Birodalmak, migrációk és vállalkozói tevékenység
________________
MARIA CHRISTINA CHATZIIOANNOU

 

Az alábbi tanulmány olyan módszertani javaslatok vizsgálatára tesz kísérletet, amelyek adott esetben segítséget nyújthatnak a görög kereskedődiaszpóra szerepének megértéséhez a Habsburg császárságban. Ugyanakkor egy kutatási terv részét képezi, amely a 18-19. századi birodalmakat, azaz az oszmán, a Habsburg, az orosz és a brit birodalmat mint a görög kereskedőhálózat kibontakozásának és expanziójának színterét vizsgálja.

 

Kereskedelem és birodalom

Néhány évvel ezelőtt Michael Hardt és Antonio Negri az amerikai birodalomról szóló közismert műve, az Empire ismét fölélénkítette a birodalmakról szóló tudományos eszmecserét. A világpiac ideológiai hátterét taglaló fejezetben a szerzők érdeklődése elsősorban a világpiac kialakulásának folyamatára koncentrálódik, amely szoros összefüggésben áll a nemzetállamok határainak leomlásával - szemben egy korábbi időszakkal, melynek során azok kiemelten fontos szerepet játszottak az árutermelés és -csere imperialista újjászerveződésében. Napjainkban a nemzetállamok gyakran akadályozó tényezőként jelennek meg a világpiacon, míg a nyílt határokon át zajló kereskedelem különbségeket mosott el. A nemzethatárok leomlásával a világpiac megszabadulni látszik attól a kettős felosztástól, amelyet a nemzetállamok léte kényszerített rá, és ebben az újkeletű szabad térben számtalan különbözőségre derül fény.[1] Itt szeretném megjegyezni, hogy ez a megállapítás korábbi, a nemzetállamokat megelőző korszakokba vezethet vissza, amikor a nagy birodalmak (török, Habsburg, orosz) szerepe meghatározó volt a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok alakulásában.

A görögök gazdasági jellegű kivándorlása az oszmán fennhatóság időszakában nem korlátozódott a Török Birodalom határai közrefogta területre. A mezőgazdasági és állattenyésztési termékek, a nyersanyagok, valamint a késztermékek forgalma az oszmán világ kikötőiben és szárazföldi piacain sűrűsödött össze, amelyek élénk kapcsolatban álltak Itália, Ausztria, Magyarország, a Fekete-tenger és Anglia hasonló kereskedelmi központjaival.

A Habsburg, az orosz és a brit birodalom területei felé irányuló kereskedelmi célú migráció az ottomán fennhatóság időszakában olyan hálózatok kiépítésén alapult, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy erőt, befolyást és ebből kifolyólag hasznot szolgáltassanak tagjaiknak. Egy családi vagy nemzeti-származási alapon szerveződő csoportnak lehetősége nyílt arra, hogy mind gazdasági, mind kulturális tőkéket mozgasson, kombináljon és használjon fel a rá jellemző intézményrendszer keretein belül azáltal, hogy kollektív dinamizmust sugallt, valamint bizonyos gazdasági morált erőszakolt rá tagjaira. A görög hálózatok szerveződésének a fönt említett birodalmak területén közös jellegzetességei vannak.[2]

A kereskedelem olyan gazdasági tevékenység volt, amely nagy számú helyi, valamint a török területekről érkező, diaszpórabeli kereskedőt vont be a nemzetközi kereskedelmi tranzakciókba. E tranzakciók tehát alkalmas terepet kínáltak arra, hogy különféle származású, nemzetiségű és vallású kereskedők találkozhassanak az oszmán, az orosz és a Habsburg birodalom gazdasági központjaiban. A kereskedők tevékenységük révén formálták a piacgazdaságot, amely olyan jellegzetességekkel rendelkezett, amelyek bizonyos feltételek teljesülte esetén homogén kultúrává rendeződtek. A 18. században sűrűbbé váltak azok a tevékenységi formák, amelyek a Török Császárságon belüli szállításokkal és kereskedelemmel álltak kapcsolatban, különféle származású és vallású csoportokat vonzván.

Bevándorló-vállalkozó

Az európai gazdasági bevándorlással foglalkozó történészek nem csupán a vonzás/taszítás tényezői (push and pull factors) által alkotott egyszerű modellt alkalmazzák a gazdasági jelenségek magyarázatára. Olyan módszertani eszközöket is alkalmaznak, amelyek bonyolultabb fogalmak értelmezésére, hatáselemzésére is képesnek mutatkoznak, mint amilyen például a láncbevándorlás. Ez a jelenség hálózatokat, rokoni, baráti kapcsolatokat, tájékoztatást, szolidaritást - azaz általában nem közvetlenül gazdasági jelenségeket - mozgósítva épül föl, sokkal inkább az azokra befolyást gyakorló segítő tényezőkön alapszik.[3]

A kereskedő és a kereskedelmi vállalkozás szerveződése volt a gazdasági élet lelke a 18. és a korai 19. század piacain. Az a tény, hogy szükséges volt hozzáférni a piacokhoz, valamint eljuttatni az árut a feldolgozóhoz és a fogyasztóhoz, családi vállalkozások létrejöttéhez vezetett, amelyek tagjai más-más piacokon vetették meg a lábukat. A kereskedő-bevándorlás magját családi és nemzeti-származási alapon szerveződő csoportok alkották. Az ilyen típusú bevándorlás nem elemezhető előre felállított modellek alapján. Egy szelekciós folyamattal van dolgunk; ebben bizonyos személyek vesznek csak részt, olyanok, akik eljutottak egy döntés meghozataláig: mikor és hova települnek át viszonylagos személyes és intézményi szabadság közepette. A származási hely, a család, valamint a meghatározott erkölcsi értéket közvetítő intézmények (úgymint a vallás, a nyelv, a szokások, az ismeretek és a szaktudás) voltak azok a "nem gazdasági" tényezők, amelyek meghatározták a kereskedelmi bevándorlást az iparosodás korai korszakában.

A mezőgazdasági és állattenyésztési termékek, a nyersanyagok és a feldolgozott javak (főként szövet) kereskedelme az oszmán császárság kikötőiben és piacain bontakozott ki, amelyek élénk kapcsolatban álltak más, hasonló kikötőkkel a Fekete-tenger partjaitól egészen Angliáig. A görög kereskedőcsaládok csoportjai az ottomán császárság kebelén szerveződtek, majd Kelet és Nyugat felé egyaránt terjeszkedni kezdtek, kialakítván ily módon a görög vállalkozói diaszpóra hálózatait. A tranzit tengeri kereskedelem vált a Földközi-tenger keleti medencéjében a gazdasági fejlődés ütőerévé, a kereskedővárosok pedig, mint Szmirna, Konstantinápoly, Thesszaloniki, Alexandria, Taganrok és Odessza, megteremtették annak lehetőségét, hogy a török és az orosz mezőgazdaság kapcsolatba kerüljön Nyugat-Európával.

Ezzel párhuzamosan (bár igen minimális infrastruktúrával) kiépült egy szerteágazó szárazföldi útvonalrendszer, a Balkán-félsziget déli részétől Közép-Európán át a Habsburg és az orosz császárságig. A görög kereskedők mellett vagy más etnikumú, de azonos vallású csoportok működtek (hol konkurenciaként, hol - olykor - együttműködő társként), mint például a szerbek, vagy pedig tőlük vallásukban is különböző nációk, mint a zsidók és az örmények. Példának okáért találhatunk görög kereskedőket konkurensként a trieszti és bécsi szerbek, az odesszai zsidók, valamint a londoni és manchesteri németek és olaszok mellett. A fogadó országok új társadalmi és gazdasági környezetet jelentettek a beköltözők számára, s ezért új üzleti lehetőségekkel, valamint új kulturális és üzleti modellekkel szolgáltak. Ha egy homogén etnikumú kereskedőcsoport letelepült és megszerveződött a nagy birodalmak gazdasági központjainak egyikében, az gyakran lehetővé tette, hogy az adott csoport valamely kiterjedt mezőgazdasági terület közelébe férkőzzék, amely a személyes hálózatokon keresztül kereskedelmileg kiaknázható volt. Ugyanakkor olyan központokban nyílt lehetőség üzleti tevékenységre, amelyek rendelkeztek a kereskedéshez szükséges infrastruktúrával (raktárak, vám, kereskedelmi bíróság, hitelintézetek), és gazdasági információkat tudtak rendelkezésre bocsátani.

A bevándorló alakja nem áll messze a vállalkozóétól abban az értelemben, hogy a bevándorló is stratégiai döntéseket valósít meg, mely döntések ez esetben a letelepülés helyére és az itt folytatandó gazdasági tevékenység jellegére vonatkoznak. A tudományos kutatás során összekapcsolható a "kolónus", a "bevándorló" és az "üzletember" fogalma, de minden egyes esetben meg kell határozni az egyedi körülményeket, meg kell állapítani a gazdasági tényezőket, továbbá az adott korszak társadalmi és gazdasági hátterét.

Az iparosodást megelőző időszakban a kereskedő-üzletember tevékenységét éppen az a gazdasági kockázat határozta meg, amely egyben sikerének záloga is volt. A diaszpóra kereskedője információra vadászott, amely az árucikkek és az utazók vándorlásának ritmusában érkezett. E folyamat során a kereskedők vállalkozókká váltak, tevékenységüket földrajzilag áthelyezték, változatos befektetői szektorokat céloztak meg, miközben jócskán kamatoztatták mindazokat az információkat, amelyeket személyes hálózatuk segítségével gyűjtöttek, s mindeközben az aktuális piaci keresletnek megfelelő értékű tőkével gazdálkodtak.[4] A bevándorló-üzletember sikertörténetét olyan életpályák tették ismertté, mint a Sina, a Charisis, a Takiatzis, a Mouratis és a Nákó családé, de közepes gazdasági súlyú, kisebb jelentőségű kereskedők stratégiai döntései is kirajzolhatják. Ez utóbbira jó példa a Pontikas család.[5]

A "kisebbség" fogalmát már a 19. században alkalmazták bizonyos csoportok meghatározására. Ezek többnyire olyan nagyobb népességeken belül éltek, amelyek jogot formáltak a homogenitásra és saját többségi létükre. Egy bevándorlói csoport szerveződése a letelepedés helyén kisebbség létrejöttéhez vezethetett a birodalmak polgári burkán belül. Kisebbségéhez abban az értelemben, hogy valamiféle önálló, a társadalom egészétől (amelyhez egyébként tartoztak) elkülönülő egységet alkottak külön előjogokkal és kötelezettségekkel, amelyek a társadalom többi tagjaival való kapcsolataikat is megszabták. (A zsidók példája meghatározó volt a kisebbségekre vonatkozó egész irodalomban.)

A nagy birodalmak vonzották magukhoz a kereskedőcsaládok szervezett etnikai csoportjait, hiszen viszonylagos gazdasági biztonságot jelentettek, ideológiailag pedig vonatkoztatási rendszerként működtek valamennyi etnikai-vallási közösségben, amelyek számára ez jótékony hatással bírt, hiszen gyakran homogenizációs folyamatokat indított el a csoportokon belül. A különböző etnikumú kisebbségek, amelyeket azonos gazdasági indítékok mozgósítottak, a birodalmak gazdasági központjai felé tartottak letelepedési szándékkal, s e folyamat során egyedülálló tapasztalat birtokába jutottak új országok, új eszmék megismerésével, a kereskedelmi ügyletekben új eljárásmódok elsajátításával. Valamennyi etnikai-vallási diaszpóra közös törekvése a tőketeremtés volt, amely a személyes munkán, a családi segítségnyújtáson, valamint az üzleti lehetőségek kiaknázásának gyorsaságán alapult.

 

Egy értelmezés

A birodalom, a kereskedelmi bevándorlás valamint az üzleti tevékenység hármasa által kirajzolt elméleti keretbe beilleszthető vállalkozói kisebbségként a görögök és a szerbek etnikai csoportja is, a zsidók és az örmények vallási alapon szerveződő közössége is.

A Habsburg Birodalomban az ortodox görög kereskedők a maguk üzleti tevékenységét a 17. századtól kezdve a közismert kompániák keretein belül bontakoztatták ki, elsősorban a Habsburg és az Oszmán Birodalom között húzódó határsáv kereskedelmi központjaiban. A kereskedelmi kompániákba szerveződés a 17-18. század folyamán biztosította a kereskedelemben részt vevők előjogait, garantálta a kölcsönös segítségnyújtást, továbbá védőpajzsot jelentett a bevándorlóközösség számára a külső veszélyek ellen. A család és a közös származási hely "tápláló" hátteret biztosított a görög kolónusok társulásai számára a letelepedés helyszínein. A kereskedőközösségek tagjai sokszor elitet alkottak, amely erős gazdasági és politikai háttérrel rendelkezett az új helyen. A vallási különbözőség vált a legmarkánsabb ismertetőjeggyé, hiszen a kétnyelvűség és/vagy a nyelvi asszimiláció képesnek bizonyult tompítani a csoport más jegyeinek megkülönböztető mivoltát.

A balkáni piacra beférkőzni vágyó, a merkantilizmus szellemétől áthatott Habsburg politika hasznot kívánt húzni az Oszmán Birodalom balkáni eredetű kereskedőiből, elsősorban a görög (illetve szerb) alattvalókból. A görögök birtokában voltak a kereskedelmi ügyletekre és szállításokra vonatkozó szaktudásnak, valamint ismerték a török piacokon dívó pénzügyi és hitelezési gyakorlatot. Az osztrák hivatalos szervek által biztosított előjogok és kedvezmények, az internacionalista verseny és helyi sajátságok rajzolják ki a görög vándormozgalmak és letelepedések történetét. A kereskedelmi előjogokban való részesülés komoly indítékot jelentett, és előmozdította oszmán állampolgárok letelepedését a Habsburg birodalomban.[6]

A szárazföldi kereskedelmi vándorlásokban meghatározó szerepet játszott a vándorlás útvonalának földrajzi kiindulópontja, amely Epírusz, Makedónia és Thesszália lakosai esetében a vándorlás irányaként a Habsburg birodalmat jelölte ki.

Nyugat-Makedónia (Kasztoria, Sziatiszta, Kozani, Vlaszti, Kliszoura) és Moschopolis görög és vlach ajkú migránsai olyan mezőgazdasági-kereskedelmi központokban telepedtek le és tevékenykedtek, amelyek a szárazföldi kereskedelmi útvonalak állomásainak szomszédságában voltak. Ezek a bevándorlók, a soknemzetiségű Oszmán Birodalom képviselőiként, behatoltak a Habsburg uralom hézagaiban képződő hatalmi űr területeire, helyi szükségleteket elégítettek ki és birodalmi elvárásoknak tettek eleget.

Hogy valamelyest közelebb jussanak az Észak-Amerika "meghódítása" körül kirajzolódó kérdések és problémagócok megértéséhez, az amerikai Dél betelepítésének folyamatát vizsgáló kutatók J. Schumpeter felfogását követeve az "üzleti szellem" definiálására a "kreatív pusztítás" komplex fogalmának alkalmazását javasolták, olyan aktív folyamatra utalva ily módon, amely egyszerre eredményez állandóságot és bizonytalanságot, hasznot teremt, de ugyanakkor kárt is okoz.[7] Észak-Amerika történetében a határvidékeket egy olyan sávnak kell tekinteni, ahol az emberek tömegeinek, így a független vállalkozók sokaságának lehetősége nyílt az egymással való szembetalálkozásra. Ebben a térben a politikai és kulturális határokat nem lehetett kellő pontossággal meghatározni, a személyek viszont, akik fizikai és szellemi energiákat mozgósítottak a haszonszerzés érdekében, jól elkülöníthetők.

Ez a problémakör elvezethet bennünket a Habsburg/török határvidék, valamint a kereskedelmi bevándorlások kérdéséhez. A "köztes terület" (middle ground) fogalmát a Kolumbusz utáni időszak etnikai, kulturális és interperszonális kapcsolatainak kutatására vezették be. A "köztes terület" kereskedelmi zóna, ahol a kultúra árucikké vált, a kereskedelem pedig, gazdasági szerepén túl, patriarchális, testvéri és szellemi jegyeket ölt magára. A "köztes terület" tehát a birodalomnak olyan hátországaként működött, ahol különféle emberek birodalmak képviselőiként álltak kölcsönhatásban egymással, s jobbára ugyanazt a szerepet játszották helyi szinten, mint amelyet maguk a birodalmak alakítottak a történelmi fejlődésben.[8]

E "köztes terület" példájaként mindenekelőtt a Bánátot említhetnénk, amely 1552 és 1718 között török fennhatóság alatt állt, azt követően pedig a Habsburg császárság birtokába került. Másodsorban pedig Erdélyt, amely a mohácsi csata után török fennhatóság alatt álló, félautonóm terület lett. 1765 után az osztrák hatalom erősödése figyelhető meg a tartományban, 1866-ban Erdély egyesül a magyar királysággal és az Osztrák-Magyar Monarchia része marad egészen az első világháborúig.

Ebben a földrajzi - nem pedig etnikai vagy állami - térben találhatók azok a városok, amelyek a szárazföldön zajló görög kereskedelmi vándorlás első hullámának színterei voltak: Zimony,[9] Szeben[10] és Brassó[11] (földrajzi térről van szó, amely az amerikai "frontier" értelmében határvidék az ottomán és a Habsburg birodalom között). Pest sűrítette magába a legtöbb görög betelepülőt, akik Debrecen, Miskolc,[12] Tokaj és Kecskemét irányából érkeztek.

A nyugat-makedóniai kereskedelmi kivándorlás például a volt Jugoszlávia, Románia, Magyarország és Ausztria városaiba irányult, kirajzási pontját pedig Sziatiszta, a Pindosz egyéb települései (Eratira, Galatini, Vlaszti), valamint Grevena és Kozani alkották. Ez a kirajzás Sziatiszta és Kozani török uralom alatti kialakulása után kezdődött, és az északi fő útvonalakat követte. Kasztoriából viszont már ezt megelőzőleg is távoztak kivándorlók, akik a 17. századi velencei-makedón kereskedelemnek is fontos tényezői voltak.

A 16. századot követően, elsősorban a szomszédos települések lakosainak bevándorlása nyomán született meg a keresztény Kozani városa, s hasonló körülmények között jött létre a közeli Sziatiszta is. A török uralom körülölelte Kozani gazdasági és szellemi szempontból is dinamikus helyi központnak számított. A keresztény város kis gazdasági szigetet képezett a térségben, amely meglehetősen különbözött a környék mezőgazdasági, állattenyésztő jellegétől, s számos olyan kereskedő szülőhelyévé vált, akik később a Balkán északi részén és Közép-Európában találták meg számításukat.[13]

1708-ban, a pozsareváci békénél tíz évvel korábban, nyolc kozani eredetű kereskedőtársaság már megalapítja a kecskeméti kompániát.[14] Füves Ödön megfigyelt egyfajta láncszerű bevándorlást, miszerint azonos származású kereskedők ugyanabban a magyar városban telepedtek le. Ugyanő kimutatta a kozanibeliek jelenlétét Hódmezővásárhelyen és Szentesen. (E két város még Kecskemét és Budapest előtt található, azoktól délre.)[15] A kozanibeli kereskedők tehát, sőt a joanninaiak is, már a 18. század közepe előtt vezető szerepet játszottak a zimonyi és a brassói kompániákban.[16] Sp. Lampros egyes füzeteiben már 1770 és 1777 közöttre datálva is említés esik kozanibeli kereskedőkről Budán, akik szláv neveket viseltek, valamint magyar és ottomán alattvalóknak számítottak.[17] Ugyanebben az időszakban kozanibeliek más makedóniaiakkal együtt részt vesznek Tokaj és Kecskemét tranzitkereskedelmében.[18] A kozanibeliek vándorlásának első ismert példái közé tartozik a kozaniak kereskedelmi jellegű együttműködése a sziatisztaiakkal. Ez Belgrádban[19] mutatható ki a 18. század kezdetén, s egyben részét képezi egy csekély számú, kereskedelmi bevándorlási tömbnek, amely szerb területekre, nevezetesen a Belgrádtól délre húzódó térségre irányult.[20]

Történész elődeink, akik az észak-balkáni és a közép-európai görög bevándorlással foglalkoztak - Apostolos Vakalopoulos, Füves Ödön, hogy csak néhány jellemző nevet említsek -, valamint az ő szellemi követőik már feltették az első kérdéseket és megadták az első vázlatos magyarázatokat a görög bevándorlás jelenségével és a görög közösségek létrejöttével kapcsolatban. Az utóbbi években számos új megközelítés született, melyek új olvasatokkal gazdagítják e problémakört.

A görögök és különösen a nyugat-makedóniaiak magyarországi jelenlétének értékelése a görög nyelvű történetírásban elsősorban nemzeti szempontok alapján történt, s ennek következtében a görög közösségek kulturális és társadalmi tevékenysége, valamint tagjaik személyes hozadéka kapott hangsúlyt. A fogadó ország társadalmi és gazdasági mechanizmusainak kevésbé tulajdonítottak jelentőséget. A tanulmányok ugyanakkor időben a 18. századra összpontosítanak, és legfeljebb 1821-ig, a görög szabadságharc kezdetéig jutnak el, de mindenképpen megállnak a görög állam megalakulása előtt.

Az a 18. századtól kezdve kialakuló kép, amelyet a Magyarországon létrejött mintegy harminc görög "telephely" mutatott, a 19. század végén megváltozott.[21] A nemzetállamok kereskedelme szilárd helyet kapott a nemzetközi tranzakciókban. Azok az alapvető okok, amelyek előidézték ezt az átalakulást, két csoportra oszthatók: belső és külső okokra. A belső okok közé tartozik az a differenciálódás, amely a bevándorló kereskedők első generációját követően lezajlott. Az a kereskedőgeneráció, amely a karlócai és a pozsareváci béke Magyarországának görög közösségeiben élt, és az ismert módon bonyolította gazdasági ügyleteit, eltűnt. A 19. század második felében felvetődött a külföldön élő görögök magyarosításának, illetve nemzetközivé nyilvánításának kérdése. A külső okok legfontosabbika, amely egyben lehetőséget kínált a magyarországi görögöknek új foglalkozási ágak és üzleti tevékenységek kipróbálására, a Habsburg császárság polgári és gazdasági átalakulásával áll kapcsolatban. Fokozatosan megszűnik - főként az 1848-as magyar forradalom után - a helyi gazdaság feudális jellege, amely eleddig megakadályozta, hogy a görögök behatoljanak az ország belgazdaságába. A magyarországi görög bevándorlók második nemzedékének vagy az azt követőnek már lehetősége volt arra (vagy éppenséggel rá is kényszerült), hogy másféle üzleti és gazdasági tevékenység után nézzen. Ilyen volt például a köztisztviselőség és az ingatlanügyletek.

A kereskedelem szervezeti átalakulása, amely a Habsburg fennhatóságú területek mindegyikén lezajlott, a 19. század közepét követően vált nyilvánvalóvá. Az Osztrák-Magyar Monarchia kereskedelmi kapcsolatban állt immár a görög állammal, és a görögök markáns nemzeti identitás birtokába jutottak. A piaci és a vándorkereskedelem, valamint a kirakodóvásárok (Pest, Debrecen) visszaszorulása, továbbá a kiskereskedelem fejlődése a nagyvárosokban a vegyes- és szaküzlethálózatok kiépítése révén, fokozatosan megváltoztatta mind a bel-, mind a külkereskedelem struktúráját Magyarországon.[22]

A 19. század végén Görögország budapesti konzulja a kozanibeli Pavlos Charisis.[23] A magyarországi görög kolónusok maradékainak beolvadása immár nyilvánvalóvá vált, s alighanem ő maga is indítványozta a görög kormánynál egy olyan intézet felállítását, amely a Magyarországról származó görög hagyatékok kezelésével foglalkoznék.[24] A görög közösségeket, valamint az első ortodox bevándorlók vagyonát a szerbek is követelésük tárgyává tették.[25] A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején a történelmi tét a magyar területeken történt görög letelepülések múltjának kisajátítása, valamint a hagyatékok gazdasági kezelése volt.[26]

A görögök beolvadása a 19. század végi magyar társadalomba egy magyar politikus, Teleki Pál miniszterelnök (1879-1941)[27] nemrégiben ismertté vált élettörténetében is jól érzékelhető. Anyja egy kozanibeli kereskedő, Konstantinos Mouratis lánya volt, egy olyan család tagja, amely az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után, a második nemzedék megjelenésével és a vegyes házassággal nemzetközi identitás birtokába jutott - a 18. században gyökerező nemzeti-vallási rovására.

Vegyes nemzettudat és szilárd felekezeti hovatartozás jellemezte immár azt az összetett csoportot, amely a 17. században kezdte vándorútját görög földről. Ragyogó életpályákra emlékezhetünk, köszönhetően az ajándékozásoknak és a hagyatékoknak, s maguk az élettörténetek árulkodnak az egyes személyek üzleti tevékenységéről, különösen azok sikeres volta esetén.

(P. Zsupán Edina fordítása)

[1]A szerzők szerint ez a globális tér nem szabadon formálódik, hanem világméretű hatalmi hálózatokba szerveződik. (M. Hardt – A. Negri, Αυτοκρατορία, görög fordítás: Νεκτ. Καλαϊτζής, Αθήνα, 2002, 208. old. és következő oldalak.)

[2]Maria Christina Chatziioannou, „Greek Merchant Networks in the Age of Empires (1770–1870)”. In: Ina Baghdiantz McCabe, Gelina Harlaftis, Ioanna Pepelasis Minoglou (szerk.), Diaspora Entrepreneurial Networks. Four Centuries of History, Berg, 2005, 371–382. old.

[3]Ld. Leslie Page Moch, Moving Europeans. Migration in Western Europe since 1650, Indiana University Press 1992.; J. Armstrong, „Mobilized and Proletarian Diasporas”, The American Political Science Review, 70/2 (1976), 393–408. old.

[4]Ld. Lynn Hollen Lees, „Migrants as Entrepreneurs: Irish Emigration 1820–1900”. In.: P. Klep, E. Van Cauwenberghe, (szerk.), Entrepreneurship and theTransformation of the Economy (10^th–20^th c.), Leuven Univ. Press, 1994, 335–344. old.

[5]Κατερίνα Παπακωνσταντίνου, „Όταν ο μετανάστης ήταν έμπορος: Έλληνες στην Κεντρική Ευρώπη του 18^ου αιώνα”. In: Μαρία Α. Στασινοπούλου, Μαρία Χριστίνα Χατζηϊωάννου (szerk.) Διασπορά- Δίκτυα- Διαφωτισμός, Τετράδια Εργασίας, ΚΝΕ/ΕΙΕ, αρ. 28, Αθήνα, 2005.

[6]Ολγα Κατσιαρδή–Hering, „Τα δίκτυα της ελληνικής εμπορικής διακίνησης”. In: Σπ. Ασδραχάς (szerk.), Ελληνική Οικονομική Ιστορία 15^ος–9^ος αιώνας, τ. 1, Αθήνα, 2003, 461–481. old.

[7]A kérdéskört az alábbi művek tárgyalják: J. Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy, [1942], New York, 1947. A tágabb értelemben vett vállalkozói tevékenység fogalmához lásd D. Hanson, The Other Greeks: The Family Farm and the Agrarian Roots of Western Civilization, New York, 1995; W. Bar Rothenberg, From Market Places to a Market Economy: The Transformation of Rural Massachusetts, 1750–1850, Chicago, 1992.

[8]B. Birzer, „Expanding Creative Destruction: Entrepreneurship in the American West”, The Western Historical Quarterly, 30/1 (1999), 45–63; R. White, The Middle Ground? Indians, Empires and Republics in the Great Lakes Region, 1650–1815, New York, 1991; Mary Young, „The Dark and Bloody but Endlessly Inventive Middle Ground of Frontier Historiography”, Journal of the Early Republic, 13 (1993), 193–205. old.; Jay Gitlin, „On the Boundaries of Empire: Connecting the West to its Imperial Past”, In: W. Cronon, G. Miles, Jay Gitlin (szerk.), Under an Open Sky: Rethinking America’s Western Past, New York, 1991, 71–89. old.

[9]Görög kereskedők jelenléte Zimonyban már 1754 előttről igazolható. Ehhez lásd Ελευθερία Νικολαϊδου, „Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων της Αυστροουγγαρίας (Zamun, Novi Sad, Orsova, Temesvar)”, Δωδώνη, (1980), 331–332. old.

[10]Δέσποινα Τσούρκα-Παπaστάθη, Η ελληνική εμπορική κομπανία του Σιμπίου Τρανσυλβανίας, 1636–1848. Οργάνωση και δίκαιο, Θεσσαλονίκη, 60, 1994.

[11]Cornelia Papacostea-Danielopoulou, „L’organization de la compagnie grecque de Brasov (1777–1850)”, Balkan Studies 14 (1973), 313–323. old.

[12]A legrégebbi miskolci görög nyelvű törvénykönyv az 1721 és 1769 közötti időszakra datálható. Nadya Danova, V. Todorov, „Ελληνικά έγγραφα από το αρχείο της πόλης Μίσκολτς (Ουγγαρία)”, In: J.M. Fossey (edit.) The Hellenic Diaspora, from 1453 to Modern Times, II. kötet.

[13]Μαρία Χριστίνα Χατζηϊωάννου, „H Koζάνη και η περιοχή της κατά την Τουρκοκρατία”. In: Ν. Καλογερόπουλος (szerk.), Κοζάνη και Γρεβενά. Ο Χώρος και οι Άνθρωποι, Θεσσαλονίκη, Studio University Press, 2004, 164–171. old.

[14]Γ. Λάιος, Η Σιάτιστα και οι εμπορικοί οίκοι Χατζημιχαήλ και Μανούση (17^ος–19^ος αι.), Θεσσαλονίκη, 1982, 45. old.

[15]Ö Füves, Όι Έλληνες της Ουγγαρίας, 14.

[16]Olga Cicanci, Companile grecesti din Transilvania si comerstul european in anii 1636–1746, Bukarest, 1981, 101. old. A. Karathanassis, L’Hellénisme en Transylvanie. L’activité culturelle, nationale et religieuse des compagnies commerciales helléniques de Sibiu et de Brasov aux XVIII^e–XIX^e siècles, Thessaloniki, 1989, Institute for Balkan studies 205, 41–42. old.

[17]Κ. Ι. Δ., „Έρευναι εν ταις βιβλιοθήκαις και αρχείοις Ρώμης, Βενετίας, Βουδαπέστης και Βιέννης», Νέος Ελληνισμός, 17/4 (1923), 369–370. old.

[18]Σπ. Λάμπρος, „Σελίδες εκ της ιστορίας του εν Ουγγαρία και Αυστρία Μακεδονικού Ελληνισμού”, Ν. Ελληνομνήμων, 8/ 3 (1911), 257–300. old.
Magyarországon és Ausztriában élő kozanibeliek neveihez lásd még: Στρ. Ηλιαδέλης, „Η συμβολή των αποδήμων Κοζανιτών στην οικονομική και πολιτιστική ανάπτυξη της Μεσευρώπης κατά την Τουρκοκρατία”, Ελιμειακά, 28 (1992), 3–33. old.

[19]Κ. Δ. Μέρτζιος, „Οι εν Βενετία Μακεδόνες και η εν γένει δράσις τους”, In: Μνημεία Μακεδονικής Ιστορίας, Θεσσαλονίκη, 1947, 262–263. old.

[20]Ezeket a betelepüléseket az 1739-es belgrádi egyezmény is szabályozta. Ι. Παπανδριανός, „Κοζανίτες απόδημοι στις Νοτιοσλαβικές χώρες (18^ος–20^ός αι.)”, Ελιμειακά, 34 (1995), 49. old.

[21]A budapesti közösségről G. Gógos archimandrita ad képet: „Η εν Πέστη Ορθόδοξος Ελληνική Κοινότης και Εκκλησία”, Εκκλησιαστική Αλήθεια, 4/26 (1884), 339–344. old. Valamint lásd az 1879. évi belgrádi főkonzul vonatkozó dolgozatait: Ελευθερία Νικολαϊδου, „Συμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων”, 346–373. old.

[22]T. Csató, The Structural Change of the Internal Trade in East-Central Europe in the 19^th and 20^th century.

[23]Ν. Δελιαλή, Αναμνηστική εικονογραφημένη έκδοσις Παύλου Χαρίση μετά ιστορικών σημειώσεων περί των εν Ουγγαρία και Αυστρία ελληνικών κοινοτήτων, τ. 1, Κοζάνη 1935.

[24]Π. Λιούφης, Ιστορία της Κοζάνης, Αθήνα 1924, 334. old.

[25]Ελευθερία Νικολαϊδου, „υμβολή στην ιστορία τεσσάρων ελληνικών κοινοτήτων”, 345. old.

[26]Időben korábbi Ev. Zappas esete Romániában, amely hasonló példát képez hagyaték ügyében, mint amilyen P. Charisisé volt Magyarországon.

[27]Ablonczy B., „Egy szépreményű fiatalember. Származás, család, ifjúkor.” Rubicon, 2 (2004), 9–10. old. Köszönöm V. Karajannisnak ezt a bibliográfiai utalást.