Zelnik József

MECÉNÁS TŰNŐDÉSEI
A kultúra és gazdaság ügyeiről

"Mondd, Mecénás, te, aki az igazán nagyok becsült, műveiket értő barátja voltál, szerinted van még Rómában művészet, ha nincs, ki meri ezt valaki mondani, és ez a nincs mennyi közpénzbe kerül?"

Itt fenn, az Esquilinuson rekkenő nyár van megint. Kiöl mindent a szárazság. Az őseim földjéről származó -- rómaiaknak kimondhatatlan nevű -- etruszk kecskecsöcsű szőlőim a peristyliumban az oszlopok mellett kókadoznak. Alig lesz termés. A rózsák és a krókuszok is megsínylik az időt, és a konyhakertben alig hoz termést a cicer, amit Pannóniában az egyszerű nép bagoly-borsónak nevez. Biztos nagy ára lesz a télen a piacokon a legkedveltebb közeledelnek, a főtt borsónak.

Topiáriusom kétségbeesve mutatta a minap, hogy még a teraszokat takaró repkény és akantuszt is sárgul, lehet hogy kiszárad. A füge a szokottnál egy hónappal előbb érett be, szivacsos, fonnyadtas az íze.

Látom, Cicero kertjében is sorra száradnak ki a gyümölcsfák. Különben is, mióta meghalt az öreg, nem a régi már a hortus. Úgy látszik, nem csak a hűséges kutyák, hanem a nagy gonddal ápolt kertek is utána halnak gazdáiknak. De van úgy, hogy a gazda életében is elpusztul a kert. Régi jó barátom, Propertius, a költő hortusa is évek óta senyved. Talán éppen azóta, hogy maga alá gyűrte ezt az igazra oly érzékeny fiút egy Cynthia nevű erőszakos perszóna, egy elvarázsolt libertina. Assisiből származó barátom Ate-vakságában nem látja, mitől pusztul a kertjében az élet. Ritka virágait, a mítoszi hatvanszirmú rózsát is, amit a makedóniai Berniusz hegységből hozatott, gyom fojtogatja. Költőként is hallgat, talán mert elfelejtette, hogy mitől pusztulnak ki a selymes nagyvadak a Kárpátokból.

De nem csak itt fenn, a hegyen, kedves Esquilmusomon állította meg az életet a nap heve. Lenn, a mindig tülekedő városban is ájult csend van. A nemrég még oly ordenárén hangos politikai élet is ellanyhult. Bár úgy hallom, az úri társaságokban a sok új progymnasmata politikus az éj leple alatt pókként szövögeti új szövetségeit. Mindenki alku után fut, s jaj az egymással meg nem alkuvóknak, mert jön a hosszú kések ősze.

Az elmúlt néhány évben engem is túl közel vonzott magához a politika. Valójában mindig is taszított, de a változások és azokban rejlő lehetőségek odavonzottak a politikai cselekvés ritkán édeni, inkább mocsaras mezőire. Mentségem talán annyi, hogy a szelídebb erőket segítettem. Máig emlegetik, hogyan fogták le Surge tandem carnifex szavaim mindenható barátom bosszúra kész kezeit. És mentségem a művészet szeretete. A művészeté, mely az én hol süllyedő, hol emelkedő Atlantiszom.

Emlékszem, ifjú koromban, mikor ezt a kertet vettem, mint új szomszédot meghívott Cicero egy pohár borra, egy baráti koccintásra. Már üdvözléskor meglepett, mikor így szólt: rajtam keresztül Aeneas fog veled kezet. Meglepetésemben fennhéjázva replikáztam: akkor rajtunk keresztül két ősi nép üdvözli egymást, mert én meg etruszk fejedelmi családból származom, és mondáink szerint mi Transsylvanián keresztül Etruriába vándorolt sumérok vagyunk. Erre ő nem szólt, látszólag nem érdekelték csacska mondák. Peristyliumába invitált, szőlővel és borral kínált. Az olajos fényű, tömény, fűszeres görög bor hamar megoldotta nyelvemet, s a nagyhírű bölcsnek bizonyítandó felkészültségemet, felületesen és össze-vissza beszéltem mindenről. Nyeglén ítélkeztem élőkről és holtakról. Az öreg szellemi képességeimet méregetve inkább csak hallgatott, néha egy-egy félmondattal továbblökve fecsegésemet. Atyai vizsgáztató szerepéből csak egyszer esett ki, mikor hebrencsen Catót öreg antiszemitaként aposztrofáltam. Ekkor indulatosan rám szólt: nem, neked, aki ősi etruszk családból származol, mélyebben kell gondolkodnod, mint a Fórum csak napi ügyekre, pletykákra éhes politikai hiénáinak, hírügynökeinek. Majd így folytatta: Cato plebejus családból származott, s nem csak az oly sokszor kigúnyolt puritán öltözete, nyersvászon tógája volt tiszta, hanem a jelleme is. Ő volt a legtisztább római jellem. A punokban ő nem a másfajú néptől félt, hanem a misztikumtól. A paraszti gyakorlatiasság mindig is elutasítja a távoli istenek furcsa, kihívó másságát, főleg ha az emberáldozattal is párosul. Cato attól félt, hogy a római ifjúság elutasítja a jellemformáló ősi római isteneket, új istent keres, s ha az állandó római ünnepnapokon az áldozópap fölteszi az örök mitikus -- szónoki -- kérdést, hogy AGOME?, azaz elővezessem-e az áldozatot, egyszer csak megszólal a cinizmus NEM-je. Cato tudta, hogy a Nyugat csábítása Trója óta veszélyesebb, mint a Keleté. De van még valami, ami Catót a punok ellen hangolta. Erről soha senkinek nem beszélt, csak nagyapámnak, akit csicseriborsó-ültetvényei miatt azok a puffadt agyú szenátorok Cicerónak, borsófalónak gúnyoltak, s így végül rajtunk maradt, Tulliusokon ez a név. Cato titokban meg volt győződve arról, hogy Atlantis létezik, és a punok állandó kapcsolatban állnak vele.

Volt egy görög rabszolgája, aki Pythagorász elveszettnek hitt írásait mutatta meg neki az elsüllyedtnek hitt földrészről. Abban a görög bölcs, aki tudvalevőleg átesett az egyiptomi beavatási szertartásokon, arról beszélt, hogy a Herkules oszlopain túli földrész nem a valóságban, hanem a tudatunkban süllyedt el, egyszerűen elfelejtettük. Majd Platón -- akiről valamikor az időben egy nagy germán költő azt mondta, hogy "a költészet fátyolát nyújtja a valóság kezéből" -- beleszeretett az elsüllyedt földrész metaforába és ezért a metaforáért elsüllyesztett egy kontinenst. Így azóta mi az ifjú rómaiak mindig úgy tanítottuk, hogy volt egy édeni földrész, Atlantis, mely elsüllyedt a tengerben. Elnyelte Oceanus, amelynek partjain a legkülönbözőbb népek laknak, igazak és nem igazak egyaránt.

A drága vén borsófaló idáig jutott kioktatásomban, amikor közbevetettem, hogy amiről nem beszélnek, az lehet, hogy nincs is. Ő erre megjegyezte, hogy ez szofista balgaság, s még valami ilyesmit mondott, ha jól emlékszem, hogy több dolgok vannak földön s égen, ó Horáció... Persze ezt lehet, csak álmodtam, mert nem létezik, hogy a legszebben beszélő római szónok elvétse a ragozást és Horatius helyett Horációt mondjon, mint egy nyelvgyötrő a Barbaricumból.

Szóval, amint mondom -- folytatta Cicero --, az öreg Cato hitt abban, hogy Atlantis a Herkules oszlopain túl, az Oceanus túlfelén létezik, és a punok 3000-es titkos kormányhatározattal államtitokként kezelve az ügyet, aktív kapcsolatban állnak vele. Nagyapámnak azt is elmondta, hogy hispániai prokonzulként sikerült elfogatnia néhány pun hajót, mely Nyugatról jött, és a hajósok semmilyen kínzások hatására nem voltak hajlandók elárulni, hogy merre jártak. Állandóan azt a gyermekmesének is gyenge történetet ismételgették, hogy a Boreász csontig hatoló kemény fuvallatát kívánták nagy ívben megkerülni. Ez még gyanúsabbá tette Cato számára az ügyet, és ekkor fogalmazódott meg benne a ceterum censeo könyörtelen gondolata. Látod -- mondta Cicero --, ilyen bonyolult, hogy valaki antiszemita vagy nem, s az ítélkezés különben is az istenek joga.

De ha már így szóba került az elsüllyedt földrész és a titkok ügye, felhívom figyelmedet, nagy változás közeledik. Én már nem érem meg, de a te nemzedéked talán igen. Úgy érzem, olyan új időszámítás kezdődik, mely teljesen új fordulatot ad a történelemnek.

Naivan közbevetettem, az ab urbe condita által meghatározott időt már nem törli el semmi. Én mást érzek, fiatalember, mondta Cicero és búcsúáldomásra emelte poharát, majd így szólt: Az én családomban az a szokás, ha nagy sorsra érdemes fiatalemberrel találkozunk, rábízunk egy gondolatot, ami illik hozzá, s ami meghatározhatja életét. Én most búcsúzásul Pittacus, a hét görög bölcs egyikének a következő intelmére hívom fel figyelmedet: ösmerd meg a kellő időt!

Milyen furcsa, most itt: sziesztázva az esquilinusi nyárban döbbenek rá, hogy ez a mondat milyen mélyen meghatározta tudatlanul is eddigi életemet. Talán az összes eddigi sikerem titka a kellő idő ismerete. Csak most kimozdult az idő. Én, a magabiztosnak tűnő mecénás is elbizonytalanodtam. Ezért vonulok vissza minden közszerepléstől. Elhomályosult előttem a jövő. Nincs kedvem kapkodva új utakat keresni addig, amíg nem ismerem az új célt.

Cato célszerű mindennapi erkölcsét mélyen tisztelem, s az általa görcsösen védett hagyományokat én is szentnek tartom. Csak megdöbbent az a szellemi tunyaság, amely a hagyomány lényege helyett a hagyomány díszletével is beéri. Ez a vidékies és a városias gondolkodásra egyaránt jellemző. Milyen kínos, a központ is provincia lett, az avantgarde is provinciális. Fiatal barátom, Fulvius szokott korholni, hogy ebben a szétmentségben te is bűnös vagy, Mecénás, meg főleg az Augustus alatt elszabadult kényeztető mecenatúra. Körülvettetek bennünket -- mondja -- most már csordákba tömörült védett herékkel. Hát persze a védettség, a hosszú augustusi állami mecenatúra. Olyanokkal vagyunk körülvéve, akiknek a tehetsége arra terjed ki, hogy kultikus figuraként lépjenek a nyilvánosság elé. Addig rejtegettünk földrajzi és szellemi titkokat magunk és az ifjúság elől, amíg kihunyt a vágy irántuk, és az érzékenység, hogy fölfejtsék őket. Mindezen túl helóta-termelő közvetlen gazdasági érdekek sem engedik még álmodni sem az ifjúságot a világ legizgalmasabb dolgairól. Már az álmok is előregyártott, fűrészpor ízű birodalmi képi képtelenségek.

Ki tudja, s meri ma hitelesen elmondani az ifjúságnak, hogy az elsüllyedtnek hazudott vagy vélt kontinensek léteznek. El lehet indulni feléjük. Legyetek, ha tudtok, új argonauták. Vergilius halála előtt érezte, hogy valami sötét és kiszámíthatatlan mozdul felénk. Görögországi útján döbbenhetett rá erre. Nagybetegen tért haza. Lázálmában valami Zöld angyalt emlegetett és egy verssort: titkos ingák, ha nem mozdulsz is, ütnek...

El akarta égetni befejezetlen művét, az Aeneast. Talán a Styxen túl sem bocsátja meg nekem, hogy ebben megakadályoztam. Én, aki sokkal kevésbé vagyok érzékeny, mint ő volt -- bár én is a Rák jegyében születtem --, csak most, több mint tizenöt év után döbbentem rá, milyen az az állapot, amelyben úgy érzi az ember, hogy az Aeneast is meg kell semmisíteni. Kulturális életünk sterillé és borzasztóan unalmassá vált. Az alkotók, még a jobbak is kultúrspekulánsok lettek. Spekulánsok, és nem vállalkozók, az még bocsánatos bűn lenne. A vállalkozó eladható áruval megy a piacra. A kultúrspekuláns eladhatatlan áruját támogatással teszi nyereségessé. Ez persze nem annyit jelent, hogy eladhatóvá is. A sznob hatalmasságok döntik a pénzt. Na nem a sajátjukét. A különböző kulturális szekértáborok pedig urbi et orbi loholnak a támogatás után. Olyan totális kulturális túltermelési válság előtt állunk, amire még nem volt példa. Megméretés nélküli gondolatmorzsa hegyek, szellemi salakhányók halmozódnak ismét.

A múlt héten a könyvkereskedő Sosius-testvérek, kiknek boltja a Vertumus templom szomszédságában, Janus szobra közelében van, panaszkodtak, hogy eladhatatlan könyvek tömegével molesztálják őket a mostanában elszaporodott kiadók. Hálát adnak Jupiternek, hogy most már, nem úgy, mint régen, nem kötelesek állami nyomásra átvenni védett alkotók műveit. Ez persze csak annyit változtat a lényegen, hogy most majd nem a kereskedőknél, hanem a kiadóknál gyűlnek a könyvhegyek.

Az ifjabbik Sosius azt is hozzáfűzte: Tudod, lovag, a kulturális gazdaság működéséhez nem elég csak a gazdaságnak, a szellemi életnek is meg kellene újulnia. Művek kellenek, kikerülhetetlenül új gondolatok. Az uraknak csak arra állt rá az esze, hogy ha nem helyezik magukat valamelyik erős érdekcsoport védnöksége alá, akkor háttérbe szorulnak.

De kitűnő barátom, Asinius Pollio is arról panaszkodott, hogy magukat művészeknek nevezők követelték a támogatást tőle Vergiliusra hivatkozva, hogy azt is támogatta, így nekik is jár, mert a művészet szent és mindenkinek támogatnia kell. Majd így folytatta: Mondd, Mecénás, te, aki az igazán nagyok becsült, műveiket értő barátja voltál, szerinted van még Rómában művészet, ha nincs, ki meri ezt valaki mondani, és ez a nincs mennyi közpénzbe kerül?

Erre csak azt tudtam mondani, miért, oktatás milyen van, amikor a főiskolákon a diákok és a tanárok egyaránt abban cinkosak, hogy ne legyen megtartva az óra, és az agrikultúra milyen, főleg azután, hogy ebben a században már másodszor változnak gyökeresen a tulajdoni viszonyok. Bár igazad van, ezek nem egyszintű dolgok, a régi egyiptomiak ezért mondták: mindenki megzavarodhat, csak a papok nem.

Mitől vált minden ilyen átláthatatlanul zavarossá, sérülékeny, hártyavékony körvonalakkal. Olyan az egész, mint a lampionvirág, a zsidócseresznye érett termése, érzi az ember, hogy bármelyik pillanatban szétpukkad. A régi görögök, amikor ilyenné vált számukra a világ, elmentek Delphibe, a jósdába. Lehet, hogy nekem is el kellene mennem, bár úgy hallom, a nagy örök jóshelyet is elfoglalták a politológus guruk, akik olyanok, mint a Muma Pompilius által alapított táncoló papi rend. Szertartásaik szövegét maga az alapító írta olyan érthetetlen nyelvezettel, hogy később maguk a papok sem értették, csak skandálták, hogy objektivizálódott a szubjektivitás és eszkalálódott a konszenzus; Cumé tonás, Leucécie prae tet trementi Quon tibei cúnei dextunúm tonaront.

Különben már a ködösség sem a régi. De mitől ilyen bágyadtan cselekvésképtelen és egyben agresszív a politikai élet. Mitől nem működik a gazdaság és főleg a kultúra mindenek fölött. Mostanában, mikor ezekről a dolgokról gondolkodom, Vergilius intelmei erősödnek föl bennem. Annak idején, amikor minden meggyőző erőmet latba vetve ostromoltam, hogy írja meg a Georgicát, sokat vitatkoztunk a gazdaság, a gazdálkodás, a kultúra és a művészet kérdéseiről. Az én akkori ökonómiával áthatott gondolkodásomat egyszer s mindenkorra a következő gondolatokkal metszette át.

Barátom, nem látod, hogy a gazdaság világszerte összezavarodott állapota már jelez valamit. Ha mást nem, akkor azt, hogy a gazdaság már nem gazdaság, mert a gazdaság az ház, haza-háztartás -- OIKOSZ, ahogy a régi görögök mondták --, valamint mindenekelőtt agrikultúra, ami pontosan értelmezve a föld tisztelete. De mindezen túl, folytatta Vergilius, úgy érzem, hamarosan jön valaki, aki kimondja, hogy a gazdaság, az szeretet, s a többi csak fecsegés és pazarlás.

Mióta ezek a szavak elhangzottak, eltelt egy negyed évszázad, s azóta csak zavarosabb a helyzet. Ide, esquilinusi magányomba is feltüremkednek a hírek, hogy szerte a hazában mekkora földosztás, tulajdonátrendezés folyik, s mindent maga alá gyűr a politika. Értelmezhetetlen számomra, hogy mi működik itt. Milyen célt szolgál, hogy néhány évvel, évtizeddel azelőtt, hogy számításaim szerint a termőföld minden földi érték fölé emelkedik, nálunk akkor a legolcsóbb. Ez mélyebb történet, mint egyszerű földspekuláció, s nem csak helyi ügy, mert a világ egyik felét érinti, s éppen egy lehetséges új éhségövezetet. Azt is hallom, hogy ezek az általános riasztó jelenségek most a fölhalmozás és szervezés új hőskorában senkit sem érdekelnek. A vakságnak erről az állapotáról Herodotosznál olvashattunk. Ő írta le, hogy az időszámítás előtt, a XI. századi Hellászban hogyan mozgatták, sőt mozgósították a vagyont, előbb az Alkmaionidák dinasztiájának hatalomra kerülése során, majd akkor, amikor a Peiszisztratidák elűzték őket, végül pedig, amikor az Alkmaionidák diadalmasan visszatértek a hatalomba Kleiszthenésszel -- és mindez csak két nemzedék leforgása alatt. A lényeg végig az volt, hogy kevés vér folyt, és nagyon sok kincs mozgott. Lefizették még az isteneket is. Például, ahogy annak idején mondták: még a kutya sem értette -- vagy csak az nem --, hogy az Alkmaionidák, akik a hatalom visszaszerzése érdekében szerződésben kötelezték magukat arra, hogy tufakőből felépítik a Delphi templomot, ehelyett túlteljesítve a szerződést, vörös márványból építették meg. Kérdezték akkoriban többen is, vajon milyen közvélemény-kutató jóslatokkal kellett ezért Delphinek fizetnie. Arisztotelész -- aki nem volt az anekdotikus túlzások embere -- is megemlíti, hogy nem akármilyen rá-, alá-, fölé-, mellébeszélés folyt az ügyben.

Mintha mégis ismételné magát a történelem. A látszatra nagy politikai átalakulások kicsi vagy inkább kicsinyes vagyonalkukat takarnak az ellenfelek, a látszatra ellenfelek között és a helóták feje fölött. Ebben természetesen nincs nóvum. Csak az a bosszantó, hogy a csencselő felek saját közvetlen érdekeiket leplezve népjólétügyi programokat hirdetnek és kérnek egymástól számon, miközben működik a források torz elhelyezése.

Az oktatás, az egészségügy, a szociális gondozás intézményei már túlnőttek azon a ponton, ahol a nagyobb befektetés már nem hoz nagyobb nyereséget. Így ezeknek az intézményeknek a növekedése már kevésbé szolgálja a társadalom, mint a bürokrácia és a szakértők érdekeit. A fejlesztések mellett érvelők természetesen az elesettek szempontjaira hivatkoznak farizeusi módon. Nem véletlenül nem készül el egy államháztartási átvilágítás, mert akkor esetleg a szenátus, de talán még a nép is világosabban látná a közszolgáltatások és az adótételek összefüggéseit. E nélkül megeshet, hogy a rászorulók helyett egyre fokozódó mértékben a nekik jó pénzért szolgáltatást nyújtókat támogatják. Védett művészeti ágak védett csoportjai egy év alatt annyit alkothatnak el, amennyiért ezer faluban lehetne a kultúra értékeinek felvillantásával, a helyiek bevonásával ébren tartani a reményt a minőség iránt.

Furcsa, mintha nem is a mecénás beszélne belőlem, hanem egy közművelő. Nekem mégiscsak a művészetet és a művészeket kellene védenem. Propertius szememre is vetette, hogy mostanában miért fordultam el művészbarátaimtól, miért mondtam le elnöki tisztségemről a Danuvius vállalkozásnál. Én egyre kevésbé tudom, ki a művész, de valami Albertus Camus nevű gall azt írta, hogy a Társadalom gályán a művésznek ugyanúgy, mint a többinek, az evezőhöz kell ülnie. Nem mehet fel a fedélzetre a felügyelők közé, akik sokan, túl sokan vannak, és ezen kívül rossz irányba vezetik a hajót.

Hallom, micsoda tévhit hódít a városban, hogy a gazdaságnak és a politikának kell megújulnia, s így majd újjáépül a társadalom. Csak az a baj, hogy szerintem bármiféle megújulás csak a kultúrából tud kiindulni.

Ott kellene kicsiholnia azokat a kikerülhetetlen gondolatokat, amelyek először a politika, majd a gazdaság mozgatójává válnak. Ehelyett, amint látom, a szellem emberei bevonultak a politikába, és múlt századi politikai filozófiákat melegítgetnek, fűszerezgetnek. Úgy vélem, legalább két bűnös tévedés működik e tett mögött. Az egyik az, hogy nem lenne szabad elhasználódott politikái gondolatokat mesterségesen divatban tartani. A másik, hogy kivételes történelmi pillanatokon kívül a kultúra nem képes a politikából megújulni, sőt inkább hozzá földszintesedik. Mintha most is ez történne, a felszíni elitcsatározások mögötti politikai élet valójában a centrum-mocsárban dagonyázik.

A befutott pártok befelé, a centrum felé hajlanak. Így a centrum olyan hellyé válik, ahol a szembenálló erők semlegesítik egymást, és ragaszkodnak a hagyományos megoldásokhoz, ahelyett, hogy innen indulna ki az igazi megújulás. A radikális szélsőségek között a centrumpártok a fennálló védelmezésébe merültek bele, habár érzik, hogy az életképtelen, és átható változtatások nélkül nem is menthető meg. Ennek a szorongató érzésnek ellenére sokan még mindig annál a hiedelemnél rekednek meg, hogy a dolgok majd maguktól rendbe jönnek. De ennél is veszélyesebb az az ideológiai görcs, mely felmelegítve egy Keynus nevű ökonomosz gondolatait, palotás táncát járja az "alantas, az hasznos" gondolat körül, és így érvel: "a kapzsiság és az uzsora és az elővigyázatosság még egy kis darabig az isteneink kell, hogy legyenek, mert ezek majd kivezetnek bennünket a gazdasági kényszerűség alagútjából (mennyi jelentés készül ebből az alagútból), és akkor majd megengedhetjük magunknak, hogy a tisztességest hasznosnak, az alantast pedig károsnak tekintsük".

Egy ilyen gondolkodástól mit várnak a szellem emberei, ha vannak. S hogy vannak-e, az most ki fog derülni, mert a politikába tudatosan behatolt vagy besomfordált értelmiséget onnan kiszorítják, de használhatjuk azt a szót is, hogy elzavarják.

A politikai "elit" rádöbbent, nincs szüksége állandóan milliókat kolduló, hisztérikus, szervezésképtelen, öntömjénező, kiüresedett szellemű agyag-gólemekre. Ez, bárki bármit hisz, nem a vesztés, hanem egy új lehetőség pillanata lesz. Egy új nagy nemzedék indulásának a pillanata lesz, mert egy másodpercre kinyílik a tér, új argonautává lehet válni, és el lehet indulni a kultúra először mindig rejtett, de felfedezésében annál csodálatosabb aranygyapjúi felé.

Most veszem észre, hosszú szőrű, rómaiaknak szokatlan hegyi-pásztor kutyám itt morog a lábamnál, nehezen tűri, ha félhangosan magamban beszélek. Megesik ez velem mostanában, ha szieszta közben el-elnyom az álom, és gondjaival rám nehezedik ez a rekkenő esquilinusi nyár.