Wendell Berry

A vadon élő természet megőrzése

Az emberiség és a természet viszonyáról szóló vita, a hatvanas évek kifejezésével élve egyre polarizáltabbá válik. Az eredmény, mint minden ilyen esetben, helytelen nézetek kialakulása mindkét oldalon. Az egyik végletet azok képviselik, akik látszólag teljesen a természet érdekeit védik; úgy gondolják, nincs szükségszerű szakadás az emberi világ és a természet világa között, ami az emberiségnek jó, az egyszerűen a természetnek is hasznos. Azt vallják, legalábbis elvben, hogy a bioszféra egyenlősdin alapuló rendszer, amelyben minden teremtménynek, az embereket is beleértve, azonos értéke van, és egyenlőjoga az élethez, a fejlődéshez. Elterjedt körükben a "gondnokság" kifejezés is (a természet felelős használatát értve ezen), mintegy becsmérlő színezettel.

A másik véglet képviselői a természet legyőzői, akiknek nincs türelmük a régimódi tanyagazdasághoz, akik távol tartják magukat a vadon élő természettől. Ezek az emberek két részre osztják a valóságot: emberi haszonra, amit a profit, a kényelem és a biztonság jelent számukra, és minden egyéb, amit "természetes erőforrásként", "nyersanyagként" értelmeznek, és emberi hasznosításra alkalmasnak tartanak, a másik csoportba kerül. E harcias kontárok céljai megcáfolhatatlanok, ámde egyben gyanúsak is. Őszintén kívánják például "az éhínség" megoldását -- amennyiben azt fennkölten, kényelmesen tehetik, miközben haszonra tesznek szert. Úgy gondolják, a cselekvés egyetlen oka lehet csupán, hogy képesek vagyunk-e valamit megtenni vagy nem. Egy nemrégiben az illinoisi Agrártudományi Egyetemről kiadott sajtójelentés arról tájékoztat, hogy az ottani kutatók várakozással tekintenek a "farmerek és farmok nélküli" élelmiszertermelés elébe. (Ez talán az első nyílt elismerése annak a programnak, amely hallgatólagosan a szövetségi kormányok által anyagilag támogatott egyetemek munkájához már negyven-ötven éve hozzátartozik.)

Ha választanom kellene, jómagam inkább a természetbarátok szélsőséges csoportjához csatlakoznék, mint a technológia-pártiakhoz, de ez a választás, még ha lehetséges is, igen szegényesnek tűnik. Inkább középen maradnék, nem azért, hogy elkerüljem az állásfoglalást, hanem mert a középút maga is egy választási lehetőség, és egyben, szerintem, a probléma igazi meghatározásának módja is.

A középút, természetesen, mindig meglehetősen tág, elbátortalanító értelmezési terület, ezért világosan és egyszerűen kell megfogalmaznom állásfoglalásom elvi alapjait.

1. Olyan természeti környezetben élünk, amelyben magunk és munkánk csak egészen piciny részt foglal el, és igen csekély szerepet játszik. A természet gondviselése és türelme jóvoltából létezünk.

2. Ez a természet, a világegyetem, bizonyos mértékig vendégszerető, de egyben kifejezetten veszélyes is számunkra (előbb-utóbb megöl bennünket), teljesen tőle függünk.

3. Az a tény, hogy olyasvalamitől függünk, ami veszélyeztet bennünket, olyan problémát jelent, amelyet nem lehet a "logika törvényei szerint" megoldani. Nem létezik olyan választási lehetőség, amelyet a romantikus természetimádó és a technokrata egyaránt megoldásnak tekintene. Nem mehetünk vissza az Édenkertbe, de nem is hozhatjuk létre az Ipari Paradicsomot.

4. Igenis lehetséges többé-kevésbé harmóniában élnünk az őstermészettel; akár a fejemet tenném rá, hogy egy ilyen harmónia létrehozható. De nem hiszem, hogy ezt egyszerűen és könnyen el lehet érni, vagy hogy valaha is tökéletes munkát végezhetünk. Biztos, hogy egy ilyen világot nem lehet egyszer s mindenkorra megalkotni, ez fajunk életre szóló, befejezhetetlen feladata.

5. Nem lehetséges (vagy legalábbis nem sokáig), hogy az emberiség kizárólagosan csak saját hasznával foglalkozzon. Hosszú távon nem biztosíthatjuk saját hasznunkat anélkül, hogy lakóhelyünk érdekeit ne képviselnénk -- ami végül is az egész világ hasznát jelenti.

6. Hogy használjuk-e a természetet vagy sem, nem valóságos választási lehetőség; csakis más életek rovására élhetünk. A választás inkább abban áll, hogy mennyit és hogyan használunk fel a természetből. Ezt nem határozhatjuk meg kielégítően sem elvben, sem elméletben; ez kizárólagosan, megalkuvást nem tűrően gyakorlati jellegű választás lehet csupán. Azaz, a helyi gyakorlatban, a helyi követelményeknek megfelelően kell kidolgozni, mivel a gyakorlat szükségképpen helyenként változó. Így tehát nincsen általánosan érvényes gyakorlati módja annak, hogyan képviselhetjük az egész világ hasznát. A gyakorlat csakis helyi jellegű lehet.

7. Ha semmiképpen sem tudjuk elkerülni, hogy az ember használja a természetet, akkor az emberiség hasznát egyszerűen nem lehet a természet hasznával rokon értelműnek tekinteni.

Amit ezek a gondolatok tartalmaznak, természetesen emberi kategóriák. Lelki jellegűek, mivel arra szólítanak fel, hogy alázatosak és hálásak legyünk, hogy nyugodtan várjunk. De gyakorlati jellegűek is, mivel cselekvésre szólítanak fel.

"Abban. a korban, amelyben megfelelően értékelik az anyagi világot, a lelki tényezők is helyükre kerülnek."

A probléma megoldása során nem lehet olyan alapról kiindulni, amely a természet és az emberiség, a vadon és a civilizált életmód elválasztását, elválaszthatóságát feltételezi. Ugyanakkor az a gondolat is téves, hogy nincs különbség a természeti és az emberi tényezők között. Ha ezeket a dolgokat külön lehetne választani, életünk sokkal egyszerűbb lenne, éppúgy, mint akkor, ha nem lenne köztük különbség. Problémánk azonban éppen az, hogy a természeti és az emberi tényezők elválaszthatatlanok és mégis különbözőek.

A vadon és a megszelídített világ elválaszthatatlanságát, amely az emberi létet is átszövi, igen könnyű bemutatni. Testünk működése, hogy mindjárt a legközvetlenebb dologgal kezdjük, félig ösztönös. Talán több is, mint félig ösztönös, mivel reflexeinken, ösztöneinken, különféle vágyainkon alapul, melyeket nem tudatosan hozunk létre, és nem tudunk megszüntetni, illetve jobb, ha nem tesszük. Másrészt pedig azért lehetünk életben, mert civilizált lények vagyunk -- azaz részt veszünk az emberi gazdálkodás folyamatábrái, "biztosítjuk megélhetésünket"; képesek vagyunk arra, váltakozó sikerrel, hogy fegyelmezzük étvágyunkat, vágyainkat, ösztöneinket, hogy megalkossuk az emberhez méltó létet. Ugyanakkor az is igaz, hogy lélegzünk, ver a szívünk, és mint faj azért létezünk, mert ösztönös, természeti lények vagyunk.

Ugyanez vonatkozik az egészséges, helyes emberi gazdálkodásra is, mely a termőföldön alapul. A talaj, ami a termőképességet illeti, vad; kiismerhetetlen vadon, teli szabadon élő teremtményekkel. Egy erdő vagy egy veteményes -- függetlenül attól, hogy mennyire tudatosan gondozza az erdész vagy a farmer -- olyan mértékben fejlődik egészségesen, amennyire a természeti erőktől függ: képes-e együttműködni a földdel, a levegővel, a fénnyel és a vízzel, oly módon, ahogy az a növényekre mindig is jellemző volt, mielőtt az ember megjelent a Földön. Tapasztalatból tudjuk, hogy civilizált létünkkel annyira kihasználjuk a növényeket, hogy ezzel olyan pusztulásra ítéljük őket, amellyel a vadon élő növényeknek sosem kell szembenézniük.

Elhatárolódni a természettől, a "vadontól" az emberiség pusztulását jelenti, hiszen ez egyben elhatárolódás önmagunktól is. Identitásunkat mint élőlényekét, saját értelmünk korlátai közé szorítja, ami alapvető hiba, hiszen leegyszerűsítést jelent. Emberi nagyságunkat, talányunkat kisszerű problémamegoldássá alacsonyítja.

Az emberek olyan mértékben különböznek más teremtményektől, amennyiben meg kell alkotniuk saját magukat -- azaz amennyire saját kultúrájuk termékei. Igaz, hogy amit kultúrának nevezünk, bizonyos állatok és madarak "létrehozását" is jelenti, de ebben sokkal kevesebb a tudatos elem, a "tanítás", amely ahhoz szükséges, hogy az ember majdnem különböző lénnyé váljék. Sok évbe telik, sokan úgy gondolják, egy életnél is hosszabb idő kell hozzá, amíg egy biológiailag emberi lényből teljes ember válik, de erre a hosszú erőfeszítésre szükség van, mégpedig saját erőnk biztosítása érdekében. A Föld teremtményeinek hatalmi hierarchiájában vezető szerepünk van, és hosszú ideje egyre csak erősebbek leszünk. Ma már önmagunk számára is felfoghatatlanul hatalmasak vagyunk, képesek nagyobb kárt okozni, mint az árvizek, a viharok, a tűzhányók és a földrengések. Ezért fontosabb, mint valaha, hogy olyan kultúrákat hozzunk létre, amelyek a körültekintés, az igazságosság, az állhatatosság és a mértékletesség erényeivel büszkélkedhetnek. Történelmünk a tanú arra, hogy az emberek korlátaiktól, a fegyelemtől és a kultúra jótékony hatásától is megszabadulva nem "természetes, gondolkodó állatokká", nem "csupasz majmokká" válnak, hanem szörnyekké -- vakon öldöklő, kielégíthetetlen gyilkosokká, pusztítókká. Más teremtményektől, részben, abban különbözünk, hogy mi hajlamosak vagyunk szörnyetegekké válni. Talán ezért történt, hogy a század nagy háborúi nyomán olyan költők, mint T. S. Eliot, Ezra Pound és David Jones megpróbálták újraszőni a kultúra rongyos köpönyegét és újra megfogalmazni kulturális feladatainkat. Pound szavaival élve: 

Hogy megismerjük a történelmet, 
Hogy megkülönböztessük a jót a gonosztól, 
És tudjuk, kiben bízhatunk.
Ha Poundot egy kicsit tovább olvassuk, hogy a kultúra fellendülése egyben a természet felvirágzásához is vezet, ez magában foglalja azt: felemelkednek a fák 
nagy tisztás terül el köztük 
...mirha és tömjén illatozik a kőoltáron,
és ahol azelőtt semmi sem volt 
most borzas vadon 
és hangokat hallani az ágak között... 
A kultúra és a természet újjáéledése együtt jár a gazdálkodás tudományával; hogyan kell aratni, újratelepíteni az erdőket, hogyan kell megőrizni, alkotni, építeni, használni, visszaadni és helyreállítani. Ebben a kettős újjászületésben, amely emberi mivoltunk felvirágzása is egyben, rejlik az a remény, hogy a vad és a megszelídített világ harmóniában élhet együtt.

A hűségnek és a felelősségnek ez a kettőssége, amely mindig nehéz és néha zavarba ejtő, kétségtelenül elkerülhetetlen. Az a kultúra, amely nem a természettel méri magát, azzal, hogy mennyivel tartozik a természetnek, a természet és ezáltal önmaga elpusztítójává válik. Egy kultúra, amely nem saját legjobb munkája és más kultúrák alkotásai tükrében méri magát, saját maga és ezáltal a természet elpusztítójává válik.

A kultúra és a természet párbeszédének az a jó szakasza, melyet harmónia jellemez. Ekkor az emberek tudatosan és lelkiismeretesen megvizsgálják munkájukat, munkájuk eredményét: jó ez nekünk? Lakóhelyünknek is előnyös? Ez a kérdés--felelet egészen apró részletekig vezethet el bennünket. Ezt csakis úgy biztosíthatjuk, ha bizonyos alkotások, események, helyek, ökoszisztémák és vidékek konkrétan kerülnek említésre.

Ha a párbeszéd kulturális oldala túlságosan elméletivé vagy elvonttá válik, akkor kezdődik a kedvezőtlen, rossz szakasz. Ekkor nem hangzanak el a tudatos, felelős kérdések; az emberek öncélúan cselekszenek, a kultúra hanyatlik, és a természet bosszút áll.

Lassanként tudatosul bennünk, hogy a Föld vadonjai, vad világa, amelytől olyan nagymértékben és összetett módon függünk, a mi könyörületünkért folyamodik. Bizonyos értelemben a saját alkotásunkká vált, mert csak az emberi megértés, türelem éltetheti tovább; és ezt a segítségnyújtást haladéktalanul meg kell adnunk. Az egyetlen dolog, amivel megőrizhetjük a természetet: a kultúra. Az egyetlen, amivel megtarthatjuk a vad világot: a megszelídített világ.

Számomra ez egyszerűen azt jelenti, hogy nem érezhetjük biztonságban magunkat azzal, hogy a vadont rezervátumokban őrizzük meg. Akik felelősen gondolkodnak, megértik, hogy az ősi természetet meg kell őrizni, és hogy ez szorosan összefügg a civilizált gazdálkodással és viselkedésmóddal. Ha gazdálkodásunk nem képes a közösségek alkotásait kellőképpen értékelni, akkor képtelenek leszünk bármit is megőrizni. Látnunk kell, hogy ha meg akarjuk tartani erdeinket, akkor tartós fából készült termékeket kell gyártanunk, mert az erdőket inkább veszélyezteti a selejtes munka, mint a fakitermelés vagy az erdőtűz. A jó szakmai tudás -- azaz a körültekintő, felelősséggel, szeretettel végzett munka -- megköveteli, hogy megfontoltan végiggondoljuk a famegmunkálás folyamatát, természeti és kulturális, társadalmi vonatkozásait, hiszen a jó munkás az anyagot nem tekinti lenézően "ipari nyersanyagnak". A jó munkás szereti a deszkát, mielőtt asztal készül belőle, szereti a fát, mielőtt deszka válik belőle, szereti az erdőt, amely a fát adja. Megérti, hogy egy rosszul elkészített tárgy nemcsak a használót sérti, hanem veszélyt jelent forrására is. Elmondhatjuk tehát, hogy a jó erdőgazdálkodás az erdő gondos karbantartásával kezdődik, amit "gondnokságnak" nevezhetünk, és jól elkészített asztalokkal, székekkel, jól megépített házakkal végződik, csakúgy, mint a helyes mezőgazdasági munka kiindulópontja a mezők gondozása, és végeredménye a jó étel.

A megőrzésre irányuló erőfeszítések egyre hiábavalóbbakká és értelmetlenebbé válnak, ha a gazdaság nem veszi ezeket figyelembe, és nem írja elő a helyes lépéseket. Ezt egy gondoskodó, felelősségteljes gazdálkodásnak nevezném, mert arra törekedne, hogy megfelelően értékeljen minden anyagot a világon, mindenfajta átalakulást, a talajt és a vizet, a levegőt és a fényt, az emberi alkotásokat. Az egyetlen igazi motiváció, úgy gondolom, a helybeli dolgok szeretete, amely a közvetlen környezet ismeretében és a hozzá való hűségben gyökerezik.

Mai gazdálkodásunk ezzel ellentétben egyáltalán nem törődik az érzelmekkel, ami azt jelenti, hogy az értékekkel sem. Csupán a pénz győzelméről van szó, a pénzről, aminek mind a természet, mind az emberi társadalom áldozatul esik. Ez minden bizonnyal azért van így, mert korunkat annyira nem foglalkoztatja a lelki élet, hogy sokan úgy gondolják, egyáltalán nem játszik szerepet az anyagi dolgokhoz képest. Ez azonban nem lehet igaz, hiszen akik igazán értékelik az anyagot, az anyagi világ egészével, az anyagok forrásaival is törődnek. Azzal is érvelhetünk, hogy abban a korban, amelyben megfelelően értékelik az anyagi világot, a lelki tényezők is a helyére kerülnek. A "shakerek", akiket nem tartottak "világiaknak", igazi materialisták voltak, mert igazán értékelték az anyagokat. És úgy tartották becsben őket, ahogy az a gyakorlatban lehetséges: jó, hozzáértő szakmai tudással. Korunk úgynevezett materializmusa ezzel ellentétben érzéketlen a lelki tényezők iránt, ugyanakkor telhetetlenül kizsákmányoljuk, pusztítjuk az anyagi világot. Mai gazdaságunkat nem materialistának nevezném, hanem elvontnak, amely arra törekszik, hogy felforgassa mind a szellemi, mind az anyagi világot az értékek és a hatalom elvonatkoztatásával. A birtokolt dolgoknak (ház, állás, házastárs, autó) csak annyiban van értékük, amennyiben becserélhetők olyan dolgokra, amelyeket az egyén szeretne megszerezni -- ez egy vég nélküli folyamat, amely határtalan telhetetlenségen alapul.

Most, hogy az ipari társadalom annyira fenyegetővé vált mind az emberiség, mind a természet számára, egyértelmű, hogy a gyakorlatias szempontokat a lelki tényezőknek kell felváltaniuk, a gyakorlatiasságot alá kell rendelni a szellemi értékeknek. Az emberek számára a szellemi és a gyakorlati oldal elválaszthatatlan, vagy legalábbis annak kell lennie. A kizárólagos gyakorlatiasság veszélyessé válhat; a szellemiség, a lelkiség pedig egyedül gyenge és értelmetlen. Önmagában mindkettő kevés. Az egyik fegyelmezi a másikat, és jó munkában a kettő párosul.

"Egy szerszám, ha már nincs szükség rá, elveszti méltóságát" -- mondja Kathleen Raine, és igaza van. Ez egy olyan meglátás, amit nem szabadna figyelmen kívül hagynunk, és hangsúlyoznám, hogy ez mindenféle szerszámra vonatkozik. Amire nincs szükség, az haszontalan, semmitmondó, lényegtelen. Minden attól függ azonban, hogyan viszonyultunk a szükségességhez -- és így attól is, hogyan határozzuk meg a szükségesség fogalmát. Szükségleteink meghatározásakor nem vehetjük figyelembe, nem számíthatjuk be azokat az adományokat, visszafizetetlen kölcsönöket, amiket a természettől kaptunk; ezekkel a természet eddig lehetővé tette az ipari társadalom működését: az "olcsó" energiahordozókat, az érceket, az erdőket, amelyeket kivágtak és nem telepítettek újra, a hatalmas kiterjedésű szűzföldeket, amelyeknek termőképességét nem adták vissza.

Bár nem tekintem kizárólagos feladatomnak a vadon élő természet megőrzéséről szólni, szívesen teszem azt. Arra szeretnék rámutatni, hogy a vadon élő természet mai gazdaságunknak útjában áll, és ez a vad világ elpusztul, ha gazdálkodásunk nem változik meg.

A vadon élő természet megőrzésének igen egyszerű oka, hogy, szükségünk van rá, legyen az kisebb vagy nagyobb terület, magán, vagy közösségi tulajdonban lévő. Szükségünk van rá, hogy időnként olyan helyeket keressünk fel a természetben, ahol reményeinknek és terveinknek nincs jelentősége. Szükségünk van arra, hogy a Teremtés misztikus szertartásának része legyünk. Egyetértek Edward Abbey-vel, hogy szükségünk van olyan tájékokra, amelyeket ő "abszolút vadonnak" nevez, "ahová közös megállapodás alapján senki sem lép be".

Szükségünk van a vad világra -- a természetre -- azért is, mert nélkülözhetetlen kutatási területünk. Úgy kell tekintenünk, mint forrásunkat és megőrzőnket, mint történelmünk, magatartásunk és lehetőségeink alapvető mércéjét és meghatározóját.

Az a tény, hogy a vad világ és a természeti lét elválaszthatatlan tőlünk, és nélkülözhetetlen számunkra, nem jelenti sajnos azt, hogy megfelelő támpontokkal rendelkezünk a természeti léthez, a természetben végzett munkához. Ha azt gondoljuk, hogy egyszerű megfelelés van a "természeti" és a "jó" jelzők között, abba a hibába esünk, mint azok, akik cinikusan azt állítják, hogy "végül is minden természetes, természeti". Bizonyos szempontból kétségtelenül igazuk van, hiszen a természet bőven ellátja mindennel gyermekeit, de a mi meglátásunk szerint egyben rendkívül elnéző is. Ha gyermekei el akarják pusztítani egymást, vagy öngyilkosságot akarnak elkövetni, nem szól bele. Végül is semmi természetesebb nincs, mint egyes fajok kihalása; így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az összes faj kihalása is tökéletesen természetes.

Világos, hogy ha a világ fennmaradásáért vitába akarunk szállni, valamilyen módon értékelnünk kell, kiegészítenünk ezt a könyörtelenül hangzó fogalmat: "természetes". Ez talán csak úgy lehetséges, ha újra megerősítünk egy másik fogalmat, a természetesség egyik válfaját: az önérdeket. Az emberi önérdeket természetesen nagyon sok gonoszságért tehetjük felelőssé, és éppen az önérdek az, amitől a legjobban rettegünk, mégsem szabad teljesen elítélnünk. Végül is mi értékeljük a természet múlandó alkotását, amit mi "természeti világnak" nevezünk, sok kecses állatát, növényeit, éppen azért, mert nekünk van rá szükségünk, és mi akarunk szerető otthonra lelni benne.

A természetnek alárendelt lények vagyunk, függünk a "vad világtól", melyet nem mi hoztunk létre. Ezzel a tágabb értelemben vett természettel saját természetünk köt össze bennünket, amelynek része az önérdek. Sokat hallott panasz mostanában, hogy a világ "antropocentrikus", azaz az embert állítja középpontba. Megértem ezt; az úgynevezett antropo-centrikusság gyakran ellenőrizhetetlenné válik, veszélyes és visszataszító dolgok forrása lehet. És mégis, nem tudom az emberiség hogyan kerülhetné el, hogy bizonyos mértékig ne legyen önközpontú; nem tudom, megteheti-e ezt akármelyik faj. Egy földigiliszta egy földigiliszta-központú világban él; a rigó, amely megeszi a földigilisztát egy rigó-központú világ része; a héja, a rigó ellensége a héják világához tartozik. Minden teremtmény azt teszi tehát, ami saját maga számára legjobb, és "háziállat" a saját "házában", világában.

Az emberek abban különböznek a földigilisztától, a rigótól, a héjától, hogy sokkal többet képesek létrehozni, cselekedni -- modern világunkban még sokkal többet --, mint ami számukra feltétlenül szükséges. Az ipari társadalmakban élő emberek nagy többsége bűnös ebben a pazarlásban. Az egyik legrégebben vitatott emberi probléma az, hogy hogyan határozzuk meg a szükségletek nagyságát. Mennyit és mit kell az embereknek tenniük, hogy igazán emberek legyenek? A válaszok száma és sokfélesége arra utal, hogy ezt még nem tudtuk biztosan meghatározni, de az a nyugtalanító érzés motoszkál bennünk, hogy az igazi válasz: "kevesebbet".

Az egyedüli válasz az a felismerés lehet csupán, hogy ha meg akarjuk őrizni ezt a világot, meg kell osztanunk egymással és más teremtményekkel. Ebből a felismerésből következik egy másik, hogy ha élni akarunk ebben a világban, azt bizonyos mértékig más teremtmények rovására tehetjük csupán. Nem csak saját érdekeinket kell középpontba állítanunk, hanem érdekeink korlátait is el kell ismernünk. Nehezen képzelhető el ennél keményebb feladat.

Azzal, hogy felismertük, milyen nehéz helyzetben vagyunk, meg is könnyebbülhetünk egy kissé, mert így fel kell adnunk azt az elképzelést, hogy létezik egy olyan megoldás, amely több előjogot biztosít az emberiség számára a természettel szemben vagy fordítva. A lehetséges megoldások még előttünk állnak, meg kell értük dolgoznunk. Gyakorlati jellegűeknek kell lenniük, amelyek a mindennapi életben egy-egy helyen jól alkalmazhatóak. Sok munka, nagy feladat áll előttünk, de meg tudunk birkózni vele.

"A monokulturális táj egyeduralomra törekszik, a harmonikus táj a demokratizmus és a szabadság szellemét sugallja."

A legnagyobb veszély, mellyel mindjárt munkánk kezdetén szembetalálkozunk, abban rejlik, hogy meggyűlöljük magunkat, mint az emberi faj tagjait. Ez érthető; jogosan félünk saját magunktól, mégis érdekeinket szem előtt tartva úgy kell cselekednünk, hogy közben tiszteljük magunkat, mint emberi lényeket. Be kell látnunk, hogy nem természetes dolog hűtlennek lennünk saját fajtánkhoz.

Ezért nagyon veszélyes dolog kijelenteni, hogy "túl sok ember él a Földön", bármennyire igaz lehet is, mert innen már csak egy lépés vezet ahhoz, hogy valaki előbb-utóbb számba vegye, hogy kik feleslegesek. Ha arra a megállapításra jutunk, hogy túl sokan vagyunk, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy vannak, akikre nincs szükség. De hány ember nélkülözhetetlen és kik azok? Melyek azok, akik ma feleslegesnek tűnhetnének, de később szükség lehet rájuk? Nem tudjuk, ez emberi talányunk része. Természeti létünkből következik, amelyet nem ismerünk.

A "népességi problémát" elsőként nem mennyiségi, hanem szerkezeti kérdésként kell értelmezni. Mielőtt arra a következtetésre jutunk, hogy túl sok ember él a Földön, azt a kérdést kell feltennünk, kik azok, akik nem a megfelelő helyen dolgoznak, és akik visszaélnek a helyzetükkel. Az igazán sürgető kérdés nem az, hogy hányan vagyunk, hanem hogy kik vagyunk, és mit csinálunk. Az a törekvés, hogy problémáinkat az emberek számának csökkentésével kell megoldani, elvonhatja a figyelmet korunk elsőrendű fontosságú statisztikai tényétől: amíg egy ember is él a Földön és legyen akár csak egy atombomba is, több mint száz százalék esély van arra, hogy fel is használja. Nem az emberi termékenység árasztja el a Földet, hanem az emberek erejét megsokszorozó technológia. Ma a világ talán legrémesebb betegsége a technológiai heroizmus ideológiája, amelynek szellemében egyre többen idéznek elő olyan hatást, amelyet nem lehet előre kiszámítani és ellenőrizni. Ez az ipari társadalmak professzionista osztályának ideológiája -- egy olyan osztályé, amelynek tagjai gazdasági érdekeltségük és képzésük következtében nem kötődnek közösségekhez, lakóhelyhez. Ezek az emberek bárhol bármit megkockáztatnának azért, hogy biztosítsák karrierjük sikerét.

Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs helyünk több ember számára, de az biztos, hogy nincs több tér a technológiai hősök számára. Nincs szükségünk arra, hogy egy tízdolláros nagyságrendű probléma megoldásába több ezer dollárt fektessenek be, hogy ezerdolláros nagyságrendűekre egymilliót költsenek -- vagy több milliárd dollárt olyan esetben, amelyben még probléma sem volt. A különböző területek lakhatatlanságát nem tudjuk pénzben felbecsülni, mint ahogy nem tehetjük mérlegre, nem mérhetjük le a lakóhelyünk adta kényelmet, kellemes érzést sem nem határozhatjuk meg, hány dollárt ér az otthoni nyugalom. Mégis emlékezetben kell tartanunk az elpusztított közösségeket, a technológiai hatások következtében kihalttá vált településeket és a "munkát megtakarító" gépek használata következtében kisemmizett, hontalanná vált családokat. Az emberiség sorvadásának problémája most sokkal égetőbb számunkra, mint a népesség kérdése.

A népesség kérdése egyenesen az arányok és a nagyságrend problémájához vezet. Mennyi az emberi kézben összpontosítható megfelelő nagyságú erő, hatalom? Mi az emberi vállalkozás ésszerű határa? Hogyan határozhatjuk meg ezeket a szabályokat? Ezek a kérdések mérhetetlenül bonyolultnak tűnhetnek, de csak azért, mert olyan sokáig megválaszolatlanul hagytuk őket. Az ipari közgazdaságtan egyik alapfeltevése, hogy ezek a kérdések idejétmúltak, és nem kell feltennünk őket.

Miután ez a gondolat helytelennek bizonyult, újra át kell gondolnunk a vadon élő természeti világ igényeit, és az együttélési szabályokat, valamint a harmóniához kapcsolódó korábbi nézeteinket.

Amikor azt mondjuk, hogy az embereknek meg kell tanulniuk tisztelni a természetet, és gazdaságukat harmonikusan kell beilleszteniük az őket körülvevő, életet adó természetbe, akkor egyben a tájat is bíráljuk, amelyben élünk. Ebből világosan látható, hogy nem elsősorban az egy területen lakó emberek száma határozza meg a vadon élő és a megszelídített világ közötti kapcsolat jellegét, szabályrendszerét, a kölcsönhatás mértékét, hanem az, ahogyan az emberek felosztják és használják a tájat, a földeket. Láthatjuk, hogy ma monokulturális tájban élünk, és ez mind a természet, mind az emberiség számára egyaránt veszélyes. Ahogyan az emberek sebezhetővé válnak a hatalmas egyhangú lakótelepeken, a természetet is veszélyezteti a hatalmas monokultúrák uralma.

Az ipari társadalom monokulturális mezőgazdaságát látva bizonyos honvággyal áhítozunk egy változatos, több célra felhasznált, mezsgyékkel demokratikusan elválasztott, természetes hatású, emberi táj után. A választóvonalak igen fontosak. Határt jelentenek a különböző birtokok és a különböző jellegű megművelt területek között. Ezek a választóvonalak -- utak, patakok, fakerítések -- őrzői lehetnek a vadon élő természetnek, ahol az emberi beavatkozás korlátozott. Az ilyen területeken szívesen élnek meg a vad növények és állatok, s az önfeledt gyermeki játék is természetes teret kap. A megszelídített emberi világon belül a vad világ felé irányuló előzékenységet testesítik meg, ami a természetes környezet védelmét is jelenti egyben.

Ez az a harmonikus táj, amely sokkal biztonságosabban őrzi az életet, mint a monokultúrák. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a monokulturális táj egyeduralomra törekszik, míg a harmonikus táj a demokratizmus és a szabadság szellemét sugallja.

Fordította: Strbik Csilla