Az ember lelki stimulátora (tűrőképesség, élet- és munkakedv) a környezetével való kapcsolatától függ elsősorban... Az idegkezeltek kartonján fontos kérdéssé lépett elő a "Hol lakik?" rovat. 

Pogány északi nosztalgiák

Amikor az ember és a természet tragédiamentes öko-kapcsolatára valamiféle felsőfokú példát keresünk, akkor ugye a finneket kezdjük el emlegetni nosztalgikusan, nem mulasztván el megemlíteni, hogy legközelebbi nyelvrokonainkról van szó. Igaz, hogy a homályba vesző nyelvrokonsági kötés ellenére a finn földre lépő magyarok az ottani beszédből, az újságok címeiből, az utcanevekből egy kukkot sem értenek, kénytelenek beérni a megkülönböztetett testvéri szeretettel, amivel minket Suomiban fogadnak. Elias Lönnrot már a múlt század derekán sugallatosan szép, időmértékes lebegésű sorokkal köszöntötte egy jó ismerősét, mondván: "Hungáriába, hazádba, ha megtérsz, vajh ha sokáig fogná meg szívedet Suomi, s az északi föld! Hű emlékezeted az északi tájra repülne, el ne felejtsd: ide vár vissza a régi barát. És te ne mondd otthon, hogy vad barbárok a finnek: emberek élnek fenn a távoli Északon is. " (Egy magyar barátomnak, ford. Képes Géza)

Élnek bizony -- méghozzá milyen emberek, és hogyan élik az egyetlen megismételhetetlen életet? "Erdőisten fiai" ők; földjükön az erdők áradó hullámokban türemkednek be a városokba, az épületeket, lakótelepeket egyenesen belekomponálják az erdők testébe úgy, hogy mindenki megtalálja a neki való életteret, amely regenerál, elbűvöl és frissen tartja a testet és a szellemet. A finn ember lelkében oly erős a (valahol még ősi pogány) vágy az erdő után, hogy városi vagy falusi otthonán kívül egy "mökki"-t is fenntart, amely rusztikus, öreg fatörzsekből épült, és az ősember igényeihez igazodva semmi civilizációs rafinéria nem szentségtelenítheti meg. Bár ez is változóban van, a finnek is puhulnak. 

De annyira azért soha, hogy hétköznapjaikat ne töltsék ki sok-sok halfogással (olykor mínusz húsz fokban, csontfűrészelő jeges szélben a tavak jegébe vágott lékek mellett óraszám gunnyadva versenyeznek, ki fog többet), sízéssel, erdei bogyó- és gombavadászattal, vargánya-, csiperke-, rókagomba-űzéssel, továbbá futással és szaunázással. S egészen nyilvánvaló, hogy a nyitott, rugalmas és felettébb hatékony finn gazdaság legfőbb alapja a finn ember, mint olyan. 

Nosztalgiáink tehát, mik újabban teremnek, nem az összehasonlító nyelvészet csúcsteljesítményeiből táplálkoznak. Sajátos északi zarándoklatunk célja: tulajdon lelkünk finomabb és szigorúbb részét keressük, mely az északi táj szépségeihez hasonlatos. Ahol ezüstös a hideg és a fény, ahol bőséggel csillog az áldott víz, ahol erdők vannak, buja, mélabús, félelmetes és bájos vidékek, ahol az ember a jó hajlamai szerint élhet. 

Vaskos honi valóságok

Az ember azt gondolná: az ember és a természet harmóniája a falvakban testesül meg, miután a falvak oda települtek, ahova a természet "súgta". A magyar falukép az utóbbi évtizedekben katasztrofálisan sablonosodott, s erre a nemkívánatos jelenségre egyre töményebben illik rá Szerb Antal két zseniális szócsonkja, a fesz és a pöf. Ami ősi, szép és megőrzésre érdemes (a sajátos, eredeti építészeti stílusokat Európa legtöbb országában már a századfordulón védetté nyilvánították, s az építkezést csak az illető tájegység stílusában engedélyezték), azt nálunk jórészt szétrobbantotta egyfajta -- a politikához rímelő -- gigantomániás és ízléstelen építkezési düh. Előbb volt pénz, mint minden egyéb. A rend és az elképzelés hiányát kell érzékelnünk, és valamiféle fantáziátlan. súlyos otrombaságot. Olykor falvakban (!) járva az az érzésünk támad, hogy a látvány ránk nehezedik, hogy a házak között nincs elég oxigén és tér. Ha elkészül egy épület, egy két-háromszintes monstrum, biztosak lehetünk benne, hogy a mellette épülő egy árnyalattal, egy plusz csicsával még nagyobb és még szörnyűbb lesz. Hadd rázza ki a szomszédot és a falu kollektív pszichéjét a hideglelés. 

Mikor érkezünk el vajon odáig, hogy ha otthont teremtünk (ebbe az erőfeszítésbe amúgy is szinte belerokkan minden család), akkor emberléptékű, ízléses otthont teremtsünk, s ne az legyen a fő szempont: mit épített a szomszéd? Ma már vannak remek típusterveink, melyek felveszik a versenyt a világhírű finn és svéd családiház-tervekkel, de ezek a tervek jórészt szekrényekben porosodnak. Mintha valami átok vagy görcs béklyózná le az emberek fantáziáját -- az kell nekik, ami otromba, s ami nem alakítja, hanem rombolja a tájat. 

Csesznek, a várrom alatt lapuló kedves falucska kapcsán hallottam: klasszis építészünk, Makovecz Imre puszta ügyszeretetből vállalta (vón): rajta tartaná a szemét a faluképen, sőt ezt ki óhajtotta terjeszteni más településekre is. Hogy ne épüljenek sznob otrombaságok, melyeket rövid időn belül megutálnak a bennük élők, hogy ne alakuljanak ki nyers és durva utcaképek, hogy a harmónia, a fantázia, a nemes arányok és ősi formák nyerjenek tért. Makovecz Imrének ez a gondolata nem (sem) aratott sikert -- sőt... 

Amikor megalakult a Hortobágyi Nemzeti Park (1973 nyarán), és elkezdték (vón) megvédeni a fehér falak, az ősi, szép stílus tisztaságát, a festői Nagyiván egy csapásra kápráztató színekbe öltözött. Nekik aztán senki ne tiltsa meg! Megjelentek a rikoltó gálickékek és a bágyadt lótüdő-rózsaszínek. Miután megtiltották, rádöbbentek arra, hogy eddig elmulasztották hajlékaik falait ily vonzóan kidekorálni. 

Tájbatiprás és tájszervezés

"A föld köves csontvázában minden korok számára elegendő forma és stílus szunnyad!" -- mondotta Frank Lloyd Wright, a kiváló amerikai építész. A tájszervező, tájformáló építőművészet lassan világmozgalommá izmosodik, pontosan úgy, mint a természettudományokat új, magasrendű szintézisbe szervező ökológia. Az újkor építészeti stílusának kimunkálásán sokan fáradoznak, és ez a stílus évek óta markánsan jelen van már a Földön, mi több: világvárosok is jelzik terjedését, melyekre úgy nyomja rá bélyegét, mint például Szentpétervárra a neoklasszicizmus, vagy Firenzére a reneszánsz. Elég, ha csak a sajátos atmoszférájú Brasiliát említem. 

Az építészet a negyvenes-ötvenes években forradalmi újításokkal rukkolt elő az ember lakóhelyeinek megformálásában. Még a legnagyobbakat is -- egy le Corbusier-t is -- elragadott ez a mániákus és kolosszális terjengősség. A nagy emberek nem tudnak kicsit tévedni. Corbusier "Unité d'Habitataion"-jaiból (szolgáltatások tömkelegével összeboronált lakóegységek) elmenekültek az emberek. St. Louisban tizenhét év után robbantották fel egy japán építész lakótömbjeit, melyeket előkelő díjakkal jutalmaztak előzőleg. Angliában olyan épületek után fizetnek még bankkölcsönöket, melyeket már undorral lebontottak. A szalag- és toronyházak, a "vertikális városok" lelketlenül grandiózus óriásai érthetetlenül fellelkesítették a szakmát. Mindössze azokat mulasztották el kikérdezni, akiket meg óhajtottak lepni e kreációkkal: az embereket. Az ökológiai párhuzam nyilvánvaló: nagy erővel és nagy apparátussal véghezvitt természetátalakításaink vajon miért váltak oly veszélyesen visszasújtó bumerángokká? Azért, mert mindössze a természetet nem hallgattuk meg előzőleg: belenyúlhatunk-e ily módon egy élő rendszerbe?

A funkcionalizmussal tehát egy kis baj van. 
Nem funkcionál!

Álom és statika

Zsuffa András, a Mélyépterv immár nyugdíjas építésze véleményem szerint új fejezetet irt a magyar építészet történetében. Sokat beszélgettünk, ennek esszenciáját közlöm most. 

-- Minden a festészettel kezdődött. Ha az akkori lelkiállapotomat -- a hatvanas évek elejéről van szó -- le akarom írni, két csikorgóan kellemetlen kifejezésbe kell sűrítenem a lényeget: dilemma és skizofrénia. Mindkettőből jelentős adaggal rendelkeztem. A dilemmáról nem én tehetek: a tömegek szolgálatában kialakított, s a tömegektől egyre inkább eltávolodó építészeti stílus -- ketrecnek, rácsnak, idegen szóval raszternak nevezik -- ültette el bennem. Engem is nyomasztottak a szögletes panelsíkok. a szuperszürke terek, a falanszteres zártság, a legkülönbözőbb pszichikai mérgeket kitermelő merevség, amelynek hatásai ma már tetten érhetők a kórházi adatlapokon is. Az idegkezeltek kartonján fontos kérdéssé lépett elő a Hol lakik? rovat. Tudom, hogy a mértékegységesítés előfeltétele a tömegtermelésnek, de a környezetkialakítás zsákutcáján -- amely egyáltalán nem szükségszerű, s amelyet ez a stílus eredményezett -- mit sem változtat. 

-- Hogyan lehetne ezt szétrobbantani, de legalábbis elkezdeni az oldását? A kérdésben benne lappang a skizofréniám is: szerencsére ez a képlékeny lelkiállapot olykor meglepően termékeny tud lenni, s nem vezet feltétlenül raszkolnyikovi rémtetthez. 

-- Mint említettem. szenvedélyem a festészet, különös tekintettel a szürrealizmus és a kubizmus irányzataira. Néha magam is festékeket és -- itt kezdődnek a furcsaságok -- ecset helyett hosszú pálcákat ragadtam. Lassú, ritmikusan megszakított technikával vittem fel a rétegeket a papírra. Álomszerűen különös, térben lebegő ábrák jöttek létre. Egyelőre nem tudtam, hogy megvalósulhatnak-e valaha. Lassan közelítettem a művészeteknek egy olyan egységes, de gazdag és bonyolult szemléletéhez, amely a képző- és iparművészet ősi és hipermodern stílusjegyeit egyetlen sajátos komplexumba illeszti. Mert úgy éreztem, hogy ebből az építészet nagyvonalú és újszerű dolgokat hozhat ki. 

(Persze -- mondhatná erre a művelt olvasó --, Zsuffa úr felfedezte a csőben rejlő lyukat, és rájött a melegvíz rejtélyére. Mióta új ez? Itt vannak például a Szaharában feltárt tassili sziklaképek, amelyek oldalnézetben, illetve beforgatott metszetben tüntették fel a barlang berendezési tárgyait és lakóit, s ez bizony megfelel az építészetben általánosan használt műszaki rajz szemléletének. Az sem ismeretlen, hogy az ősi primitív népek alkotásaira a különböző művészeti ágak egysége jellemző, s hogy ábrázolásmódjuk alapvetően az építési tevékenységhez kapcsolódik. Mindez -- ezt is tudjuk -- igen markáns hatást gyakorolt a huszadik század művészetére. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a tassili sziklaképeket Braque és Picasso csendéleteivel. Ugyanazt az építve szemlélő látásmódot tükrözik. Paul Cézarine mondja, hogy "a természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint modellálódik". Picasso pedig így határozta meg az építészet szempontjából legfontosabb kubista stílus lényegét: "Olyan művészet, amely elsősorban formákkal foglalkozik, új formákat hoz létre a természet megfigyeléséből; ezek a formák aztán saját életüket élik...")

-- Egyszóval századunkban -- folytatódik a Zsuffa-monológ -- a festészet, az új kompozíciók és szemléleti kérdések kutatása erős hatást gyakorolt az építészetre. Eközben ő maga zsákutcába futott. 

-- Már most megállapítható, hogy korunkban megvannak, igenis léteznek az építészet jól leírható stílusjegyei, mint a műtörténet nagy korszakainak, a gótikának, a barokknak például. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy az iparművészeti és mérnöki műtárgyak között milyen feltűnő a párhuzam. Ha egymás mellé helyezzük, teszem egy őskori agyagedény és az oroszlányi víztorony képét, a nyolc centiméter magas és a kétezer köbméteres "műtárgyak" formai és funkcionális szerkezeti hasonlósága feltűnő. De megvonhatjuk ezt a párhuzamot egy nyolcadik századból való karcsú frank pohár és a dunaújvárosi víztorony között is. Csak nagyságrendi különbség van köztük. Megjelentek -- és új karaktert adtak már tájaknak -- az óriási kehely-, tál- és hengerformák... Az újszerű formák pedig nagy tájszervező erőt hordoznak. Egyszóval e kölcsönhatások nyugodtan sugalmazhatják: kialakulóban van egy új szemlélet. A kollektívan összefogó-formáló művészetek és a szakterületek között, hiszem: az ember érdekében!

Mi valósult meg eddig Zsuffa András elképzeléseiből? Az építészek tulajdonképpen minden korban az emberi alkotás és a környező természet közötti harmóniára törekedtek, a természetből vett motívumok kőbe faragásával, megfestésével dekorálták a szerkezeti szempontból üres felületeket, vagy hangsúlyozták velük az épületek elemeinek találkozási pontjait. Az ión oszlopfőn például csiga, a korinthoszin levélminta oldja a vízszintes gerenda és a függőleges oszlop derékszögű találkozását. A belső és külső terekben elhelyezett szobrok is hozzájárultak az építészet és természet ellentétének oldásához. 
 
 

"Virágos Budapest. Sokszor alig vesszük észre, mennyi virág nyílik Budapesten. Virág nyílik az utcákon, tereken, parkokban és az ablakokban. Az "öreg Budapest" utcáin sokfelé csak tenyérnyi hely jut a virágoknak, de az új lakótelepeken már hatalmas parkok gyönyörködtetik a szemet. " (MTI 1962. július 24. ) Fotó. Pálfai Gábor

Nos, Zsuffa Andrásnál ezek a dekorációs elemek főszereplővé léptek elő. A már említett raszter-stílus, az ugrásszerűen megnövelt arányok, a hatalmassá nőtt felületek merevségét már nem lehet korábbi stílusok módszereivel fellazítani. Új kor jött el, új követelményekkel. 

Az úgynevezett héjszerkezetek alkalmazásával jelentek meg azok az alakzatok, amelyek az építészet történetében eddig sehol nem fordultak elő -- csak a biológiában! A kagyló, a csigahéj, a virágszirom alakzatainak legfontosabb tulajdonsága az egy vagy két irányban ívelt s szerkezetileg igen vékony felület. A kompozícióknak így nem kell a geometrikus formák szigorához idomulniuk, szabadon követhetik a természet alakzatainak finom hullámzását. Mindez rokon a modern nonfiguratív szobrászat törekvéseivel, ahol a művész nem csak egyszerűen körüljárható tömegeket, hanem beléjük vájt üregeket, belső tereket is alkalmaz. 

Ha egy ilyen kompozíció megfelelően nagy, akár bele is hatolhatunk -- s már el is jutottunk egy különleges találkozáshoz. A látványos tér formálása egy idő óta legalább annyira építészeti, mint szobrászati feladat. 

A héjszerkezetes épületek semmihez nem hasonlító, könnyed eleganciával simulnak a tájba. Persze akármit akárhol nem állíthatunk fel. Meg kell találni a ritmus és a forma tájba illő egységét. Ezek előtt a tájban hullámzó-gyűrűző-nyújtózó izgalmas belső tereket kínáló építmények előtt az ember nehezen tud szabadulni feltoluló asszociációtól. 

A miskolctapolcai tavi fürdő kagylóformájú szerkezetének mélyén sötétzölden csillog a víz. Kicsit az Inferno lejáratára emlékeztet, ahol nem csak ízületi bajokkal kínlódó beutaltak, hanem tán maga Dante és Vergilius fognak behatolni. 

A kecskeméti ülőfürdő formája egy kinyílt lótusz szirmait mintázza. A sötét, forró, buja vegetációt ringató folyami holtágakban tenyésző virágét, melynek élénksárga színe messzire virít. Sárgán világítanak az ellendülő és visszahajló betonszirmok is, az Alföld égboltjának kemény kékségében. 

Végül. de nem utolsósorban itt van a Visegrád--Lepence-völgyi strand. A hatalmas vasbeton csigavonal, amely a pannon tenger hajdani élőlényeit idézi; finom rajzukat az üledék őrizte meg. 

Most új életre keltek; mintha a Föld mélyéből gyűrűznének elő. Az ősi forma itt átlényegült, az anyag törvényeihez igazodik, s mégis, egy optikai jelenség nyomán, tökéletes illúziót kelt: a redőzött ívek visszatükröződnek a medencék vizében. Ezek a medencék pedig egy-egy héjszerkezet alól futnak ki, s követik a hegyoldal rétegvonalait. Könnyű, görögös derűt áraszt ez a "fordított Epidaurosz", ahol a nézőtér nem a központba irányul, a színpad felé, hanem legyezőszerűen megnyílik a kilátás felé. Az egész beleolvad a hegyvonulat, az égbolt és a folyó hatalmas ívébe. A legkisebb ív méreteit pedig az a reneszánsz arányábra határozza meg, amely Leonardo ismert rajza nyomán készük el, középpontjában a széttárt kezű és lábú emberi testtel. 

Századok szolidaritása

Idő: 1981 októbere. Helyszín: Krakkó, a régi Jagelló-egyetem 600 éves könyvtárterme, ahol dr. Faust és Kopernikusz is tanult. Az égboltot ábrázoló boltívek súlyos félhomályában árnyékként kirajzolódó ember: Viktor Zinn professzor, kulturális miniszterhelyettes. Amit a táblára erősített papírlapra felírt és rajzolt -- egy kémiai reakció és egy toronyrészlet --, egy város, egy nép, egy politika, egy kultúra drámája. Az előadás szikár volt, tényközlő modorú és szakszerű. Ennek ellenére -- vagy éppen ezért --, volt benne valami kivédhetetlenül félelmetes. Egyetlen mondata több száz lózungot söpört el. 

Aki még nem járt ebben a korszakokat összehangoló, különös és nagyszerű városban, ahol reneszánsz árkádok és gót boltozatok, polgárházak és paloták súlyos, és mégis kecses pompája simul és rétegeződik egymásra, aki még nem szívta be ezt az atmoszférát, az lényegében nem ismerheti Lengyelországot. Krakkót az idő tervezte, az emberek "csak" folyamatosan átépítették. Kivételes szintézis jött létre, amely mindent megőrzött. ami fontos és értékes. És ez a város harminc év alatt került olyan állapotba, akkora végveszély szélére, amelyet sem az évszázadok, sem a világvárosokat leradírozó világháború nem jelentett számára. 

-- Ha most végigsétálnak rajta -- mondta a professzor kissé mefisztói teljesítményt nyújtva a félhomályban --, utcáin, tetőin, falsíkjain összefüggő korommezőket látnak, arc nélküli szobrokat, a dús, eredeti plasztikák pusztulását. A történelem veszedelmeit "lepipáló" bűnösök: a széntüzelésű kályhák és az ipartelepek füstje. A füstök ként tartalmaznak, miután az itthon elégetett szén a legrosszabb minőségű. A kéntelenítésre még csak gondolni sem gondolt senki. Pénz erre nem jutott, a milliárdokat ellenőrizhetetlen és feneketlen bugyrok nyelték el. Ami a kénes füst és a víz reakciója során keletkezik, a H2SO4 (kénsav), a légkalapáccsal ér fel. S a történelmet mállasztja szét a szemünk előtt. Történik mindez abban a korban, amikor a technikai civilizációt egyre végzetesebben tévesztik össze az örök emberi kultúrával. 

A múlt megőrzése új életalapot teremt a felnövekvők számára; nem elvont pepecselés ez, mint ahogy eddig nagy hangon hirdették. A favorizált urbanizálásról pedig annyit: hatvan év alatt akkora területet borítottunk be betonnal a Földön, mint India és Ceylon összterülete együttvéve. Az ember pszichikai stimulátora (tűrőképesség, élet- és munkakedv) a környezetével való kapcsolatától függ elsőrendűen. 

-- Ez a század a rekordok százada. Egy mai erdőirtó kombájnnal napi 100 hektár erdőt lehet lefektetni. Jelenthetjük továbbá, hogy immáron harmincéves kor alatt is egyre gyakoribb a szívinfarktus. Ami vidéken történik és történt -- folytatta Zinn professzor --, a falvak fertelmes uniformizálása... ezért magam is felelős vagyok. Mea maxima culpa -- tette hozzá szárazon és mosolytalanul. De ami Krakkót illeti, az ősi, gazdag, tudós városra az a fajta őrült ipartelepítési politika hozta a végveszélyt, amelyet nem a történelem szeretete, még csak nem is a gazdasági megfontolások, hanem egyéb szempontok befolyásolta. Ezek a megfoghatatlan szempontok tartották logikusnak, hogy a tüdőszanatórium mellé cementgyárat kell építeni... 

De elkalauzolom Önöket Erdélybe is. fel, Székelyföldre: nézzünk meg együtt egy úgynevezett modern lakótelepet, ahova székely véreinket bekényszerítették, tekintsék olybá, hogy ez Erdély új aranykora. Színhely tehát Gyergyószentmiklós, Bucsin lakónegyed. Idő: 1991 januárja. Nézz körül, és borzadj meg, ember, ebben az összegányolt emberraktárban. melynek alapszíne egyfajta kianalizálhatatlan iszapszürke. Mintha az itteni életet is egy gyanús matéria határozná meg -- az iszapba tiportak üdvözölnek Téged itt, idegen! A silány paneltömbök egymásra torlódnak és gyűrődnek. Sehol egy játszótér, egy hangulatos zug, benn is mintha iszapba fúrták volna ötletszerűen a folyosókat, lépcsőházakat. A lakásoknak nevezett odvakban általában sötét van, a távfűtés nem működik. A vasútállomás felől otromba betonlábakon álló csőkígyó indázik, melynek a gépgyárból a meleget kellett volna ideszállítania, ami nem készült el, de az újságok megírták, hogy elkészült. Az emberek apró "mindenevő" kályhákat állítottak be, kifúrták a panelt, és onnan vezették ki pléhcsöveiket. Ennél fogva az utcákat maró füst tölti meg. A levegőnek denevérszíne van. Az egyik kapualjból vad, habzó sivítás hangzik, három kucsmás atyafi állít meg, a frissen leölt ártányt lehuppantják, s legott nekifognak megperzselni. Valahogy élni kell! -- mondják, és készséggel rám vigyorognak, amikor a mindig nálam lévő kis Nikon automatával rájuk villantok. 

Valahogy élni kell. 

Szolidárisnak lenni... hitem szerint manapság ez a türelemmel kezdődik. Azzal az erővel, amelyet különböző kaliberű akarnokok valósággal kipusztítottak környezetünkből, és belőlünk is. Elölről kell kezdenünk szinte mindent, de azt hiszem, nagyon kevesen érzik át: valóban a legelején kell kezdeni mindent. Főképp a kapcsolatrendszerek újrateremtését, a bizalomra, az örömre, a nyitottságra való fogékonyságot -- mindazt, ami e századok gyötrelmei ellenére is életben tartott bennünket.