni és leigázni, kisajátítani, átszerelni neki nem tetsző környezetét.

Egész-ségről, teljességről beszélünk, de valójában a mindenséget akarjuk -- s ez tragédiánk. Ismerjük el, e hiteink, amelyek a mindenség vágyáról (is) szólnak, zsákutcába vezetnek. Ismerjük el, az ember önmagától csak rontani tud a helyzeten. Ismerjük el gőgünket, alázkodjunk meg az előtt, aki mindent tökéletessé és jóvá, széppé és igazságossá alkotott, ismerjük be, hogy nélküle elvesztünk. Csak szeretetében és irgalmában bízva érthetjük meg szerepünket, utunkat a teremtés nagy művében. Így érthetjük meg, mit jelent az élet teljessége, mit érthetünk egészségen. Csak így nem feledkezünk el saját szükségszerű töredékességünkről, csak így érthetjük meg, hogy részünkben is benne az egész, ő általa, aki elhívott bennünket.

Az élet és védelme

Az élet védelmének vállalása az egyik olyan pont, amely köré az alternatív nézetek csoportosulnak. E nézetek kiforratlanságát azonban jól tükrözi az élet védelmének elméleti elsősége mellett az ennek gyakorlatba ültetésénél, megélésénél tapasztalható bizonytalanság. A nehézségek egyik oka az, hogy nem tudjuk pontosan megmondani, mit nevezhetünk életnek. Még leginkább az olyan tautológiák válnak be, mint hogy az életjegyeit az hordozza, aki/ami él -- de ezzel még nem sokat mondtunk. A másik nehézség az élet fogalmának kiszolgáltatása az épp aktuális szellemi divatirányzatoknak.

Többen vegetáriánusok, akik nem csupán az egészségesebb táplálkozás miatt, hanem az állati élet védelmében is lettek azzá -- mondják. Néhányan leginkább csak terméseket esznek, mondván, hogy az nem egy érző élet elpusztítása. Valószínűleg sokakat megérintett már e nézetrendszer, s benne a komoly elköteleződés vonzása. A dolgok végig nem gondolásából azonban több kár fakadhat, mint haszon. Hiszen hol a határ, ahol elfeledkezhetünk arról, hogy még az életté válás lehetőségének megakadályozása sem ártatlan szórakozás? Nyilván sehol. Vagy ott, ahol az első szúnyogot agyoncsapjuk... Egyek vagyunk mindannyian élők -- mondja a hithű vegetáriánus -- s szinte extatikusan ölésnek, bűnnek nevezi a rántott csirke fogyasztását. De mi különbözteti meg a tyúkot a szúnyogtól?

Vannak következetesen csak a lélekben végigvezethető rendek. Úgy gondolnám, hogy a hithű vegetáriánusok már annyira együtt éreznek minden halandóval, hogy az erőszak puszta gondolatára is sírva fakadnak. Az ilyen ember nem néz tévét, hisz abból árad a brutalitás, az ilyen ember lehajol a saját mocskában heverő részegért, az ilyen ember azonnal megbocsát, bármit követtek el ellene. Ha nem így él, akkor galád farizeus, aki fecsegéssel fojtja el a szavak valódi és mély értelmét, s olyan igát akar mások nyakára rakni, amit maga sem hord...

De vajon kit nem érintett már meg a szeretet és elmúlás akár ilyen módon is, s hányan merik tettekkel is következetesen keresni ezt az utat? Rossz helyen -- a mindennapi betevőben, pedig az az árnyékszékbe vettetik, de meg nem ront, nem úgy, mint a szívnek indulatai, amelyek elsötétítik a világot --, s mégis tiszteletre méltóan. Nekünk a szívünk romlott, azt kérgesíti rendszerünk egyre gyorsuló ütemben. Gondoljunk bele: gyermekkorunkban még Piedone verekedett a jóért -- de az csak műpofozkodás volt, vér nélkül. Ki néz ma Piedonét? Vérrel jóllakatott lelkünknek hulla kell és borzalom -- ezt szállítja, kitűnő csomagolásban, a tömegkommunikáció minden lakásba. Csak film, mondhatnánk, de annál inkább kiszolgáltatottak vagyunk neki. Nem minket vernek -- hát nézzük, pattogatott kukoricát majszolgatva. Az erőszak ott munkál lelkünkben, s azt súgja: válaszd az egyszerűbb megoldást, üsd le! Ha te vagy a jó -- és te vagy a jó! --, megteheted, sőt öld meg, éppen a jó érdekében...

Ha az élet védelméről esik szó, sohasem tudom elfelejteni, hogy bár egyek vagyunk az életben, de leginkább az erőszakban, mert elfelejtettük, hogy ebben az egységben miénk a tudatos akarat és cselekvés, miénk a mérlegelés. Miénk -- egyenként -- a mással meg nem osztható felelősség. Miénk a belátás, hogy megérthessük a szív titkait. Miénk a sokszínűség látása és láttatása. Tudnunk kell, hogy az élő halála nélkül nincs élet sem. Nekünk kell mérlegelnünk, nekünk -- akik képesek vagyunk a belátó értelemre -- kell megtennünk a különbséget élet és élet között -- épp az élet nevében. Hogy helyesen tudjunk dönteni, ahhoz a teremtés és elmúlás titkait kell firtatnunk -- s látva tragédiánkat, mégis csak figyelmeztetni társainkat: ki neveli káposztára az oroszlánt az egység nevében, s mi lesz, ha ebben az egységben végül a nyuszi eszik majd húst?

Tragikus botlás, hogy vannak szervezetek és emberek, amelyek azt vallják (például az Earth First tagjai, akik szabotázsakciókat is szerveznek), hogy a Föld fontosabb, mint az ember, ezért akár az emberektől kell az élet feltételeit megvonni, hiszen a Föld jól megvan nélkülünk is, ha már velünk nem lehet... E gondolatmenetek egy absztrakt "élet" kedvéért eltekintenek a megvalósult életek szükségleteitől, s a saját tevékenységükkel az emberi lelkekben okozott károktól (romboló erőszak, az élet tarka gazdagságának szigorú, emberi törvénykezés alá vetése).

Tragikus, hogy az élet fogalmának azonossága okán elfelejtik használni értelmüket megkeményítik lelküket, s nem tesznek különbséget egy ember és egy fa vagy állat között. Mert azt még csak-csak el tudom fogadni, hogy egy tyúk levágása is ölés -- és vállalom azt, ha magam és családom kedvéért tyúkhúslevest készítek --, de hogy egy tyúk baromfi vagy akár egy panda halála és egy embertársam halála ugyanazon kategória lenne, az ellen tiltakozik egész bensőm.

Tragikus korban élünk, amelyben fontosabbá válhat -- hiszen az életünkről van szó! -- egy kicsinyke erdő, mint a köréje települt falvak. Érezzük e tragédia súlyát, amelyre nincs kielégítő megoldás...

Ugyanakkor épp életvédőink egy része harcosan a női (emberi) szabadság védelmezőjévé válik, ha az abortuszról esik szó. A nőnek joga van eldöntenie -- vallják --, akarja-e a méhében növekvő gyermeket avagy sem. S valóban, lehetősége van eldöntenie, hiszen praktikus szempontból rendelkezik a saját teste felett, feledve, hogy a benne növekvő életnek saját teste van, amely nem az övé! -- mondhatnánk. Bizony, mi, akik azt mondjuk, hogy a Földet az unokáinktól kaptuk bérbe, s legalább úgy kell nekik továbbadnunk, ahogy mi is megkaptuk, hányszor elfeledkezünk arról, hogy unokáink szó szerinti gyilkosai vagyunk. Milyen méltatlan mindez emberségünkhöz. Hová lesznek szép szavaink a közös felelősségről, hová a fogyasztói társadalom élvhajszolásának ostorozása, hová a bázisközösségi eszmék? Eltűnik a szabadság ködös víziójában, amely emberi életet ölhet, de tyúkot nem ehet...

Sokan egy -- hiszik, hathatós -- érvet tudnak ilyenkor felhozni: a túlnépesedést. Valóban túlnépesedünk? Hiszen úgy is mondhatnánk, egyre többen születünk és örülhetnénk, hiszen minden születés, minden új élet öröm. De nem örülhetünk, mert éhes szájakkal gyarapodunk, állítólag többen vagyunk, mint amennyit "elbírunk". Milliók éheznek, a föld kizsigerelve, utolsó erdőinket vágjuk ki -- s mindezt azért, mert egyre több embernek egyre több minden kell... De valóban így van-e? Ez lenne hát az oka pusztulásunknak? Gondoljuk végig következetesen a tényeket.

1. A terület, szorosabban a megművelhető terület és a népsűrűség közötti összevethető adatokból úgy tűnik, hogy az nem állítható, hogy ott éheznek, ahol nagy a népsűrűség, vagy robbanásszerűen nő a lakosság. Japánban nem éheznek, pedig talán ott a legmagasabb az egy négyzetkilométerre eső emberek száma. Megművelhető területe kevés, édesvize alig, nyersanyagai szűkösek. Hongkong meg pláne. Ott szinte semmi sincs. Vagy nézzük meg a pici Európát -- és mégis itt a legtöbb abortusz...

2. Ha a népsűrűség önmagában nem érv, akkor csak az élelemtermelő képességgel összevetve lehet állítani bármit is. Európában, e kicsiny országokra szabdalt majdnem kontinensen annyi élelmiszert termelnek, hogy egyes termékekből óriási, nem csökkenő készletek halmozódtak fel. A hatalmas, termékeny orosz föld lakosa meg éhezik, kissé odébb meg éhhalált is hal... Az tehát nem állja meg a helyét, hogy nem tudnánk megtermelni az élelmet a növekvő emberiségnek, hiszen viszonylag kis területeken sokkal magasabb terméshozamot érnek el, mint máshol, sokszorta nagyobb, hasonló minőségű földeken. igaz, hozzátehetjük: de milyen áron! Beszélhetnénk agyonvegyszerezett, monokultúrás földjeinkről, ha nem éppen most bizonyítanák nekünk biokultúrásaink, hogy hasonló eredményeket természetbarát módokon is el lehet érni! (Ezzel nem azt akarom állítani, hogy ez önmagában megoldást jelenthet, csak azt, hogy az abortusz kontra éhezés antinómia nehezen tartható...)

3. Afrika nem egy országa vált élelmiszer-exportőrből importőrré, s ennek oka nem a népességnövekedés volt, hanem

-- a különböző "felszabadítási frontok" értelmes-ember irtó magatartása,
-- a fejlett régiók (észak) e hatalmi rendszereket fenntartó segélyező politikája,
-- az erőltetett iparosítás párosítva a monokultúráknak és a gépesítésnek kedvező "zöld forradalommal" és kollektivizálással,
-- a helyi, emberhez szabott kisipar tönkretétele megalomániás, környezetpusztító tervekért, -- a folyók "beszabályozása",
-- a semmihez nem értő, de mindenen eluralkodó, hatalomtámasz -- ha iskolát végzett, hát asztal kell neki -- bürokrácia elburjánzása,
-- s mindezek eredményeként az emberek megfosztása helyi kultúrájuktól, az emberhez méltó élet élésének lehetőségétől is, gettósodás... mind-mind kiváltó okai az éhínségeknek.

Lecsupaszított földek, lecsupaszított emberek -- ezt látva, kényelmes karosszékünkben ülve (millió, rajtuk hizlalt élvezeti cikkel körülvéve) "ne szaporodjatok"-ot kiáltani cinikus embertelenség. És mégis, mi, akik mindezt látjuk, nem szégyellünk mesterséges születésszabályozásért, sterilizálásért, abortuszért kiáltani. Talán a "születésszabályozás" nem megy magától is mindenütt, ahol a normális (bármit jelentsen is e szó) élet lehetősége megadatik? Ahol még él a mértékletesség erénye? Nézzünk végig Európa alacsony születési arányszámain és kérdezzük meg -- ez csak az abortuszt megengedő szabályozásnak köszönhető? Emlékezzünk vissza a két háború közötti Magyarország egyik szociológiai slágertémájára, az "egykére" (csak egy gyermek vállalása), hogy megértsük: a közösségek "beszabályozzák magukat" (föld, vagyon, megélhetés, szerelem stb.) tabletták, hőmérők, kések és műtők nélkül is. Ma épp e közösségek hiánya miatt aggódhatunk: mai eredményeink, tárgyaink értékesebbé váltak családjaink számára, mint gyermekeink...

Nyugodtan kijelenthetjük: a korunkban rendszeresen visszatérő éhínségek az elembertelenedett, biológiai életté csupaszított emberi lét következményei, s nem a szintén következmény népességrobbanáséi. Az éhínségek tényéből nem tudunk arra következtetni, hogy valóban túlnépesedtünk-e. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, egyre többen vagyunk. Növekedésünk maradék természetes élőhelyeinket, betonba szorulásunk emberségünket veszélyezteti. Mégis az abortusz lenne a megoldás?

Kínában szigorú szabályozást vezettek be, családonként az egynél több gyereket szankcionálják. Szabad az abortusz, sőt gyógymód a túlnépesedésre. Csakhogy a hagyományos kínai értékrendben csak a fiúgyermek számít igazán értékesnek, a lány inkább csak teher. Így a családok élnek a korszerű technológiákkal, az első hetekben megállapíttatják a magzat nemét, s ha lány -- jöhet a műtő. Ennek következtében egyes körzetekben négyszer annyi fiú születik, mint lány. Így az elmúlt időszakban s összességében mintegy negyvenmillióval kevesebb lány született, mint fiú. Kérdezzük meg magunktól is: mi mindenre lehet majd fanatizálni a párt nem találó, bandákba verődő fiatal férfiakat?

Vannak, akik keményen fogalmazva, népesség-ellenőrzésről beszélnek. "Korábban a férfiak ellenőrizték a testünket, most a férfiak és a kormány is", mondja egy bangladesi asszony. Indiában 1976-ban szükségállapotot hirdettek, és törvényeket hoztak ebben a kérdésben. Pénzbüntetés és bebörtönzés fenyegette azokat a házaspárokat. akik három gyerek után nem sterilizáltatták magukat. Ebbe bukott bele 1977-ben a kormány. Ma ez a sterilizációs tervezet folytatódik, de más eszközökkel: a sterilizációkért a nőknek 200, a férfiaknak 180 rúpiát fizetnek. (...) Elfelejtik, hogy minden európai a világ forrásaiból 20-szor annyit fogyaszt el, mint az afrikaiak, és az Európai Közösség országainak népsűrűsége hatszor akkora, mint Afrika Szaharától délre eső részén. A gazdag kisebbség életmódjának a fenntartása fontosabb, mint a szegény, nem-fehér többségé." (The Ecologist, 1992. július/augusztus, György Lajos fordítása, megjelent a 3. Part 1993/1 számában)

De akad ellenkező példa is. A háborúk után statisztikailag kimutathatóan -- már amióta ilyen vizsgálatok léteznek -- mindig több lány születik, mint fiú -- aminek az élet továbbadása szempontjából alapvető a jelentősége --, magától, minden emberi beavatkozás nélkül... A Kalahári-sivatagban vízhiányos időszak esetén elmarad az asszonyok peteérése -- megint csak emberi beavatkozás nélkül... (Természetesen nem azt mondom, hogy ez a megoldás, sőt azt sem, hogy tudom a megoldást, de az bizonyos, hogy a bűn következményét nem lehet bűnnel orvosolni.)

Az olyan mondatok, mint "Az abortusz fontos szerepet játszott a magas szaporodási arányról az alacsonyhoz való eljutásban mindazokban az országokban, ahol megtörtént az átmenet" ( A világ helyzete, 1991. 126. o.), feltárják kegyetlen, a végletekig leegyszerűsített, önző tartalmukat, ha a fent leírtakat is figyelembe vesszük. Így tetézzük az emberhez méltó élet elvesztegetését egy még súlyosabb bűnnel...

Az abortusz hirdetése a maga véres egyszerűségével sok mindenről árulkodik.

1. Korunk jele és tragédiája -- a képtelenség az önmegtartóztatásra. Minden vágyunkat kiélni, de azonnal! E fogyasztó (minket is elfogyasztó) társadalmi tébolyba belerokkanunk. Azonnali gyönyör, a felelősség elhárításával együtt -- e tablettát eteti velünk a "világ", a "média", s mi, médiumok így válunk terméketlenné...

2. Nem tagadhatjuk, minden egyes abortusz egy emberi életet tör halálba a kezdetén. Persze azt mondják, csak a harmadik hónaptól számít embernek a magzat (ha a hatodik hónapig lehetne megszakítani a terhességet, akkor nyilván a hatodik hónaptól számítana embernek), vagy éppen születése pillanatától. Szeretnék elfelejteni, hogy természetes (természetvédő), biológiai kezdettel bírunk, szükségszerűen, kikerülhetetlenül. Mások azt is mondják, az ember társadalmi, szociális lény, tehát szocializációjával válik emberré. Rendben van -- és hány éves korig (szocializációja befejeztéig?) ölhető meg az ember?

3. Szüfrazsettjeink előszeretettei érvelnek azzal, hogy a nőnek joga van úgy bánni a testével, ahogy akar -- s elfelejtik hozzátenni, ez egyben felelőssége is, hát még, ha már ketten vannak! Az a gyermek még természetileg sem csupán az övé, hanem párjáé is -- már ha e birtokviszony egyáltalán megengedhető. S mindezen túl: az életé. (Vagy mint hívő hozzáteszem: Istené.) A személyiség alapvető emberi jogai és kötelességei szentek. Egyik a másikat feltételezi, és mégis -- cinikus dolog a kiszolgáltatottól kötelességeit számon kérni, s gazemberség a kiszolgáltatónak jogait hangoztatni.

Nem látok ellenérvet -- ha mentő körülmények mindig kézhez állnak is --, de látok egyezést az élet alapértékeivel, amikor leírom: az abortusz gyilkosság, amely a nő és a férfi lelkét egyaránt terheli, ha beismeri, ha nem... Aki környezetvédő, aki alternatívát keres a jelen pusztításaival szemben, aki az erőszakmentességet értéknek tartja, az nem helyeselheti az ilyen erőszakos, durva beavatkozásokat, még akkor sem, ha ezért kinézik a "művelt és felvilágosult társaságból"... (Természetesen vannak teológiai érvek is. Minden gyermek Isten gyermeke, s ő talentumokkal és adományokkal készít fel minden magzatot az élet boldogságára. Régen úgy mondták, áldott állapotba kerül az asszony -- s valóban, Isten áldása van minden kismamán. Ma azt mondjuk, terhes. Teher lett a gyermek, nem kívánt, nem vágyott, akit pelenkázni kell, s nem, akit szeretni, s aki feltétlen szeretetével ajándékoz meg minket. Istenünk még a hajunk szálát is számon tartja -- tanítja Krisztus --, hát még gyermekeinket! Ha megöljük magzatunkat, Atyánk előre elkészített tervét semmisítjük meg, ami bűn ellene is. És jobb a rossz körülmények közé született élő lélek -- főleg, hogy fogantatása is rajtunk, a körülményeket mérlegelni tudó embereken áll --, mint a ki sem fejlődhetett élet.)

Etikánk alapja a másik, a másság elfogadása (vö.: a bűnt gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell...). Mesterkedhetünk hát bármilyen eszközzel, mérgezhetjük magunkat vagy társunkat hormonokkal, naptárt nézhetünk -- de ha jön a baba, akarnunk, tudnunk kell elfogadni és szeretni őt, a másikat... Meg kell értenünk, hogy a túlnépesedés, az éhínségek, a pusztulások megoldásának módja nem valamely praktikus módszer, amely rövidre zárja a problémát, eltüntetve, de nem megoldva azt, hanem a minden élő szeretetéből és tiszteletéből fakadó, a problémákat is elfogadó és elvállaló hosszú távú közös együttmunkálkodás...

Szakértelem vagy védelem?

"Melodramatikusokká kell válnunk, belülről kell nézni őket. A regényíró pedig, miközben jegyzetfüzete után kotorászik, ne azt kiáltsa világgá: "Szakértő vagyok!" Nem! Utánozza csak az Adelphi-darab munkásemberét! Csapjon a mellére és kiáltsa: Én is ember vagyok!" (G. K. Chesterton: Eretnekek, 172. o.)

(Sztereotip)

Unalomig ismerjük már. Ha például valahol kipattan egy környezetszennyezési botrány, előre borítékolható, milyen magyarázatok születnek arról, hogyan volt ez lehetséges, sőt miért volt eddig elengedhetetlen a szennyezés. Jól felkészült, választékos öltözetű és modorú emberek -- szakértők! -- állnak szemben a felháborodott, izgatott lakókkal, akik idegesek, panaszkodnak -- és milyen szörnyen mozognak a kamera előtt! --, s akik sehogyan sem akarják megérteni azt, hogy:

1. (avagy ami igaz, az nem igaz) A szennyezés nem az, aminek látszik, arra az anyagra tulajdonképpen nincs is határérték, vagy ha van is, már elavult, ezt a számítási módot már sehol sem használják, és egyébkent is, milyen vizsgálati módszerekkel kapták az eredményeiket? Igaz, büdösnek ugyan büdös van, de ne tessék aggódni, az egészségre nem ártalmas, nyugodtan együtt lehet vele élni, hiszen eddig önök is...

2. (avagy ha igaz, sem igaz) Igaz ugyanúgy a mért adatok határérték fölött vannak, de az anyag egészségre káros hatása nem bizonyított. Az sem bizonyított, hogy az önök betegségei ezektől a határérték feletti anyagoktól származnának, várjuk meg a vizsgálatok végét... a vizsgálatokra ugyan most nincs pénz -- ugye a nehéz gazdasági helyzet -- és a gondos mérések befejezéséhez, kiértékeléséhez még tíz év szükséges, de mi addig is minden lehetségest elkövetünk a helyzet normalizálása érdekében...

3. (avagy igaz, de nem mi tettük) Kérem, ez a gyár már 70 (90, vízözön) év óta itt működik. A felhalmozódott szennyeződésekért nem mi vagyunk a felelősek. Itt az elmúlt 70 évben is éltek emberek, mégsem volt semmi baj, amíg néhány felelőtlen elem hisztériát nem keltett. Mindenki tudta, hogy itt a gyár, lehetett választani (valóban?), mi nem árultunk zsákbamacskát. Arról nem is beszélve, hogy az üzem indulásakor még nem is ismerték azokat a hatásokat, amelyekkel nekünk most -- annyi év után -- szembe kell néznünk. Úgyhogy mi mindent megteszünk, nem kell háborogni. Ha együttműködtünk volna -- ha itt egyesek nem csak a botrányt keresik --, talán már lenne is megoldás...

4. (avagy igaz, de ti tettétek) Ez az egész hercehurca csak kárára van az ügynek. Felesleges pánikkeltés. Nem mi (a gyár) vagyunk a felelősek, hanem mindazok, akik adatok felelőtlen nyilvánosságra hozásával, az emberek megtévesztésével pánikot keltettek. Igen, az adatok igazak, de aki nem szakember, az nem tudja helyesen értelmezni azokat, s ennek persze meg is van a következménye: a lakók el akarnak költözni, de az ingatlanok eladhatatlanná váltak -- hát kinek jó ez...?

5. (avagy igaz, de ennek így kell lennie) Minden igaz. A gyár szennyez, régóta tudjuk, s mindent elkövetünk a probléma megoldására. Az elmúlt tíz évben összesen x millió forintot (amely tetszetős számról hamar kiderül, a gyár évi termelési értékének elenyésző százalékát adja) költöttünk környezetvédelmi beruházásokra. Mi örültünk volna, ha a lakosok először hozzánk jönnek, ha minket kérdeznek, mi készséggel álltunk volna rendelkezésükre. De értsék meg: ennek az üzemnek működnie kell. Gazdaságilag pótolhatatlan, jelentős bevételhez juttatja hazánkat, munkahelyeket teremt... -- mindez ne legyen?

6. (avagy igaz. És akkor mi van?) Ugyan kérem, ez a termeléssel jár! Hallottak már olyan gyárról, amely nem szennyez? Mi betartjuk a vonatkozó szabványokat, minden ellenőrzés során megállapították ezt, bírságot évek óta nem fizetünk. A szándékos szennyezést nyugodtan kizárhatjuk. Persze balesetek előfordulhatnak, de ez még nem is egy nagy eset. Mert mit szóljanak, akkor például a ...-ek?

Hányszor hallottuk a fentieket az elmúlt évek során! Hányszor estünk kétségbe cinkos-cinikus érvelésük hallatán: hát nem értik, hogy itt mindennél többről, emberi életekről van szó? Hogyan lehet, hogy mindenről szó eshet, határértékekről, termelésről, haszonról, csak épp a legfontosabbról nem: rólunk? Már közhelyeinket is felednünk kell: a gyár van értünk, s nem mi a gyárért? Hogy lelkünk mélyén mindannyian érezzük: nagy baj van, ha így "kifordulhatott" a világ. Ettől olyan agresszív az üzem vezetője, hisz neki -- tudva vagy tudatlanul -- saját magával is harcolnia kell, hogy gyárát képviselhesse. Ezért kapaszkodnak oly sokan számokba, mert ha elhagynák őket, mivel takargatnák tisztességtelenségüket? Mert bizony a környezetünk védelme tisztességünk dolga. Tudjuk ezt jól, s szeretnénk tisztességesnek látszani. Ezért a harag, ezért a túlzott gesztikuláció, ezért az emelt hang, ezért kérdez vissza élből a gyár embere: miért nem inkább az utcát takarítják fel? Meg: maga is autóval jár -- miért?

Na de uraim (hölgyeim) -- kérdezhetnénk, a kérdés jogosságát nem, csak élét és célját vitatva -- nem lehetne ezt másképp? Úgy tűnik, kevéssé. Mit tehet hát a szegény, környezetvédővé avanzsált polgár -- harcát vívandó, ő is szakértőt keres...

(A szakértők káráról és hasznáról)

A szakértők fontos emberek rendszerünkben. Ok tudják -- hisszük --, mi a helyes, mi a jó, s olykor azt is, mi a szép. A szakértői véleménnyel alátámasztott érv mindig perdöntő. A szakértő kimér, megszámol, következtet, érvel. Amit leír, annak fedezete van (fedezve van). A szakértő mindig pártatlan. A szakértő mindig pártos. Attól függ, honnan nézzük...

Kellenek nekünk a szakértők, hisz rendszerünk többre becsüli őket, mint minket, akik jobb esetben is csak "laikus közbeszólásra" vagyunk hitelesítve. Rendszerünkben a szakértő az egyik legnagyobb "kártyás", véleménye adu...

De (mint leírták már mások is): a gumipitypang-programot is szakértők tervezték! Vízlépcsőinket, panelházainkat, csókálló rúzsainkat és "jobb, mint az igazi" műgyepeinket is mind, mind szakértők tervezték és ajánlották.

A szakértő annak "szakért", aki megfizeti -- ritka esetben hozza meggyőződése táborunkba (bár felénk ily csodák még esnek). Kétségtelen: a szakértői vélemény jó és hasznos eszköz lehet -- de nem több. Mindig elszomorít, ha a tiltakozó polgárt "leszakértik" a színről, türelmesen, jóindulattal, atyásan, és némi titkolt ingerültséggel hangjukban, de úgy, hogy magyarázatukból mindenki érthesse az ellenvetések hiábavalóságát. (Bizony mindig fontos és szükséges az éppen aktuális terv megvalósítása nemzetmentő-gazdasági okokból -- vagy mint nálunk legutóbb, közlekedésrendészeti okokból, de leginkább azért, mert a nyárfák pelyhes virága berepült a polgárok orra alá a "tisztaszobába" Két hét takarításért oda a szép nyárfasor -- mondom, közlekedésrendészeti okokból...)

Rend-szerünk jól felépített csapdájában ragadhatunk; amikor kiadjuk a jelszót: Kell egy (szakértő) csapat! Igaz, kell. De ki tudunk lépni e rend csapdájából, ha ezzel együtt is tudatosítjuk magunkban, nekünk etikai parancsunk -- számok ide vagy oda -- maradék környezetünk védelme. Nem azért küzdünk, mert a szakértők szerint, ha kivágják a fákat, akkor szennyezettebb lesz a levegő, nagyobb a zaj, na meg az ózonlyuk -- bár mindez igaz, de csupán következmény. Mi azért küzdünk, mert emberek, emberséges emberek vagyunk, hát tesszük a dolgunkat. Ha mindezt jól megalapozott szakértői vélemény támasztja alá, az jó, ha nem -- akkor is...

Lássuk be, környezetvédelem nem ott van, ahol szennyezés van. Szennyezés már mindenütt van -- hisz természetünk lepusztulóban --, még sincs mindenütt "környezetvédelem". A szennyezés ugyanis nem a védelem oka, hanem a védelem szükségességének tudatosítója. A védelem oka és alapja emberségünk, lelkünkbe írt vágyunk a méltó élet(ünk)re.

Mindenhol, ahol még/már nem tökéletes a szennyező rendszerbe való integrálás, megjelenik az emberségéért protestáló, ahogy most nevezzük, a környezetvédő. (Persze a rendszer őt is megpróbálja "szocializálni", talán húsz év múlva már másként is hívjuk, de akkor is ő lesz az az embertárs...)

A szakértő társunk lehet. Hasznos segítőnk, hiszen különállását a rendszer könnyebben elfogadja, könnyebben elismeri partnernek. Legyenek szakértőink. (Az elmúlt időszak hiperracionális képzésére válaszul megjelentek azok, akik a racionalitást is mellőznék. De az élet védelme nincs meg racionalitás nélkül. Az "élettér" megvan nélküle, de ez már -- micsoda abszurditás -- fajgyűlölő kategória.) Higgyünk a szakértőnek -- de jobban higgyünk sajgó lelkünknek...

(Rang)

Összegezve: környezetünk -- Földünk -- védelme nem szakértelem vagy elhivatottság, hanem tisztesség dolga. Tisztesség, becsület -- adjuk vissza e szavak rangját. Adjuk vissza az emberek rangját -- rangunkat, sőt adjuk vissza a rangját érzelmeinknek, merjünk újra sírni a kivágott fák, a lecsupaszított, porló domboldalak láttán. Merjünk vágyódni gyermekkorunk madárcsicsergése, csalánillatú kóborlásai után. Ne titkoljuk -- épp ettől vagyunk emberek. S mert emberek, sebezhetőek, mint környezetünk, amelyben élünk. Minden kivágott fával, minden meghiúsított találkozással szegényebbek és kiszolgáltatottabbak leszünk. Ha mindezt nem értjük -- végünk. De ameddig értjük, addig küzdhetünk, mert életünk kell legyen a bizonyság -- túl minden szakértelmen --, hogy helyes úton járunk...

Szakértelem és védelem -- de mindenképpen védelem...

Hogyan éljük túl ezt a kort?

Álmodunk, s a világ álmodik velünk. Álma valós, miként benne helyzetünk. De nem igaz. Sugallt kép, amelyből épp hamis volta miatt léphetünk ki. Világálmunk is kínálja a maga receptjeit a túlélésre. Olyan ez, mint a jó böllér, aki mindenkinek szája íze szerint keveri a kolbászt, s dicséri, hogy eltalálta a gazda... Mindegy, fő, hogy a disznó le legyen vágva...

Túlélhetjük e kort erővel. Bodybuildingezhetünk, karatézhatunk és egyéb küzdősportokat űzhetünk -- ahogy a keresletet sikerül feltornáznunk --, de legalábbis elmehetünk egy jó kis mozira, ami arról szól, aki mindig győz...

Ügyesek lehetünk és ügyeskedhetünk. K! ne ismerné azt a sármos gazfickót a szomszédból, akinek minden sikerül, akinek azért nem kell Noé bárkája, mert ő a víz alatt is megél. Bagdadi tolvajunk ma minden településen meghódítja a szíveket és felizzítja a vágyakat...

Megpróbálkozhatunk a pszichikus energiáinkkal. Jóga vagy agykontroll, meditáció vagy telepátia -- hónapos kurzusok(k)on tanítják, amire régen egy élet is kevés volt -- nyújtja a túlélés, a siker reményét és a beavatottság misztikus báját. Titkok tudói, hogy vágyunk az általatok elért diadalra!

Tarthatunk szigorú diétát, lehetünk vegetáriánusok, futhatunk hajnalonta füstös hidakon (óh, a víz, a víz!) naponta mérlegre téve magunkat, s aggályosan vigyázva vitaminunkra, ráncunkra. Minden nap egy harc, minden nap egy diadal, egészen végső győzelmünkig...

És ha akarjuk, legyinthetünk minderre, hiszen "csak egyszer élünk". Ehetünk, ihatunk, amennyi csak belénk fér, ínyenc módra, vagy csak úgy, nyelvet öltve erre a bolond világra, "igazán csinos" szeretőnket ölelve...

Tehetjük mindezt külön-külön, de tehetjük akár egyszerre is, mindannyiunk zsebében ott lapul a Nagy Szintézis, Világálmunk marsallbotja, s a receptek sora oly végtelen, mint egy magyar lexikon elkészülési ideje...

Hogyan éljük túl ezt a kort? Hamis válaszok egy hamis kérdésre. Hamis válaszok, mert elhitetik, hogy egyedül is átkelhetünk száraz lábbal a "Vörös-tengeren". Hamis a kérdés, mert e világot túlélni nem lehet, élni viszont kell. Úgy tűnik, "ebben az abszurd világban élni kétségbeejtő és reménytelen, belehalni nevetséges, kikerülni nem lehet... ez a rettegés az út..." (Sípos (S) Gyula: Szaggatott vallomás. (kézirat) 1989.) Nem is lehet másképp, míg hagyjuk, hogy a világ velünk is álmodjék. Ébredésünk kilépés e világból, visszatérés valódi önmagunkhoz és társainkhoz. Hiszem, hogy ez a radikális visszamutatás az alternatív mozgalom sajátja, ennek vágya hajtja előre az útján, a Diadalmas Ember világától Krisztus valóságáig. Mindehhez alapérték: a szeretet, a részvét, a mérték.

Részvét -- mérték -- szeretet

"Az emberek nem arckrémet vesznek, hanem reményt." (A. Huxley)

Részvét -- annyi, mint jelen lenni testben és lélekben. Részvét --átérezni és cselekedni. Részt vállalni, részt venni, részvéttel lenni -- kinek-kinek mértéke szerint. Részvét és mérték. Csak úgy tudok részt venni, ha ismerem képességeimet, lehetőségeimet, ha van bennem mérték. (Nem valamifajta pszichologizáló öntudatról vagy önismeretről van itt szó, nem is rejtett belső zugaink felkutatásáról, hanem a lélek által áttüzesített valónkról. Oly kifejező szavaink tanúskodnak erről, mint lelkiismeret, lelkierő stb.) Csak akkor van bennem mérték, ha megtapasztalom és elfogadom adottságaimat, korlátaimat, esendőségemet, ha részt veszek, ha bensőmmé válik a részvét. A részvét megindultság, mely cselekvésre (részvételre) késztet. Mértéke hitből fakad. Hitből, amely szerint akkor is cselekednem kell, ha értelmetlen, ha abszurd. Szót kell értenünk egymással -- kérdezd meg Estragont és Vladimírt, ők tudják, ha abszurd is --, nem hallgathatunk...

Részt venni -- annyi, mint részvéttel lenni. Részvétünk szeretetünkből fakad fel. Szeretet, irgalom, jóság, alázat -- a lélek gyümölcsei, amelyeket hitünk által termünk. (Hitünk mértéke Istentől ered, aki teremtő, elhívó és megtartó. Jézus azt tanítja: a felebarátját még a leggonoszabb ember is szereti. De te szeresd ellenségedet is! (Ez a szeretet nem az érzelmekből táplálkozik. Hogyan is érezhetnénk szeretetet az iránt, akit nem szeretünk? Az ellenség szeretete akarati döntés, amely által ugyanazt a gyarló embert látjuk a másikban, mint magunkban. Akarati döntés, amely az érzelmekben is méltó gyümölcsöket érlel.

Az egymást szeretők nem elvtársak -- bármilyen elvről legyen is szó --, hanem testvérek. Ilyen módon bármilyen közösség, így az ökofalu sem elsősorban valamilyen elvek és technológiák szerint együtt élő emberek együttese. Technológiákról, elfogadható és el nem fogadható eszközökről, elvekről napestig lehet -- egyébként nagyon fontos -- vitákat folytatni. De semmilyen együttélésnek sem lehet az alapja egy szabálygyűjtemény, legfeljebb a kerete. A fundamentum mindig a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" ige megvalósulása közösségben, közösségbe oltódva. Az ökofalu is az egymást és környezetüket szerető és elfogadó emberek közössége. Csak szerető, megbocsátó, testvéri légkörben valósulhat: meg az igazán emberi létmód -- amit ökologiai létmódnak is nevezünk.

Életünket át kell, hogy szője ez a szeretet. Át kell, hogy itatódjék vele munkánk, szórakozásunk, sőt pedagógiánk is. Hiszen szemlélhetjük úgy az iskolai osztályt, mint a közösségek modelljét. Ebben a modellben feltárul a szeretet igazsága.

"Mi szeretünk, szeretetünk emberi szeretet. A jót jutalmazzuk, a rosszat büntetjük." Milyen hamis mindez! -- bár arra tanítanak bennünket, így szeressünk. Csakhogy a szeretet feltétlen. Bár gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." (Pál 1. levele a Korinthusbeliekhez, 13.4 -- 7.) Könnyen beláthatjuk, erre a szeretetre mi egyedül képtelenek vagyunk. Magunkra maradunk "osztályunkban", s ez a szeretet, ez a filia megfakul, elkopik a folyamatos gyötrődésben, meg nem felelésben. Bár akarjuk, újra és újra kudarcot vallunk, vádoljuk magunkat és a gyereket, aki nem akar figyelni, tanulni, megjavulni -- egyáltalán, mit akar ez a gyerek? --, cinikussá válunk, letudjuk óráinkat, napjainkat...

De mi nem vagyunk egyedül. Van, akibe kapaszkodhatunk. Isten maga a szeretet, s Isten folyamatos önátadásába merítkezve el tudjuk fogadni magunkat is korlátainkkal együtt, s a gyerekeinket is, "hibáikkal" együtt. Agapé, isteni szeretet. Szeretet, amely hiszi, hogy mindannyian képesek vagyunk a jóra, agapé, amely a szeretetet önmagáért adja. Csakis ez tehet alkalmassá minket arra, hogy az osztály legrosszabb, legneveletlenebb tanulóját is elfogadjuk és szeretni tudjuk. És megtörténik a csoda. A gyermek "egyszer csak megérti" a szabályokat, igazodik társaihoz -- mert őt is megérintette ugyanez a szeretet. Természetesen álmaink a szuperosztályról nem válnak valóra. Szuperosztály -- a nagybetűs ideál -- ugyanis nincs, azok sem ismerik, akik tanítanak róla. Nehézségeink továbbra is lesznek -- de a légkör, szemléletmód, kapcsolataink mindazokkal, akik körülvesznek, az bizony alaposan megváltozik.

Csak ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, s a gyerekeket is olyannak, amilyenek, csak akkor válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk lenni, s csak akkor tudjuk a gyermekeket is helyesen nevelni. Ez a nagy titok, ez a paradoxon. Más szavakkal elmondva: amíg egy mércéhez akarjuk igazítani osztályunkat -- menthetetlenül "elbukunk". (Ha elfeledjük -- megnyerjük azt.)

Lássuk be: ez a szeretet nem pusztán érzelmi, hangulatokból táplálkozó, jónak s rossznak kiszolgáltatott. Ez a szeretet tudatos akarati döntés következménye. Cselekvéseink ebből a tudatos akarati döntésből származnak, s nem pillanatnyi érzelmeinkből. Hitünk e szeretetbe kapaszkodik, s nem érzelmeinkbe, akaratunk hitünkkel kapcsolódik mindennapjainkba, s nem érzelmeink, érzéseink által...

A szeretet szolgálat. Szolgálat, amelyet akkor is gyakorolnom kell, ha fáradt vagyok, ha kimerültem. A tanítás szolgálat, amely a szeretet által nyeri el biztos alapját. A tanítás szolgálat, amelyben mindennap meg kell újulnom, amelyet ha esik, ha fúj, tennem kell. A tanítás olyan hivatás, amely az elhívatottat is egyre inkább nemesít(het)i. A tanításban megvalósuló szeretet a szeretetben megvalósuló tanítás.

Mintha fogantatásunktól kezdve a szeretet kapcsolna bennünket a világba. Ahogy a kismama keze elnyugszik pocakján -- ez a megnyugvás a szeretet. S születésünk után e szeretetért sírunk mindennap. (A csecsemőotthonokban lévő kisbabák rendesen kapnak enni, tisztába is teszik őket -- feladat!, s ha csak ezen múlna... -- mégis, testileg, szellemileg elmaradottabbak családban növekvő társaiknál, mert hiányzik a dajkálás, a szó, a szeretet. Szeretet, amely hozzáköt a világhoz, simogatás, amiért érdemes ébren lenni vagy aludni, enni és büfizni.)

Ha nincs szeretet, mi tartsa ébren az érdeklődést a világ iránt? A gyűlölet? Hitem szerint kezdetben egyikünk sem tud gyűlölni. De eljön az idő, hogy legtöbbünk megtanul, s így fásul bele (belegyökerezik, kitéphetetlenül) e nemszeretem világba.

A legnagyobb ajándék az, hogy szerethetünk. Nem érdekeink, nem mérlegelt hasznunk s nem is csevegéseink (akár a szeretetről is) kapcsolnak társainkhoz. Aki nem tud szeretni, akit gyermekkorától megfosztottak a szeretettől, úgy, hogy csak fájó hiánya él benne -- az félig halott. De kicsit mindannyian halottak vagyunk. Kicsit mindannyiunkat megöl az olyan élet, amelynek nem felvállalt alapja a szeretet. Kicsit mindannyiunkat megöl(t már) az iskola... (Iskola, ökológiai nevelés, Isten [kézirat, 1991])
 

Fotó: Mike Tamás

Ami igaz az iskolára, az igaz bármely más közösségre, vagy közösséget alkotni vágyó csoportra is. És igaz minden egyes emberre is: részvételünk a közösségben szolgálat. Igen fontos, hogy minden csoport felismerje ennek fontosságát és jelentőségét.

Kell egy csapat! A Régi idők focijának e mondata éppoly érvényes kell hogy legyen számunkra, mint a "gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan". Sem egyik, sem másik nem megy, csak közösségben, szeretetben szolgálva a másikat. Mert lehet kiskocsmákban beszélgetni az ózonlyukról -- de kevés. Lehet előadásokat tartani éppúgy, mint a Körúton tüntetni -- de kevés. A közösségformáló és megtartó részvétel -- csak ez az elég.

Kinek-kinek mértéke szerint. Mert nem kell mindenkinek tanyára költöznie -- bár vannak tanyára költözők. Nem kell mindenkinek vegetáriánusnak lennie (hozzáidézem: "Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert... Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Máté 15. 11--19.) -- bár vannak vegetáriánusok. Nem kell mindenkinek gyalog járnia és üveges tejet innia -- bár vannak, akiknek lehetőségükben áll megtenni. Mert mindezek lehetőségek, és nem feltételek, legfeljebb valamely csoportnál meglévő, identitást erősítő "kapcsok". Lehetőségek arra, hogy konkrétan és személyesen is megéljük alternatív, zöld (ökologikus) gondolkodásunkat.

Ha cselekvésünk felelősségérzetünkből fakad, példaértékű lesz és követőkre talál. De ha felelősségérzet nélkül tevékenykedünk, akkor csak bohócok vagyunk e nagy manézsban, amelynek célja a mindenkori közönség szórakoztatása, és a mindenkori áru eladása (avagy ha reklám nem lenne, talán tévé sem lenne...) Tudjuk, mi mindenre fel lehet használni a zöld gondolatokat. Lehet velük atomerőművet reklámozni, parlamentbe bekerülni, ismertté válni, lehet vele házasságot egy életre elrontani, lehet beleőszülni, lehet bohóckodni és lehet komoly előadásokat is tartani. Ha csak az a célunk, hogy egyfajta "biozöldséget" reklámozzunk, akkor csupán árusok vagyunk, semmi más. De mi nem hasznosítani akarjuk a zöld gondolatokat, hanem megjeleníteni! Ezért alapvető célunk, hogy életünket tisztességben, békében (mindenkivel és mindennel, amihez, hitem szerint, alaposan ki kell zöldülnünk) leéljük úgy, hogy végül ne kelljen szégyenkeznünk... Megjeleníteni, mértékkel. S a mértékünk mi vagyunk, többes számban. A közösségünk.

Csak azt tegyük, amit elbírunk. Egy fecske sem akar nyarat csinálni, s egy elefánt sem jár porcelánboltba -- mert minek. Ha erőlködünk (ami nem egyenlő az erőfeszítéssel), akár a "jó hirdetőtábla" kétes kitüntetéséig is eljuthatunk -- csak közben tönkremegy az életünk. Mindez azért, mert nem figyeltünk adottságainkra, tehetségeinkre, korlátainkra -- mert nem voltunk mértékkel. Hogy megtudhassuk, mi mindenre vagyunk képesek, társakra kell lelnünk, s meg fogunk lepődni, hogy mi mindenre vagyunk képesek! A társaink is mértékeink. Meg fogunk lepődni, mert környezetünk hajlik nézeteink elfogadására, mert életünkön látja, hogy az megélhető, hasznos és igazságos. Csak mindig legyünk részvéttel! És lehetőleg legyünk helyben (vagy konferenciát bármikor lehet szervezni, de a szomszéd néni krumplijáról a bogarat leszedni csak egyszer...)

A részvéte(l)t folyamatosan gyakorolni kell. Különösen a városokban, ahol ugyanis jó modor a részvétlenség. Kultusz, s a metró utasainak közönybe fagyott arcai e kultusz jelei. Bizony, a részvétlenség az egyik legnagyobb fosztóképző...

Hiszem, hogy megérjük, hogy az évek múlásával egyre több társunk lesz közel s távolabb, hogy kialakul egy hálózat, amely hozzánk hasonló nézeteket valló -- hisz mi is hozzájuk hasonló nézeteket vallunk -- emberekből áll. Hálózat, segítő, elviselő és bátorító közösség. Talán úgy tűnik, hogy sokan egyre kevésbé képesek elfogadni, ha úgy tetszik "elviselni" egymást, hisztizve keresik az Igazit, a nagybetűs Embert, aki képzeletükben oly szánalomra méltóan hasonlít hozzájuk. Az utunk mégis elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Ez a művészet, nem az Igazit festegetni...

Csak azt tegyük, amit elbírunk, s amit még el tud hordozni közösségünk. A zöld moralitás egyik alapja: tudni közösségben maradni. Hiánycikk ez fogyasztói világunkban, mert oly erények szükségesek hozzá, amelyeket a világ kevéssé méltányol: türelem, bizalom, alázat, engedelmesség... Hogy ezen erényeket gyakorolni tudjuk, ahhoz kell a szeretetből fakadó részvét -- mértéktelenül...

Rend-parabola: a park és az őserdő

A park az ember terméke: rendezetten, okszerűen létező. S a legokszerűbb, amikor már csak látszat: műanyag park, zöld műanyagfűvel, zöld műanyag fával és színes, az eső ellen saválló, hőre keményedő virággal. Az utolsó molekulájáig tervezett, okszerű -- és halott. Tartós és/vagy egyszer használatos -- íme, rendszerünk választási szabadsága. A park rendjének ellentéte nem a rendetlenség, hanem a remény. A remény a zűrzavarban, amellyel megláthatjuk az átláthatatlant, az őserdőt. A rend az emberi konstruálás terméke. Az őserdő képe valóságunkban lehet buja, de bujasága rendezettségének tulajdonlása kb. azt jelenti: sok ok-okozati összefüggéssel bíró. Bujasága lehet esztétikai élmény, de lehet az ember saját értelmén co(g)itáló ember önimádata is.

Az őserdő -- a mi gondolkodásunk számára -- rendezetlen egységként létezik. Nem lehet számunkra kitüntetett pontja, utolsó baktériuma éppoly fontos, mint tarka madarai vagy kihaló orángutánjai. Nincs fokozat, nincs számítás, nincs még/már elégséges védelem. Minden sejtjének elpusztítása (mert pusztítani csak a valóságban kitüntetett helyzetű ember tud): az őserdő parkosítása.

Az őserdő nem van, hanem történik. Rossz szó, hogy történik, mert ez magában rejti a történelem szót is, márpedig az őserdőnek nincs történelme -- az ember az, aki mindig épp adott módon értelmezi múltját --, így hát nem is történik. Talán bonyolódik -- minden jelentésárnyalatával együtt --, vagy zajlik -- minden hangjával együtt.

Mondhatnám, az őserdő rendszerek metarendszere, de ezzel megint csak a magam nyelvi-konstrukciós-logikai szervezett valóságát állítanám az őserdő helyett, ami természetesen rendszer és nem rendszer és nem-nem rendszer egyszerre. S itt az "egyszerre" egyidejűleg jelenti azt, hogy folyamatosan és/vagy szaggatottan. Az őserdőnek nincs jellemezhető ideje. Mi mérjük, s hogy mérni tudjuk -- pusztítjuk. Szeletelünk, trancsírozunk, eret vágunk, gombostű, gyűjtőháló, mikroszkóp... parkosítunk.

Életünk őserdő. Minden törekvés, amely ebből titkot konstruál, hogy aztán biztos megfejtését adja, alapjaiban elhibázott. Minden megfejtés csak állítások és tagadások hálója lehet arról, ami nem (csak) állításokból és tagadásokból áll. Az értelmezés tárgyiasítás, kérdőjelet (titkot) és felkiáltójelet (állítás-megoldás) konstruál abból, amihez nem tud másképp közelíteni. (íme egy újabb paradoxon: a tárgyiasítás -- eltávolítás -- mint eszköz a közelítéshez...)

Persze életünk titok is -- miként Isten --, megfejtés nélkül, kiszolgáltatva szeretetünknek, csodálatunknak, vagy épp gyűlöletünknek és pusztításunknak... És mégis: csak az ember nevezheti az életet annak, ami, s emelheti őt méltó helyére. A történelem az őserdőben emberi, de az élet történelme. Élt -- már nem él. Visszaszorult. Kihalt. Kiégették belőle. Lenyesték róla. És mégis(métlés): az ember paradoxona, hogy az őserdő is csak megismerésünkön, életünkön keresztül válhat valóságunkká. Megmenthetővé...

Talán most jöhetnének a kötőjeles mondatok arról, hogyan ültessük át napi gyakorlatunkba a fent leírtakat. Még sokáig lehetne ezzel szaporítani a teleírt oldalak számát, de nem teszem. Egyrészt azért, mert ez (nekünk) természetes. Másrészt, mint azt egy kolduló öreg néni szégyenkező szemeibe nézve -- mintegy tükörben -- megláttam: mindez még csak úri huncutság, szó fia beszéd. Valósággá tenni, cselekedni -- ennek sohasem lehet vége...

Környezeti etika, erkölcs: Alapja az a bizonyosság, hogy minden létezőnek önmagában vett értéke van, s ezek az értékek nem kijátszhatók egymás ellen. Célja az ember és környezete között feszülő ellentmondások feloldása, olyan etikai értékek felmutatása, amelyek elősegítik és megkönnyítik az együttélést. (Együttélés: nem egymás kárára történő élés.) A környezeti etika sajátosságai folytán -- minden létezővel foglalkozik, illetve az ember tevékenysége mindig valamely környezetben játszódik -- átöleli az élet teljességét. Ilyen módon nem az etika mint filozófiai tudomány része, hanem annak sajátos szemléletmódja.

Fenntartható fejlődés: utópia. Célja olyan társadalmi-gazdasági rend megvalósítása, ahol a gazdasági fejlődés összeegyeztethető a szűkös és fogyó készletekkel, illetve a környezet pusztításának megállításával, az ökológiai egyensúly beállításával.

Lehetséges-e (megvalósítható-e) a fenntartható fejlődés, vagy e szóösszetétel is csak egyike a divatossá váló, egyre több jelentésárnyalatot magába fogadó, majd a feledésbe aláhulló szavainknak? Nem tudhatjuk (bár hihetjük), hiszen csak egyike a lehetséges jövőbeni valóságoknak -- így arról is csak kevés tapasztalatunk lehet, hogy ilyen fenntartható fejlődést "megvalósító" társadalom milyen etikai alapokon nyugodna. Tapasztalataink alapján arról azonban tudunk beszélni, hogy milyenen nem.

A fogyasztói társadalom erkölcsisége nem egy ponton épp az ellenkezője a fenntartható fejlődésének. Ebből kiindulva, a két beállítódást összehasonlítva érvényes megállapításokat tehetünk a fenntartható fejlődés etikájára vonatozóan is.

A fogyasztói társadalom -- erkölcsiségéből fakadó --mentalitásának vizsgálatához elegendő végiggondolni mindennapi tapasztalatainkat.

Az első, amit mindennap átélhetünk, hogy az egyik legfőbb értékmérővé a siker vált -- bármi áron. Ezt láthatjuk, hallhatjuk a tömegkommunikációs eszközökben, amelyek népszerű műfaja a sikersztori, ezt népszerűsítik nagy nézettségű filmjeink, amelyekben a jó úgy győz, hogy rossz. Ezt jelzi indikátorszerűen a Rekordok könyve (Guinness): tűnj ki valamiben, mindegy, hogy miben, mindegy, hogy hogyan, mindegy, hogy milyen áron. Ha sikeres vagy, akkor szeretnek, ha sikeres vagy, akkor felnéznek rád és követnek, ha sikeres vagy, akkor népszerű vagy, és ez a boldogság. Ilyen módon tűnik el a gazdaságból a "szolid, biztos üzletmenet" kategóriája, ilyen módon vált át bármi tartósságának kívánása a mindennapos újdonság kívánásába ("Hja kérem, a sikerért mindennap meg kell küzdeni!").

A siker a társadalmi életben a meghódított partnerek sokaságát jelenti, a gazdaságban a minél nagyobb profitot -- mérőeszköze az ismertség, a pénz, a hatalomból való minél nagyobb részesedés. Ami nem segíti a sikert, az káros, de legalábbis elhanyagolható. Elhanyagolható a folyó élővilága, amelybe a gyár szennyvizét üríti, de káros ragaszkodássá minősül minden szeretet, amely családunkhoz, embertársainkhoz, teremtett társainkhoz, minden élő és élettelenhez fűz -- amennyiben gátolja valamely siker elérését.

Bizonyos, hogy a fenntartható fejlődés társadalma ilyen módon nem fogja isteníteni a sikert. A hangsúly a másik fölé kerekedés helyett a másik megértésére és elfogadására, sajátos értékeinek elismerésére és a vele való együttélésre helyeződik át. Az állandóan újat kívánó és mutató beállítottság. az Én-produkció helyét átveszi az elfogadás -- olyannak, amilyen vagy és olyannak, amilyen vagyok. Az újság helyére a maradandóság kerül a termelésben, a környezetünkhöz, egymáshoz való viszonyunkban. Fontossá válik a még menthető mentése, és beemelése új egységünkbe. Újra felfedezzük -- természetesen -- a szeretet szépségét és mélységeit. A szeretet, amely ma is összeköt mindnyájunkat láthatatlanul. (Hogy ez mennyire így van, annak belátásához elég elképzelnünk, milyen lehet az élet szeretet nélkül. Pedig most se nagyon dicsekedhetünk...) A szeretet, amely a másik iránti elfogadó alázatra és szolgálatra tanít...

E szeretetet kell visszahelyeznünk életünk alapjába -- ez adja a fenntartható fejlődés társadalmának összetartó erejét.

Ez mindenekelőtt közvetlenséget jelent. A szeretetet csak akkor éljük, ha kapcsolatba tudunk kerülni egymással. A közvetlenség azt jelenti, hogy lehetőleg kiiktatunk a kommunikációból minden közvetítő-elidegenítő formát. Telefon helyett személyesen beszélgetünk (ez nálunk amúgy sem nagy kunszt), tévé helyett inkább a színházat, még inkább a közös olvasást, de leginkább a közös beszélgetést választjuk. Mert legfőbb jó a (mindig élményt adó) élőszó. A közvetlenséghez kapcsolódik a híressé vált jelmondat: "Think globally, act locally!" Gondolkodj globálisan, tehát gondold végig tetteid következményét, ahogy az valójában hat, és cselekedj eszerint helyben -- közvetlenül (a szó minden jelentésárnyalatával együtt), ott, ahol élsz. És fordítva: csak a közvetlen megélésé során tudod megérteni, mi mit jelent globálisan; A helyi cselekvés feltételezi az átlátható, emberléptékű struktúrákat is. (Small is beautiful -- a kicsi szép. A frappáns megfogalmazás Schumacher érdeme.) E közvetlenség azonban külsődlegessé, modorossággá (keep smiling!) válik, ha nem kapcsolódik hozzá a szolgálni vágyás szeretet teli lelkülete. A jobb adni, mint kapni bölcsessége pontosan kifejezi ezt. (A "jobb kapni -- és még többet kapni -- lehetőleg minél kevesebb adással" helyett.)

A vágy a kapcsolatra és a szolgálatra -- a fenntartható társadalom erkölcsisége (bennünk lévő) kimunkálásának motorja. Ebben tud kibontakozni a szeretet összetartó ereje mindenkivel és a mindenséggel. (Avagy ahogy a Biblia tanítja: a "Szeresd Istenedet..." és "Szeresd felebarátodat..." főparancsa a közvetlen cselekvésben bontakoztatható ki. Aki nem ezt teszi, az képmutató. "Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem nem cselekedtétek meg".)

E lelkületben válnak nyilvánvalóvá és fontossá olyan értékek, mint a mértéktartás (ahol a mérték egyszerre fakad a globális elkötelezettségből és a személyes cselekvés tapasztalataiból), az önmegtartóztatás (vagyis saját vágyaim kárnak ítélése a másikért), az egyszerűség (ellene mondás a fogyasztói társadalom csillogó és felhalmozó vágyainak), a lemondás, a hűség és a tartósság (kapcsolatokra és tárgyakra egyaránt vonatkoztatva), a nagylelkűség stb.

Ahhoz, hogy megérthessük a különbséget a fogyasztói társadalom etikája és a fenntartható fejlődés etikája között, mernünk kell haszontalanná lennünk.

A haszonszerzés előtérbe kerülése volt az egyik oka annak, hogy az oly fontos emberi etikai értékek, mint a szorgalom, a helytállás stb. jelentésköre leszűkült és elkomorult, és egyre inkább csak bizonyos fajta munkatevékenységek elismerésére szolgált. Lassan mindaz, ami nem hajtott közvetlen hasznot, haszontalanná vált az emberek szemében. Szemléletünkben a haszon vált uralkodóvá. A közgazdászok és a háziasszonyok egyaránt költség-haszon elemzést végeznek (még ha nem tudják is, de teszik, mert így "tanulták"), az állattenyésztők haszonállatot tenyésztenek, a növénytermesztők haszonnövényeket termesztenek. A haszonszerzés vágya a fogyasztói (ipari, modern) társadalomban tragikus következményekkel járt. Eltűnnek, kihalnak olyan fajok, de értékrendek és mentalitások is, amelyek nem eléggé hasznosak -- ad absurdum: mindaz, ami itt és most nem tűnik hasznosnak, az káros.

Kiiktatható-e a haszon fogalma a fenntartható fejlődés etikájából? Nem. Mint ítélőképességgel bíró és azt használni is akaró lények, mindig is hasznosnak fogunk tartani dolgokat -- de talán nem a másik kárára. Képességünk az összehasonlítás -- amely általában az egyiknek kedvez a másikkal szemben --, ezt nem tüntethetjük el önmagunkból. De hiszem, hogy csak "szerzett tulajdonságunk" a rombolás, amely az adott pillanatban nem kedvezőt kiiktatja látóköréből -- olykor fizikailag is örökre megsemmisítve. Tehát újra kell tanulnunk, mit jelent elfogadni a számomra itt és most nem a legkedvezőbbet, elviselni a mást, a másikat. Újra értékké kell tenni a toleranciát, e fogalmat nem politikai-ideológiai, hanem a minden élőnek kijáró -- a szereteten nyugvó -- tisztelet értelmében használva. Tehát a haszon fogalmának alapvető újragondolását (és "újraélését") kell megvalósítani úgy, hogy az új értelmezés a fenntartható fejlődés szolgálatába tudja állítani az értékes emberi energiákat. (Például: Hasznos az, amely elősegíti az élővilág gazdagságának és diverzitásának megőrzését. Mindazon cselekvési módok, amelyek ezt nem gátolják, hasznosnak tekinthetők.)

Siker és haszon mérőeszköze a fogyasztás. A fogyasztás mámora az, amely egyre növekvő mértékben pusztítja maradék környezeti, természeti értékeinket, s ez az, amely lelkünkből is kiöl minden nemesebb érzést. A szerzés falánksága, a kielégíthetetlen vágy az újabb és újabb egynapos csodákra, ez a mesterségesen gerjesztett, fura és egészében felfoghatatlan és megérthetetlen valami, a fogyasztás az, amely mai társadalmunk csorba értékeinek realitást és igazolást ad.

A fenntartható fejlődés kialakulása szorosan összefügg a fogyasztói szemléletmód visszaszorításával. Ez két úton lehetséges. Az egyik -- és ezt ne várjuk meg -- az, hogy a jelenlegi rendszer, felélve utolsó (anyagi és szellemi, lelki) tartalékait, összeomlik. Ez katasztrófa lenne, a szó minden értelmében. A másik lehetséges út az, ha elkezdjük kimunkálni magunkban ezt az új, nem fogyasztói mentalitást. Ha megpróbáljuk feléleszteni és megmenteni azt a régi-új, emberséges és természetes etikát, amely a fogyasztói világ kérge alatt -- hiszem -- bennünk lapul. Milyen is ez pontosan -- még nem tudjuk. Paradoxon, hogy mégis e nem tudott, de sejtett etika szerint kell élnünk. Azt nem mondhatjuk, hogy vakon botorkálunk...
 
 

Fotó: Mike Tamás

Meg kell tanulnunk a mindennapi élet aprópénzére váltani "új" elveinket. E környezeti etika bensővé kell, hogy váljon bennünk, hogy minden körülmények között így tudjunk cselekedni, s bensőnket környezetünkké kell tennünk, hogy hatásunk elősegítse a fogyasztói szemléletmód visszaszorulását. Úgy kell boltba járnunk, hogy lehetőleg olyan árut tudjunk venni, amelyben minél kevesebb a szemét, illetve utána lehetőleg nem szennyezi környezetét. (Például: bármilyen folyadékot lehetőleg üvegben vegyünk, mert az visszaváltható, többször használható. A műanyag pille-palack a legrosszabb, sok helyet foglal, nem visszaváltható, s égetése, lebomlása során súlyosan szennyezi környezetét. A papírdobozos üdítőknél nem szétválasztható a papír a belső alumíniumtól, nem újrahasznosítható.) Úgy kell vezetnünk háztartásunkat, hogy minél kevesebb energia -- ha van rá mód, akkor megújuló -- felhasználásával minél több mindent el tudjunk végezni. Hulladékainkat lehetőleg szelektíven gyűjtsük, s amit lehet, hasznosítsunk. Gyerekeinket úgy neveljük, hogy "vérükké váljon" az együttélés, az elfogadás. Lehetőleg ne a tévét tegyük életünk középpontjába. Lehetőleg elégedjünk meg a meglévővel, ne fussunk a legújabb divat után. Lehetőleg válasszuk a kisebbik rosszat (utazásnál például a kevésbé szennyező közlekedési eszközt). Ha csak tehetjük, álljunk ki környezetünk maradék értékeinek megóvásáért. Szervezzünk közösséget, egyesületet. Bizony sok mindent le lehetne írni, kinek-kinek mértéke szerint.

Haszon és siker -- két kulcsszó a fogyasztói társadalom etikájának megértéséhez. Bizonyos, hogy a fenntartható fejlődés társadalmának megértéséhez nem ezek fognak elvezetni, s értékmérője sem a fogyasztás lesz, hanem valami más. Szeretet, részvét, mérték, lemondás, hűség, tartósság, türelem, közösség, elfogadás, alázat, fenntarthatóság, béke, nyugalom, egészség... Talán körbelőjük (életünkkel), mint céltáblán a tízest...

Ui.: Nem hiszek az utópiákban. Minden utópia -- mint a rövid és gyors megoldás igézete -- az értelem megkísértése. De hiszek a jó gyümölcsöket érlelő élet példájában és erejében. Hiszek a csodákban. Hiszek Istenben. És bízom bennetek...

1993. M. I. N. D.