A sárkánykoponya, a kétfejű borjú, majd a szelídebb látnivalók, az egzotikus madarak, pillangók, kihalt és kihalóban lévő trópusi fajok után a természet közönségesebb része is kezd múzeumba illővé válni.

Rettenetes (tudományosan nem teljesen megalapozott) jövendöléseket hallunk, olvasunk arról, hogy milyen sebességgel pusztul a földi élővilág. Húsz percenként eggyel kevesebb faj volna a Földön, s a fajok egyike, a miénk, a dinoszauruszok és számos kortársuk kihalásához hasonló kataklizmát idézett volna elő vagy legalábbis készített elő? A legveszélyeztetettebbek a trópusi területek, ahol a fajok (ismertek és ismeretlenek) túlnyomó többsége él. Hisszük vagy sem, mindegy, hiszen azt mindnyájan láthatjuk, akik néhány évtizedet megéltünk, hogy saját környezetünk élővilága is milyen elképesztő mértékben szegényedett el.

Gazdasági, tudományos és más megfontolások alapján az országnak kevesebb, mint tíz százaléka válhatott védetté, és -- bár nyugat-európai viszonylatban hazánk természeti állapota irigylésre méltóan jó -- ez kevés bizonyos fajok magyarországi állományának fenntartására. Gazdasági, tudományos, érzelmi és más megfontolások alapján a tíz százalékot soknak vagy kevésnek tarthatjuk. Ha történelmi időtávlatban gondolkodunk, világos, hogy kevés.

Még nyilvánvalóbb az elszegényedés a legtöbb ember közvetlen környezetében: valamiért tűzzel-vassal irtjuk az évezredek óta körülöttünk élő sokféle növényt, állatot, s helyükre a magunk kedvenceit, igen sokszor más tájakról származókat, muskátlit, filodendront, hullámos papagájt, aranyhörcsögöt telepítünk. Nem elhanyagolható az a pusztítás, amit kifejezett szándék nélkül, taposásunkkal, járműveinkkel, vegyszereinkkel, a magunk körül megváltozott klímánkkal okozunk. Eredményükképpen a belvárosokban néhány madárfaj marad, a fákat sorra le kell cserélni igénytelen bálványfára, csörgőfára, a parkokban a vadvirágokat a százszorszép és a gyermekláncfű képviseli, a zuzmók teljesen eltűnnek, egyre kevesebb rovar kering az utcai lámpák fénykörében.

A sárkánykoponya, a kétfejű borjú, majd a szelídebb látnivalók, az egzotikus madarak, pillangók, kihalt és kihalóban lévő trópusi fajok után a természet közönségesebb része is kezd múzeumba illővé válni.

Ha szarkasztikus kedvemben volnék, természettudományi-múzeumi szlogent is harsognék ekképpen: Mi őrizzük Önnek a természetet! (Ami azt illeti, annyi valóságtartalma volna, mint a szlogenek zömének...) Azért az jó, ha legalább a múzeumokban megmarad valami. Szeretném elmondani, hogy hogyan hasznosulhat egy múzeumi gyűjtemény kiállítható része ma a környezeti krízis idején, de először érzékeltetnem kell saját intézményem, a Magyar Természettudományi Múzeum jelenlegi ilyen szerepét, ami kissé kellemetlen feladat.

Ne szégyellje, ha nem. Több felmérés során még azoknak a látogatóknak jó része sem tudta, akiket a múzeum saját kiállításain kérdeztünk meg. Miután kiállításaink a Nemzeti Múzeum épületében vannak, ez az épület pedig nemzeti szimbólumunk, látogatóink azt hiszik, a Nemzeti Múzeum kiállításán vannak. Ha valaki most bemegy az épületbe, a híres-nevezetes lépcsőkön Petőfire és március 15-re hangolódik, nem másra. Amikor Sissy volt a tévében, a természetvédelmi foglalkozásokra érkezett gyerekek legtöbbjének várakozása is az Erzsébet királyné kiállítás megtekintése volt. Így hangolódik át Kovács János környezetféltő apuka is, aki óvodáskorú gyermekével suszterbogarat és jávorszarvast akar nézni. Igaz is, kísérjük el őket útjukon (de már az ötlet megszületésétől fogva)!

Kovács apuka felütötte az 1993-as telefonkönyvet, hogy megtudja, hol van a Természettudományi Múzeum. Négy címet is talált, Budapest különböző pontjain. Vasárnap lévén nem kezdett telefonálni, hanem egyenesen oda mentek, ahol a Közművelődési Osztályt jelzi a könyv, a Múzeum körút 14--16. szám alá. Igen ám, de az a Nemzeti Múzeum volt. Megmászták a hírneves lépcsőket abban a reményben, hogy itt talán majd meg tudják nekik mondani, hova kell menniök. Kiderült, hogy szerencséjükre ebben az épületben vannak természettudományos kiállítások is.

Múlt időben

A félhomályos, hideg, műanyagpohár-zörgésű és enyhén kávéillatú aulából római kori mozaikképek és szobrok közt hatalmas, széles márványlépcsőre jutottak, a mennyezetet gyönyörű freskók borították. Szemben, a lépcső tetején, egy hangsúlyos ajtó fölött latin felirat hirdette a múzeumalapító személyét, gróf Széchényi Ferencet. Megilletődötten lépdeltek fölfelé a lépcsőn. Az ajtó mögött csak a nyilvános WC-t találták. (Szerencse, hogy a gyerek nem tud még olvasni -- gondolta Kovács apuka.)

Mentek tovább. Az emeletre érve vörös-márvány borítású kupolaterembe jutottak, melyből három hatalmas ajtó nyílt. Az egyiken apuka végre felfedezte az arasznyi "Természettudományi kiállítások" feliratot. Mögötte a múzeum Kandallótermét találták, stílusos, aranyozott stukkókkal, de más is megütötte őket: a szegénység és az egzotikum egymást átszövő, szerencsére vagy sajnos egymást időnként ki is oltó hangulata, ami a Természettudományi Múzeum valamennyi mai kiállítására oly jellemző. Kérdésükre a kék munkaköpenyes teremőr néni még följebb küldte őket. Rozoga, kopott lépcsőn mentek föl a padlástérbe, s fordultak be az első, felirat nélküli ajtón. Odabenn évtizedekkel ezelőtti stílusú vitrinekben apró tárgyak sokasága és sok apró betűs felirat fogadta őket. Tanácstalanul tébláboltak, eközben a terem közepére érve két hatalmas őskori sárkánygyíkra esett a pillantásuk. A kisfiúnak több se kellett, vonszolta azonnal apukáját Szilágyi Margit szobrászművésznő remek rekonstrukcióihoz. Útközben elhaladtak az ősszarvas hatalmas agancsú és a kapafogú őselefánt föléjük magasodó csontváza mellett, ősorrszarvú lábnyomokat, megkövült fatörzset, ismeretlen-ismerős kövületeket, halgyíkot, ősgyíkmadarat láttak, s Kovács apuka végre úgy érezte, megtalálta azt a gyermekkorából ismerős hangulatot, amit fiának szeretett volna átadni. Elbámészkodtak jó sokáig. Egy kék munkaköpenyes teremőr néni rászólt a kisfiúra, hogy ne nyúljon a kiállított tárgyakhoz, majd készségesen útbaigazította őket a Magyarország állatvilága kiállítás felé.

Félhomályos folyosóra léptek be. Balra hosszú festmény feliratokkal; jobbra jégkorszaki tájat és állatait bemutató életkép; szemben piszkos benyomást keltő, ráncos függöny. A függöny előtt kifakult diapozitívok ábrázolják védett természeti ritkaságainkat. A kisfiú a függöny mögé kukkantana, de egy kék munkaköpenyes teremőr néni rászól, hogy nem arra van a menetirány. Engedelmesen elindulnak hát egy hosszú, kedélytelen folyosón, s itt kiderül, hogy végre megérkeztek.

Bal oldalon biológiai jelenségeket, az állatvilág törzsfáját, rokonsági viszonyokat, a változékonyságot, az ökológiai piramist, ember és állatvilág kapcsolatának néhány oldalát bemutató tárgyak és tablók, jobb oldalon pedig a gerinctelen állatvilág legszebb, legjellegzetesebb képviselői sorakoznak. Néhány száz a hazai több tízezerből. Megtalálják a suszterbogarat (verőköltő bodobácsot) is, sőt egy egész csapatot, ismerős beállításban egy darab fakérgen, még fenekükkel összekapaszkodó, "tolató" példányok is vannak. Látható itt a hangyaleső tölcsére, a szúbogár rágása, a lepke hímpora és a tücsök "hegedűje", hosszúcsápú cincérek, színpompás pillangók, hatalmas cselőpók és még sok érdekesség.

A kiállítás folytatása a gerinces állatok látványos bemutatása. A halakat egy patak és a Duna vizében láthatták, mintegy a víz alól, a viperákat, teknőst, a különböző madarakat és emlősöket természetes élőhelyükön, mocsárban, homokpusztán, sziklán, ártéri erdőben, avagy denevérbarlangban. Kovács apuka alig győzött magyarázni, mesélni. Jócskán elfáradva érkeztek az utolsó folyosóra, ahol a leglátványosabb emlősök, a jávorszarvas, hód, bölény, farkas, sakál, szarvas, őz, dámvad, muflon és vaddisznó látható természetes foglalatosságai közben.

Jólesett volna pihenni, enni-inni valamit, aztán tovább nézelődni, de a helyiségek erre alkalmatlanok voltak. Sajnálták, hogy a gyönyörű anyag ilyen kedélytelen körülmények között látható, és hogy nem volt több látnivaló, pedig Kovács apuka fiatalkorából afrikai állatokra, ásványokra, kristályokra és ősemberekre is emlékezett.

A "hívogató" múzeum

A történetet -- reményeim kivetítéseképpen -- múlt időben mondtam el. A Magyar Természettudományi Múzeum kinőtte kereteit, melyeket sokszor véletlenek, önkényes döntések, tudatlanság, figyelmetlenség szabott. Ebben az épületben már nemigen lehet bármit is fejleszteni. A többi országos múzeumhoz és a Széchényi Könyvtárhoz hasonlóan el kellene hagynia a Nemzeti Múzeum épületét. A jövőbeli Természettudományi Múzeumnak pedig egészen máshogy kellene kinéznie. Most készülnek tervek a Ludoviceum, az Alfa mozi és az Orczy-kert együttes használatbavételére. Itt, ahol nemcsak az épületek, de akár a tárgyak egy része is természetet idéző környezetben lehetne, a látogatók jobban rá lehetnének hangolva a természeti látnivalókra, élményre.

Az új múzeum, amelyet az emberi igények figyelembevételével alakítanak ki, otthonos és barátságos összekötő terekkel, s az említettekhez hasonlóan magas színvonalú, de interaktív kiállítások sorával ugyanolyan népszerűvé és látogatottá válhatna idehaza, mint amilyen Genfben, Londonban, New Yorkban, Washingtonban az ottani múzeum. Nemigen van még egy európai főváros, amelynek ne volna önálló természettudományi múzeuma. Olyan meg végképp nincs, amelynek a miénkhez hasonló értékű muzeális gyűjteménye várna évtizedek, sőt lassan két évszázad óta bemutatásra.

Ha megvolna az új, nagy kiállítási tér, megrendezhetnénk benne azokat a kiállításokat, amelyek kicsinek-nagynak közvetlenül érzékelhetővé, felfoghatóvá tennék a túlnépesedés és a meg nem újítható erőforrások, a modern ember és környezete, vagy a bevezetőben emlegetett biodiverzitás-válság problémáját.

Kovács apuka megláthatná, sivárnak érzett városi környezetében is mennyi élőlény élhet még, s ha megkeresi, segíti őket, maga is csökkenthet a sivárságon. Útmutatást kaphatna, hova kiránduljon, vagy akár arra is, hogyan éljen egészségesebben. Megérthetné, hogy hogyan vezetett 1100 év magyar történelme a mai magyar környezethez. Egy népszerű, hívogató, okosan berendezett természettudományi múzeumban évente több százezren szembesülhetnek az emberiség lassan legfontosabbá váló konfliktusával, a bioszféra tönkretételének konfliktusával. Mindezek ismerete segíti a megoldást.

Kovács apuka túl van már az iskoláin, őt így lehet erről informálni. Kisfia talán már körültekintő nevelést is kaphat az iskolában, de egyetlen iskolának sincs olyan gazdag szertára, mint a Természettudományi Múzeum gyűjteményi anyaga. Korszerű bemutatása, a "múzeumélmény" különösen hatékony módszere az ismeretek átadásának. Vajon sor kerülhet-e minderre, lesz-e valami a tervekből?

E pillanatban a nemzeti kultúrkincs egy darabját tartjuk raktárakban rejtve. Éppen amikor a legnagyobb szükség volna rá.