Nem édenkerti sétára hívtuk az olvasót, hanem peremművészeti kirándulásra a peremvidéken. Vizsgálódásunk tárgya egy "spontán" tájkert. Spontán, mert eszméje nem tervezői asztalon, hanem egy helybeli nyugdíjas fejében született, és a megvalósítására hozott határozatot hiába keresnénk VB tanácsülések jegyzőkönyveiben.

A szabadon látogatható, kertetlen közkertet két út, egy vasútvonal és a vele párhuzamos földút határolja. A vasútvonal a budapesti körvasút része, az elhanyagolt közútnak -- akárki nevezte is el -- Taksony vezér sor a neve.

A kompozíció összetevői egyszerűek, kifejezőek, hatásosak. Archaikus kultúrák ősi formakincse -- kör és kereszt visszatérő eleme -- vegyül el itt kortárs művészetek, elsősorban a pop-art, land-art és minimal-art eszköztárával, különösen az anyaghasználatban, némi konceptuális mellékízzel. Az összhatás groteszk, meghökkentő, megindító és megejtő, egyszerre van jelen banalitás és egyfajta darabos heroizmus. Az egész együttest bensőséges időtlenség hangulata hatja át, igényt tarthat tehát mindazok érdeklődésére, akik szeretnek időnként kipillantani a szemellenző mögül, melynek közönségesen korszellem a neve.

A közismert mondás szerint minden út Rómába vezet, nincs ez másként a szóban forgó területet két oldalról határoló utak esetében sem, mert mind a vágányok, mind pedig az itt még burkolatlan földút, a Taksony sor végül is Rómába vezet, feltéve, hogy kellő ideig, kellő irányban haladunk rajtuk, és -- ami korántsem mellékes -- az útelágazásoknál a megfelelő irányba fordulunk. Róma tudvalevőleg hét halomra épült, talán nem véletlen, hogy útmenti sétánk kezdetén az út végének jelképével, a hét halommal találkozunk. (Szemlélődésünk végén meggyőző bizonyítékára bukkanunk annak, hogy nem tévedünk, amikor az itt sorakozó félköríves motívumokat halomként értelmezzük.)

Induljunk el, és vegyük szemügyre az első összefüggőnek tűnő nagyobb egység, a tizennégy motívumból és hét halomból álló Kálvária stációit. (A kálváriák stációinak számát II. József alatt a ráció jegyében az eredeti tizennégyről hétre csökkentették.)

Mi mással is kezdődhetne egy allegorikus kert, mint a Tiltás Fájával? A tiltás tárgya ezúttal egy alig méter magas facsemete, gondosan kitányérozva, előtte áll védelmezően az első halom, egy félig földbe ásott autóabroncs. 

A kínai költő sorai jutnak eszünkbe: 

A gumiabroncs mintázata egyébként nincs lekopva, úgy látszik, nem elhasználódás következtében, hanem szimbólumértéke miatt került ide, mintha e fogságba esett kerék tájba illesztésével kívánna tiltakozni a művész a mindent elözönlő autóáradat ellen. (S még volt, aki azt állította, hogy a kertművészet nem képes konfliktusok ábrázolására. A megjegyzés Lukács Györgytől származik, alakja szivarfüstbe vész.)

A futásában megfogott kerék, a félig földbe ásott gumiabroncs, mint kettévágott kör, a felkelő vagy a lenyugvó nap szimbóluma. Kör és egyenes, Yin és Yang, férfi és nő egymást kiegészítő, ellentétes princípiuma. A kidomborodás ősi termékenység-jelkép, a fölfelé hasasodó autógumi mintha azt mondaná ebben az összefüggésben, hogy a föld méhe oda nem való anyagokkal, immár szeméttel terhes. Belemagyarázás, téves értelmezés volna? Gondoljunk csak a természet szónak arra, az értelmező szótárban kissé pironkodva, utolsóként említett jelentésére, és a latin eredetű pollúcióra, mely angolban még megőrizte eredeti értelmét, a szennyeződést, szennyezést, vagy egyszerűen az olyan kifejezésekre, mint az érintetlen, "szűzi" természet.

A második halom ugyancsak megmarad a kör, illetve a hengerpalást motívumánál, de az autóabroncs itt nincs a talajba ágyazva, hanem a földön hever. Egy másik, hengeres gumiidom emelkedik ki belőle, fellegvár az alsóváros felett. Mintha Breugel Bábel tornyának kicsinyített mását látnánk gumiból, vagy Igor Tatlin Internacionálés emlékművének makettjét. Ez utóbbi -- maga is egy bábeli világ jelképe -- elforduló hengerpalástok együttese lett volna eredetileg, Tatlin szándéka szerint. Valójában sosem forgott az elkészült makett, és nem forognak az itt látható gumi-Bábel kerekei sem.

A harmadik halom megint egy földbe ásott autóabroncs, mintegy az első halom megerősítése. Jobbra tőle egy csonka gúla alakú betontömb, elrozsdásodott csővéggel. Micimackó tábláján annyit még el lehetett olvasni, hogy Tilos az A, itt azt sem tudni már, mit is tartott a cső másik vége egykoron, táblát-e egyáltalán. A földből kifordított betontömb mindenesetre még itt van, kihúzott, gyökérkezelt fogdarab.

Rejtélyes tárgy a következő elem, egy betonnal színültig töltött főzőedény, zavarba ejtő kettősség hordozója. Nehezék egyfelől, a lehorgonyzottság, mozdíthatatlanság nyilvánvaló szimbóluma. A mozdíthatóságé másfelől, mert a fazék két füle kézhez álló fogódzót kínál, arra az esetre, ha mégis odébb akarná tenni valaki.

Kevés anyag hat oda nem illőbben, mint a fazékba kövült beton. Mintha kifutás előtti állapotban emelte volna le a tűzről alkotója, azon melegében mélyhűtőbe téve a dermedő betonkását. Le tudod-e nyelni odakozmált főztödet, kérdezi a mű, s a betonba illesztett kampóhoz csuklósan erősített hegyes végű betonvas hivatott gondoskodni arról, hogy végképp torkon akadjon az amúgy is emészthetetlen falat.

Hatalmas méretű, földbe ásott gumiabroncs a kompozíció közepe, a negyedik halom. Talán földet szántó egykori traktor kereke, most diófacsemetét oltalmaz.

Félkör alakú az ötödik halom is, ám tézist antitézis, rugalmasságot rideg merevség követ, átmenetileg búcsút mondunk a már jól ismert autóguminak. Toldi Miklós elhajított malomköve betonból van, a kor követelményének megfelelően. A félig földbe süppedő betontallér, mint felirat nélküli sírkő, akár mózesi kőtábla is lehetne, ám hol van a párja, és hová lettek a parancsolatok?

Ha az ötödik halom tömörségével tűnt ki, akkor a hatodik ennek éppen az ellentettje, mert a földből kiinduló és oda félkörívben visszahajló vonal leszúrt drótváz képében jelenik meg, mintegy körvonalrajza az előzőnek. Igaz, kontúros ábrázolásnak tekinthető maga az autógumi is, vastag, túlhúzott kontúrnak.

A hatodik halmot bokor választja el a hetediktől. Az utolsó motívum ismét egy hatalmas, félig földbe ásott gumiabroncs, nyomatékos megismétlése, mintegy összefoglalása az előzőeknek. 

A kálvária stációi mögé és közé facsemetéket ültettek, a díszfák és gyümölcsfák támrúddal vannak gyámolítva, körülöttük gondosan kitányérozva a föld, ahogyan kell.

Kisebb térköz után két műkő virágvályú következik, egy kicsi és egy nagy, évelőkkel, egynyári virágokkal beültetve. A kisebbiknek egykori piros olajfesték hámlik oldaláról, túlfelől a moha sárgászöld, komplementer bevonata. A virágvályúk nem a földön állnak. Megemelt lábaik alatt és körül gondosan felhalmozott kövek, egy feledésbe merült ősi szokás, a megkövezés emlékei -- legalábbis Zolnay Vilmos szerint.

Mögöttük, kissé távolabb egy szabályos kőkör. Az anyagválaszték nagyon is mai, szárazon felrakott homokkő, mészkő, bazalt keveredik beton, aszfalt, tégla, keramitkocka-darabokkal, a forma azonban ősi, a beszédes némaságú kőkörök Máltától Skóciáig, a Bretagne-tól Kis-Ázsiáig mindenütt; megtalálhatók, akárcsak az a magányosan álló, kis méretű menhír, ami a kőkört követi. Zöldellő bokrok csoportja mellett megfagyott aszfalttócsák, műszakzáró maradék ideürített emlékei hoznak némi változatosságot a poros földút unalmába.

A növénycsoport után kőkerti részhez érkezünk. A vasúti töltés emelkedőjén átlós irányú zúzottkő van elterítve, fel, egészen a sínekig. Kiállítótermi environment részeként szoktuk meg az ilyesmit, az egyenletesen elterített zúzottkő-folyam bodenplastikként még a Műcsarnok most éppen felújítás alatt álló termeiben is megállná a helyét, ám itt is artisztikusan hat a talpfák közötti vasúti kő szélesen elterülő kiöntése.

Most egy kiemelt virágágyás következik, szegélye ennek is változatos méretű kődarabok és betonelemek együttese, facsemeték, talajtakaró cserjék és hedera helix, borostyán van a közepébe ültetve. Végében archaikus hangulatú betonasztal és pad, mintha a tragikus sorsú trójai hős: Hektor sírját látnánk az Iliász Mühlbeck Károly által illusztrált ifjúsági kiadásában.

Állíts fel két oszlopot, tégy rá keresztbe egy harmadikat, s máris kész a dolmen, így hangzott egy történelem előtti építmény, a kőasztal építésének receptje.

Ugyanezen az ősi módon, megkapó egyszerűséggel, mindössze kétféle elem felhasználásával készült a Megfáradt Vándorok asztala, felemás korlátok vaskos, távoli rokona. Vályúalakú gerenda, fejjel lefelé fordított vasúti talpfa -- szakszerűen: előfeszített vasbeton keresztalj -- áll két betonoszlopon, ez az asztal, mellette ugyanez még egyszer, de kicsit alacsonyabban, az ülőpad, talán gombnyomásra működő rejtett színpadi gépezet tolta fel a megfelelő magasságba mindkettőt. Az asztal és pad egyaránt hófehérre van festve, tájolásuk sokat mondó, az egykori jelszó ellentettje: Háttal a vasútnak. Kisebb növénycsoport árnyéka kínál itt enyhet az út megpihenő vándorainak, munkába menőknek, munkát keresőknek, avagy azt éppenséggel kerülőknek. A helyet használják, erre vall az eldobált parizerhéj, zsírpapír, söröskupakok, féltartós tej zacskója. A pad ülőkéjére és az asztalra is ezüstszínű permetfestékkel FTC feliratot fújt valaki, vélhetően a Ferencvárosi Torna Club egy elkötelezett, névtelen rajongója.

Újabb elnyúló kőkör, belseje földdel feltöltve, gondosan kigyomlálva, növényekkel beültetve, ez az "Ember" kertje. Nemcsak mérete, de elemei is nagyobbak az előzőknél, a szegélyező kövek egyike-másika valóságos szikla, súlyuk a másfél-két mázsát is elérheti. A durván megmunkált kövek karéjában törékeny virágok virulnak, rózsák, futófenyő, egy, a talajba állított beton csatornacső torkából pedig yucca gloriosa, dicsőséges káka tör elő.

Hátul, mintha a virágágy támlája lenne, hét, egymás mellé állított mázsás kődarab, tövében egy nyolcadik, lánccal körülfogva. A megláncolt sziklára csupa nagybetűvel feliratot véstek, azt a szót, hogy "EMBER".

Mi más is juthatna róla eszünkbe, mint Rousseau híres, a Hamlet első jelenetéhez illő nyitómondata: "Az ember szabadnak született, mégis láncokban van mindenütt."

A feliratos kő eredetileg az emlékműszerű emelvény legmagasabb pontján állt, mindaddig, amíg valaki le nem döntötte onnét, s kő kövön nem maradt. Az illető talán nem látta, vagy éppenséggel sérelmezte a feliratot, de az is lehet, hogy egyszerűen csak magával sodorta a tenni akarás vágya, szobordöntések idején. Azóta az emlékmű mögött van a leláncolt szikla őrhelye.

Ahogy haladunk előre, egyre nagyobb szabású egységekkel találkozunk, és mindinkább előtűnik e kertrészletek emlékműjellege.

A Négy Világtáj kertje szabályos mértani alakzatot mutat. A partert, a növényágyat egyenes vonalú földhányás határolja, belül nyílegyenes sorban jukkák, magyarul pálmaliliomok, mögöttük talajtakaró örökzöldek, rózsák, némelyik még szeptemberben is virágot hoz.

Rendet csinálni a környezetben -- világosan látszik, hogy ez volt a kert alkotójának szándéka, és számtalan jele van annak, hogy a kertész tőle telhetőleg törekszik fenn is tartani azt. Gondos, odafigyelő törődéssel igyekszik megadni növényeinek, ami kell, karóval gyámolítja védenceit, gyomot nem tűr meg ágyásaikban, száraz időben negyven méter hosszú locsolótömlőjét kivonszolva ellátja őket az életet adó vízzel, felemelt vízdíj ide vagy oda.

E szabályos kert közepén hatalmas szikla emelkedik, melynek talapzata négy előregyártott betonelem, a Beton- és Vasbetonipari Művek választékából. Élén áll e négy egyforma elem, sarkuk egymásba akad, erősszemű lánc van átvetve rajtuk, a négy világtájat jelképezik. A hatalmas sziklán még nincs ott a felirat, csak a leendő helye látszik. Madách-idézet kerül majd ide: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" -- ez lesz ráírva. Kommentár nem szükséges, ahogy rutinos szóvivők mondanák.

A Négy Égtáj kertjét elhagyva egy emlékműhöz, az egész park központi részéhez érkezünk.

Repetito est mater studiorum -- itt mintegy felmagasítva ismétli meg, foglalja össze mindazt az alkotó, amivel eddig találkoztunk. A Taksony nevét viselő emlékmű a Rákos út tengelyébe esik, messziről látszik uralkodó motívuma, a Hármashalomé, mely immár ismét helyet foglalhatott a Magyar Köztársaság címerében is. Más dolog azonban egy vonalas rajz, és megint más a térbeli ábrázolás. Egy valóságos domb háromdimenziós kiterjedését nyilvánvalóan csak erősen stilizálva, mintegy utalásként lehet heraldikailag megjeleníteni. Ha ezt most újból térbeli formává akarjuk alakítani, akkor nem elég a síkrajzot visszafordítani, mert így csak saját magát ábrázolná a domb, de nem a szimbólumot, tehát a transzponálást tovább kell transzponálni, azaz a kétdimenziós jel jelét három dimenzióban előállítani.

A feladatot épp olyan egyszerűen, mint amilyen ötletesen oldották meg, sajátos átmenetet hozva létre két és három dimenzió között, a már ismert eljárásokkal és motívumokkal. A halom jelképe itt is félkör, csak egy kicsit felemelve, magasságában megnyújtva. Anyaga nem drót vagy gumi, hanem terméskő, cementhabarcsba rakva. Végeredményben három boltívet falaztak közvetlenül egymás mögé, a mélység érzékeltetése végett egymáshoz képest mindegyiket kissé eltolva. A boglyaívű kapuk barlangbejáratra és alagútra is emlékeztetnek, a barlang nyílása pedig a történeti kertekben nem más, mint az alvilág, a pokol bejárata. Külön elemzést érdemelne, hogyan vált a Hármashalom jelképéből a Pokol kapuja, megnyugtató viszont, hogy legalább vonat nem jön ki ez alagútból, melynek végén jól látni a fényt, hossza nem lévén több egy méternél.

Tenyérnyi, kerek embléma van az első boltív talpkövei közé illesztve. Ha közelebb hajolunk, ráismerünk: magát a szárnyas kereket falazták be ide, elmozdíthatatlanul! A Hármashalom lapított kupolájának tetejére kis laternát szerkesztettek, rajta ötvösmű: serleg a vérszerződés emlékére, szintén kontúrosan, legfelül a kettőskereszt, tövében stilizált korona. A Hármashalom mögött alumíniumcsövekből toldott zászlórúd emelkedik, a lobogó most éppen nincs felvonva.

Maga az emlékmű kétlépcsős emelvényen áll, az alsó szint két ölelésre tárt karként nyúlik előre, kiképzése olyan, hogy ülőpadkául használható.

Néhány lépéssel odébb jókora sóderdomb éktelenkedik. Mit lehet kezdeni egy fuvarnyi ledöntött homokos kaviccsal, ha nem akar betonozni az ember? Kertészünk megoldotta a problémát, a kavicsba néhány krátert mélyített, aljukra kevés földet szórt, abba rózsát, futófenyőt ültetett.

Sódervulkán virágzó tengerszemeit elhagyva megváltozik a táj képe. Az immár aszfaltburkolatú út és az egyenletesen emelkedő vasúti töltés közötti területen nyitott, kibetonozott, nyílegyenesen futó, nagyméretű kanális veszi át a kertnek, ha nem is a szerepét, de legalább a helyét, jelezvén: itt kezdődik a civilizáció. 

Makay József, egy hetvenéves nyugdíjas, egykori vasutas az, aki mindezt létrehozta és fenntartja. Makay, vasutas dinasztia tagja, szellemi rokona kegyelmi állapotban alkotó naiv mestereknek, olyanoknak, mint Ferdinand Cheval, az hauterive-i postás, és mint ama másik Rousseau, a vámos, révészei együgyű szíveknek. Egy ember, aki dacolva a fapusztító korszellemmel diófákat ültet, nyolcadik évtizedébe lépve közkertet épít, emlékművet emel, egyike azon keveseknek, akik nem hajlandók belesüppedni abba a nyugodt reménytelenségbe, amelyben -- Margaret Mead szavaival -- az emberek döntő többsége él.

Hogy fái kiterebélyesednek-e valaha is úgy, mint Csontváry égig érő cédrusa, az megjósolhatatlan.

Ettől azonban még szabad megemelni kalapunkat a remény kertészének teljesítménye előtt