EPA Budapesti Negyed 54. (2006/4) Csorba: Híd, város, ország < > Lanier: Az osztrák kereskedelempolitika...
Rotschild - Sina - Wodianer
Bécsi bankárok az ún. magyar konzorciumban 1867 után
________________
KÖVÉR GYÖRGY

 

Van-e a tőkének nacionáléja?

Erre a kérdésre keresve a választ, első megközelítésben, általánosságban úgy találjuk, hogy a hitelező országok tőkéinek minden bizonnyal van: ebben az értelemben hallunk ugyanis a tőkeexportőrök esetében brit, francia, német stb. tőkekivitelről. Az adós országoknál már nem ilyen egy-értelmű a helyzet. Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy a tőkeimportő-rök között inkább a tőkehiánynak (a tőketartozásnak) van nemzeti konno-tációja. Maradva a 19. századi történelmi példatárnál, ebben a jelentésben hallhatunk beszélni orosz, magyar, szerb vagy éppen görög adósságról.

Ha azonban a tőkeáramlás formáit közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nagyobb befektetések piacán (államkölcsönüzlet, infrastrukturális beruházások, kereskedelmi és ipari vállalkozások stb.) a hitelnyújtást nemzetközi konzorciumok bonyolítják le, amelyek különböző nemzetközi tőkepiaci centrumokat fognak át. A hiteltartozások esetében csak az államilag felvett kölcsönök (államadósság, állami kézben lévő közlekedési és iparvállalatok) öltenek "nemzetállami" alakot, a privát (és a direkt) hitelek közvetlen összeköttetést létesítenek a nemzetközi aktorok és a honi vállakozók között, s ebben az összefüggésben a nemzet csak egyfajta gazdasági-kulturális környezet gyanánt, közvetítő közegként játszik szerepet.

A 19. század egészében, a napóleoni háborúktól az első világháborúig terjedő időszakban a Habsburg Birodalomban és az Osztrák-Magyar Monarchiában Bécs töltött be számottevő nemzetközi tőkeközponti szerepet, s bár a Monarchiában a század második felében sorra nyíltak az egyes országok (tartományok) tőzsdéi az értékpapírpiacok decentralizá-ciója jegyében, ezek jelentősége az értéküzletben nemzetközi léptékkel mérve csekély maradt. Ebben az összefüggésben, ha a 19. század második felében már nem is Metternich kertje végében, a Rennwegnél kezdődött a Balkán, európai tőkepiaci értelemben még mindig Bécs volt a legkeletebbre eső lerakat (jóllehet a prágai, pesti stb. "tőzsdefiliálék" nélkül felhajtóereje valószínűleg jóval jelentéktelenebb lett volna).[1]

Aligha véletlen tehát, hogy azoknak a bankároknak, akik a perem-vidékeken a nemzetközi értékpapír-forgalomba kívántak bekapcsolódni, szükségképpen Bécsbe kellett gravitálniuk. A címben jelzett három családi cég (amelynek kulcsszerep jutott a kiegyezés utáni magyar állam-kölcsönüzletek kezdeteinél) Bécsig igen különböző utakat járt be. Ezek az utak elég közismertek, ezért csak vázlatosan utalunk a sajátosságokra.

A Rothschildok - mint ismert - a frankfurti Judengasséból rajzottak szét Európa fő tőkepiaci központjaiba. Amint a címerükben szereplő egybefont öt nyílvessző jelképezte, az öt fivér révén London, Párizs, Frankfurt, Bécs és Nápoly között teremtődött "összetartás" (az 1822-es osztrák bárói címerben a concordia - integritas - industria jelmondat szerepelt). Mayer Amschel tíz, életben maradt gyerekéből a bécsi házat Salomon (1774-1855), a másodszülött fiú hozta létre a napóleoni háborúkat követően ("S. M. Rothschild"), majd halála után egyetlen fia, Anselm (1803-1874) vitte tovább.[2]

Sina nemesi címerA Sinák a Török Birodalomból, a mai Albánia területén fekvő görög Moschopolisból Nišen keresztül jutottak a 18. század végén Bécsbe. A bécsi cégalapító, Simon Sina senior még 1753-ban Moschopolisban született, először Nišből (1782), majd másodszor Bécsből házasodott. 1798-ban alapított önálló cége főként levantei árukkal kereskedett, de hamarosan bekapcsolódott a banküzletbe is. 1818-ban kapott hodosi és kisdiai javaira magyar nemességet, 1822-ben hunyt el. Fia, Georg Sina (Niš, 1783 - Bécs, 1856) 1809-ben a magyarországi görög Derra Katalint vette nőül, az üzletben féltestvérével, Johann Sinával (Bécs, 1804-1869) társult. 1811-ben kapta meg az osztrák állampolgárságot, 1832-ben pedig osztrák bárói címet nyert. Élete végén az Osztrák Nemzeti Bank kormányzóhelyettese lett. Az első házasságából származó fiú, Simon jr. (Bécs, 1810-1876) ismét csak magyarországi görög nőt vett feleségül (1835), s még ugyanebben az évben belépett az atyai cégbe is. Az apa halála (1856) után azonban a bécsi ház ("S. G. Sina") vezetését az abban addig is tevékenykedő nagybácsira hagyta, ő maga elsősorban a nagyrészt Magyarországon fekvő birtokai irányításával törődött. Férfi utódja nem maradván, végakarata szerint halála után özvegye a céget felszámolta.[3]

Míg a Sina család útja Bécsből kanyarodott Magyarország felé, addig a Wodianerek, Csehországból indulva, elég cikkcakkos útvonalon, Magyarországon (a Bácskán) át kerültek Bécsbe. Wodianer Sámuel már Szegeden született, 1828-ban sikerrel folyamodott letelepedési engedélyért Pest város tanácsához, majd 1834-től működtette ott nagykereskedő cégét. Idősebbik fia, Mór (Szeged, 1810 - Baden, 1885) 1825 és 1829 között az atyai cégben (melybe aztán 1830-tól társult) tanulta ki a szakmát. 1833 és 1840 között a "Wodianer et Sohn" pesti nagykereskedés egyik tagja volt, majd 1840-től "Moritz Wodianer" cégnéven Bécsben kért nagykereskedési engedélyt, de tagja maradt az atyai cégnek is. A fiatalabb fivér, Albert (Szeged, 1818 - Budapest, 1898) képzésének már fontos része volt az angliai gyakornokoskodás. 1838-ban kapott Pesten cégvezetői jogot és 1846-tól lépett be társként az atyai cégbe. Akárcsak a Sina-ház, a negyvenes években a Wodianerek bécsi és pesti házai is elsősorban a gyapjú- és a dohányüzletre szakosodtak, miközben bank- és váltóüzletet is folytattak. Az apa, Sámuel, kapriorai előnévvel, fiaival együtt 1844-ben kapott magyar nemességet. Mór később, 1863-ban osztrák, 1874-ben magyar, Albert pedig 1886-ban magyar bárói rangot nyert. Mór 1860-ban lett az Osztrák Nemzeti Bank igazgatósági tagja, majd 1863-ban alkormányzója. A pesti utódcég ("Albert Wodianer") 1868-ban számolt fel. A bécsi bankházat az egyetlen fiú utód nem vitte tovább Mór halála, 1885 után.[4]

Ha már a különböző utakat számbavettük, érdemes tekintetbe vennünk a családi cégek etnokulturális miliőjében meghatározó szerepet játszó vallási tényező jelentőségét. A leginkább internacionális Rothschildok és Sinák a 19. század közepén még szigorúan tartották magukat mind a zsidó, illetve görögkeleti valláshoz, mind a felekezeti endogámiához. A saját etnokulturális identitás megőrzése érdekes módon kapcsolódott a nemzetekfölöttiséghez. Érdemes ebből a szempontból Pulszky Ferenc megfigyelését idéznünk, aki épp a bécsi Rothschild és Sina kapcsán egyszerre emelte ki e pénzfejedelmek magyarok iránti toleranciáját, illetve a polgári pedantéria és takarékosság, valamint a lovagi pazarlási hajlam iránti megértését: "A roppant mennyiségű pénz világpolgárrá teszi birtokosát, az megérti, s felhasználja úgy a németnek polgári takaré-kosságát s pontosságát, mint a magyarnak lovagi pazarlását."[5] A szűkebb értelemben Habsburg-birodalmi, s ezen keresztül multikulturális kötő-désű Wodianereknél viszont először (a harmincas évek elején) még Magyarországon Mór tért ki, majd nem sokkal a nemesítés előtt apja, Sámuel is elhagyta az ősök hitét. Úgy tűnik, az emelkedő pályaív vágya Magyarországon, az emancipáció előtt radikálisabb alkalmazkodásra sarkallt.

A fent említett kereskedő-bankárok eredetileg egymás versenytársai voltak Bécsben, s tulajdonképpen az 1860-as évtized hozott létre olyan helyzeteket, hogy számos befektetésben, államkölcsön-üzletekben, közlekedési vállakozásokban konzorciális társként kényszerültek fellépni. A konzorciális formának épp az a lényege, hogy intézményesen nem szorítja a piaci aktorokat egy vállalatszervezetbe, sőt, a konzorciális társakat úgymond "szolidaritás nélkül" fűzi alkalmi társulásba össze.[6] 1864-ben például a bécsi kormányzatnak két államkölcsön kibocsátására is szüksége lett. Az egyik, az ún. 40 millió forintos sorsolási kölcsön, amelyből mind a Sina-Wodianer-csoport, mind a Rothschild-Creditanstalt-koalíció részesült. Még ugyanebben az évben sor került egy 70 millió forintos ún. ezüst-kölcsön kibocsátására is, amelyben viszont Sina és Wodianer a londoni Baringokkal és a nem sokkal korábban alakult Angol-Osztrák Bankkal társult. Ez utóbbi tranzakció azonban 1864 végéig csak szerény eredménnyel járt, ezért a kibocsátási összeget redukálni kellett és más forrásokból megpróbálni a szükséges summát előteremteni.[7]

A verseny szorításában lépett alkalmi szövetségre a három bankház a Pestet Budával összekötő Lánchíd részvénytársasági működtetésére is. Erről e konferencián még nyilván többször lesz szó. Ezért beérjük annak említésével, hogy milyen kulcsszerepet játszott a Rothschild-Sina-Wodianer-trió 1870-ben, a Lánchíd magyar állam általi megváltásakor. A Lánchíd Rt. utolsó mérlegében az állt, hogy 1869-ben 5 153 505 frt értékű részvény volt forgalomban.[8] A teljes mennyiség megoszlását nem ismerjük. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy 1870 nyarán a bécsi Rothschild, Sina, Wodianer házak összesen 3335 darab Lánchíd-részvényt juttattak el a budai magyar központi állampénztárhoz. A beváltás ellenértékeként a "részvénytulajdonosok" járandóságául pedig 2 301 150 forintra tartottak igényt. Hogy kik voltak a részvények tulajdonosai, azt pontosan nem tudhatjuk. Ha mást nem, a forgalmazásban játszott erőviszonyokat azonban jelzi, hogy a legtöbbet Sina (1278 darab) és Rothschild (1277 darab) szolgáltatta be (az 1 címletnyi különbséget akár szimbolikusnak is tekinthetjük!), míg Wodianer 715 darabbal járult hozzá a beszállításhoz.[9]

A megváltást egyébként a magyar kormány az 1870-es úgynevezett m. kir. nyereménykölcsönből fedezte (1870: X. tc.), amely általában is a főváros fejlesztését kívánta szolgálni. A kölcsön során a magyar állam először szerződött olyan konzorciummal, amelynek a bécsi S. M. von Rothschild ház is egyik tagja volt (de még nem a későbbi konzorciális társakkal együtt!)[10] A kiegyezés utáni első magyar állami hitelműveletet, a 80 milliós ún. vasúti kölcsönt ugyanis 1868-ban az akkor pénzügyminisz-ter, Lónyay Menyhért tudatosan nem Béccsel, hanem a párizsi Maurice Haber révén a nemrég alakult francia Société Générale-lal (SG) kötötte.[11] A kibocsátás kudarcainak konkrét okait most nem érdemes kutatni (rossz időzítés, ellenfelek akciói stb.), tény, hogy a magyar kormány egy huszárvágással a maga számára tartotta meg az eladhatatlan kötvényeket (megkímélve magát erre a részre a kamatfizetési kötelezettségektől). Végső soron azonban a vasúti kötvények fennmaradt részének elárusítása mégiscsak a Rothschildok kezébe került: Kerkapoly Károly pénzügymi-niszter jelentése szerint az 1871 végén még a magyar állam tulajdonát képező 40 523 db kötvényből 33 471 db a "de Rothschild Frères" párizsi cégénél volt letétben, Bécsben pedig az évben a kötvények és szelvények beváltásában Wodianer Mór bankháza játszotta a döntő szerepet.[12]

Mindezek ellenére - vagy éppen ezért - a következő két államkölcsön megkötésekor (az 1871-es 30 milliós és az 1873-es 54 milliós ezüst-kölcsönök) a magyar kormány megint más társulással, ezúttal az 1869-ben alakult és az Erlanger-csoporthoz tartozó Franko-Magyar Bank konzorciumával kísérletezett.[13] S csak az 1873-as krízis és krach idején, az államcsőd szélén talált ismét vissza a Rothschildokhoz, illetve az ekkor formálódó ún. "magyar" konzorciumhoz.

1873. július végén Kerkapoly Károly pénzügyminiszter "sürgős és fontos tárgyban" magához kérette Lukács Antalt, a Magyar Földhitelintézet igazgatóját, s Weninger Vincét, a Magyar Általános Hitelbank vezérigaz-gatóját. A fontos tárgy az állam fizetésképtelenségének réme volt. Kerkapoly közölte, hogy értékpapírjait mind elzálogosította ("közel 15 millió forint értéket 8 millió forintért"), "tetemes fizetések esedékesek, a júliusi quotára és államadóssági járulékra tartozásban van". Arra a kérdésre, hogy mennyire lenne szüksége, Kerkapoly azt válaszolta, hogy augusztusban 3, szeptemberben még 2 millióra. Mint Weninger egy levelében írta: "felrándultam Bécsbe, Wodianert megnyervén, elmentem a Credit Anstaltba és ott végre 5 millió Acceptations-Creditre ráállottak, ha Rothschild is beáll a Companiába és ha a Nationalbank escomptba veszi a váltókat, a nélkül, hogy a cégek külön hitele terhére iratnék. - Délután nagy tanácskozásunk volt, Wodianer megígérte, hogy a magyar kormány érdekében interveniál a Nationalbanknál. Sina is belépett a consortiumba."[14] Íme a magyar Rothschild-konzorcium osztrák-magyar részének rövid fogantatástörténete. Tanulságos az útvonal és a sorrend: Wodianer - Credit-Anstalt - Rothschild - Nationalbank - Sina.

A konzorciális ajánlat tehát 5 millió forint elfogadványról szólt. A három hónapos lejáratú váltókon a fent nevezett cégek (CA, MÁH, Rothschild, Sina, Wodianer) egyike a kiállító, másika az elfogadó, s a központi állampénztár rendeletére (Ordre) szólnak. A hitel további három hóra meghosszabbítható. Weninger, a Magyar Általános Hitelbank vezérigaz-gatója mégis elégedetlen volt a pénzügyminiszterrel: "...ő, ki egész augusztusra 3 milliót kívánt, azután 2 1/2 millióval akart megelégedni, öt nap alatt az egész öt milliót sürgette. Ez ismét bizonyítja, hogy K. soha-sem tudja, hogy áll és mit akar! Restellem a dolgot, mert bécsi társaink előtt ezúttal ismét discreditirozta magát. Mint hallom, ezen 5 millióból már csakis 300 000 frtja van. Gyanítom, hogy megint zavarban van, mert ma délután 5 órára jelentkezett nálam. Hol fog ez végződni? A könnyelműség, felületesség, krajcáros pénzügyi politika mellett a zavar és fizetési képtelenség egyszerre, váratlanul beköszönthet." (Kiemelés - K. Gy.)[15]

 

Az egyenként 50 000 forintra szóló, összesen 100 db váltó után a jutalék 50 000 forintot tett. Az elfogadók között pedig a konzorciumban a CA 50 százalékkal, a bécsi Rotshchild ház 20 százalékkal, Sina és Wodianer pedig 15-15 százalékkal szerepelt, a MÁH-nak a kiállító tiszte jutott:

1. táblázat

A magyar kormány bécsi váltóelfogadványainak megoszlása
(1873. augusztus)

Dátum

Kiállító

Elfogadók

 

MÁH

Sina
G. Simon

Wodianer M.

Rothschild
S. M.

Credit Anstalt

1873. 08. 07.

 

300 000

300 000

400 000

1 000 000

1873. 08. 10.

 

300 000

300 000

400 000

1 000 000

1873. 08. 13.

 

150 000

150 000

200 000

500 000

Összesen

 

750 000

750 000

1 000 000

2 500 000

Forrás: MOL K 255 1085. cs. 3320, 3321, 3361/ PM (1873)

A váltóelfogadás sima kereskedő-bankári művelet volt, különösen ha - mint jelen esetben - magyar kormányzati (és wodianeri) intervenció következtében nem terhelte az elfogadó cégek saját központi banki hitelkeretét. Az összeg azonban nem tekinthető szokványosnak. S három hónap múltán, a prolongáláskor az is kiderült, hogy ez az összeg sem elegendő, s ezúttal már a válság sújtotta Bécs is szűk keresztmetszetnek bizonyult. Váltóhitelhez a Monarchia határain belül már nem lehetett jutni, a Hitelbank közreműködése azonban továbbra is nélkülözhetetlen volt. Weninger ezúttal Berlinbe, az ún. porosz konzorcium tagjaihoz utazott, akik 1859 óta már többször léptek fel közösen. Az ügyletben három bank vett részt: a frankfurti M. A. von Rothschild & Söhne, a berlini S. Bleichröder bankházak és a szintén berlini Disconto-Gesellschaft. A három havi váltók kibocsátója Pesten ezúttal is a MÁH, Bécsben pedig M. Wodianer. A bécsi üzletnél már tapasztalt módon a bélyeg- és egyéb költségeket a magyar állampénztár fizette, a provízió itt is 1 százalék, s előre volt fizetendő.[16]

 

Mind a bécsi, mind a berlini váltóelfogadványok azonban csak előleget jelentettek az állósított (fundált) kölcsönhöz, amely - két részletben, 1873-1874-ben - a 153 milliós, 6 százalékos magyar kincstári utalványok néven vonult be a magyar állampénzügyek történetébe. A kortársak a kölcsön-üzletről már születése előtt annyi rosszat mondtak és írtak össze, hogy azt talán még felhánytorgatni is kár lenne. Nevezték azt "elveszett csata után egy végtelenül súlyos békekötésnek" (a konzervatív vezér-szónok, Sennyey Pál), olyan kölcsönnek, amely "a keleti államok színvonalára helyezi Magyarországot" (Horn Ede, a balközép pártból), vagy pedig "az ország hitelét kompromittáló, jövőjét veszélyeztető kölcsönnek" (a szélsőbalról Simonyi Ernő)[17] A pénzügyminiszter még elfogadtatta az állami jövedelmeket fedezetül kívánó, súlyos feltételekkel kapott kölcsönt (1873: XXXIII. tc.), de azután le kellett mondania. Az eredeti konzorciumi javaslathoz képest (amely 50 százalékban mo-narchiabeli, 50 százalékban németországi bankok részesedését tartalmazta) végül sikerült elérni, hogy a londoni N. M. Rothschild & Sons is belépjen 20 százalékkal a konzorciumba. Témánk szempontjából azonban most számunkra mindössze annyi érdekes, hogy a bécsi magánbankárok közül ez a kölcsön volt az első és egyben az utolsó is, amelyben a címben szereplő hármas, a Rothschild-Sina-Wodianer bankházak együtt szerepeltek egy nagy magyar állami tranzakcióban.

A bécsi magánbankárok részesedése láthatóan egyenként már nem tudott lépést tartani a nagy crédit mobilier típusú intézetekkel (CA, DG). Együttes súlyuk azonban mégis tekintélyes. Részvételük a konzorciumban távolról sem volt azonos jellegű. Míg S. M. Rothschild és M. Wodianer a kötvénykibocsátáskor aláíró helyként és a szelvénybeváltáskor kifizető-helyként is működött, Sina S. G. cége ezekben a folyó ügyletekben nem vett részt. Tehát miközben 1873 nyarán Wodianerrel azonos mértékben játszott szerepet a nagybani elfogadványi üzletben, az ügyfelekkel bajlódó bankári műveleteket elhárította magától. Az is figyelemre méltó, hogy Sina és Wodianer együttesen pontosan akkora mértékben részesednek a kincstári utalványokból, mint a bécsi S. M. Rothschild ház, miközben a megelőző váltóelfogadványokban még nagyobb terhet vállaltak.

Ezzel függhetett össze, hogy az 1875 végén, a 6 százalékos kincstári utalványok cseréjére tervezett 6 százalékos aranyjáradék-kötvény ajánla-tában Sina S. G. cége már nem vett részt. Kiszorulása a konzorciumból tehát nem a cégfőnök halálának következménye volt, hanem visszavonulásának megvannak a magyar államkölcsön-üzletben az előzményei.


2. táblázat

Szerződéses részesedés a magyar államkölcsönöket átvevő Rothschild - Credit-Anstalt - Disconto-Gesellschaft konzorcium ajánlataiban

 

1873 nov.

1874 ápr.

1875 dec.


6%-os kicstári utalvány

6%-os

aranyjáradék


I. opció

II. opció

 

%

Credit-Anstalt (Bécs)

19,4

15,52

18

S. G. Sina (Bécs)

11,7*

9,36*

 

M. Wodianer (Bécs)

   

5

S. M. von Rothschild (Bécs)

11,7

9,36

 

de Rothschild Bros (Párizs)

   

40***

M. A. Rothschild & Sons (Frankfurt)

     

N. M. Rothschild & Sons (London)

 

20

 

Disconto-Gesellschaft (Berlin)

50**

16,24

19,5

S. Bleichröder (Berlin)

 

8

5

Bank für Handel & Industrie
(Darmstadt, Frankfurt)

 

3,44

3,5

Sal. Oppenheim jr. & Co. (Köln)

 

3,44

 

Magyar Általános Hitelbank (Budapest)

7,2

5,76

9

* S. G. Sina és M. Wodianer együtt.

** A DG-nél kimutatott 50 százalék az összes német bankokra és bankházakra együtt vonatkozott (M. A. Rothschild, S. Bleichröder, Bank für Handel & Industrie, Sal. Oppenheim jr. & Co).

*** Az 1875-es 40 százalékos arány a Rothschildok bécsi, párizsi, frankfurti házait együttesen tartalmazta.

Forrás: MOL K 255, 78. cs. (1873) ad 4987/ PM; K 255, 1086. cs. ad 2500/ PM; K 269, 343. cs. 359. t. 3709/ PM.

Sina Simon feleségévelAmi a konzorcium bécsi magánbankárainak vagyoni súlyát illeti, az arányok összevethetők a cégfőnökök végrendelete, hagyatéki leltára, valamint a fennmaradt cégmérlegek alapján.

Amikor Moritz Wodianer eredetileg 1853-ban készült végrendeletéhez 1872 tavaszán kiegészítést fűzött, tiszta vagyonát 1871. végi mérleg- és leltáradatok alapján 6,4 millió forintnak számította. Ráadásul 1874. decemberi mérlegét elkészítve úgy találta, hogy - elsősorban a válság alatti üzleti veszteségek miatt - vagyona az eltelt két esztendőben semmit sem gyarapodott.[18] S bár még a nyolcvanas évek elejének járadék-konverzióiban és a papírjáradék-kibocsátásokban szinte változatlan kvótával vett részt, aláíróhelyként ekkoriban már nem jött szóba, s szinte megismétlődni látjuk visszahúzódásában azt a tendenciát, amit a Sina-ház esetében tíz évvel korábban tapasztaltunk.

Sina Simon 1876-os halálakor aktív hagyatékát több mint 36 millió forintra becsülték, amiből a tartozások levonása után tisztán 21 040 385 frt maradt felosztható az örökösök között.[19] A vagyon döntő része leg-nagyobbrészt a Monarchia magyarországi felén feküdt - ingatlanokban. Közelebbi részletekkel szolgál a Sina-vagyonról, cégvagyon és magán-vagyon viszonyáról a nagybácsi 1869-es halálakor felvett mérleg. Eszerint a Sina G. Simon cég mérlegfőösszege 1869. május 4-én 8 284 060 forintra rúgott. Az ekkor érvényben levő megállapodás szerint az ún. régi számlán nyilvántartott nyereségből/veszteségből Simont 3/4, az ún. új számláról pedig 2/3 illette, a fennmaradó rész pedig nagybátyjának járt. Annak ellenére, hogy az adott forrásból nem állapítható meg, vajon az apa halálakor vagy valamikor később tértek-e át az új nyereség/veszteség- számla vezetésére, leszűrhető, hogy a nagybácsi az idő előrehaladtával növelte részesedését.[20]

1874 februárjában, a frankfurti cégfőnök, Mayer Carl Rothschild halá-lakor készített mérleg az akkor már csak négy bankház (Nápoly közben bezárt) össztőkéjét 34 358 562 £-ban állapította meg, amiből 3 228 562 £ (9,4%) volt a bécsi ház részesedése. Fél évvel később, Anselm Salomon halálakor, 1874 júliusában a családi cégek össztőkéje már 35 520 496 £-ot tett ki.[21] Ezzel 1874 nyarán Anselm privat contojának mérlegfőösszegét vethetjük össze, ami 8 124 753 frt-ra rúgott (ez azonban nem tartalmazta a tőkekamat-számlát, az ingatlanjavak számláját és az ún. különszámlát).[22]

Az összehasonlítás minden nehézsége ellenére (végrendelet és hagya-téki leltár, magánvagyon és cégvagyon, privát számla és mérlegfőösszeg) megállapíthatjuk, hogy a bécsi Rothschildok igazi előnyét Sinával és Wodianerrel szemben nem egyszerűen a helyben (értsd: a Monarchiában) birtokolt javak nagyságrendi különbsége, hanem azon túl, a nemzetközi erőtérben meghúzódó összcsaládi vagyonkoncentráció jelentette. A családi tőke súlypontja ekkoriban a párizsi házra összpontosult, mégis furcsán venné ki magát, ha azt mondanánk, hogy a Rothschildok tőkéje zömmel "francia tőke" volt. Mellesleg a hetvenes évek fent tárgyalt magyar üzleteiben a francia ház egyáltalán nem is vett részt, a párizsi "Rothschild testvérek" cég csak a 6 százalékos aranyjáradéknál, a hetvenes évek második felében bukkant fel. A Rothschildok tőkéje nemzetközi volt és maradt, ami még félszáz éven keresztül lehetővé tette a Rothschild-Credit-Anstalt-Disconto Gesellschaft konzorcium számára, hogy Bécsből mint támaszpontból kiindulva majorizálja a magyar államkölcsönüzletet. Ezt a konzorciumot in statu nascendi szemlélve megerősítve látjuk kiinduló kérdésünkre adott előzetes válaszunkat a tőke nacionáléjával kapcso-latban: a nevezett konzorcium azért kapta idézőjelben az ún. "magyar" jelzőt, mert a magyar állam tőkehiányát volt hivatva pótolni. Az adósság kötvényeinek (utalványainak) elhelyezéséről, forgalmazásáról, szelvény-beváltásáról, konverziójáról viszont a nemzetközi tőkepiaci centrumokban a konzorciumi tagok maguk és együttesen gondoskodtak.




[1] Baltzarek, Franz: Finanzplatz Wien - die innerstaatliche und internationale Stellung in historischer Perspektiv. Quartalshefte der Girozentrale, 1980, 11-63. old.

[2] Corti, Egon C. C.: Das Haus Rothschild in der Zeit Seiner Blüte 1830-1871. Leipzig, 1928; Gille, Bertrand: Histoire de la Maison Rothschild. I-II, Genève, 1965, 1967; Bouvier, Jean: Les Rothschild. Paris, 1967; Davis, Richard: The English Rothschilds. London, 1983; Chapman, Stanley: The Rise of Merchant Banking. London, 1984. különösen 16-57, 82-126, 150-169. old.; Heuberger, Georg (ed.): The Rothschilds. Essays on the History of a European Family. Frankfurt, 1994; Ferguson, Niall: The World's Banker. The History of the House of Rothschild. London, 1998.

[3] Λαιος, Γεώργιος: Σιμών Σίνας . Athén, 1972; Lanier, Amelie: Die Geschichte des Bank- und Handelshauses Sina. Frankfurt am Main, 1998; Kerényi B. Eszter: Az arany ember. A gödöllői kastély görög ura: Sina György és fia, Sina Simon. Gödöllő, 2003.

[4] Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. I. [Bp.] 1937. 42-45. old.; Gyömrei Sándor: A kereskedelmi tőke kialakulása és szerepe Pest-Budán 1849-ig. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, XII. Bp. 1957. 236, 250-253. old.; Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Bp. 1989. 153-169. old.

[5] Pulszky Ferenc: Életem és korom. I. H.n. 1958, 244. old. A Sinák vonatkozásában Pulszky a mentalitás generációs különbségeit is hangsúlyozza: Györgynél a már garasoskodásig menő fukarságot, ifjabb Simonnál pedig ennek ellentétét, a bőkezű adakozást (uott, 246. old.). Apa és fiú mentalitásbeli különbségéről emlékbeszédében Tóth Lőrinc (Emlékbeszéd hodosi és kizdiai br. Sina Simon felett. MTA. 1876. Értekezések a társadalmi tudományok köréből. 4. Budapest, 1878, 4-5, 15-16. old.) is elmesélt egy történetet: eszerint az apa halálakor az ifjabb Simon azt a vágyát közölte Deák Ferenccel, hogy "ő inkább akar lenni magyar nagybirtokos és hazafi, mint üzletember és világpolgár" (idézi Kerényi, 2003). A történet leginkább Tóth Lőrinc gondolkodását jellemzi.

[6] Kövér György: Cégek és piacok között. A Rothschild-konzorcium és a magyar kincstári utalványok, 1873-1874 (esettanulmány). In: uő: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Bp. 2002, 283-298. old.

[7] A sorsjegykölcsönből a CA 15,5, a Rothschildok 11, Sina és Wodianer együtt 13,5 milliót vett át. Liese, Joachim Kurt-Wilhelm: Staatskredit und Defizitfinanzierung in den ersten konstitutionelle Periode der Habsburger Monarchie 1860-1867. Dissertation. Wien, 1988. 151, 153-154, 179-180. old.; Lanier, 1998, 82. Érdemes megemlíteni, hogy az 1864-es ún. ezüst-kölcsönben a Rothschild-konzorcium későbbi tagja, a berlini Disconto Gesellschaft Sinával és Wodianerrel együtt vett részt.

[8] Deák Antal András - Lanier, Amelie: Der Verbindung Stephan Széchenyi und Georg Sina und das Unternehmen Kettenbrücke. Frankfurt am Main, 2002, 68. old.

[9] Magyar Országos Levéltár (MOL) K 255, 1085. cs. ad 1851/ PM (1870. június 28).
Ez 690 frt darabonkénti árfolyamot jelentett.

[10] A konzorcium tagjai a Wiener Bankverein vezetése alatt a Niederösterreichische Escompte-Gesellschaft, az Österreichische Bodencredit-Anstalt és a S. M. von Rotshschild bankház voltak. A sorsjáték Magyarországon. Bp. 1943, 185. old.

[11] Szokás a vasúti kölcsön kapcsán Halász Imre, volt pénzügyminisztériumi fogalmazó visszaemlékezését emlegetni, aki épp Wodianer Mór szarkasztikus élcét idézte: "...Lónyay a magyar államhitelt úgy vezeti be a pénzpiacra, mintha valaki fiatal lányát az első bálba egy kétes hírű hölgy által vezetné be." Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának ujabb korszakából. Bp. 1911, 403. old. Az SG, ha "újabb" intézet volt is, "kétes hírűnek" azért mégsem volt tekinthető. Hogy Lónyay Bécs helyett Párizsra kívánta helyezni a kötvénykibocsátás súlypontját, az is vitathatatlan. De a Habsburg-birodalom ún. régi adósságainak terhe is nyomasztóan hatott. Kár lenne tehát megfeledkezni Halász Imre visszaemlékezésének megelőző mondatairól: A Rothschild csoport ajánlata alacsonyabb kibocsátási árfolyamot, magasabb províziót tartalmazott, mint az SG-é, tehát "Lónyay a számszerint kedvezőbb ajánlatnak adott előnyt" (Halász, 1911, 402. old.).

[12] Kerkapoly Károly a magyar PM által a képviselőház elé terjesztett jelentése a magyar vasúti kölcsön állapotáról és hovafordításáról az 1871. évre. Buda, 1872. Melléklet A magyar korona országainak Állami Zárszámadása az 1871. évre. Buda, 1872. című (valójában Pesten, 1872. szeptember 30-án készült) kiadványhoz.

[13] Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Bp. 1986. 90. old. sköv.

[14] Weninger Vince - Csengery Antalhoz (1873. augusztus 13). In: Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. (Bev. Br. Wlassics Gyula, közzétette Dr. Csengery Lóránt), Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Magyarország újabbkori történetének forrásai. 1928. 321-322. old.

[15] Weninger - Csengery (1873. augusztus 13). In Csengery, 1928, 322. old. Weningernek arról is tudomása volt, hogy augusztus 1-jén gond volt a tisztviselők fizetésének kifizetésével, valamint az építési vállalkozók sem kapták meg hetek óta a járandóságukat (uott).

[16] MOL K 255 PM Eln. 1086. cs. 4254/1873.

[17] Az 1872. szeptember 1-jére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, VIII. (1873. november 25.).

[18] Wiener Stadt- und Landesarchiv (WSLA) Handelsgericht, Test. Wodianer 32/1853.

[19] A Nagybiccsei (ma Bytča, Trencsén megye) levéltárban, az Illésházy családi iratok között fellelt hagyatéki leltár rendelkezésemre bocsátásáért Amelie Lanier-nek tartozom köszönettel.

[20] WSLA Handelsgericht, Verlass. Johann Sina 32/1869. (A fénymásolatokért ismét csak Amelie Lanier-t illeti köszönet.)

[21] Gille, Bertrand: Histoire de la Maison Rothschild. II, (1848-1870), Genève, 1967, 571. old. Osztrák értékű ezüstforintban (1£ = 10 o. é. ezüst forint) az össztőke átlagolva 350 millió forintnak vehető. A tőkemegoszlásra hosszabb távon újabban lásd Ferguson, 1998, 1039. old.

[22] Rothschild Archive, London (RAL) 637 - 1 - 15 (1874. július 28.).

EPA Budapesti Negyed 54. (2006/4) Csorba: Híd, város, ország < > Lanier: Az osztrák kereskedelempolitika...