A felvilágosodás által indult nagy álom, a "modern" világ alma, lassan tovaillan. Forradalmi izgalmai leülepedtek, nyugodtan és kritikusan szemlélve eredményeit és eredménytelenségeit új álmok szövögetésébe kezdtünk.

A művészet meghalt... Vége a modern művészetnek... A szórakoztató ipar legyűri az értékes művészetet... A hagyományos művészeti formák és eszközök nem képesek az aktuális kulturális információk hordozására, az új médiumoké a jövő... A médium az üzenet. Sorolhatnánk tovább is azokat a gyakran hangoztatott kifejezéseket, amelyek már a jelenben is megkérdőjelezik a művészet jelenlétét. hatékonyságát, funkcióit. Mit várhatunk ezek után a jövőtől?

Ha az ember művészettel foglalkozik. természetesen nem fogadhat el semmilyen démoni orwelli képet a jövőről, és azokat a sci-fi birodalmába sorolható látomásokat sem, amelyekben az emberi szellemet robotok tartják lakat alatt. 

Hogy a művészet jövőjének kérdésessége egyáltalán felmerülhet, önmagában is jelzi, hogy jelenkori kultúránkban elmerülni látszik a művészet őseredeti funkciójáról való tudás. Ehhez a folyamathoz a művészek jelentős része maga is hozzájárul, nem ismerve fel a különbséget a művészeti tevékenység aktuális díszletei és jelmezei és a változatlan ősi tartalom között. 

Felületes szlogenné vált mára az olyan kijelentés, hogy a művészet az "emberi szellem örökléte". Pedig ez a kifejezés a halál fölötti győzelemre utal, de legalábbis arra a kétségbeesett erőfeszítésre, amelynek során megpróbáljuk elviselni a tudatot, hogy meg kell halni. Már az előember is különböző kísérleteket tett arra, hogy az elmúlás tényének tudomásulvételére képessé váljon. Nem kétséges, az első kultikus tárgyak ezt a célt szolgálták. A véres "atya-" és "királygyilkosságok", az elsőszülöttek feláldozásai és egyéb ember-, majd állatáldozatok után kialakultak a kultusznak azok a formái, amelyekben egyre nagyobb szerepet kaptak a szimbolikus helyettesítések. Az "átszellemítés" első formája a gyilkosság volt, az atya "őssé tevése". Ma, amikor a művészetben a látható világ, személyek és tárgyak "átszellemített" ábrázolásáról beszélünk, a műtárgy előtt átélendő katarzisról, kevesen gondolnak az ősi eredetre, funkciókra. Pedig a halál tudatának elviselése ma sem könnyebb. talán még nehezebb is. 

A természetből kiszakadt -- azt legyőzni kívánó -- ember, aki a munkamegosztás során szellemi tevékenységét is feldarabolta, egyre inkább elveszíti a tudást az "Egészről". Nem lehet csodálni, hogy a művészetet is résztevékenységként értelmezzük, a történelemben rárakódott másodlagos funkciói mára elfedték eredetét. 

Úgy látszik azonban, hogy nagy-nagy kerülők és sok csalódás után az emberi szellemet megújító gondolkodók lassan visszatérnek az eredeti alapálláshoz: a létkérdések komplex megoldásának szándékához. Az ember megpróbálja felújítani kapcsolatait a természettel, megérteni, elismerni törvényeit. önmagát már nem mint kívülállót, a kozmosszal ellentétes elemet nézi, hanem megkísérli a vele való azonosulást. 

Anyag és szellem, ittlét és túlvilág kapcsolataira a tudomány kevés választ tudott adni. A vallás iránti érdeklődés felerősödése Magyarországon is -- éppen a fiatal generációknál -- már évekkel ezelőtt látható volt. Szerepet kap-e a művészet is az ezredfordulón az emberi szellem egységének helyreállításában? Ma már alig hihető, hogy a hazai gazdasági, technikai lemaradás behozásának szándéka háttérbe szoríthatná azokat a világban már jó ideje meglévő kételyeket, amelyek a tudomány és a technika, az emberi praktikus tudás mindenhatóságába vetett hittel kapcsolatosak. Nem valószínű, hogy a technikai eszközök, a modern tömegkommunikációs szupertechnika csodáit túl sokan azonosítanák már magával az "üzenettel". Hogy a felszínnek esetenként fizikai fájdalmat okozó, dinamikus, kápráztató kavalkádja elnyomná bennünk a vágyat a túloldalról jövő üzenetek meghallgatására. 
 
 

Szemétkiállítás, fotó: Matusz Károly

A felvilágosodás által indult nagy álom, a "modern" világ álma, lassan tovaillan. Forradalmi izgalmai leülepedtek, nyugodtan és kritikusan szemlélve eredményeit és eredménytelenségeit új álmok szövögetésébe kezdtünk. A művészek is részt vesznek abban, hogy hol kritikával, hol szelíd iróniával, esetleg dekadens bölcsességgel az új korszak alapjait lerakják. Nincsenek egyedül, meglepődve vették észre, hogy Heidegger már 1927-ben nagy érdeklődést tanúsított munkájuk iránt, és az emberi gondolkodás megújításához megpróbálta elcsenni tapasztalataikat. Érdekelte egy "új út, melyen nem a filozófus jár, hanem a léthez eredetibb módon viszonyuló költő és művész". A filozófusok figyelme a művészet sajátos működése iránt azóta sem lankadt (és a művészek érdeklődése a filozófia iránt mindig is jelen volt). Peter Koslowski azt mondja: "a posztmodern filozófiai esszencializmus a művészet, a tudomány, a vallás izoláltságát megszünteti, és a három szellemi terület új integrációját hozza létre. Központjában egy új etikával, és kiegészítve egy ökológiai aspektussal. "

Vagy ahogyan Wolfgang Welsch írja: "a logocentrikus gondolkodásnak az esztétikaiba való átmenete összefügg a valóságfogalom megváltozásával, melyet az észlelési folyamatok -- mindenekelőtt a médiumok által befolyásoltak -- alakítanak... Az állandóan elmozduló és átalakuló folyamatokat csak mozgékony és érzékeny gondolkodástípus tudja követni... Az esztétikai gondolkodás nem esztéticizmus, a művészeti tapasztalat ennek csak modelljéül szolgál. "

A művészettől kapott "segítséget" a filozófia úgy adja vissza, hogy a hagyományos esztétika kritikája után egy új esztétikai gondolkodást tesz lehetővé, támpontokat adva a művészet továbbmozgása számára. Mert amikor Heidegger arról beszél, hogy az igazság a műben "eseménnyé" lesz, vagy Derrida azt mondja, hogy a jelnek nem jelentését kell figyelnünk, hanem "jelentőségét" -- mert ez mutat rá arra. hogy a Lét lenyomatával találkoztunk --, akkor itt nemcsak a filozófiai gondolkodás, hanem a művészeti tevékenység számára is Új kapuk nyílnak. Vagy éppen a régiek, azok, amelyekről bevezetésként az őseredeti művészeti funkciók kapcsán szóltam. 

Mert az olyan kijelentések, mint: "a művészet a metafizika beindítása" (Heidegger), "a művészet a gondolkodás számára olyan szemet jelent, amely a transzcendenciára tekint" (Jaspers), újra felhívják a figyelmet arra, hogy a műtárgy kultikus tárgy, ikon, yantra, meditációs objektum. 

A jelhasználatnak az a másféle módja és lehetősége, amelyre Derrida figyelmeztet, vagy az a tény, hogy a hagyományos művészeti információhordozók mellett újak, esetleg hatékonyabbak jelentek meg, nem távolíthatják el a művészetet a Lét titokzatos energiáival való kapcsolatoktól és az ezekről szóló "üzenetek" közvetítésétől. 

Szemétkiállítás

Persze a műtárgy megint új ruhákat ölt, ezeknek más a szabása, mint a régieké volt. Nem olyan radikálisan egyszerűek és homogének, mint a korábbiak, nyelvi anyaguk azonban csak látszólag kaotikus. Inkább egy új világ pluralizmusát jelzik. az "összetettség és ellentmondás" (Venturi) új lehetőségeit jellemző rájuk az eklektika és a manierizmus, valamint a másságra való érzékenység, amely az etnocentrikus gondolkodás feladását is jelenti. Szellemi izgalmakat nemcsak a soha nem látott új, hanem a réginek szokatlan új beállítása is jelenthet. Természetesen az előadás látomásszerű intenzitása továbbra is kötelező. 

Különös, hogy a változásokból több jön át a mindennapokba az építészet és az alkalmazott művészet területeiről, mint az autonóm művészetekből. Ott is vannak persze félreértésekből adódó ellenérzések. Ha majd a posztmodern stílus kavalkádjából már nem csak egy-egy érdekesebbet, vagy éppen egy kevésbé szimpatikusat emelünk ki és azonosítjuk azt az egésszel, hanem a korszakváltás tényét vesszük tudomásul ezekben -- és ez az ezredfordulóra szélesebb társadalmi rétegeket is érintve bekövetkezhet --, többet értünk majd meg a művészet jelenlegi erőfeszítéseiből is, és eredményeit is jobban tudjuk majd hasznosítani.