________________
CSORBA LÁSZLÓ
Ott, ahol még ma is mesél a bécsi erdő, az egykori császárvárostól nyugatra fekvő bájos völgyek egyikében kicsiny városka fekszik: Rappoltenkirchen. Központjában, a Szent György-templom mögött nyílik a földesúri kastély parkjának hatalmas kapuja. Ahogy beljebb kerül az ember, megüti a fülét a gépek mormolásának hangja: a domboldal előtti tisztáson álló, nem túl nagy, de imponálóan arányos, kockaalakú épületben - amelyet folyosó köt össze a karcsú toronnyal - általános felújítás zajlik, munkások járkálnak ki-be az ajtókon és az ablakokon. A lépcső elegáns szerkezete, a piszok alatt is láthatóan pompás öntöttvas elemek, a foltokban megmaradt stukkók és a különféle festésnyomok a falon - ennyi emlékeztet csak a hajdani pompára. A korai ötvenes éveiben járó vállalkozó, aki egy ingatlanfejlesztő cég megbízásából a felújítást irányítja, hatalmas elődök örökségével sáfárkodik. A barokk időkben a nagy Jakob Prandtauer - a melki apátság mestere! - formálta a régi épületet, az 1870-es években pedig a bécsi Ringstrasse-stílus mágusa, Theophil Hansen alakította át a ma is látható neoreneszánsz formára. "A háború után a szovjetek használták hosszú évekig" - magyarázza az építésvezető: az ideiglenesen Ausztriában állomásozó csapatok egyik törzse szállásolta be magát a kastélyba. De a szovjetek elmentek, az épületet kiürítették - és a városka nemigen tudott mit kezdeni vele, így eladásra kínálják majd, ha végére ér a munka. Hogy egykor ki volt a régi udvarház utolsó gazdája, a manapság itt élők, itt dolgozók közül nem tudja senki sem. "Menjen föl a dombra, a kápolnához!" - integet a férfi - "Ott a sírokon talál neveket."
Fiatal szálerdőben kanyarog fölfelé a földút, és a tetején nyíló tisztáson kisméretű, torony nélküli, ortodox istenháza várja látogatóit. Belseje halotti kápolna, misézni lehet benne, ha behúzzák az ikonosztasziont helyettesítő függönyöket. Kívülről keresztekkel ékes sírok támaszkodnak a falához, gyönyörűen kalligrafikus görög írással a homlokukon. Különös látvány az Ypszilantisz hercegek neve - és különös az a sors, melynek rendelését követve a török szultán fanarióta alattvalóiból a távoli Balkánon zajló görög szabadságküzdelmek hőseivé emelkedő család tagjai a bájos Wienerwald e csöndes, ismeretlen zugában alusszák az örök álmot.
Osztrákok és görögök egy jeles magyar nemesember, hodosi és kizdiai Sina György báró révén találkoznak a rappoltenkircheni erdőben. A címet és a magyar nemzethez tartozás kiváltságát I. Ferenc királytól kapta 1818-ban ez a ragyogó tehetségű pénzember, születésére nézve görög férfiú - egyike azoknak a polgári vállalkozóknak, akiknek a Habsburg Birodalom legfelsőbb vezetésével együttműködve sikerült kiépíteniük ipari, kereskedelmi és pénzüzleti hálózatukat a napóleoni háborúk korában. A birodalmi modernizáció - amelyben annak irányítói Magyarországnak nem az egyenrangú, hanem az alárendelt és kiszolgáltatott partner szerepét szánták - ekkoriban már igencsak igényelte ennek a speciális társadalmi csoportnak a segítségét. Bár hatalmas birtokai feküdtek Magyarországon épp-úgy, mint a cseh és morva tartományokban, Sina báró a Bécstől alig 22 kilométerre fekvő, kies Rappoltenkirchenben alakította ki a család vidéki rezidenciáját. Négy leányunokája közül Eleni használta a birtokot a 19. század második felében, miután feleségül ment Georgi Ypsilantihoz - az ő és leszármazottaik sírkertjét zárja ma a kápolna falához a márványból-vasból emelt kerítés.
Ki ne emlékeznék Jókai
remekművének arra a nagyhatású jelenetére, amikor a holdsütötte
éjszakában a haldokló üldözött, Ali Csorbadzsi az "arany ember" Tímár
Mihályra bízza leányát és kincseit? A Jókai-filológia úgy véli, e
különös történetre valószínűleg a Sina család ősének akkoriban
közismert sorsfordulatai ihlették a magyar romantika legnagyobb
elbeszélőjét. Nos, a macedóniai görög születésű Georgiosz a 18. század
utolsó harmadában gyapottal látta el a textilmanufaktúrák korai
virágkorát élő osztrák császárvárost, feles üzletben szállítójával, a
tartományt kormányzó török pasával. A török megbízott a görögben -
meséli a kor mindentudója, Pulszky Ferenc -, azzal számolva, hogyha
netán a szultántól váratlanul megkapná a selyemzsinórt, becsületes
társa a Bécsben halmozódó vagyont kiadja majd koldusbotra jutó
feleségének és fiának, hogy megéljenek belőle tisztességgel. A sors
azonban másképp akarta - fűzi tovább a történetet Pulszky -, mert
"(v)égre megérkezett a selyemzsinór Sztambulból, de nemcsak a basának,
hanem a fia számára is, megfojtották az egész családot, és Sina, mint
társának törvényes örököse, megtartotta az összegyűlt tetemes
összeget". Tegyük hozzá, hogy a török kormány persze igyekezett
megszerezni a pénzt, de nem járt sikerrel. "Egy Wagramnál megsebesült
francia tiszt tanácsára és közreműködésével, ki a forradalom előtt
kereskedő volt, s most Sináék házánál ápoltatott" - folytatja a vagyon
regényét Pulszky Ferenc - "a fiatal Sina (aki majd a rappoltenkircheni
kastélyt vásárolja) minden könyveit ezüstre írta át, minden
kötelezvényeit s tőkéit ezüstre stilizálta, s így az 1811-i pátensből
eredő minden veszteséget elkerült, mely más bécsi házakat erősen
megingatott." Az államcsőd megelőzését szolgáló devalvációs
intézkedések kikerülésével a Sina-ház a napóleoni korszak végére már a
Rothschildokéhoz lassan közelítő vagyonra tett szert, és forgatta ettől
kezdve mind nagyobb sikerrel. Ezekben az években ismerkedett meg a
bécsi szalonokban a báró a gróffal - Georg Sina Széchenyi Istvánnal.
Az 1830-as évek elején Széchenyi lakása a Diana-fürdő épületében - a tisztálkodni vágyó pesti polgárok Pfeffer Ignác vezette higiéniai műintézetében - volt, melynek helyére a századfordulón a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank palotája - a mai Belügyminisztérium - épült a Roosevelt-téren. A Duna-parton akkoriban még nemigen andaloghatott fel s alá a város aranyifjúsága. Egy "régi gavallér", Podmaniczky Frigyes báró - a rossz emlékű politikus és jó emlékű városatya - meséli, hogy egy alkalommal "gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott." A gróf persze erősen bosszankodott a rakpart állapotán - ám miközben főképp a Kaszinó, a Tudós Társaság, az Állattenyésztő Társaság, vagy épp a magyar játékszín ügyeivel foglalkozott, gyakran álldogálhatott az ablaknál, s a szemközti Várhegy panorámájában gyönyörködve azon is eltöprenghetett, miképp hozza a túlpartot közelebb.
Közelebb... a két várost egymáshoz közelebb! A "hogyan?" persze régen megvolt már. 1820 szilveszterén egy hetet vesztegelt barátja, Brudern József gróf pesti házában, mert a zajló Dunán lehetetlen volt az átjutás. "Ma azt mondtam Brudernnak - jegyezte akkor a naplójába -, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok [!], egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol." Ebben az időben hajóhíd - a két partot átérő bárkasorra szegezett padlóval - az ikervárosokon kívül még Komáromnál és Újvidéknél szelte át a Dunát, míg Pozsonynál és Esztergomnál ún. repülőhíd - kifeszített drótkötélen futó tutajkomp - szolgálta ki az átkelőforgalmat. 1786-ban, 1820-ban, 1828-ban is születtek már elképzelések egy állandó hídról, de pusztán a közlekedés könnyítésének vágya nem adott elegendő energiát megvalósításukhoz. Az "állandó híd" javaslata szerepelt azokban a munkálatokban is, amelyeket eredetileg az 1790/91. évi országgyűlésből kiküldött bizottságok kezdtek el kidolgozni a hazai reformteendőkről, és amelyek felülvizsgálatára éppen ekkoriban, az 1830-as évek elején került sor. De csak aki olyan szemmel nézett, olyan aggyal gondolt rá, hogy a híd: szimbólum, egy ifjú nemzet felnőtté válásának, egy elmaradott ország felvirágzásának jelképe - az tudta e rendkívüli feladat rendkívüli nehézségeit egyetlen akcióprogramba foglalni és nekilátni legyőzésüknek.
A megvalósítás alapkoncepciója ugyanaz az elképzelés, amelyen Széchenyi minden gyakorlati alkotása nyugodott. "Nemzetiség", "közértelmesség" s ezek legfőbb eszköze, a "koncentráció" - programadó nagy műve, a Hitel mélyebb hátterének ezek a kulcsfogalmai - mintegy ceterum censeoként jelennek meg ekkoriban megfogalmazott munkái, így elsősorban a Világ lapjain. "Példák által magyarosítni, mesterséges intézetek segítségével egyesíteni, ez volt vezér szándékunk s foglalatosságunk - fejtegeti -, mivel híd, út, vízcsatorna stb. soha sem fog embert alkotni; de a kifejlett s egyesített emberi lélek nem csak íly parányiságokat, hanem sokkal nagyobbakat is teremt." A főképp a társasági "koncentrációt" szolgáló Kaszinó és a lóverseny, illetve a nemzeti kultúra és nyelv ápolására hivatott Akadémia és Nemzeti Színház folytatásaként olyan összetett vállalkozásokba fogott, amelyeknél sajátos komplexitásban olvad össze nemzeti szimbólum és anyagi haszon, bel- és külpolitikai orientálás és a civil társadalom fejlesztése. Ilyen a Vaskapu szabályozása (a balkáni kapunyitással keletebbre hozni a birodalom súlypontját!), ilyen lesz majd a Tisza-szabályozás (egy "második honfoglalás" a hatalmas kiterjedésű vízmentesített területeken) - és ilyen az állandó híd felépítése is, melynek révén megteremthető a magyar gazdasági és politikai főváros. Azért is kell minden polgár személy- és vagyonbiztonságát biztosítani - fejtegette ismét a Világ oldalain -, mert többek között ennek révén indulhat meg azoknak az anyagi alapoknak a felhalmozása, amelyek az ilyen komplex alkotások létrehozásához szükségesek.
1832 februárjában azután gazdag mágnások és tőkeerős pesti polgárok Hídegyesületet alapítottak. Intézkedtek, hogy az "egész hydrotechnikai munka egy folyamrajzban [...] írassék kőre", majd József nádor és Pest vármegye támogatását elnyerve, vállalkozásuk felkarolásáért az országgyűléshez fordultak, "legnagyobb hihetőséggel" állítva, "hogy egy álló hídnak Pest és Buda közti physikai létesítése előttök többé nincs a lehetetlen sorában". Széchenyi az egyesület elnökéül egy Bécsben igen jól hangzó nevű férfiút, a bajor indigéna Stainlein Saalmenstein Eduárd bárót kérte fel, aki ugyanez év decemberétől már csinos, fényezett fadobozban, kék tafota selyemre ragasztva, kis fahengerre göngyölítve őrizhette a nagyreményű vállalkozás jóváhagyott alakulási levelét. Az egyesület tagjai persze nyilván különböző mértékben értették Széchenyi lelkesült magyarázatát, illetve értettek egyet gondolataival. De azt mindnyájan tudták, hogy a híd kezdettől több mint egyszerű közlekedési műtárgy - ám nem csupán a hazafias szimbólumok nyelvében a verbum regens. A gróf egyelőre két döntő mozzanatot hangsúlyozott magyarázataiban. Egyfelől sürgetően neki kell látni az ikervárosok partjainál a Duna-szabályozás ügyének, mivel a korabeli mérnöki szakvélemények zöme szerint enélkül műszakilag megoldhatatlan a pillérek biztosítása (pl. a jég ellen). Másfelől pedig már a Világban kijelentette a hídról, hogy "nevetséges vagy szánakozásra méltó olly roppant tárgy létesítésérül figyelemmel tanácskozni, míg a nagyobb részben a vámfizetési képzelet tisztába nincs hozva". A gondolat korszakos jelentőségét már a kortársak is azonnal átlátták. Széchenyi felismerte, hogy a híd ártatlan, pozitív érzelmeket gerjesztő eszméje segítségével üthető az első rés a feudális kiváltságok egyik legigazságtalanabbika, a nemesi adómentesség falán.
1832 tavaszán-nyarán sokféle bosszúság, kár és balszerencse szomorította Széchenyit, de kárpótlásul újabb útlevelet kapott Angliába. Szeptember 4-én vetett horgonyt a The Superb gőzös a Tower előtt. Három napra rá a Hammersmith-hidat látogatta meg s a lábánál a tervezőmérnököt, William Tierney Clarkot. "65 ölnyi [1 öl = 1,89 m - tehát kb. 123 m] fesztáv - számolta naplójában -, azonkívül két elővédmű a vízben is, az egész mintegy 80-90 ölnyi. Ahogy ott áll, nem kerül egész 44 000 font sterlingbe. Ettől magasba szárnyalt a szívem - régóta nem töltött el íly keserédes érzés! Könnyen menne; legföljebb ha egy millió pengő forintba kerülne - Felbuzdulásában a nemesség egymaga kifizethetné - és szabad az út." És belevág a munkába, ahogyan az az ő erőssége: a szédületes gondolatívek alá odahordani a milliónyi részlet fundamentumát. És itt most a híd szó szerint értendő: lenyűgözi, hogy kilenc mérföldön át kilenc híd feszül keresztbe a Temzén.
A Hammersmith-híd ma is áll - de nem eredeti szerkezetében. Az anyagok s a technika csupán a századfordulóig bírta az egyre nagyobb terhelést. Egy Kropf Lajostól származó adat szerint William Tierney Clark egyik, Ordish nevű asszisztense mesélte, hogy amikor az Oxford-Cambridge kollégiumi csónakverseny után fölengedték a tömeget a hídra, "a hatalmas vasháncsok úgy nyújtózkodtak, mint akár a gummi, úgy hogy az öreg úrnak égnek meredt minden haja szála". Örökre kár, hogy az átépített híd ma már nemigen hasonlít budapesti testvérére, hiszen szinte bizonyos, hogy minden részletvizsgálat mellett is ennek élménye lehetett a döntő impulzus Széchenyi elhatározására a tervező személyét s a híd technikáját illetően. Meglátni s megszeretni tényleg egy pillanat műve volt csupán. De azért megnézte Clarknak a norfolki herceg számára tervezett shorehami, továbbá marlowi hídjait is, sőt Tellford menai lánchídját is megvizitálta - s elrémisztették az éppen átügető hat lovas ütemes trappolását követő kilengések. De kétségei legtöbbjére megbízható s megnyugtató választ kapott. A fentiek közül ma is remek állapotban íveli át a Temzét Londontól észak-nyugatra, az Oxford felé vezető országút közelében a marlowi híd, pillérén a budapesti nagy testvérre emlékeztető márványtáblával.
A magyar közigazgatás fejének, József főhercegnek kezdettől fogva nagyon tetszett az ő "nádori fővárosának" fényét jelentősen emelő híd eszméje. Pártfogásának is része volt abban, hogy a Pozsonyban ülésező országgyűlésen 1835. január 24-én megszületett a szenzációs eredmény: az alsótábla után a püspökök és mágnások táblája is beleegyezett abba, hogy a hídon immár mindenkinek, a nemesnek is fizetnie kell! A döntés jelentőségét a kiváltságok konzervatív védelmezői is átérezték. Cziráky Antal gróf, a feudális jogviszonyok összefonódottságával "hivatalból" tisztában lévő országbíró a hídvám általános fizetési kötelezettségének elfogadását a régi magyar alkotmány temetése napjának nevezte!
Ám sajátos ellentmondás, hogy a vágyott polgárosodás vélt pionírjai, az ikervárosok vezetői egyelőre nem kértek a nemzeti megtiszteltetésből - főként azért nem, mert a jövendő híd bevételei természetesen az országos kasszába s nem az ő zsebükbe vándorolnának. Az egyezkedéssel megbízott országgyűlési küldöttség tagjaként Széchenyi Pestre jött, hogy "választott polgárként" (tehát a tágabb városi képviselő-testület tagjaként) befolyását latba vesse a mielőbbi kompromisszum érdekében. De hiába volt a város becsült fia, a polgárőrség századosa stb., néhány tanácsnok kemény ellenállása egyelőre még őrizte a szűk csoportérdek pozícióit az országos szükség belátása ellenében. "A minap valaki azt proponálta - írta a grófnak a hídépítést leginkább ellenző városatyáról Dessewffy Aurél, a fiatal konzervatívok későbbi vezéregyénisége -, »vessük belé Kolbot a Dunába«. Én mellette vagyok minden effélének."
Széchenyi sem lehetett híjával a hasonló indulatoknak, annál is inkább, mert 1835 elején egyértelmű fordulatot vett a vállalkozás sorsát mindennél inkább befolyásoló finanszírozás kérdése is. Bár eredetileg ország-gyűlésen megajánlott összegből tervezték a megépítést, politikai tapasztalatai és bécsi tárgyalásai arról győzték meg a grófot, hogy helyesebb, ha inkább a magántőkére bízza a megoldást. Amikor majd a társaságnak megtérül a befektetése, a nemzet megváltja a hidat s ingyenessé teszi rajta a közlekedést. Hídegyesületi társaival ezért 1835 februárjában Georg Sina báró bécsi bankárhoz fordult, hogy vállalja el a nagy mű megteremtésének pénzügyi irányítását. A korábbi ismeretség és a megalapozott bizalom ekkor vonta be a görög üzletembert egy olyan vállalkozásba, amelynek azonnal ő is megértette, sőt megérezte a puszta üzleten túlmutató dimenzióit.
A híd ügye ugyanis állandó témája volt a kor nagy gazdaság- és közlekedéspolitikai vitáinak. Amíg a technika nem győzte le az Alpok hágóit (erre csak a következő évtizedben került sor), megvolt az esély, hogy magyar területen vezessen a kulcsfontosságú Bécs-Trieszt vasúti fővonal a tenger felé. A kiélezett érdekviszonyok nagy profitot sejtettek, s így éles versenyhelyzetet teremtettek. Sina 1837. február 17-én engedélyt kért a Bécs-Bécsújhely-Sopron-Győr (később Buda, illetve Trieszt) pályaszakaszra - ám alig három (!) napra rá jelentkezett a Metternich államkancellár hathatós támogatását élvező Rothschild-csoport is (kapcsolatban a pesti Wodianer és Ullmann cégekkel) a Bécs-Pozsony-Pest-Debrecen-vonal építési jogáért! Sina ekkor kissé elbizonytalanodott, mert az előmunkálati engedélyekről vitázó 1839-40. évi országgyűlés inkább a bal parti vasutat preferálta, márpedig ez esetben a Bécsből Pestre jutáshoz nem kell a híd! Mihelyt ezt fölismerte, Széchenyi minden erejével a bal parti vasútterv ellen fordult, és végül sikerült az ingadozó bárót megnyugtatnia. A helyzetet az is jelentősen nehezítette, hogy a Wodianer-Ullmann társulás - bécsi barátaik bíztatására - szintén pályázott a híd építtetési jogáért. Mindkét vállalkozói csoportnak pontos terveket és részletes költségvetést kell bemutatnia a döntéshez. Sina pályázati anyagának elkészítésében sokat segített a Pestre érkező William Tierney Clark. Csakhogy Wodianerék sem hagyták magukat, s nem kisebb nevet nyertek meg az ellenterv kidolgozására, mint a Széchenyi által még Londonból ismert George Rennie-t.
Még sok szép részlete van a "lánchidi csatának", de idő hiányában ezekről most nincs módom beszélni. Csak pár szóval utalhatok a legfontosabb eseményekre. A közben lezajló rettenetes árvíz nem vetette vissza a híd ügyét. A két rivális tőkéscsoport, Sina és Wodiánerék megegyeztek egymással, az országos hídbizottság pedig Sina pályázatát fogadta el, és Adam Clark kapott megbízást az építkezés irányítására. És áramlani kezdtek az építési anyagok: a homokkő Vácról és Sóskútról, a gránit Mauthausenből (az osztrák kisváros bányáját akkoriban Sináék bérelték, és még Bécs macskaköveihez is szállítottak nyersanyagot), a hidraulikus mész alapanyagát adó márga a szerémségi Beocsinból, a tégla Pest és Buda gyáraiból, a hétezer facölöp a szlavóniai tölgyerdőkből, a cement a hídépítés budai oldali saját műhelyéből, az öntöttvas szerelvények az Andrássyak dernői üzeméből, Ganztól, sőt még Metternich vasgyárából is, és végül a kovácsoltvas alkatrészek a Howard and Ravenhill cégtől érkeztek - ez utóbbiak a Dresler és Kayser vállalat uszályain 1848 tavaszán egyenesen London rotherhite-i külvárosából jutottak el a forradalmasodó Európán keresztül a magyar fővárosba.
Abban a szellemi kötőanyagban, amely e tízezernyi alkatrészből a hidat végül összerakta és máig egybentartja, örök megbecsülésre érdemes szerepet játszott a görög üzletember tudása, vállalkozó kedve és jóakarata.