Gidófalvy István
Fotó: Gidófalvy Etelka
A szerző székely családból származó mezőgazdász, földbirtokos. 1940--1944 között erdélyi felsőházi képviselő. Dobokai kúriájából a háború után elűzik; Marosvásárhelyre költözik. Kora ifjúságától foglalkozott gyógynövényekkel, 1953 után saját gyógynövénykészítményeinek medgyesi, segesvári és marosvásárhelyi árusításából élt, egészen 1984-ig, 95 éves korában bekövetkezett haláláig. Az itt következőkben eddig nem publikált emlékiratainak részleteit adjuk közre. 
(Közzéteszi: Bodor Ferenc)

Régi elhatározásom, hogy megírjam a gyógynövények iránti szeretetem kialakulását, és a gyógynövényekkel kapcsolatos sokoldalú tevékenységemről is számot adjak. Ügy érzem, ha még sokáig halogatom, "kifutok az időből".

Előzménynek azt hozhatom fel, hogy már gyermekkoromban nagy hajlamom volt különböző dolgok gyűjtésére. Gyűjtöttem én régi pénzt, bélyeget, tengeri csigákat, a nagyanyám sövényfalvi kertjében különböző magvakat. A negyedik gimnáziumi közepes év végi bizonyítványomat nagyon megszépítette a beírás: "Szép növénygyűjteményéért dicséretet érdemelt." Növénygyűjtő szenvedélyemet aztán, mint első éves gazdasági akadémiai hallgató élhettem ki igazán. Kedvenc tanárunk, Páter Béla mindenkitől legalább 500 növényből álló gyűjteményt követelt meg. Sokszor együtt mentünk vele gyűjteni, ha gyógynövényt találtunk, előszeretettel magyarázott azok jelentőségéről, hasznáról. 

Az első év végén, 1908-ban közölte velem Páter Béla, hogy gyógynövény-tanfolyamot rendeznek a papok és a tanítók részére. Ad egy pár könyvet, ezeket tanulmányozzam, és legyek a tanfolyam asszisztense. Az az érzésem, hogy ez a két hét, mikor kora reggeltől késő estig a gyógynövényekkel foglalkoztam, szerettette meg velem ezeket a növényeket.

Csodálatos hogy az orvosok nagy általánosságban mennyire nem vesznek tudomást a gyógynövényekről. Sok orvos panaszkodott nekem, hogy e téren teljes tudatlanságban hagyta el az egyetemet. Találkoztam olyan ötödéves orvostanhallgatóval, aki nem is sejtette, hogy az egyetem fő épületétől pár száz méterre van egy gyógynövénytelep, ahol több mint 200 ágyásban minden gyógynövény megtalálható.

Milyen hasznos lenne, ha az orvos az érelmeszesedésesnek galagonyát javasolna, a vérnyomásosnak felhívná a figyelmét a kertjében található fekete ribizlire, a szívbajosnak a gyöngyajakra stb.,-- ha mindezeket tudná. Igaz, eleinte azt mondanák az emberek: Miféle orvos került ide, nagyanyáink burjánaival akar gyógyítani? Még csak injekciót sem adott, s meg sem "röggönyözött". Ez a két dolog az, ami növeli az orvos tekintélyét falun.

Visszatérve saját dolgaimhoz: néhány évvel a Gazdasági Akadémia elvégzése után Doboka községben gazdálkodtam. Gyógynövényekkel kapcsolatos tevékenységem abban merült ki, hogy Páter Béla megbízásából többféle növényt termesztettem. Így benedekfüvet, muskotályzsályát, fehér és fekete mustárt, mentát és egyebeket.
 

Gyűjtő Dobokán

Páter Bélát, mikor már halálos beteg volt, felkerestem. Azt mondta, hogy úgy szerette ezeket az igénytelen növényeket, mintha a gyermekei lettek volna. Fájdalmas volt neki, hogy az egyetemen és a Gazdasági Akadémián közel kétezer tanítványa volt, és mindenkinek felhívta a figyelmét a gyógynövények fontosságára, ám tudomása szerint csak két ember vette komolyan a tanításait. Bodor Kálmán és Gidófalvy István. Mivel ő csak a tudományos résszel foglalkozott, anyagilag nagyon kihasználták. A Páter-féle teákból a kereskedő meggazdagodott, neki viszont jóformán semmi haszna nem volt. Kért bennünket, hogy továbbra is tartsunk ki a gyógynövények mellett, de ne legyünk annyira altruisták, mint ő. Jól megszervezve biztos jövedelmet biztosíthatunk mind magunknak, mind a beszervezett beváltóknak.

Ezt a végrendeletszerű óhajt Bodor Kálmánnal együtt komolyan vettük, és igyekeztünk jóformán életünk végéig minden módon előbbre vinni ezt a fontos ügyet.

A "beszervezés"

Az én gyógynövény-tevékenységemben több évre szünet állt be, míg aztán a 30-as évek elején megalakult az EMGE gyógynövény szakosztálya, melyben engem tettek meg az elnöknek, s Bodor Kálmán lett az előadó. 

Elnökként kötelességemnek éreztem, hogy komoly munkába fogjak. Az első évben csak a saját falumban 40 mázsa szárított gyógynövény gyűlt össze, főképp tavaszi hérics. Ez a növény Maros megyében ismeretlen. Évről-évre több községben sikerült szépen dolgozó beváltókat beszervezni, úgyhogy már 1939-ben két vagon gyógynövény ment Bukarestbe.
 

Dobokán 1940

A gyógynövénykereslet a háború alatt nagyon fellendült. Nem csak Dobokán ment a gyűjtés, sikerült vagy tizenkét környékbeli községben is nagyon jól dolgozó beváltókat beszervezni. Volt egy község, Völcs, ahol pénteken semmi mezei munkát nem végeztek, mert nyolcvan évvel ezelőtt nagy jég pusztított (pénteken volt a jégverés). Szerencsére a gyógynövénygyűjtést nem tekintették mezei munkának, s pénteken a falu apraja-nagyja gyűjtött. A háború alatt sok mindent kértek, amit addig soha, így például mogyorólevelet, máig sincs tisztázva, hogy mire használták.
 

Csipkebogyó válogatás

A 40-es években volt év, hogy több mint 6 vagon gyógynövényt szállítottunk el. 1941-ben rekordot értünk el a tavaszi héricsben. 175 mázsa ment el, ez azt jelenti, hogy közel nyolc vagon nyersárut gyűjtöttek be, kétharmad részben dobokai gyűjtők. A szomszédos poklostelki gyűjtők négy-öt szekérrel mentek sok asszonnyal egészen a kolozsvári szénafüvekig. Egyszer meg a tőlünk 14 kilométerre fekvő zsukki ménesgazdaság hívott fel telefonon, hogy a legelőjüket egy sereg asszony lepte el, miért küldtem őket oda? Azt mondtam, hogy én nem küldtem senkit, de örüljenek, ha levágják a rendkívül mérges tavaszi héricset. Ha a csikójuk megkóstolná, beteg lehetne tőle. Így aztán belenyugodtak a dologba.

A gondosan átvizsgált héricset szénapréssel felpréseltük, s vagy tizenkét szekérrel útnak indítottuk a 12 kilométerre fekvő bonchidai állomásra. A héricsből (adonis vernalis) az Adovern nevű szívgyógyszert gyártották, kivált Svájcban. Vagontételben ezenkívül csak mogyorólevél ment. Egyik évben két és fél vagon Hamburgba, másik évben Bécsbe. A vagonokat leplombálni mindig Kopp Elemér, az akkori gyógynövény-kísérleti állomás vezetője jött ki, vagy a helyettese. A többi növény (zsurló, csalán, apróbojtorján, pemetefű, orbáncfű, kőrislevél stb.) mind bálazsákban lett elszállítva. Mivel gyűjtőkocsi nem mindig volt, teljesen megtöltöttük előbb a bonchidai, s ha ott már nem fért, akkor a távolabbi nagyiklódi állomás raktárát, az állomásfőnökök nem nagy örömére.
 

Doboka, 30-as évek

Mi csak a kényesebb növényeket szárítottuk magunk. Így a bodzát, az ökörfarkkóró virágját, az árvacsalánt. Esténként sok gyerek állított be skatulyafedeleken hozva néhány gramm árvacsalánszirmot. A pár fillérnél jobban örültek a ráadásul kapott cukornak. Volt eset, hogy a pendelyes gyűjtőt haza kellett kísértessük, hogy el ne tévedjen.

A szárítás a konyhában a mennyezetig felrakott almatartókon történt. Huszonöt kilónyi száraz árut tudtunk előállítani. Szorgalmas gyűjtőim felfedeztek egy távoli erdőirtást, hol sok volt az ökörfarkkóró, onnan zsákszámra hoztak. Azt csak napon lehetett szárítani, az összes szárítókereteink megteltek. Drukkolva néztük az eget, nehogy eső szóljon bele a munkánkba. A bodzát szintén napon szárítottuk. Mivel morzsolt állapotban kérték, rostán áttörtük, s több mázsa világossárga árut szállítottunk. Ezenkívül szárítottunk egy meleg szobában összes kereteinket felhasználva ötven mázsa galagonya-bogyót. Volt még kivételes szárítás is. Egy mezei utat valósággal ellepett a porcsfű, ezt lekaszáltuk, és mi kellett megszárítsuk.

Sok embernek valósággal szenvedélyévé vált a gyűjtés. A falumbeli özv. Tamásné például már kora tavasszal sok martilapuvirágot gyűjtött, még több tüdőfüvet és más egyebeket. Nem volt hét, hogy kétszer-háromszor be ne állított volna a zsákjával, mely szépen szárított, teljesen tiszta drogokat tartalmazott. Ezt az ügyszeretetet évtizedek múlva értettem meg igazán, amikor az én sorsom is odakanyarodott, hogy főfoglalkozásommá, jóformán kenyeremmé és szenvedélyemmé lett a gyűjtés. Ebben az időben azonban saját gyűjtésre még időm sem lehetett. Az sem érdekelt nagyon, hogy mi mire való, csak az volt a célom, hogy minél tökéletesebb árut tudjak szállítani.
 

Gyógynövényszállítás Dobokán

Ha az ember rákerült a gyógynövénybeváltók listájára, az azt jelentette, hogy a postája nagyon megszaporodott. Naponta kapott különböző, főképpen pesti gyógynövény-kereskedőktől érdeklődő, vagy ajánlattevő leveleket. Így kerültünk össze Bodor Kálmán és én is Hencz Ferencné, Hencz Erzsébettel, egy igen jóindulatú, becsületes gyógynövény-kereskedővel, aki kiszámította összes kiadásait (szállítási, ügynöki díj stb.), és a tiszta jövedelmet velünk megosztotta.

A gyűjtés télen sem szünetelt. Megtudtam, hogy Bittera Gyula illóolajgyáros tölgyfazuzmót (a modern parfüm gyártási alapanyaga) vásárol. Örömmel vette ajánlatomat. Ez nagyon könnyű gyűjtés volt. Szárítani sem kellett. Az emberek szívesen gyűjtötték. Hamarosan meg is teltek a gazdasági épület padlásai, de rendkívül súlytalan révén alig lett az egészből 30 mázsa.

Ezenkívül a Nagyiklód melletti erdőkből gubacsot is kaptunk, amit egy pesti bőrgyár vett meg.

Azt hittem, csipkebogyót csak száraz állapotban lehet értékesíteni. Irigyeltem is Bodor Kálmánt, lévén neki szárítója. Kolozsváron járva egy gyógynövénnyel foglalkozó társaságnál nagy halom nyers csipkebogyót láttam. Azt mondták, hogy ezt így értékesítik, hát akkor én sem maradhattam ki ebből. Dobokán kihirdettem, és írtam a széki, bonchidai, derzsei, nagyiklódi, bádoki stb. beváltóimnak, hogy vegyenek csipkebogyót. Azt hittem, hogy össze fog gyűlni vagy 20 mázsa, de bizony az első hét végén már vagy 30 mázsa piroslott a gabonás padláson.

Ez a sokoldalú gyógynövényes tevékenység sok strapával járt. Nap, mint nap késő estig tartott az átvétel. Ebben nagy segítségemre volt Éva lányom, aki a kisebb dolgokat vette át. Volt eset, hogy sok más gyógynövény mellett tíz mázsa mogyorólevél is bejött. Ezek azután különböző padlásokon lettek elhelyezve. A dolgot súlyosbította, hogy a legnagyobb felhajtás egybeesett a spárgaszezonnal, amikor is az összes alkalmazottunk bevonásával 100-150 kilót kellett feldolgozni. Ebben a munkában a feleségem volt nagysegítség.

A Széken összegyűlt árut Bonchidára hozták át, s az ottanival együtt ott csomagolták be. Oda is el kellett tehát menni. Szívesen vállaltam minden fáradságot, főképpen azért, mert ezáltal sok emberen segíthettem. 1942 nagyon gyenge év volt. A nagy szárazság miatt alig termett valami, csak a falumból több százan mehettek volna el alkalmi munkát keresni, de gyógynövény-keresetükből gabonát vásárolhattak, és mindenki otthon maradhatott. Megélhettek a "burján" árából.

Itt említem meg, hogy a gyógynövény-kísérleti állomás Dobokán 1 holdas kísérleti telepet létesített, s annak felülvizsgálatára az intézet vezetője, Kopp Elemér jött ki legtöbbször. A gyógynövények révén meleg barátság fejlődött ki közöttünk, ami Vásárhelyt is folytatódott.

A gyógynövénygyűjtés fontosságára más helyen is igyekeztem felhívni a figyelmet, így szakosztályunk gyűlésein is. A dési tanfelügyelő, Daday Lóránt, aki nagy súlyt helyezett arra, hogy a tanító ne csak tanítson, hanem vegyen rész minden olyan munkában, ami a községe lakóinak javára szolgál, sokszor behívott a tanítógyűlésekre, s ott előadásokat tartottam. Nagy érdeklődéssel hallgatták a tanítók, de nem tudtam megállapítani, hogy egyikőjük is belefogott volna ebbe a hasznos munkába.

A Herbába is írtam cikkeket, és a dobokai gyógynövénygyűjtésről sok fényképet is közölt a lap.

A miniszteri kirendeltség és a kísérleti telep bevonásával Gyógynövény-tanfolyamot szerveztünk Kolozsvárt és Vásárhelyt, talán másutt is. Ezt megírtam Giovanninak, akivel szintén jó barátságban voltam. Meg is látogatott Dobokán. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy ők már rájöttek, hogy ezek nem érnek semmit. Igaza van Páter Bélának, milyen nehéz bevonni az embereket ebbe a munkába. De ha valaki egyszer belefogott, s rájön annak hasznos és gyönyörűséget adó voltára, akkor nem tudja többet abbahagyni. Magamról tudom.

Vagy 8 év múlva, mikor már marosvásárhelyi lakos voltam, és éppen a meggyesfalvi ipartelepen vezéreltem a csipkebogyó-válogatást, motorbiciklin két kolozsvári szövetkezeti ember jelent meg. Kérdem tőlük, hogy megy a gyógynövénygyűjtés Kolozs megyében? Azt válaszolták, hogy nekik könnyű dolguk van annyiból, hogy van egy vidék, ahol a lakosok jóformán az egész tervüket teljesítik. Ha esetleg hallottam hírét az öreg Gidófalvynak, az úgy beszervezte azt a vidéket, hogy nagyon sok embernek szenvedélyévé vált a gyűjtés, s ez nekünk nagy szerencsénk. Én erre megjegyeztem, hogy az az aposztrofált vénember én vagyok.

A szövetkezeti korszak

1949 tavaszán a birtokok államosítása kapcsán marosvásárhelyi lakos lettem. Abban az évben vették át a fogyasztási szövetkezetek a gyógynövénygyűjtés megszervezését. Mivel tudták rólam, hogy eredményes múltam van ezen a téren, nagy nehezen alkalmaztak, mint gyógynövény technikust. Nehezen azért, mert az volt a felfogás, hogy vagyonuktól megfosztott birtokosok csak fizikai munkára alkalmazhatók.

Nehezen induló működésem aztán, hogy engedtek mozogni, fellendült. Főképp a Küküllő és Nyárád mentén értem el szép eredményeket. Akkor még autóbuszok gyéren jártak. Volt hát, hogy 110 km-t gyalogoltam. Szerettem úgy menni valahova, hogy lássam a határt is, hogy mit is kell gyűjteni. Kelementelkétől Sóváradig minden községben lelkes beváltóim voltak.

Külön meg kell emlékeznem Kibédről. Az elnök egy idősebb embert ajánlott beváltónak, én azonban a szintén ott lévő Seprődi Sándort jobbnak gondoltam. Seprődi később bevallotta, hogy elbújt előlem, nem fog ő szégyenszemre burjánt gyűjteni. De aztán tanácsomra mégis belement, hogy megpróbálja, és úgy belejött, annyira megszerette ezt az előbb lenézett foglalkozást, hogy később vagy 18 padláson száríttatta a begyűlt anyagot. Ha este érkeztem hozzájuk, valósággal Dobokán éreztem magam. Tele volt az udvar főképp siklódiakkal, akik a hegyen át hozták nagy zsákokban főképpen a csalánlevelet. Kibéden a második pénzbeváltás előtt 650 ezer lejt fizetett ki a szövetkezet. Ilyen eredményt csak Nyárádmentén ért el az ottani lelkes beváltó, Flórika Ferenc, aki főképpen nadragulyalevelet, csalánt és áfonyát gyűjtött. Általában elég gyengék voltak a beváltási árak. Rájöttem, hogy a somkóróvirággal aránylag jól lehet keresni, abból az okból, hogy a száradási arány ötnek volt feltüntetve, s valójában csak három volt. El is ment vagy harminc mázsa, mind a dohánygyáraknak. Mostanában nem hallom, hogy használnák, régebben a Darling cigaretta gyártásához kellett.

Egyetlen beváltó volt, aki arra hivatkozott, hogy részt vett a vásárhelyi gyógynövény-tanfolyamon, Bakó Ákos tanító. Szépen dolgozott, de nagy tudománya mellett csinált egy melléfogást is: Amikor éppen Fogellel, a bukaresti kiküldöttel jártuk a falvakat, azzal fogadott, hogy mostohaapja szekérrel ment fagyöngyöt gyűjteni. Mutatta, hogy mit fog gyűjteni. Megdöbbenéssel közöltük, hogy ez a sárga bogyójú fakín, mely télen a zöld leveleit elveszti, nem gyógynövény. A Viscum album, a fehér fagyöngy örökzöld és fehérbogyójú. Csak ez a gyógynövény.

Erdőszentgyörgyről szekérrel mentem összeszedni a begyűlt növényeket Vadasra, Havadba, Szentsimonba stb. Az Erdőszentgyörgyön összegyűlt áruval együtt ott csomagoltuk és küldtük el azokat.

A Nyárád mentén, egész Nyárádselyéig jóformán minden faluban eredményesen gyűlt a gyógynövény. Összejött egy félvagonnyi kakukkfű. Ez Botfaluba ment, a Nivea gyárba. Megbízásom volt 15 mázsa paszulyhéj begyűjtésére. Csak egy pár jobban dolgozó beváltóval közöltem, félve, hogy igen sok gyűlik be. De híre ment, és összesen 80 mázsát hordtak össze. Szerencsére olyan szép volt, hogy átvették.

A második évtől kezdve többnyire biciklin jártam. Több mint ezer kilométert tettem meg egy év alatt. Közben megismertem a megye nagy részét, másfelől nagyon sok derék, szorgalmas emberrel ismerkedtem meg.

1951-ben becitáltuk a beváltóinkat Marosvásárhelyre, s felkérésünkre egynapos tanfolyamot tartottak nekik a gyógyszerészeti kar gyógynövényekkel foglalkozó tanárai (Kopp Elemér, Jablonkai, Rácz) a gyógynövények helyes gyűjtéséről, kezeléséről stb.

Egy néhány melléfogás is történt. A legnagyobbik az volt, amikor nyárfarügy helyett két helyen is az értéktelen rezgőnyárfa rügyét gyűjtötték, több mázsát. Valódi nyárfarügyet csak a nemrég elhunyt Pataki János kerelőszentpáli tanár gyűjtetett, vagy 30 kilót a Haller féle parkban.

Kedvenc vidékeim a rajonizálással lecsatolódtak, így tevékenységemet részben a Maroson túlra és a Mezőségre tettem át. A galambodi román tanító, kinek összesen hét tanítványa volt, ráért, hogy három községben is megszervezze a gyűjtést. Szintén több faluban dolgozott a Madarasifeletén lakó félkarú Kelemen Béla, de kisebb-nagyobb mértékben Mezőcsáváson, Szabadon, Besenyőn stb., is gyűlögetett a gyógynövény.

Az általam kinevelt Seprődi Sándor, az erdőszentgyörgyi rajon gyógynövényese beteg lett, és kiküldtek, hogy helyettesítsem. Egy hét alatt harminchat községet jártam be biciklivel.

Etéden az iskolaigazgató megkért, hogy magyarázzam meg a gyerekeknek, mit kell gyűjteni. Szerencsére legtöbb nővényből volt nálam minta, de nem volt zsurlóm. Mondom, zsurlót is kell gyűjteni. Mély csend. Mondom többi nevén: csikófarok, lófarok, fentőfű, csobogó -- nem értették. Eszembe jutott, hogy van nálam egy színes kép, azt felmutattam, s az egész gyereksereg kiabálni kezdett, hogy guzsaly. Így tudtam meg, hogy nyolcadik neve is van a zsurlónak.

A begyűlt növények közül főképp a csalánt felpréseltük. Erre a munkára nem kerestem napszámosokat, hanem elmentem a diák-konviktusba, s megkérdeztem az orvosnövendékeket, hogy ha van ráérő idejük, nem volna-e kedvük egy nem túl nehéz munkával pénzt keresni. Örömmel vállalkoztak rá. Délutánonként jöttek, sokszor egész hajnalig dolgoztak. Sok év múlva is találkoztam orvosokkal, akik hálásan emlegették, milyen jól fogott nekik akkor ez a jövedelem.

Sajnálom, hogy munkálkodásom e korszakában nem volt nálam fényképezőgép. Sok dokumentumnak is beillő fényképet készíthettem volna, sokfelé járva sok mindent megörökíthettem volna. Nemcsak szakmai dolgokat. Bizonyára levettem volna a sámsondi kastély kupoláját, ami a lerombolt épületből akkor még csontvázszerűen meredezett. Pár hónap múlva az is eltűnt. A felszabadulás után az első években az volt a cél, hogy mindent eltüntetni, ami a múltra emlékeztet. Későn jöttek rá, hogy a műemlékeket védeni kell, és a lerombolt épületeket jól fel lehetett volna használni szociális célokra.

1953-ban, a pünkösd másnapján tartott szakszervezeti gyűlésen unottam ülök a helyemen, mikor a nevemet hallom emlegetni. Szabó Domokos, a fogyasztási szövetkezetek alelnöke, meglepetésemre, nagyon megdicsért, hogy öreg korom dacára (már akkor öregnek nevezett, minek nevezne most, 30 év múlva) --járom a falvakat és milyen szép eredménnyel. Mintegy példaképül állított a dolgozók elé. Sokan mondták, hogy ez milyen jó pont a részemre. Hát ez a jó pont nem vált be. Két hét múlva éppen egy nagyobb túráról jöttem haza, amikor azzal az újsággal fogadtak, hogy felmondták az állásomat. Az történt, hogy felülvizsgálták, kik azok, akik megszegték azt a szabályt, hogy a "kisajátítottak" csak testi munkára alkalmazhatók, és nem ilyen jobb beosztású munkára, mint az enyém.

Sok minden igazságtalanság ért az életben, de közel négy évi fáradságot nem ismerő, önzetlen és hivatalosan elismert, eredményes munkámnak ez a váratlan és igazságtalan leértékelése mindennél jobban bántott. Fájdalmas volt abbahagyni a sok helyen még csak elkezdett munkát, azt a munkát, amit évek alatt annyira megszerettem, nem szolgált vigaszul az az általános rosszallás, amit az az intézkedés kiváltott.

Gyógynövény-gyűjtő tevékenységem "szövetkezeti szakaszát" ezzel be is fejezhetném, de még ide tartozik, hogy a szövetkezetek ezután is igénybe vették munkámat. Így például, hogy Seprődi terepmunkát végezhessen Nakfalván, én egy hétig préseltem a fagyöngyöt.

Közel egy hónapig Udvarhelyen kutyabengét préseltem. Másfél vagonnal. Szerencsémre volt közte idegen kéreg is, azt hazacipelve azzal tüzeltem, átvészelve a novemberi hideg napokat. A következő évben érdeklődtem az ottani technikusnál, s azt írta, hogy még öt mázsát sem lehetne összegyűjteni. Erre a nagyon fontos gyógynövényre nagyobb gondot kellene fordítani.

Két szezonban rám bízták a csipkebogyó-válogatás végzését. Sorstársakból és más rászorulókból összeválogatott 36 munkásom volt. 32 nő és 4 férfi. Két váltásban éjjel-nappal ment a munka. Egyformán fizettük a jót és a feketét, így mindenki megkereshette a 7-800 lejt. Több vagonnal dolgoztunk fel. A piros áru Svédországba, illetve Svájcba ment. A fekete áruért verekedtek a paprikagyárak, meg volt engedve ennek a paprikába való beőrlése. Munkásaim nagyon szerették ezt a munkát, barátságos légkör alakult ki és tűrhető kereset. A konzervgyár területén, a munkavezetőség tudtával, sokszor sült a kályhán krumpli és vinete, s gyümölcsben sem volt hiány. Még most is, ha találkozom valamelyik még életben lévő munkatársammal, emlegetik, hogy milyen kedvesek voltak azok a meggyesfalvi napok.

A piacon

Hátra van még a "gyógynövénykedésem" leghosszabb, negyedik, majdnem harminc évet felölelő korszaka. Gyógynövényt eddig személyesen nem gyűjtöttem, erre nem is volt időm. Fő célom, mondhatni kötelességem az volt, hogy a beváltóim által begyűjtött áru lehetőleg 100 százalékig tökéletes legyen.

A szövetkezettől kikerülve -- szinte szégyellem leírni -- az volt a naiv elgondolásom, hogy az állami szervnek átadandó növények gyűjtéséből fogok megélni. Nekem, aki ismertem a növények száradási arányát, és tudtam azt, hogy milyen irreálisan alacsony árat fizetnek, egyenesen hülyeség volt azt feltételezni, hogy ebből főfoglalkozásként meg lehet élni. Jobban tettem volna, ha ehelyett egy évre elmentem volna éjjeliőrnek, vagy akárminek, hogy meg lett volna az öt évem, ami abban az időben némi nyugdíjra jogosított. Így nyugdíj nélkül maradtam.

Rengeteg vérehulló fecskefüvet látva mindenfele, nekifeküdtem a gyűjtésének. Például a vásárhelyi Jókai utcában volt egy óriási kert (ahova később iskolát építettek). Az ott gyűjtött párszáz kilót ott helyben tároltam. A Vörösmarty utca kertjeiben is rengeteg volt, ott is igénybe vettem egy padlást, ahova összehordtam. A tornakert és környéke is sokat leadott, azt is a környéken szárítottam, de sok volt a főtéri dzsungelkertben, temetőkben stb. Végeredményben hét padláson szárítottam ezt a méghozzá nagy víztartalmú és nehezen száradó növényt. Az összes árut a Teleki Téka padlására szállítottam, és ott csomagoltuk be a feleségemmel és egy barátommal. Sok zsebkendőt elhasználtunk, mert a fecskefű száraz állapotban nagyon irritálja a nyálkahártyát. Kellemetlen munka volt. Szárazon kilójáért 2 és fél lejt fizettek, így az egész nyári munkálkodásomért 700 lejt kaptam. Be kellett lássam, hogy ez nagyon sikertelen vállalkozás volt. Ebből nem lehet megélni. Végeredményben több mint ezer kilót vágtam le, ez azt hiszem, országos rekord volt, bár ezt nem igazolták, de nem is jutalmazták.

Parajdon ismerkedtem meg Nagy Lajossal, akiben nem csak jó kollégát, hanem egy minden tekintetben önzetlen, mindenkin segíteni igyekvő embert ismertem meg. Seprődi halála után ő lett az erdőszentgyörgyi rajon technikusa. Eredetileg sóbányai tisztviselő volt. Mikor egyszer nála jártam, mutatta, hogy milyen sok áfonyaszára maradt meg, mert a szövetkezet csak a levelet veszi át. Kovács Sanyival kieszeltük, hogy bevisszük az egészet Vásárhelyre, s közösen eladtuk a vásárhelyi kórházaknak és Kolozsvárra is.

Ebből és az orbáncfűből pár tasakot megtöltve próbáltam a piacon eladni. Látva, hogy keresik, feleségemmel együtt -- aki szintén nagyon megszerette a gyűjtést -- szedtünk vagy húszféle gyógynövényt. A padláson voltak csomókban elhelyezve. Egész kiállításszerű volt, úgyhogy Rácz professzor el is hozta a tanítványait a megtekintésükre. Szecskavágót szerezve a legtöbb növényt felszecskáztuk. Gyöngyajak, katángkóró, apróbojtorján, kéktövis stb. -- ezeket lehetett nyersen szecskázni, az orbáncfüvet félszárazon, mert nyersen vágva megfeketedett volna. Az illóolajat tartalmazókat -- menta, citromfű -- szárazon. A megszecskázott növények pléhfedelű padláson három-négy nap alatt megszáradtak. Akkor és még sok évig nagyon sok gyógynövényt meg lehetett találni Marosvásárhely belterületein. Sokszor mentünk húzószekérrel a régi kórház mögé, ahol egész gyöngyajakerdő volt. A volt szentgyörgyi tégla-- gyárnál is. Az új kórház tájékán sok martilapu volt és rengeteg kígyószisz. A katángkóróért sem kellett messzire menni, legközelebb a Sáros utcában és a vár oldalán lehetett szedni. Meggyesfalva felé menve a sok üres telek fehérlett a kamillától. A színház melletti új szálló helyén évente háromszor is levágtam a papsajtot. Az említett jó lelőhelyekre mind gyárak, lakótelepek épültek.
 

Dobokán, 1940

Voltak növények, melyekért távolabb kellett menni. Így többször voltunk a feleségemmel és néha segítséggel is a jeddi erdővágásban orbáncfüvet szedni. Pár zsáknyit egy közeli padláson terítettünk el, a többit autóbusz tetején hazahoztuk. Remeteszegen volt egy "kertünk". Nem tudom, ki volt a telekkönyvi tulajdonosa, de az ott található galagonyafát magunkénak tekintettük. Évről évre leszedtük a galagonyát. Az ottani kukoricásokban pedig annyi varjúmákot szedtünk, hogy alig bírtuk az autóbuszig elcipelni. Akikkel útközben találkoztunk, áradozva mondták, hogy bizony jól tesszük, hogy szedjük ezt a vadgörögdinnyét (a varjúmák másik neve), mert nagy orvosság az. "Ettől gyógyult meg a gennyes vesém" stb. Ezekre a megjegyzésekre figyelmeztettem Rácz professzort, aki először csodálkozott, hogy a növénynek nincs semmi irodalma. Kísérleteket végezve rájött, hogy a növény nagyon jó vizelethajtó hatású és vesetisztító. Be is vette az akkor éppen készülő gyógynövénykönyvébe.
 

Csomagolás 
a marosvásárhelyi
Teleki Tékában, 1958. 
Háttal Gidófalvyné 
Tataky Etelka, 
jobbra a szerző

Ha a koronkai út melletti erdőirtásba készültem, akkor nem mentem egyenesen oda, hanem a koronkai téglagyárig kerültem. Ott magamhoz vettem pár szál ott található gyöngyajkat, lósóskát, és ha szerencsém volt, még kígyósziszt. Ha a feleségem is velem volt, ő az egyenes utat választotta, de megkértem, hogy tegyen ő is egy kis kitérőt, van ott egy vizenyős hely, ahol sok libapimpó van. Vegyen magához pár szálat. Nekem, aki sok évig propagandával foglalkoztam, nagyobb öröm, ha akár csak négy-öt embert felvilágosíthatok a növények helyes használatáról, mint ha egy nagy mennyiségű ritka növényt találok. Kezdeményezni nem szerettem, inkább csak az érdeklődőkkel álltam szóba. Például a koronkai erdőben az út mellett gyűjtve, sok ember jár arra, összeverődnek vagy négyen. Nézik, mit csinálok. Végre egy magát nagyon okosnak tartó megkérdi: "Disznónak tetszik szedni?" Dehogy -- mondom --, embernek. Egy még okosabb megjegyzi: Mi tudjuk, minden burján orvosság, csak nem tudjuk, mire való. Helyesbítem, hogy nem minden, de ez az orbáncfű, vagy ahogy a falusiak hívják, Krisztus vére -- eldörzsölöm, láthatják, véres lesz a kezem -- a gyomorfekélynek jó orvossága. Jaj, én éppen abban szenvedek -- mondja az egyik. Akkor rajta, szedjen magának, padláson papíron szárítsa meg, vágja fel apróra, és minden étkezés előtt igyon egy csészével. Megszólal a másik: Nekem hasmenés ellen mondana valamit. A magának való itt nincs, de utak mellett, vizesebb helyeken van -- ez a libapimpó, fehérhátú fűnek is nevezik. Hiszen ezzel van tele az udvarom! Vigye csak el mintának, ez magában is jó, de lenn a téglagyárnál talál lósóskát, és adok ebből a kékből, ez meg kígyószisz, ebből is tegyen bele. Ha ebből a keverékből iszik egy-két teát, el is felejti, hogy valaha hasmenése volt.

Ha valaki szívbaj ellen kér orvosságot, jó, ha az embernél van egy mintapéldány a gyöngyajakból. A legáldatlanabb dolog falusi embernek növényekről magyarázni, hihetetlenül tájékozatlanok. Elmondja az ember, hogy másfél méter magas, négyögű szára van, a szár körül erősen szúrós, rózsaszín virág, libatalpszerű levél. S akkor rávágja: Tudom már, árvacsalán. (40 centis, fehér virágú növény.) Jobb, ha van nálunk minta, legalább nem bosszankodunk.

A felvilágosítás mindig nagy örömömre szolgált. De egyszer Dicsőben sikertelen volt ez a törekvésem. Emlékeztem, hogy pár éve a csapói hegytetőn, egy erdővágáson sok orbáncfüvet szedtem. Felmentem oda zsákjaimmal, de nyoma sem volt orbáncfűnek. A mezei út mellett azonban sárga volt a hely, ott nekifogtam szedni. Vasárnap lévén sokan választották ezt a rövidebb utat. Senki meg sem kérdezte, hogy mit csinálok, beláttam, hogy itt én kell kezdeményezzek, ha felvilágosító munkát akarok végezni. Kezdtem néhány embernek magyarázni, hogy ez a növény jó a gyomornak. Sietve hagyták jóvá, hogy ők is szedik. A románok is mondták, hogy "da da pentru stomso so noi stringem". Pár percig el voltam ragadtatva, hogy ezek milyen felvilágosodottak, de aztán néhány szánakozó tekintetet is felfogva eszembe jutott, hogy Dicsőben vagyok, hol nagy elmegyógyintézet van, és a csendesebb betegeket szabadon engedik. Van, aki februárban feltöri a jeget és fürdik, ez a jámbor meg itt bolondjába gyűjti a burjánokat. Jobb, ha ráhagyjuk, amit mond. Nem jó ellenkezni vele. Ezt külsőm is alátámasztotta: rövidnadrág (ebben az életkorban), széles karimájú szalmakalap. Zavartalanul dolgozhattam, senki sem zaklatott kérdésekkel. Végül tele zsákjaimmal hazaballagtam, anélkül, hogy bárkivel is közölhettem volna munkám célját.

Ezekre a nagyobbrészt saját gyűjtésű és segítségekkel is szaporított gyógynövényekre azért volt szükség, mert már 54-ben felcsaptam előbb elnézett, majd engedélyezett gyógynövényárussá.

Marosvásárhelyen elsősorban a piacon árultam szépen tasakokba csomagolt teáimat. Vagy tálacskákban kiraktam a mintákat, hogy lássák, mit árulok. Meglepően nagy volt az érdeklődés. Gyakran felkerestem a gyógyszerészeti karon a gyógynövényekkel foglalkozókat, elsősorban Kopp Elemért, kihez húsz éves barátság fűzött. De jó viszony fejlődött ki Rácz professzorral is és a többi szakemberrel is. Bizalommal fordultam hozzájuk útbaigazításokért, főképpen a helyes felhasználás, a keverékek készítése kérdésében stb.
 

Árusítás a medgyesi piacon

Ottlétemkor mindig meglátogattam a gyógynövény-telepet is, ahol vagy 250 ágyásban megtalálható majdnem minden gyógynövény. Onnan sohasem engedtek el üres kézzel. Szívesen adtak feleslegeikből, így onnan láttam el izsópszükségletemet, de sok articsókát, kék iringót, citromfüvet is kaptam. Ha már ott voltam, benéztem a botanikus kertbe is. Érdekes, hogy még nem találkoztam olyan emberrel, aki tudott volna arról, hogy Vásárhelyt van botanikus kert. Ha nem is olyan nagyszabású, mint a kolozsvári. Az ideggyógyászati bejáraton ki van írva, hogy 9-14 óra között látogatható, de ezt kevesen veszik igénybe. Én egy pár idegbetegen kívül soha nem láttam ott senkit. Pedig érdemes megtekinteni.

Áfonyát Parajdról kaptam, borsmentával Ótelekről, a jugoszláv határ széléről Lőrinc Ferenc termelő lát el, kit személyesen máig se ismerek.

Marosvásárhelyen, a piacon négy évig árusítottam. Aztán beláttam, hogy helyesebb, ha ott árulok, ahol ez hiányt pótol. Vásárhelyt többé-kevésbé kielégítheti a szükségletet a Plafar gyógynövénybolt. Itt azóta is csak azoknak árulok, akik ragaszkodnak a keverékeimhez. Valaki elküldte egy vérnyomás elleni keverékemet Máramarosszigetre, és ezen a réven több mint száz tasakkal kértek. Most leginkább májbaj és hasmenés elleni teákat keresnek.
 

Árusítás Medgyesen, 
1959. Szemben Gidófalvy

Piaci árusítással aztán Dicsőben próbálkoztam, és mondhatom, teljes sikerrel. 58-ban egy szerdai dicsői árusítás után átmentem Medgyesre. Emlékszem, ott is kirakva a tizenkilencféle mintámat, nagy érdeklődés nyilvánult meg, meglepő nagy forgalommal. Azután több éven át szerda délelőtt Dicső, délután és másnap Medgyes, mígnem a jobb autóbusz-közlekedés lehetővé tette, hogy reggel menjek át Medgyesre, s este onnan haza, így kiküszöbölődött az otthálás. Dicsőben pár százszor árultam. Medgyesen húsz év alatt több mint öt-százszor. Asztal, kirakatrendezés, egész nap három nyelven (magyarul, románul, németül) magyarázni, kiszolgálni strapás munka volt. Sokszor egyedül. De gyakran elkísért dicsői lányom is, máskor meg legkitartóbb segítségem, Bencze János (nyugalmazott tanító), akivel sok éven át együtt jártuk a határt, és külön is sokat gyűjtött. Nagy segítség volt a csomagolásban, ami hetenként legalább kétnapi átlag 12 órai munkát jelentett nekem és a feleségemnek.

Falusi embernek inkább csak tanácsot szerettem adni, ha általa is megtalálható növényről volt szó. Ha magas vérnyomásról panaszkodott, megmondtam kellő utasítással, hogy szedjen feketeribizli-levelet, és ne dobjon ki hat lejt. Legnagyobb bosszúságom volt, ha kamillát kért, és hozzátette, hogy van náluk, de nem tudja, hogy melyik. (Ha a közepe kúp alakú és belül üres, akár kicsi, akár nagy, az kamilla, ha gömbölyű és kemény a virág, az nem az.) Egyszer a hátam megett megszólal valaki: "Maga nem jó üzletember, mióta itt vagyok öt embernek nem adott, amit kért." Nem lenne becsületes dolog kidobatni velük a pénzt, mikor ők is előállíthatják a teát -- feleltem.

A piacokra járást éppen úgy megszerettem, mint a gyűjtést, főképpen a medgyesit. Ott a "kollégák" udvarhelyszéki, illetve hargitai székelyek és Torda környéki hagymaárusok. Kollegiális viszony alakult ki közöttünk, de a regáti gyümölcs- és zöldségárusok részéről is sok jóindulatot és udvariasságot tapasztaltam.

A húsz év alatt sok helybeli lakossal (román, magyar, szász) kerültem jó ismeretségbe és barátságba, s az volt az érzésem, hogy a teákon keresztül engem is megbecsülnek. Különösen jó érzéssel töltött el, hogyha többen is jöttek, és elmondták, mennyire hasznukra volt a kapott gyógytea.

Ez a szeretetteljes fogadtatás nem volt teljesen egyöntetű. Főképpen a Gyulafehérvár melletti Vidra község lakói közül sokan foglalkoznak gyógynövény-árusítással. Szereztek vagy hat darab háromkilós zacskót, azokra ráírták: maj, szív, vese, köhögés stb. -- és megtöltötték nagyon apróra vágott gyógyfüvekkel. Innen-onnan kiszednek pár csipettel, és fantasztikus árakat kérnek.

Nagy rábeszélőképességük is van, mindent garantálnak. Legalább négyszer jöttek hozzám emberek azzal, hogy nem látták, hogy itt vagyok (Medgyesen) és a piac bejáratánál 100 lejért vettek kb. másfélszer akkora zacskó teát, mint amit én 6 lejért árulok. Emlékszem, egyet visszaküldtem, hogy próbálja meg visszacsinálni. Persze szóba se álltak vele.

Az az érdekes, hogy engedélyük van vagy tíz növény felsorolásával, azokat árulhatják cukorbaj és egyebek ellen. 160 lejes kúrákat is ajánlgatnak. Természetes, hogy nem tetszett nekik a jelenlétem, s majd mindig felkerestek, s fejcsóválva kérdezték, hogy még nem haltam meg? Sőt még azt is mondták, hogy halálom esetén fizetnének két liter bort (nem tudom, kinek). Vajon hány embert csaphattak már be?

Öt vagy hat évvel ezelőtt egy jó megjelenésű, idősebb úriember keresett fel a piacon. Látja, hogy egyedül kínlódom, szívesen segítene. örömmel vettem ajánlkozását. Cserr Jánosban igazán meghatóan becsületes embert ismertem meg, aki éppen olyan híve a gyógynövényeknek, mint én. Hosszú idő telt bele, hogy fáradozásáért valami százalékot elfogadjon.

Később, mikor már nekem nehéz volt a Medgyesre menés, az árusítást teljesen ő bonyolította, illetve bonyolítja le most is. Én már három éve nem voltam Medgyesen.

A hétfőn-kedden becsomagolt árut szerdán autóbusszal küldjük Vásárhelyről Medgyesre, Cserr várja ott, és csütörtökön árusit. Egyben nem értünk csak egyet, ő nem híve a kirakatnak, mondván, hogy úgyis ismeri mindenki a növényeket. Pedig főképpen az átutazó idegenek miatt lenne ez fontos.

Zárszó

Gyógynövényes tevékenységem utolsó szakaszában el kellett hagyni a nagyon szeretett gyűjtést, nekem is, feleségemnek is, aki éppen olyan lelkes gyűjtő volt, mint én. Kiöregedtünk belőle. Abba kellett hagyjam a piacra járást is. Maradt a nagy részben idegenek által gyűjtött teák becsomagolása és vagy kilencféle keverék összeállítása. Ez a hétfői és keddi napot veszi igénybe.

Átcsomagoljuk az óteleki mentát, a bogozi hársat. Áfonyával és sok más egyébbel, az urához méltóan szépen dolgozó özv. Nagy Lajosné lát el. Idén családi gyűjtésből származó nagyon szép galagonyát, bodzát, csalánt, citromfüvet stb. csomagolhattunk.

Dicsőben lakó Éva lányom és férje nagyon megszerették a gyűjtést, és eredménnyel űzik. Motorkerékpárral 16 kilométerre is elmennek. Tegnap is nagy örömmel jöttek, hazahozva vagy hat kiló libapimpót, pár kiló gyöngyajakat, katángkórót, kígyósziszt, és lelkesen mondták, hogy a libapimpós helyre még visszamennek. Nem a hozott növényeknek örültem, hanem annak a lelkesedésnek, mivel a gyűjtést végezték. 92. születésnapomat lányoméknál Dicsőben ünnepelve nagyobb öröm nem is érhetett, mint annak a felismerése, hogy reménykedhetek benne: lányomék ezt a szép, nekik is, másoknak is hasznot hozó munkát tovább folytatják, és ha a 80-as évek valamelyikén végleg bezárul előttem a munka folytatásának lehetősége, nem kell az "üzemet" felszámolni.

*

Megállapíthatom, hogy mind Bodor Kálmán, mind én megfogadtuk kedves professzorunk tanácsát, és hűek maradtunk a gyógynövényekhez. Nekem mint beváltónak, mint szervezőnek nagy öröm volt, hogy sok embernek nyújthattam anyagi segítséget, és a huszonhat éves házi és piaci árusítással sok embernek a hasznára voltam egészségügyi panaszai orvoslásában. Emellett szerény megélhetést is biztosított ez a foglalkozás.

Hetvenhárom évvel ezelőtt, mint írtam is, az első saját munkám utáni keresetem gyógynövényből származott, és a nyolcvanas évek végén, de az is lehet, hogy az elején (nem tőlünk függ) az utolsó jövedelmet is gyógynövény fogja adni.

Tapasztalattal mondom, hogy nehéz felébreszteni az emberek érdeklődését a gyógynövényekkel való foglalkozás iránt, de aki egyszer megpróbálja, nemigen tudja abbahagyni.

(Fotók: Gidófalvy Etelka)