EPA Budapesti Negyed 54. (2006/4) Kövér: Rotschild - Sina - Wodianer < > Seirinidou: Görög diaszpóra...
Az osztrák kereskedelempolitika és a görögök
________________
AMELIE LANIER

 

A kereskedés politikájának gazdaságpolitikai
mögöttese

Attól a pillanattól, amikor gazdaságpolitikáról Ausztriában egyáltalán érdemben kezdhetünk beszélni (s ezt a 18. század közepétől egyre inkább megtehetjük), e politika a merkantilizmus elveinek elkötelezett követésében testesül meg. A státusférfiak célja egyszerűen összegezhető: hatalmas exportbevételekről álmodtak. Ennek eléréséhez pedig az látszott kínálkozni nekik, hogy a behozatal és a kivitel respektív arányait vámokkal megfelelőképp befolyásolják. Tudniillik épp ez idő tájt jutottak az osztrák politikusok arra a fölismerésre, hogy a vámrendszer igen kiváló találmány. Először is: használható kincstártöltésre. Azután meg: lehet vele a külkereskedelmet szabályozni. Probléma csak annyi akadt, hogy - sajnos - ez a kétfajta igénybevétel ellentmond egymásnak.

A szakértők közötti vitákban elhangzott mindenféle akkor divatos közgazdasági elv, de a viták vége mindig ugyanabba torkollott: jött valami háború, és parancsoló szükség mutatkozott hadseregek s egyéb, hasonlóan költséges dolgok szervezésére, fölállítására, valamint - természetesen - arra, hogy az ehhez szükséges pénz sebtében előteremtődjék.

A közgazdasági elvek logikája és a kincstár kielégíthetetlen pénzéhsége kíméletlenül csapott össze egymással, akármiféle vámfajtáról lett légyen is szó, kiviteli vámokról, behozatali vámokról, avagy tranzitvámokról. Ha akadtak olyanok, akik egy áruféleség előállítását és exportját alacsony vámtarifákkal kívánták volna elősegíteni, azonnal fölvonultak velük szemben azok, akik azt hangsúlyozták, hogy éppenséggel ezekre a nagy tételben szállított kiviteli cikkekre kell vámot kivetni - nem is túl alacsonyat! -, hiszen olyan árucikket sújtani adóval, amelynek alig is van forgalma, semmit nem hoz a konyhára, ezért értelmetlen vállalkozás. A magas vámok viszont megdrágították az árut (rögtön csökkentve így az iránta mutatkozó külföldi keresletet), ez pedig elsősorban a csempészek számára biztosított új s új területeken gazdag kereseti lehetőségeket. Az országhatárt ellenőrizni és a csempészetet meggátolni viszont az akkori viszonyok mellett lehetetlen volt.

Hasonló nehézségek támadtak a behozatali és a tranzitvámok esetében is. Pedig a tranzitkereskedelmet az akkori politikusok nagyon fontosnak tartották, nem csak a beszedhető vámok miatt, hanem a politikai súly miatt is, amelyre Ausztria kívánt szert tenni, illetve óhajtott megtartani a levantei kereskedelem tranzitországaként.

A gazdaságpolitika látókörébe a vámkérdésen kívül a belföldi ipar és mezőgazdaság bizonyos termékeinek előállítása is beletartozott. Mária Terézia uralkodása idején és később a mai Vajdaság területén, tehát a Bánságban és Bácskában történtek kísérletek a kender, illetve különféle festéknövények termelésére, selyemgyártásra. Ezek a lépések azt célozták, hogy Ausztria - tehermentesítendő a kereskedelmi mérleg "passzívum" oldalát - maga kezdjen előállítani egy egész sor, addig drágán behozott cikket. Ugyancsak ekkor fogtak hozzá - sikertelenül - a rizs, a bors és a gyapot meghonosításához.

A 18. századi osztrák gazdaságpolitika tehát elvi megfontolásokból állította érdeklődése középpontjába a külkereskedelmi megfontolásokat. Ettől az elvétől persze politikai játszmái meglehetősen gyakorta eltántorították. Azaz, szívesen befolyásolták volna kereskedelmi nyomást gyakorolva (akár a zsarolástól sem visszariadva) idegen államok politikáját, de ha erre nem nyílt mód, a kereskedelmi érdekeket habozás nélkül föláldozták a külpolitika oltárán. Ezt a stratégiát nagyon jól nyomon lehet követni az Oszmán Birodalommal folytatott külpolitikában. Az osztrák politikusok abba beletörődtek már, hogy Franciaországot vagy Angliát tekinthetik ugyan példaképnek, de Ausztria a manufakturális termelés terén versenytársukká sosem fog tudni felnőni. Bezzeg az Oszmán Birodalom...! Ez az ország - gondolták a felelős osztrák hivatalnokok - a maga ósdi termelési módszereivel, korrupciójával, a hatóságok önkényével stb. szinte tálcán kínálja magát arra, hogy a fejlődő osztrák ipar számára nyersanyagszállítóként és felvevőpiacként működjék.



Ausztria és az Oszmán Birodalom.
A kereskedelmi szerződések

A törökökkel szemben kivívott győzelmek után, VI. Károly uralkodása idején kötötték a karlócai (1699) és pozsareváci (1718) békeszerződéseket. Az utóbbi egyezmény tartozékaként kötött kereskedelmi szerződés másfél évszázadon keresztül volt a két birodalom között fennálló kereskedelem jogi alapja, ezért érdemes részletesebben foglalkozni a benne rögzített feltételekkel.

Ausztria a pozsareváci béke idején mind a birodalom területi expanzióját, mind katonai hatalmát illetően pályájának zenitjén állt. Ezzel a kereskedelmi szerződéssel a kormány azt szerette volna elérni, hogy Ausztria a kereskedelmi életben is a világpolitikai-nagyhatalmi súlyának megfelelő, azzal egyenrangú szerepkörre tegyen szert. A szerződés 3. cikkelye úgy rendelkezik, hogy a két birodalom alattvalói a másik ország területén teljesen szabadon folytathassanak kereskedelmi tevékenységet, kifejezetten csak a török határ átlépésekor kelljen vámot fizetniük (3 százalékot), "ezen felül senki ne szabhasson rájuk máshol más fizetési kötelezettséget". (A vámtarifát később aztán 5 százalékra emelték.) Ez az egyetlen rendelkezés az egész szerződésben, amely egyenlőként kezeli az osztrák és a török alattvalókat. A szerződésben rögzített többi feltételt sorra véve világosan kiderül: azok egyértelműen arra futnak ki, hogy az osztrákokat részesítsék előnyben a török kereskedőkkel szemben. A vámfizetés megkövetelésén felül "senki ne háborgathassa a császári alattvalókat". A török kísérőlevél (treszkere) minden további illetéktől védje az osztrákokat (3. cikkely). A Dunán is szabadon közlekedhessenek mindkét birodalom polgárai, a kikötők használatát is beleértve ebbe, névvel nevezetten azonban kivétel nélkül csak az Oszmán Birodalom területén lévő kikötőket említenek (2. cikkely). "Osztrák alattvaló" alatt értendők minden felekezetű "németek, németalföldiek, olaszok, magyarok", még akkor is, ha emezek "csak ideiglenesen vannak alárendelve az osztrák államhatalomnak" (1. cikkely). Az osztrák alattvalók az Oszmán Birodalom mindvalahány tengeri kikötőjét használhassák (7. cikkely). A 14. cikkely arra kötelezi a török hatóságokat, hogy a náluk kereskedő osztrákokat "óvják" az ottani zsidóktól. És így tovább... A fent említett, a vámra vonatkozó kikötésen és azon a követelésen kívül, hogy a Fényes Porta "prokurátorokat" tarthasson Ausztria területén a török alattvalók védelmére, semmilyen cikkely nem törekszik valamiféle kölcsönösség tételezésére: kizárólag a Monarchia polgárait hivatottak kiszolgálni és védeni.

Ilyen kikötések mellett - gondolták az osztrák honatyák - minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a kereskedelmi viszonyok hamarosan Ausztriának kedvezzenek majd. A török háborúk egyik következményeként azt remélték, hogy átveszik Velence szerepét a levantei kereskedelemben. A tengeren viszont elejétől fogva nem tudták ezt a szerepet betölteni: Ausztria kikötői rossz fekvésűek voltak, a nagy kereskedelmi hatalmakkal szemben hamar háttérbe szorultak. (A tőzsdedeputáció 1801-es véleménye szerint, például, csak nagy engedmények árán sikerült Triesztet egyáltalában fönntartani kereskedelmi kikötőként, mivel a szállítás oda jóval többe kerül, "mint a Földközi- és az Északi-tenger más, versengő kikötői bármelyikébe". Ezért legalább a szárazföldi szállítás vonatkozásában szerették volna elérni, hogy a levantei kereskedelem Ausztrián keresztül bonyolíttassék.

Ez a számítás azonban csak részben vált be. Folyt ugyan kereskedelmi tevékenység a két ország között, és sikerült is a szárazföldi tranzitot osztrák területen belülre szorítani. De Ausztria kereskedelmi mérlege több mint egy évszázadon keresztül negatívnak bizonyult az Oszmán Birodalommal szemben. Ez nagy elégedetlenséget szült, az okkutatás hivatalos tanulmányok sokaságának lett tárgya. Szögezzük le: e negatív mérleg a török kereskedők tevékenységének számlájára írható.

 

Az Oszmán Birodalom kereskedői

Constantinovics István nemesi címereA napóleoni háborúk idején a levantei kereskedelem problémái különböző okokból ismét napirendre kerültek. A Bankal-Administration (Bankigazgatás), a Cambio-Mercantil-Gericht (Kereskedelmi Bíróság), a Fabriks-Inspektion (Gyárfelügyelet), továbbá Alsó-Ausztria tartományi kormánya is azt a feladatot kapták, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan lehetne "az Ausztria számára olyan fontos levantei kereskedelmet a török alattvalók kezéből kicsikarni és az osztrákok felé fordítani". A négy intézmény válasza egyértelmű volt. Egymástól függetlenül mind ugyanazt mondták: sehogy.

A válaszok először is különféle okokra hivatkoznak, amiért az osztrák kereskedők nem tudnak gyökeret verni az Oszmán Birodalomban: a korrupció bonyolult játékszabályai éppúgy ide tartoznak, mint a pestisjárványok vagy a hosszabb lejáratú váltók, az osztrák kereskedők kényelmeskedése éppúgy, mint a francia, holland és angol termékek konkurrenciája, különös tekintettel az osztrák gyártmányok silány minőségére.

És hát a török alattvalók...! (A kétszáz éve velük szemben fölsorolt panaszlisták nagyon emlékeztetnek a nálunk, Ausztriában, manapság a külföldi bevándorlókról alkotott véleményekre. A polgári gondolkodás - s legfőként hatósági változata -, úgy látszik, évszázadokon keresztül változatlanságról tanúskodik.) Semmilyen szabályt, törvényt nem tartanak be. Éveken keresztül engedély nélkül kereskednek, s hozzá milyen sikerrel...! Okirathamisítástól sem riadnak vissza. Szállítóként mutatkoznak be, közben kereskednek aktívan... vagy éppen megfordítva. A vámhivatalok és az útleveleket kiállító hatóságok kétségbe vannak esve, ha ezek eléjük kerülnek, mert nem tudják, az előttük álló ember osztrák vagy török alattvaló-e. Mintha "zarándokok" lennének: sok árut hoznak be, nagy nyereséggel kereskednek, aztán ezt a tömérdek vagyont magukkal viszik a Balkánra. (Furcsa felfogás ez a zarándokokról, méghozzá a katolikus Ausztriában!) Nagyon takarékosak, családi kapcsolataikat-kötődéseiket szemérmetlenül kihasználják, hogy jobb üzleti feltételeket kapjanak. A kereskedelmi hiteléletet teljesen elrontják. Ha valamilyen szemérmetlen csalásukra fény derül, a lebukás elől haza menekülnek és nincs mód kézre keríteni őket. Egy elkülönített külvárosba kellene toloncolni valamennyiüket - véli az egyik szerző -, akkor könnyebb lenne szoros ellenőrzés alatt tartani őket. Ám rögtön akad egy másik, aki elveti ezt az ötletet, mondván: akkor csak még jobban össze fognak tartani.

Miközben a Bíróság és a Bankigazgatás szakvéleményei nagyjából ilyenfajta panaszokból állnak, a Gyárfelügyelet jelentése ennél valóságosabb problémákat is megnevez: Ausztria még a belföldi keresletet sem tudja mind a mai napig rendesen kielégíteni, ugyan mit is exportálhatna a Balkánra? Ausztria kereskedelmi mérlegének passzívuma 5 millió forint az Oszmán Birodalommal szemben, de más országokkal való kapcsolatában sem tud pozitív mérleget fölmutatni. Az osztrák termékek minősége gyatra, ennél is nagyobb problémát jelent azonban az, hogy nagyon kevés van mindenből. Csak akkor álmodhatunk exportsikerekről, ha többet termelünk!

Az alsó-ausztriai kormány elemzése a mezőgazdasági termelésre hívja fel a figyelmet, mintegy kipellengérezve ezzel az eddig folytatott gazdaságpolitikai elveket csakúgy, mint az általuk hozott eredményeket: tudunk ugyan selymet termelni - drágán -, hogy ne kelljen importálni, de ha spórolnánk is netán valamit ezen, annak a többszöröse folyik el Törökországba, fizetségül azokért az ökrökért és birkákért, amelyeket onnan hozunk be. Ami pedig azokat az állítólagos nehézségeket illeti, amelyekkel az osztrák kereskedőknek szembe kell nézniük Törökországban: miért tudnak a francia, holland stb. kereskedők jobban alkalmazkodni ezekhez, mint mi? Mert hogy azok lerakatokat tartanak fenn helyben, és jóval többet adnak el a törököknek, mint mi, a közvetlen szomszédok.

Ausztria - e következtetéssel záródik a szakvélemény - politikai öntudata ellenére nincs fölényben az Oszmán Birodalommal szemben. "A rossz állapotok, az egyre növekvő bujaság és barbárság, mindenféle felvilágosítás és az ész minden haladásának elnyomatása ellenére nem sikerült az ottani vezetésnek, hogy ezt a birodalmat teljesen tönkretegye."

 

A görögök

A "török alattvalók" legnépesebb csoportját a görögök tették ki. A hivatalos aktákban rajtuk kívül említés tétetik még szerbekről, örményekről és török zsidókról is. A "görögök" szinte kizárólagosan a mai Albánia, Makedónia és Görögország egymással határos régiójából származtak. A kortársak "cincár" vagy "makedovlach" néven emlegették őket. Ők eredetileg vlachok, balkáni oláhok voltak, akik az ortodox egyház befolyása alatt áttértek a görög nyelv használatára. A cincárok szülőföldjének legfontosabb települése Moschopolis volt, ahonnan a Sina-család is származott. (Ma Voskopoljének hívják: kihalófélben lévő, romhalmazok közt vegetáló, nyomorgó, nehezen elérhető falu Délkelet-Albániában.)

A görögök, vándorkereskedőkként, már jóval korábban szorgos tevékenységbe fogtak az elfoglalt országrészben és Erdély területén, a törökök kiűzése után pedig csakhamar otthonosan mozogtak Magyarország minden zugában. A török és kuruc háborúk után alig volt árucsere az országban, a görögöknek gyakorlatilag nem akadt vetélytársuk. Karavánokkal vonultak át Magyarországon és Ausztrián a Német Birodalom városaiba. Házalók voltak, a legkisebb falvakat is fölkeresték. Közvetlenül a termelőktől vásároltak, közvetlenül a fogyasztóknak árusítottak. Elejétől fogva nem csak a tipikusan törökországinak számító árukkal kereskedtek, hanem mindennel a világon, amire kereslet mutatkozott. A Szepességben lenvásznat vásároltak fel, a Balkánról marhát hoztak magukkal, de terménykereskedéssel is foglalkoztak. Egy későbbi időszakban, a francia háborúk idején, a legfontosabb kereskedelmi cikkük a makedón pamut volt (ebből származott a Sinák vagyona is a 18. században).

A görögök magukkal hozták saját hitelrendszerüket, amely különbözött az itteni szokásoktól, és amely előnyösnek bizonyult számukra a Monarchia kereskedőivel szemben. Magasabb kamatra hiteleztek, rövid lejáratra, váltóik viszont hosszabb lejáratúak voltak, mint ahogyan az Ausztriában szokásos volt. Az osztrák hatóságok nem győztek panaszkodni, hogy a görögök tönkreteszik a hiteléletet. Ez persze szamárság: elsősorban azért, mert nem nagyon volt mit tönkretenni. Ausztriában és Magyarországon a váltó tulajdonképpen sohasem tudott fizetési eszközként működni, "holt papírként" nyugodott a fiókok mélyén (vagyis jószerivel egyfajta adóslevélnek volt tekinthető). A görögök váltói viszont kézről kézre jártak és pénzhelyettesítő eszközként egészen biztosan nagyon fontos szerepet töltöttek be a hosszú karavánutakon.

A bécsi Hofkammerarchiv aktáiban nagyon sokszor annak leljük nyomát, hogy "rendetlenséggel" vádolják a "török alattvalókat", azzal, hogy fölborítják a rendet. Schäfer László - éppen ellenkezőleg - azt állítja, hogy a görögök tulajdonképpen bevezették a váltó használatát Magyarországon, Füves Ödön szerint pedig nekik köszönhetők a könyvelés és a pénzkezelés rendezett formái.

Sina György-Simon és János-Simon nemesi címereA görögök először házalók és vándorkereskedők voltak, akik állandóan úton voltak. Később a lassacskán kifejlődő heti vagy havi piacokon jelentek meg, lerakatokat állítottak a nagyobb városokban, családon, rokonságon belül hoztak létre üzleti társulásokat, egyik felvette az osztrák állampolgárságot, a másik maradt török alattvaló, hol az egyik kiváltságait használták ki, hol a másikét, és minden áruval kereskedtek, amit el lehetett adni.

Amikor Georg Sina lett a Monarchia leggazdagabb embere, Magyarország legnagyobb földbirtokosa, az osztrák kormány hitelezője, ő ez alól olyan kivételnek bizonyult, amely megerősíti a szabályt. Akkorra már a görög kereskedők sikerének bealkonyult! Ennek sok oka volt. A világkonjunktúra megváltozott, a pamutot 1815 után a tengeren túlról hozták be, jobb minőségű is volt, mint a makedón. Miután a török katonaság 1770 körül feldúlta Moschopolist, sokan menekültek el Makedóniából, hogy aztán később véglegesen Ausztriában telepedjenek le.

Magyarországon sok történész vallja azt a - szerintem hibás - elméletet, mely szerint a Mária Terézia által 1774-ben kikövetelt hűségeskü nagy és káros hatással lett volna a görögök üzleti életére. Soha nem találtam bizonyítékot, amely alátámasztotta volna ezt az elméletet. Sőt, a fent említett 19. század eleji szakvélemények kifejezetten ellene szólnak. Lényegesen nagyobb befolyást gyakorolhatott a görögök helyzetére a türelmi rendelet, hiszen az a zsidók megerősödéséhez, térnyeréséhez vezetett. Ezen a területen azonban én nem mozgok kellő otthonossággal.

Végül is a folyamat, amely sok kereskedő családban lejátszódik (akármilyen nemzetiségű vagy felekezetű), a következő. Vannak, akik feltörnek a semmiből, nélkülöznek, hogy gyarapíthassák a vagyont, keményen befogják ebbe a munkába a gyerekeiket is, majd meghalnak gazdagon, gyakran pénzszámolás vagy üzletelés közben. De előbb-utóbb jön egy generáció, amely jómódban nő fel, látja, hogy szép vagyona van, és semmilyen okot nem lát már arra, hogy fusson a pénz után, hanem jókedvűen feléli a meglévőt. Így volt ez a cincároknál, és így van ez például nálam is.

EPA Budapesti Negyed 54. (2006/4) Kövér: Rotschild - Sina - Wodianer < > Seirinidou: Görög diaszpóra...