Sípos (S) Gyula

Szőnyeg
Az alternativitás lehetőségei és veszélyei

Különös században. élünk. Soha ennyit még nem beszéltek szabadságról, egyenlőségről, testvériségről, mint e korban. Soha ennyi életet még el nem pusztítottak, mint e korban. A nagy célok, amelyek méltóaknak tűntek arra, hogy "rátegyük életünket" pusztán praktikus eszközöknek bizonyultak egymás leigázásához. Kiderült, hogy mindig vannak egyenlőbbek, testvéresebbek... S bizony, az aktuális Nagy Testvérűnk a legszabadabb...

Bevezető

"Szabad világban" élünk, ami azt (is) jelenti, hogy majdnem mindent szabad, s a legtöbb dolog majdnem senkit sem érdekel. Igaz, pluralista politikai berendezkedésünk, a nálunk is kialakuló polgári demokrácia sok lehetőséget kínál, s keretül szolgál a mi tevékenységeinkhez is. És mégis, ma már -- paradox módon, de nagyon érthetően -- azt is védenünk kell, amit eddig biztonságban tudhattunk: örökségünket, maradék természetünket. Az új rend irgalom nélkül lecsap mindenre, amiből hasznot remél -- s miből ne remélne? Igaz, tiltakozhatunk -- ki hallja? Kit érdekelnek szavaink? Elvileg mindenkit; ezt is elmondtuk már. Bekonferáljuk a jéghegy közeledtét, s a tisztelt utazóközönség (milyen pontos szó helyzetünkre) kissé pityókásan kivonul a bálteremből a Nagy Hegy megtekintésére. Biztonságban érezzük magunkat, hiszen Titanicunk (nekünk adatott!) az egész Univerzum legjobban összeállított hajója. Nézelődünk, és nem hiszünk a szemünknek!

Bár valószínűleg legtöbben hallottunk már bolygónk pusztulásáról, csak kevesen vagyunk, akik lapátot ragadunk, és megpróbáljuk elhajtani e böhöm hajót a jéghegy elől. Nevetséges, nem?

Politikai szabadságunk, e szabadságban gyorsan megtelő csöbör-vödör-csömörünk ráébreszthet mindannyiunkat -- így a zöld mozgalomban elkötelezetten résztvevőket is -- arra, hogy nekünk ez a nevetséges valami, ez az abszurd helyzet egyben cselekvésre indító erkölcsi "parancs", a lélek sürgető szava. Az élet tiszteletének, az ember méltóságának elkötelezettjei vagyunk (mi is), akik mást, más úton és másként szeretnének tenni, mint a mértékadó többség.

A polgári demokrácia feltétlenül biztosít valamit, aminek eddig híján lehettünk: Lehetőséget. Ezzel a lehetőséggel akarunk élni -- s ehhez tudnunk kell élni. Tudnunk kell részt venni -- részvéttel...

Szavak zűrzavarában csupaszodott félre életünk, szavakkal szentesítettük eszközeinket, s a nagybetűs Emberért folyó harcaink közepette elfeledkeztünk az előttünk álló (és utánunk élő) embertársainkról. Testvérünkké lett a világ -- holnapra megforgattuk --, s közben ellenségünkké a barátunk.

Különös kor ez, amely a messzi jövőbe tekint(ett), s ott látni vélte a "boldog kort". Odaértünk, s most "ki akarunk szállni", vagy éppen "vissza akarunk találni" az Élethez, e szó tartalmában sejtvén romlatlan boldogságunk. Talán úgy érezzük, valahol eltévedtünk, s nem is alaptalanul, hiszen felsorolni is nehéz, hányféle katasztrófa fenyeget bennünket. Észrevenni is nehéz, mert az elfedő szavak igazabbnak hitetik magukat, mint közvetlen tapasztalataink.

A protestáló mozgalmak is életünk nevében tiltakoznak környezetünkért, bolygónk épségéért és maradék szépségéért, hol még a kezdeti hévvel, hol már parlamentáris keretek közé nyugodva (Nyugodjék Békében). Színes csoport, lelkesítő csoport ez. Halvány- és sötétzöldek, vegetáriánusok és feministák, állatvédők és anarchisták, békepártiak és ökogerillák küzdenek ugyanazon eszmeiségtől hajtva -- olykor egymásnak gyökeresen ellentmondó eszközökkel. Nem mintha a cél-ok-ban lenne a hiba. A cél-ok mindig szép és igaz -- ha nem az lenne, mi lelkesítene? Igaz, a cselekvési módok sokszínűsége is erény -- lehet, ha tudjuk, mi az, amilyen módon még cselekedhetünk. Nem tudjuk. A világos, következetes és követhető zsinórmérték hiánya, etikai bizonytalanságunk már eddig is tanulságos kudarcokhoz vezetett...

Az utolsó századokban lassan leszoktattak minket arról, hogy kérdéseket tegyünk fel, abszolút vonatkoztatási pontokat keressünk. "Minden relatív", ez a kijelentés fertőzi gondolkodás- és szemléletmódunkat. Legdrágább kincseinket vetettük el magunktól. Nem merünk hinni többé a nagy betűs Igazságban, félünk, hogy nevetségessé válunk "felvilágosult" társaink előtt.

Ismerjük, amikor egy tudományos közleményben a kísérlet tárgyalásakor ezt írják: a többi tényező/körülmény a kísérlet (eredményessége) szempontjából elhanyagolható. S valóban, így is működik a létrehozott "ketyere". Civilizáció-ketyere, amely lassan életté hiteti magát. Így válik életünkből élet-ketyere. Hasznosan működik, s nem tagadhatjuk, hasznos technikáink valóban bámulatos eredményeket produkálnak, amelyeknek talán már mindannyian megtapasztalhattuk -- ha csak közvetve is -- életben tartó, áldásos voltát. És mégis, mindennapi kis áldásaink -- épp az elhanyagolhatónak vélt részletek folytán -- nagy átokká állnak össze, maguk alá temetve mindazt, aminek megmentésére létrehoztuk őket.

Látva a pusztítást, követelhetjük-e a "civilizáció-gépezet" leállítását? Tanyán élő, vizet kútból merítő, faekével szántó társaink talán jogosan, hiszen életükkel tesznek hitet e lehetséges alternatíva mellett. De mi, meleg vízzel zuhanyozó, tömegközlekedő, étolajat flakonokban tároló civilisták?

Harcoljunk-e az állatkísérletek ellen, amikor gyermekeink életét e kísérletek eredményeinek (is) köszönhetjük? Vagy praktikus okokból bólintsunk rá a barbár módszerekre? Tiltakozzunk a szervátültetés ellen -- ami a korszerű technika nélkül megvalósíthatatlan lenne --, ha testvérünk csak ez által maradhatott életben? Mondjunk nemet a benzinre, amikor itt élő emberként szinte hozzá vagyunk láncolva, vagy tiltakozzunk az autók (műcsótányok) ellen? Mikor és hogyan tehetjük mindezt? Létezik-e még Út az Életért? s hol rejtőznek ezen Élet Igazságai? Hiszen az Élet nevében pusztítottuk eddig is életünket, mosolygó, okos arccal, következetes programokkal, tiszta kézzel, embertelenül... Valóban a közös etikai alap hiánya lenne kudarcaink oka? S ha igen, hogyan lehetne azt létrehozni? Hol vannak a cselekvés határai, és mik lehetnek a módjai? Mit jelent(het) ma Magyarországon alternatívnak lenni? Milyen legyen követhető emberképünk, emberségünk? Mi az, ami adott, hol lehet a mi helyünk, mi legyen a szerepünk?

Bevallom, én a halott-boncolást is tragikus tevékenységnek tartom. Közönybe gyűrt lélekkel vágni, aki ember volt -- mert hasznos? Tragikus kor ez, amely szükségszerűvé teszi mindezt. Mindennapjaink ilyen muszáj-stílusban legitimálják mindazt, ami ellen tiltakoznánk. Belénk lopakodott észrevétlenül a tragédia.

Az állatkísérlet erőszaktétel az életen. A katonai szolgálat is -- párhuzamvolta kézenfekvő. Nekünk elleneznünk "kell" minden erőszaktételt, bármilyen "hasznos jó" érdekében történik is, hiszen az alternatív életmód csak erőszakmentes lehet. De hol a határ? Leláncolni magunkat a dömper elé példa- és jelképértékű lehet -- de másokat erre késztetni csak nagyon megválogatott eszközökkel etikus. Az ökogerillák, akik gyárat robbantanak annak szennyező volta miatt, több kárt okoznak környezetü(n)kben, lelkü(n)kben, mint maga a gyár.

Ilyen a rendszerünk -- a miénk! --, benne élünk, menekülünk. S bár menekülünk, közben mentenünk kell értékeinket. De melyek az értékeink?

Régen cirkusz kellett a tömegnek. Nem akármi, foglyok nyilvános széttépetése vadállatokkal, harci téboly... Hogy undorodunk! Pedig ma is körülleng bennünket a vér szaga. Igaz, olykor "csak" videón. Ártatlan szórakozás, esti program nassolás közben, együtt a család... igen, a vér csak paradicsom, de rémálmaink, a pusztulás a lelkünkben valóságos. Erről mesélnek hétköznapjaink illúziókba csomagolt selymes brutalitással. Menteni gyermekeinket, környezetünket, életünket. Emberséggé váltani lehetőségeinket -- de hogyan?

Mára szinte elfelejtettük, mit jelent az élet és az ember csodája. Életünk tere beszűkült, sorsunkat arctalan hatalmaknak szolgáltattuk ki. Valóságunkból kikopik a természet, s vele csupaszodva mi is, elveszítjük biztos támaszainkat, amelyek "köré" életünket "építhetnénk". A realitás és relativitás tiszta fényéről beszélünk, s közben korlátlanná tesszük korlátos igazságainkat. Csapda ez, még ha kevéssé látható is, és már rég benne vergődünk...

Hiszem, hogy van út, "kitörés" e helyzetből. Hogy ezt megtehessük, újra és radikálisan vissza kell mutatnunk természetünkre és társainkra, rendszerünk korlátaira, de a pusztulásban még fellelhető csodákra is... Újra fel kell fedeznünk létünk szilárd pontjait. Ezek közül az egyik mindenképpen a kozmosz végtelenjében ragyogó "kék bolygó", a Föld, az élet csodájának a színtere, a másik a mindenkori ember, a számára adott tér végtelenét kutató, életét megélő, valóságát konstruáló, Istenéhez örökké sóvárgó ember, a "teremtés koronája".

A keresztény tanítás arra buzdít: legyetek szentek! Ez azonban nem valami felszínes öntökéletesedést jelent (ilyen vágyaink könnyen az önmegvalósítás gőgjébe csavarodhatnak), hanem azt, hogy cselekedjük mindig Isten akaratát. S Teremtőnk -- aki a Szentírás tanúsága szerint irgalmas Isten, Szeretet -- nem akarja teremtményei pusztulását...

Ha az alternativitásról beszélünk, akkor a szilárd pontok csodáját kutatjuk, s a ráhagyatkozás útjait keressük...

Ilyen lelkülettel született ez az írás is. Bizonnyal vannak benne pontatlanságok, s sokan sokféle hiányt fedezhetnek fel benne. Mentségemül annyi szolgálhat: nem valami biztos, általam felfedezett igazság kijelentőjeként írtam, hanem az élet csodálójaként. Amire én leltem, azt már megtalálták mások is. Ami hiányzik, azt remélhetőleg megosztják velünk azok, akiknek arra nyílt rá a szemük...

Rend-szer

Az izgalom lényegi -- a kielégítés tüneti. A fejezet az általunk is megalkotott -- konstruált --, minket körülvevő és bennünket alakító "rend"-ről szól. Amit térgyalunk, az nem "a" politikai-társadalmi rendszer -- bér az is része rendünknek --, hanem az adott valóség hálója. s benne mi -- szétválaszthatóan és mégis elválaszthatatlanul. E rend nevel minket, s e rendet alakítjuk mi is. Ha célunk az, hogy kitörjünk. kilépjünk -- bennragadunk játékszemek. Ha nemet mondunk -- belehalunk. Ha rábólintunk -- elvesztünk. De mi élni akarunk...

Rend-szer-ben van

Rend(szer)ünk: Dolgozni kell, aztán szórakozni kell, aztán pihenni. Rendszerünk elfeledteti velünk, hogy tulajdonképpen milyen abszurd nyolc órán keresztül csavarozni, varrni, aláírni vagy fagyit kanalazni. Ha "tudjuk" is, milyen kevéssé emberi mindez, hát engedetlenségünket is beleilleszti, "beleszocializálja" rendszerünkbe. Mert e rendszer a miénk, elégedetlenségünk a miénk, a mozi a miénk, beülünk és letudjuk. Nem mintha a mozi vagy a fagyi kanalazás olyan rettentő lenne -- talán csak embertelen -- hiszen letudjuk...

Rendszerré szerveztük magunkat, jó munkát végzünk, rendszerünk egyre tökéletesebb -- közben mi, rendszerben lévők egyre töredékesebbek vagyunk. Testünket kielégítik. Érzelmeinket kielégítik, értelmünket kielégítik. Kinek, kinek, amikor csak akarjuk. Kielégülünk -- ki tagadhatná --, mégis örökké kielégítetlenek maradunk, mert rendszerünk nem azt kínálja, ami nekünk jó, hanem ami neki hasznos (kell). Beleivódtunk ebbe a szervezett szervezetbe, amely egyediséget (egyéniséget) kínál, made in-nen a futószalagról. Lázadásaink sem mások -- hisz mi mást látunk? --, mint választásunk egy felkínált másik szalag mellett, piros, fehér, fekete, zöld, lila hajjal s gőzzel, bajjal.

Rendszerünkben a demokrácia: a többséggel elhitetett kisebbségi retorika. (De nehogy azt higgye valaki, hogy ez lehet fordítva is!) E retorikában minden kényelmes és világos. Tudjuk -- mert mondják --, ki/mi a Jó és a Rossz, minden más csak homályos okoskodás. (Ez a szűklátókörűség nagyvonalúsága.) Természetes vágyunk be- és elfogadtatásunkra eljuttathat az "elhajlástól" való félelemig mindenben, de elfojtottságunk a különbözőség iránti vágyban előtör, ami persze rendszeren belüli, divattól, reklámtól meghatározott. Érthető és szomorú a koncerten összejövő ezer ugyanolyan öltözetű és hajviseletű ember, aki mind hiszi, hogy különbözik a "kintiektől". Csoport, amelynek létrejötte és széthullása egyaránt kívülről manipulált, s amelynek tagjai csak akkor válhatnak emberséges közösséggé, ha feladják e felosztást: "kintiek" és "bentiek".

A manipuláció pragmatikus: csak annyira akarja ismerni tárgyát, amennyiben eszközéül foghatja. (S fordítva: csak annyira tudja manipulálni, amennyire ismereteiből következtethet. Ebben van a reményünk és lehetőségünk...) Úgy leszünk a rendszeré, rendszerré, hogy észre sem vesszük -- elfogadva a rendszer tükréből láttatott törmelékmagunkat --, s ha mégis, úgy előregyártott alternatívák között mozgunk. Lassan ilyenné válik a "zöld alternatíva" is, párttal, néppel, népért és mezőért, rendben, rendszerben.

A rendszer alternatívája a rendszer, "jól ki lett találva" (szenvedő szerkezet...). A kör bezárul? Távol legyen. Mert minden rendszernek létezik egy alternatívája -- az embertárs vagy egyszerűbben és tágabban: a társ.

Gyűlöli, ahogy a környezetvédő a gyárigazgatót -- a mondat elrémít, pedig ez a lehetőség felkínált. S amikor élünk e felkínált lehetőségben, elfelejtjük, hogy a másik is rendszerünk része, s amit tesz, azt a legritkább esetben cselekszi rosszhiszeműen. Hiszen mindaddig nem is látja talán a problémát, amíg mi -- a valóság egy teljesen másik arcára mutatva -- rá nem döbbentjük arra. Sőt legtöbbször azt hiszi, ő minden emberileg lehetségeset megtett; s ha a szerepét nézzük, talán nem így van? Passzolnak ők ketten -- a környezetvédő és a gyárigazgató-e színjátékban, mint csavar és anya. Minél aktívabb mindkettő, annál olajozottabban szorul a prés. Világunk e Nagy Sajtológép, s mi a hasznos nyersanyag; tehetségeinkkel szolgáljuk közös termékünket, rendszerünket...

Társunk, mint az utált gyár igazgatója, szerepkörében a rendszer része. Ugyanakkor társunk, ha a gyár nem is a gyárunk. Embertárs-voltunk felfedezése egyben a gyűlölet technikáinak elvetését is kell hogy jelentse. Társ voltunk felfedezése garancia, amely "kitép" körénk szőtt hálónkból. Mert a "gyár" a mi eszünkkel, a mi kezünkkel épülő, kötődéseinket felhasználó, minket szolgáló és leigázó rendszer. Az igazgató-környezetvédő csavarpáros a rendszer tökéletesebbé finomításán fáradozik csupán, ha tevékenységük nem párosul a maszkjaikból kilépő emberek tudatos egymást vállalásával.

Rendszerünk belőlünk épül. Elutazhatunk, kivonulhatunk, akkor is magunkban cipeljük épp azt, ami elől menekülünk, és felépítjük, bárhová menjünk. Az alternatíva megtalálása nem külsődleges lépéseken múlik. A kilépést bennünk kell elkezdenünk,de nem magunkban, hanem társainkkal. Mert minden és mindenki társunk -- és ez így van rendjén --, még ha úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, akkor is...

A kilépés technikája: az elfogadás

Ez a legnagyobb ki-hívás.

A szervezett rend: "szolga". "Szolga" -- az embert szolgáló, ezt hallhatjuk --, amely túlnőtt urán, s céllá lett, törekvésünk tárgyává. "Szolga", amely gazdaságban, áruban, szervezetszabályozásban és munkanélküliségben, moziban, csókálló rúzsban és még sok egyéb köntösben jelentkezik. Adja magát, mondhatjuk, s megtanuljuk, hogyan kell nekünk e rendszerhez alkalmazkodnunk. A rendszerben élt élet: alkalmazott élet, amelynek sikeres stratégiái a sikeres háziasszonytól a sikeres menedzseren át a sikeres szeretőig terjednek. Rendszerünkben "benne van" a siker.

Ilyen értelemben a rendszerből kilépőnek nincs stratégiája, bár vannak céljai, amelyekhez szeretne sikeresen eljutni. Nincs szerepe; élete nem sikerekben s kudarcokban mérhető, bár vannak benne sikerek és kudarcok. A mérőfok embersége, társ-volta, a többiek elfogadása és a többiek által való elfogadottsága. Ebben az összefüggésben az is világosan látszik, hogy az alternativitás etikája nem elkülönült etikai alapelv, hanem az egyetemes emberi norma e kortól függő, szükségszerű megfogalmazódása.

Mára újra tudatosult környezetünk védelmének alapvető, régi parancsa. Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem létezik "a" környezetvédelem, csak a környezetben élők (a környezet is a környezetben él) védelme. A környezetvédő szegényt segítő, a környezetvédő családvédő. A környezetvédő a fákat, verebeket, egereket és embereket mind résztvevőnek tekinti, el nem feledve sajátos helyzetéből fakadó felelősségét s azt, hogy számára e részvételben az első mindig az, aki/ami Megszólítható...

Rend-szerint

Rendszerint kormányzati formákban és csoport-felépítésekben -- dinamikában, struktúrákban gondolkodunk, s így a rend szerint járunk el, s nem jutunk semmire. Hiszen nem hogy tökéletes, de megbocsátható kormányzati forma sem létezik -- mondhatnánk J. Heller után szabadon --, legfeljebb az elviselhetőség fokairól eshet szó közöttünk. Bizony még a történelemkönyvekből ismert ideálok is csúfosan leszerepelnek a valóság fényében. Periklésznek -- ama legnagyobb görögnek -- barátai száműzetését kellett elviselnie, akiket nem viseltek el a nem kevésbé tisztes emberek, akik mind számot tartottak az athéni polgár dicső megnevezésére. Hiába, a nép szava éppúgy nem Isten szava, mint az isteni, avagy hősi származású uralkodóké. Még akkor sem, ha oly kiváló eszű férfiak adnak nekik mértékletes tanácsokat, mint Machiavelli az ő fejedelmének, s még akkor sem, ha tudjuk, hogy hobbesi Leviatánunknak, a hatalomnak bárki kegyence lehet.

Ha sem a származás, sem a választás nem véd a társunkat velünk együtt elpusztító tagadástól, akkor majd a nevelés, e dicső álom, amelyben annyian bízunk (persze én is), a helyes értékítéletre, gondolkodásra nevelés, a képességfejlesztés és közösséggé formálás... Vajon létezhet-e nagyszerűbb tanító, mint Szókratész, erényesebb és élesebben látó? Akiért szerelmesen rajongott tanítványa, a nagy hírű Alkibiadész, későbbi áruló, perzsa katonai tanácsadó, vagy társa, az utóbb könnyű kézzel ölő zsarnok... Vagy inkább Platón, aki könyvekbe foglalta, hogyan kell nevelni, s aki háromszor kelt útra, hogy első, majd második Dionüszioszból államférfit faragjon, s akinek épphogy sikerült ép bőrrel megmenekülnie? Vagy Arisztotelész az ő Nagy Sándorával (avagy mire elég három év nevelés), aki addig élt-ölt, míg bele nem halt?

A rend szerint nincs forma, mely kielégíthetné vágyainkat. Ha meg anarchia, akkor úgy tűnik, hogy a hatalom-nélküliség elérésének érdeke időlegesen a hatalom koncentrálódását kívánná...

A hatalom: alkalom, ez a pontos definíció. Az előregyártott struktúra alkalom a hatalmassá válásra -- s így a pusztításra. De ha már minden lehetőséget elvetettünk, akkor megmarad egy, a Szeretet, amely alkalmatlanná tehet minket a hatalomra, s amely bár kormányozhat minket, de nem "kormányzati", és nem "forma". Ha mindez igaz, akkor nem az a kérdés: merre tovább -- hiszen itt helyben vagyunk --, hanem az: hogyan tovább?

Bázis-demo

Bázisdemokrácia, zöld közösség, ökofalu, alternatíva, amelyet kezdettől fogva kínáltak nekünk (fénykép, kimerevített pillanat, örökzöld mosoly), s amelyet oly kevéssé valósítottak meg.

A rendszer kínálja magát. Így aztán vevő kell -- s a bázisdemokrácia eddig "nem tudta eladni" magát. Mindannyiunk számára ismerősek az olyan írások, amelyek arról szólnak, hogyan vezessünk csoportmegbeszéléseket, hogyan oldjuk meg konfliktusainkat, hogyan gyarapítsuk tagjaink számát, hogyan öntözzük a kertet -- hasznos tanácsok ezek, s tanulságosak. Milyen szomorú, hogy e csoportok többsége olyan hamar megszűnik, vagy korlátozott marad! A fenti eladó-vevő logikához ugyanis hozzátartozna az észrevétlen, ámde hatásos reklám, ami kuriózumból tömegcikké tenné portékánkat. Sajnos e csoportoknak nem sikerült kivételből kívánsággá válniuk. Talán kissé kimódoltak, kissé izzadságszagúak? Vagy talán az a baj, hogy ezen emberek között, akik a csoport és a kapcsolatok fontosságáról szépeket beszélnek, olyan sok az elvált, hányódó ember? Vagy talán figyelmen kívül hagyják a realitásokat, hiányzik az adott valóság elfogadása? (Paradoxon, de csak az elfogadás mozzanata után következhet a változtatásé! Hiszen csak az adott gyökeréből lehet a mást kisarjasztani. Az utópia gyilkos kór, mely a semmiből akar valamit kreálni, s így jut sehonnan sehová -- de formájáról mindig ráismerhetünk: diktatúra.) Vagy talán a saját adottságok figyelmen kívül hagyása, a talentumok nem megfelelő kezelése, a kontroll hiánya, a célrabság, a merev ragaszkodás az első elképzeléshez, vagy éppen a céltalanság? Túlideologizáltság, vagy éppen az összekötő közös szemlélet hiánya? Ki tudná megmondani, hogyan lesz egy csoportnyi jókedvű, tenni akaró emberből kevésbé jókedvű, kevésbé tenni vágyó, széthulló csoport?

Talán már a válaszok keresése is hamis, mert pusztán gondolati körben mozgó. Hiszen minden igazi közösség "bázis", minden összetartó család alternatívája ennek a világnak, amely az egyén mindenhatóságát hirdeti. (John Naisbitt világhírűvé vált Megatrendek című könyvében leírja: "A társadalom alapvető építőeleme a család helyett az egyén lesz." Ezt adatokból és szociográfiai eredményekből kiolvasott trendek alapján állítja. Következtetései talán helytállóak, a családi közösségek széthullóban -- a tragédia az, ahogy ő ezt az individuum felmagasztalása érdekében helyesli...)

Minden hely, amit beragyog a szeretet: bázis, része "Isten országának". Az ökofalut, közösséget, bázisdemokráciát óhajtók gyakran felcserélnek két dolgot. Először szervezni akarnak, létrehozni, aztán élni benne. De bázist nem lehet létrehozni! Nem lehet kiérdemelni -- hála fáradságos tetteinknek -- munkával vagy okos beszéddel! Nem!

Minden bázis eleve adott -- kegyelemből -- a szeretet által. Ott van, ahol "mi" vagyunk -- most, olvasás közben is --, megragadni oly egyszerű, csak szeretni kell... Létrehozni nem lehet, mert már benne vagyok. Nem megtalálni nehéz, hanem elfogadni ott, ahol vagyok, és benne megmaradni. (Avagy elvágyódni tova, de hova?) Létrehozni nem lehet, de cselekedni kell, hogy megtarthassuk, s megtartassunk. A cselekvés módja pedig az embertárs felé fordulás, az elfogadás és a szeretet. És egyszerre megtapasztalhatjuk, hogy egy mozdulattal létrejött az a törékeny ív, amelyre olyan régen vágyódtunk. A bizalom, a hit egy pillanat alatt képessé tesz arra, hogy ott, ahol vagyunk, megéljük és kibontakoztassuk a mi bázisdemokráciánkat.

Ahol élünk, ahová kapcsolataink, emlékeink, tapasztalataink kötnek, az az életünk színtere. E színteret kell szent térré változtatnunk, belaknunk, együtt élnünk azokkal, akikkel közös az életünk. Szintér, nem megtanulandó anyag, nem elviselendő tárgy, hanem szent tér, ahol minden élmény, amelynek befogadása (befogadtatásom) tőlem is függ. Nem mindig keresgélni, "csupán" élni... (Kicsit didaktikusabban: a kivonulás hamis logikájára szerettem volna rámutatni. Ugyanis mindenhová magunkkal visszük azt, ami elől el akarunk menekülni. A változást nem a hely, hanem személyiségünk "megfordulása" garantálja. A hely illúzió, az embertárs realitás. Ez természetesen nem röghöz kötést jelent. Mint mindenben, a hely kiválasztásában is van szabadságunk.)

Életközösség -- ez bizonyos. De mit takar ez aszó? Van, aki azt mondja, minden közös, szabad megegyezés tárgya -- legyen szó eszközről vagy emberről. Mások meghúzzák a magántulajdon határait, s az emberek közötti kapcsolatokat is szabályozzák. Megint mások azt mondják, kinek-kinek ízlése szerint, majd csak megegyezünk -- s egy elegáns mozdulattal asztal alá söprik a problémákat. Az ilyen vetésből a bomlás virágai fakadnak. A közösség életének, a közösségi formák kialakulásának mindenhol van egy belső folyamata. Lassanként elfogadott és rögzült "rítusok", amelyek formálisan vagy informálisan berendezik a közösség életét. Emlékek, emberek, cselekedetek körül kikristályosult csomópontok, amelyek szabályozzák, hogy mit, hogyan, kivel. Pál apostol figyelmeztetése azonban mindenkinek szól: mindent szabad, de nem minden használ, mindent lehet, de nem minden épít... (Tragikus dolog széthulló kapcsolatok vergődésében ráébredni e mondat igazságára.) A másik elfogadása nélkül nem kapcsolat a kapcsolat. Ha azon morfondírozok, hogy "mi lesz, ha", az azt jelenti, fenntartásaim vannak a társammal szemben -- akkor nem párom ő, még ha "együtt utazunk is valamiben".

A közösség -- a szeretetben keletkező, a másikat minden hibájával együtt elfogadó -- kapcsolat, amelyet az egymásnak és egymásra mondott igen tesz örökre széttéphetetlenné. Ilyen a házasság, a szintér (szent tér) megszentelődött kapcsolata is; szentség. Életközösség, amelyen közösségi élet alapulhat és alakulhat. Tisztasága garancia, hűséglevél a közösség többi tagjának is, a bizalom és szeretet kitörölhetetlen nyoma minden társ (felnőtt, gyerek) szívében. Jel, ami azt jelenti: ide, erre az alapra lehet építkezni. És jönnek az építők...

A feltétlen szeretet és az ebből fakadó irgalom az, amely képes emberségessé tenni viszonyainkat. Róma teljes szétzüllésekor, a kegyetlenség kultuszában, gyilkosságok és arénák közepette, rabszolgák és elhagyott családok, a "mindent lehet" véres és pénzéhes forgatagában ez a feltétlen szeretet és adni tudó irgalom volt az egyetlen valódi örömhír (a Megváltó Evangéliuma), a szegletkő, a kapcsolat kisugárzása és megvalósítása. Ma is csak úgy, mint akkor. És ma is csak ez a szeretet képes arra, amire a mégoly mérnöki pontossággal és tudós előrelátással összeállított tervek sem képesek -- közösséget, ha úgy tetszik, bázisközösséget teremteni.

Ami a természetet illeti (tíz kép)

1. Mondhatjuk: a természet (létünkben) szükségszerűség, s így létünk egyik alapjára mutatunk rá, mintegy ontológiai érvként. Ezt cselekvéseinkben realizálhatjuk prakticista módon, minden egyes egyedet védve, de rá lehet mutatni arra is, hogy egy kutya vagy egy panda elpusztításával még nem dől össze a világ, mindez azonban nem változtat tételünk igazságán. A természet akkor is ontológiai szükséglet, ha egy panda -- mint a kisbetűs természet egy darabja -- elpusztul. Környezetvédőként erre a létszükségletre mutatunk rá.

Úgy tűnik, az ember éppen ezt a szükségszerű kapcsolatot akarja felszámolni -- s többé-kevésbé sikerült is eltüntetnie ennek árulkodó nyomait. Az elmúlt évszázadok alatt mind távolabb kerültünk természetes környezetünktől, mindennapi munkánk és szórakozásaink során is. Legtöbbünk "betonfalak" között él, ahol legfeljebb egy-egy cserép virág emlékeztet ösztönösen fel-feltámadó vágyódásunkra. Lassan elfelejtjük, honnan vétettünk, de "felejtésünkkel" még nem szűnt meg a kapocs, csupán kikerült látókörünkből. Ha más nem, mostani katasztrofális helyzetünk emlékeztet: újra fel kell fedeznünk és tudatosítanunk a természetet, s magunkat mint e természet részét.

2. A természet nem lény -- mint olyan, önmagában --, mégis olyan elidegeníthetetlen "tulajdonságai" vannak, amelyek kisajátíthatatlanok, bár mindannyian megpróbálkoztunk már ezzel. Életünk része, de csak akkor lehet az, ha megőrizheti önállóságát, s ha mi benne élve is képesek vagyunk "kívülállóként" is rácsodálkozni. Eltulajdonítása vegyszereket és kegyszereket formál abból, ami eredendően más: élet.

A természet szép. Szépsége gazdagít, élettel tölt meg, szépsége segít, hogy visszataláljunk hozzánk... Szépsége szép.

A természet "jobban tudja". Kár belepancsolni. De ha már megtörtént, érdemes "rá" hallgatni, hogyan lehet jobban és újra...

A természet(ben mindenki) részt vesz. Ad. Értékes, mindennek értéke van. Mi még megértük, hogy érték. Lehet, hogy a következő generáció már megérti, milyen érték. (Megéri. Megért rá...)

A természet gondoskodik. Érdemes tőle tanulni. Finoman cizellált rendezettsége a gondoskodás alapvető sajátságaival rendelkezik. Etikus. Etikája megfelel rangjának. Etikája szép. Etikája "jobban tudja". Etikája nem a mi etikánk -- olyan értelemben, mint a "mi gyermekünk" --, ugyanakkor mégis egybecseng velünk, méltó és gyönyörködtető.

A természetben nincs kisebbségi vagy hátrányos helyzetű csoport, bár mindig vannak kisebbek és hátrányokkal küzdők. De ki utálja őket? Mert nem a hátrány a baj, hanem a légkör, amely nálunk körbe veszi a "lemaradottakat". A természeté általában a leggazdaságosabb, legegyszerűbb és legszebb megoldás. A természet "kevésbé szennyező", "minőségi" és "részt vevő". Mindebben igen tud hasonlítani az emberre. Mindebben igen tud különbözni az embertől. A természet "kerüli a rosszat", és "teszi a jót". Még jó, hogy mindezt nem tudja. Ha elkezdene "gondolkodni" --jaj lenne nekünk!

3. Az ember a századok során kultúrák sokaságát hozta létre teremtő erejével. A teremtett Föld összes fajainak gazdagságát összehasonlítva az egyetlen emberi faj kultúrateremtő és kultúraőrző sokszínűségével sem lehetünk biztosak, hová billenne a mérleg nyelve. E teremtő aktivitás során azonban az ember lassan "elfelejtette", hogy e kultúrák egyik táplálója éppen a természetben újra és újra felfedezett szép, a sokszínű, inspiráló harmónia. E sokszólamú összecsengésben együtt élő fajok könnyű analógiaként szolgálnak az egymáshoz ezer szállal kapcsolódó emberi (kulturális) közösségekhez. S mi történik, ha megtörik e harmónia, ha eltűnnek a "szabályozók"? Kihúzódik egy szál, s a szőnyeg lassan bomlani kezd. Eltűnik a csúcsragadozó, elszaporodnak a növényevők, a terület lecsupaszodik, satnyul az állomány... Kapcsolódási pontjaink megszűnése -- így a természet "kihúzódása" látóterünkből -- hasonló eredményre vezethet. Gyönyörű mintánk egyszínű beton-szürkévé silányult, s a felfestéseknél ott zokogunk, látva, hová jutottunk. Szőnénk újra a szőnyeget -- de hogyan?

4. Ma sokan igyekeznek a maguk szálát kihúzni e szőnyegből. Ebből a fajtából a legrosszabb a "teoretikus", aki "megmagyarázza", hogy valamilyen okból az ember és a természet világát ketté kell választani. Végső soron -- de csak elméletileg -- kiszakítják az embert éltető közegéből. A különbségekről beszélnek. Érveik szerint a természetben nincsenek személyi jogok, eltérő az "etikai szabályozásunk". Igaz, egy fecske sem tudja megnevezni személyi jogait -- a megnevezés képessége az ember adománya --, de "éppúgy" védi fiókáit, mint mi a magunkét. Bizony, az emberi etikum és az ökoetikum bizonyos értelemben konvertibilis. Mert az ember nem embernek farkasa, bár azzá lehet... S a farkas nem az a farkas, amelyik Piroskát megeszi. Az Élet (itt = természet) farkasa csak akkor öl, ha szükséges élete, kölykei fenntartásához. Vadászata a fajfenntartás érdekében éppúgy koreografált, mint értelmes társáé. S ha nem érvényesülhetnek valami okból a negatív visszacsatolások (például a terület farkaseltartó képességéből adódók), éppúgy a pusztulás szélére kerül, mint állatkerti társai -- mi. Piroska farkasa akkor öl, ha mi felolvassuk...

Bizony, egy őzike megmentése a farkastól nem etikus cselekedet -- amiben különböznénk más, természetes halandótól --, hanem etikai illúzió és/vagy a vadásztársaság érdeke. Az őzike megmentése a farkas számára halál, de minket megajándékozhat a humanizmus csalóka fényével. E világosság azonban nem a szeretetből, hanem az önző "én" magamutogató érzelgősségéből fakad. (Felrémlett bennem a kép a fenti őzike--farkas harc tragédiáját átélő, síró kisgyermekről. Természetesen nem az ő őszinte érzelmeiről, hanem az ezt kihasználó és manipuláló érdekszövegekről írtam...)

5. Nem ember és természet, hanem kettejük és a pusztító civilizáció között feszül a kibékíthetetlen ellentét. Civilizáció, amely fölénk nőtt, szűk, cél-racionális logikájával felőrölve természetet és emberi kultúrát egyaránt. Civilizáció, amely beékelődött közénk és környezetünk (természetünk) közé, Így közénk és a másik ember közé is. Technika, amely elfedte az életet, pusztításának romboló hatásaival együtt. A "fogyasztói társadalom" (micsoda eufemizmus), amely hamis vágyak, értékek gerjesztésével elfeledteti az emberrel felelősségét. Pedig az ember felelősséggel tartozik a természetért, amelynek része -- ha nem is úgy, mint azt a Gaia-álmot kergetők gondolják --, de értelemmel, lelkiismerettel, tudatos cselekvéssel bíró része.

6. A szétválasztást hirdetőknek persze igazuk lehet abban az esetben, ha az ember megszűnt uralni dolgokat, uralmát hatalommá torzítva átvette egy egydimenziós, illúzióinak és vágyainak kiszolgáltatott lény, akit lényegtelen hasonlóságok -- két szeme, két keze, egy feje, mintha érezne, mintha gondolkodna -- alapján szintén embernek neveznek. Az embert nem lehet "felszabadítani" a természet(e) alól. (És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nincs sem fölötte, sem alatta!) Nem tudunk "kiszabadulni", mert az élet visszahív bennünket a Sivataggal. A természet és a lélek elsivatagosodásával. Eddig minden kísérlet tragédiával végződött. A felszabadulás menekülés. Neve atombomba, neve Harlem, neve a teljesség vágyának (is!), emberi méltóságunknak az elvesztése... Nem menekülnünk kell, hanem menteni. Menteni és felmutatni mindazt a természeti és kulturális értéket, ami még megmenthető, felmutatható (értelmezhető) és átélhető, mert mindez a természet. Természet, amely nem szorítható pusztán oksági viszonyokba (menteni kell, azért mert...). de nem is ellentétes a logikával. Természet, amely magában foglalja az emocionálist, a racionálist s morálist egyaránt -- s nem áll szemben egyikkel sem.

7. Kiűzettünk a Paradicsomból, de nem vesztettük el szabadságunkat, s ez egyben felelősségünk is -- nem tettethetjük vaknak, süketnek, némának magunkat. Együttlétünk a természettel (természetünkkel) szükségszerű és szétválaszthatatlan. Elfogadása olyannak, amilyen, egyben saját természetünk elfogadását is jelenti -- olyan, amilyen. Fogadjuk el olyannak, amilyennek adott, s ami adottságainkat is jelenti.

8. Kedvelt érv az is, hogy az értékek a tudatunkban vannak, nem a környező világban. Ilyen módon a természet sem eleve értékes, hanem azért, mert mi értékesnek tartjuk, ezért az etikai igazolásnál az emberi tudatra (és szükségletre) kell hivatkozni. Mindez akár igaz is lehetne, hiszen a belátó emberi tudat is valóságkonstruáló. Csakhogy felmerül a kérdés: honnan és hogyan kerül a helyes érték a tudatunkba?

Lehet azt állítani, hogy eleve (a priori) ott volt/van, csak fel kell éleszteni. Lehet azt is mondani, a helyes szocializáció és benne a helyes nevelés juttat el a helyes tudathoz. Vannak, akik azt tanítják, hogy értékrendünk adott, fajunkra jellemző (faj-specifikus) tulajdonság. De mindig felmerül a kérdés: Ki az, aki az adottat adta -- avagy ki az, aki helyesen tudna nevelni?

9. Mondom, minden válasz lehetne igaz -- de mit sem ér, ha nem tudjuk legalább feltételesen kötelező erejét felmutatni. A véletlen és/vagy kiválasztódás eredményeként létrejöhető fajta-specifikus etika nélkülözné a szabadságot, s ily módon embertelen. A nevelés, relativizmusa miatt, még feltételesen sem lehet. kötelező, mert akkor erőszak. Csak akkor tudjuk azt állítani, hogy egy etika feltételesen kötelező lehet, ha egyesíti magában a feltétlen igaz tekintélyét és a szabadságot. Egyetlen ilyen etika elképzelhető: ami Isten által adott. Ez az etika jelenik meg mindabban, ami adott, így a természetben is.

10. Az ember szabadságában elvetne mindent, ami kötelezőnek tűnhet, hogy azután tetszésére válogasson az aktuális értékfelhozatalban. Lehetősége erre is adott;szabad akarati döntése a feltételes mód realizálása -- látjuk, milyen eredménnyel. 

*

Mi hát valójában a természet, mi az élet? Titok. Számunkra olyan, amilyennek szemléljük. A szociál-darwinizmus -- a darwinizmus nyomán -- a fajok harcát olvasta ki belőle, s vetítette az emberi társadalomra. Csakhogy ez az elmélet nem azonos a természettel, miként alapja, a darwini szemléletmód sem. Durva hiba fajok bonyolult együttélését ilyen módon összevetni az emberi társadalom (egy faj) konfliktusaival. Lehet látványos, de biztosan hamis. Hasonló hiba megszemélyesített gondolatainkat végül önálló entitássá tenni. Kedves régi mítoszaink újjáéledtek: Gaia mint önálló lény, amely alulról szerveződő, önálló, közösségi, túlélő, ahol mi is csak köztes állapot vagyunk stb. Sajnos világunkban -- Istenről nem szólva -- az ember az egyetlen gondolkodó, megvalósító lény, bármilyen csüggesztő is ez, szemben régi/új meséinkkel. Igen, ősi vágyaink jelentkeznek új és új köntösökben. Alig egy százada a természet csak óramű volt, akkoriban a vonzó tulajdonságok megtestesítője a nemzet, a nép vagy a munkásosztály volt -- kinek-kinek ízlése szerint. S ahogy csak a mesében létezik "öntudatra ébredt munkásosztály", ott a helye mai utódainak is. Létezik, persze -- saját értelmező tevékenységünk festi meg. De kár megszemélyesített álmokban keresni -- kivetíteni -- azt, ami a személyes megéltségből fakad(hat). Önreflexióra itt csak az ember képes. Jó, ha rámutatunk minderre.

Mi hát a természet? Adott. Adottsága egyben a mi adottságainkat is jelenti. Sokszínűsége, bonyolultsága számunkra olyan, ahogy az valóságunkban megjelenik. Szükségszerű egymásra utaltságunkban látszólag kiszolgáltatott, de épp szükségszerűségénél fogva kihagyhatatlan. Valójában rá vagyunk utalva. Gondolkodásunkból kihagyhatatlan, hiszen mi vagyunk az elgondolók. Cselekvésünk minden pillanatában jelen van, minden lélegzetünk -- lélekzet: a régi írásmód árulkodik -- hozzáfűz, elválaszthatatlanul. Ennek elfogadása egyben természetünkelfogadását is jelenti. Benne élve gondolkodásmódunk is az egymásra utaltság és az egymásért élés gondolkodásmódja kell hogy legyen. Függetlenségünk és szabadságunk e közegben kibontakozó lelki érték. A nagy titok: az e szeretetben megvalósuló szabadság, amely nem az elkülönülést, hanem a közösséget óhajtja (személyes terhével együtt), és olyan függetlenség, amely "függeni" akar. Társulni, miként sejtben a sejtalkotók, külön és mégis elválaszthatatlanul, hiszen csak együtt sejt, sejtem, élet. 
 

(A tanulmány közlését következő számunkban folytatjuk.)