Budapesti Negyed 54. (2006/4) Seirinidou: Görög diaszpóra... < > Chatziioannou: Birodalmak, migrációk...
Sina György, a "hódító balkáni orthodox kereskedő"[1]
________________
FOTINI ASIMAKOPOULOU

 

1767-ben Bécsben megalapítja kereskedőházát Sina György, görög kereskedő, aki ugyanebben az évben a Bécsben élő, ottomán állampolgárságú görög kereskedők lajstromában így szerepel: "Georg Sinna zu Woskopoly in Mazedonien".[2]

Moschopolis tevékeny szülötte, az idősebb Sina György üzleti ügyekben gyakran tett utazásokat Ausztria-Magyarországon. Székhelye Moschopolis volt, az a város, amelyet "dicsőítő szavakkal a török uralta területek Athénjának, Mistrasának vagy Közép-Görögország Párizsának neveztek".[3] A Korcë és Berat között, 1200 méteres magasságban, az Opar-medencében található Moschopolis a 18. században fontos állomása a Konstantinápolyt Velencével, később pedig Béccsel összekötő fő kereskedelmi útvonalnak; a Balkán kereskedelmi és ipari központja; önkormányzattal, céhszervezettel, felsőoktatási intézményekkel (Új Akadémia, 1774), könyvtárakkal és nyomdával (1730) rendelkezik.[4]

"Moschopolis, a csupa vlachok lakta makedón város, ameddig virágzott, mindvégig azért küzdött, hogy közhasznú létesítményeivel élharcosa legyen a görögök művelésének.[...] De láttuk [...], hogy ez a város eltűnt a föld színéről."[5]

1768-ban és 1769-ben az ottomán fenyegetés hatására Moschopolist elhagyják lakosai.

"A jómódúak közül sokan Ausztriában leltek menedéket, és ott dúsgazdaggá váltak a kereskedelem révén, de többé már nem viselték szívükön a görög nevelés ügyét, amelyet egykori otthonukban oly fontosnak tartottak. A kevésbé tehetősek szétszóródtak a török birodalom különféle városaiban. Általában véve pedig a vlachoknak vannak görög iskoláik a nagyobb falvakban. Görögül hallgatják az imádságokat és a templomi litániákat. A görögök iránt testvéri lélekkel viseltetnek, mintha maguk is görögök volnának, és sem ezek, sem azok nem mutatnak semmiféle etnikai nézeteltérést egymással szemben, minthogy valójában mindkét nép ugyanannak a hazának a szülötte, s fiaik ugyanazoknak az elődöknek a leszármazottai."[6]

Moschopolis kereskedői az idő tájt kerülnek Bécs vonzáskörébe, amikor az adriai térséggel való kereskedés hanyatlani kezd, Közép-Európában pedig föléled az érdeklődés a Kelettel való kereskedelem iránt. Az idő tájt, amikor "az idegen kereskedőkkel, különösen pedig a törökökkel és így a görögökkel is szembehelyezkedő osztrák politikának a kényszer diktálja, hogy az ottomán birodalommal való kereskedelem megszilárdítására törekedjék."[7]

A Sina család - az idősebb, moschopolisi születésű Györgytől kezdve egészen az ifjabb Simonig, aki már Bécsben született - sok más görög származású és hasonló tevékenységet végző családhoz hasonlóan, részesévé válik kora eseményeinek. Elszenvedik a háborús konfliktusokat, bőrükön érzik a kulturális és művészi ízlés változásait, tanúi a kereskedelmi útvonalak kibontakozásának, a vasút terjeszkedésének, megélik a tengeri blokádokat, amelyek a földgolyót körülölelő tengeri kereskedelem méreteinek és jövedelmezőségének növeléséért folyó küzdelem során zajlanak, figyelemmel kísérik az egyre hatékonyabbá váló ipari és mezőgazdasági termelést és a technikai fejlődést. Megélik mindazt az átalakulást, amely egyfelől szülőföldjük, azaz az ottomán császárság kulturális és gazdasági viszonyaiban történik, éppúgy, mint azokat, amelyeket áttelepülésük utáni életük és tevékenységük helyszíne, Európa szenved el.

A Sina-család 1769-ben indult északra, és 1785-86 körül telepedett le Bécsben. Ausztria és Magyarország felé a kivándorlók ugyanazt az útvonalat követték, mint amelyet az ottomán császárságból Közép-Európába áramló tőke és egyéb javak jártak be. A kivándorlási hullám 1600 után öltött komolyabb méreteket. Nagy karavánok keltek útra Siatistából, Kastoriából és más városokból, falvakból, megrakva helyi árucikkekkel (főként gyapjúáruval) és közel-keleti termékekkel. Útjuk kezdeti szakaszán az Aliakmonas völgyét követték, majd a Közép-Európa felé vezető másik természetes úton, az Axios-folyó mentén haladtak tovább. Belgrádban átkeltek a Dunán és a Száván, majd megérkeztek Zimonyba, amely az első magyar város és egyben az első útjukba eső tranzitállomás volt. Majd továbbhaladtak Budapest és Bécs irányában a makedóniai görögök két legjelentősebb ausztria-magyarországi központja felé.[8]

Azt, hogy milyen volt a bécsi görög kereskedelem élete, mozgása és jelentősége azokban az években, egy épület igazolhatja, amely még mindig áll az Ungargassén, tanújaként azoknak a napoknak, amikor a görög kereskedőknek hatalmukban állt oldani és kötni mindenben, ami a Törökországgal folytatott kereskedelemre vonatkozott. Az elnyúló, egyszintes épület hatalmas díszkapuja egy roppant nagy, négyszögletű belső udvarra vezet. Az udvarról huszonhárom, belül galériával ellátott raktárhelyiség nyílik. Ezen a kapun át gördültek be az udvarra azok a nagy teherhordó szekerek, amelyek hosszú-hosszú utakon szállították a görög Kelet portékáit. Az áru itt raktárakba került, amíg a megfelelő módon el nem osztották. A jószágokat az udvar közepén lévő kútból itatták, a kocsisok és a lovászok az épület elülső traktusában szálltak meg, amely az út felé nézett. Ez volt ugyanis a kvártélyosház. A modern Bécs újonnan épült palotái között fennmaradt egy azok közül a fogadók közül, amelyek a török uralom időszakában dívó karavánszerájokat idézték. Ez utóbbiakat jól ismerjük a görög vidékeket bejárt, régi európai utazók fennmaradt rajzaiból.[9]

A bécsi görögök meghatározó tényezői voltak annak a hálónak, amely összekapcsolta az ottomán császárságot a Habsburg birodalommal és más európai piacokkal, valamint alapvető, bennfentes körét képezték az osztrák területeken kialakult csereszisztémának is. Gazdasági tevékenységüket a modern történetírás behatóan tanulmányozta. Vasiliki Sirinidou az Έλληνες στη Βιέννη, 1780-1850[10] című munkájában végigköveti a kivándorlás útvonalát Makedóniából, Epiruszból és Thesszáliából, vizsgálja a Bécsben való megtelepedést, a gazdasági tevékenységet, az identitásváltozást, amelyet a bevándorlói tapasztalat hozott magával, valamint az ottomán császárságból érkező, balkáni ortodox kereskedők betagozódását az őket körülvevő kulturális közegbe.

Azoknak az ottomán (esetünkben makedóniai, epiruszi, thesszáliai görög és vlach) kereskedőknek a száma, akik pályafutásukat Belgrádban, Szarajevóban és más balkáni városokban tevékenykedő kereskedelmi ügynökökként kezdik, hogy aztán végül Bécsben telepedjenek le, a 18. század utolsó negyedében rohamosan növekszik. Közülük a leggazdagabbak össztőkéjét "1763-ban kétmillió forintra becsülték, amely összeg felért Ausztria makedóniai és thesszáliai importjának nevezett évi értékével, és egynyolcadát tette ki a vezető helyi (vagy osztrák állampolgárságot kapott) kereskedők össztőkéjének."[11]

A Sina család vándorlásának köztes állomásait nem ismerjük pontosan. Bizonyára az ilyen esetekben szokásos városok jöhetnek szóba: Bitola, Veles, Niš, feltehetőleg Szarajevó és Budapest. Eszerint az idősebbik Simonnak (1753-1822), idősebb Sina György fiának ezen állomások egyikén kellett megszületnie.

Sina GyörgyIdősebb Sina Simon, aki akkor már házasságban élt Irini Tirkával, és kereskedelemmel foglalkozott, családja megmentése végett először Nišbe települt át. Itt született 1783. november 20-án Sina György is. E városban viszont szerencsétlenségből is bőven kijutott neki: elveszítette szerelmetes, erényes s fájdalmasan zsenge korú hitvesét, Irinit, és a hazájában korábban őt ért katasztrófák miatt talán anyagi helyzete sem volt éppenséggel rózsás. Ezt azért gondoljuk, mert szeretett fiát, Györgyöt kisgyermek korában, de talán már csecsemőként elküldte Serresbe halott felesége nővéréhez, Maria Vretta Tsachanihoz, ő maga pedig ekkor Bitolába költözött.

De mit is kezdhetett ott, mint kereskedő, ráadásul csődbe jutott kereskedő, egy olyan helyzetben, amikor a Kelettel való kereskedelem gyakorlatilag megszűnt létezni? Sokszor eljutott - úgy tudjuk - a teljes szegénység küszöbére, de sosem omlott össze végképp. Amint félre tudta tenni az útiköltségre valót, Bécsbe utazott. Itt úgy látta, hogy bár a Kelettel való kereskedelem valóban működésképtelen, azonban az Ausztriával való kereskedés, főként pedig az osztrák ipari termékek makedóniai feldolgozatlan gyapotra való cseréje óriási haszonnal kecsegtet. Összevásárolt hát ilyesféle olcsó ipari árucikkekből annyit, amennyit csak tudott, Makedóniába szállította őket, és ott helyi gyapotra cserélte, amelynek értéke még alacsonyabb volt. Ezen első vállalkozás haszna akkora volt, hogy Sina Simon egy percet sem vesztegetett.[12]

Simon kereskedelmi tevékenységét részvényes társként kezdi a "Vrettas, Papanaoum és Sina" kereskedőháznál. Amikor a vállalkozás legközelebb szervezeti átalakuláson esik át, az elnevezés már idősebb Sina Simon nevét is magába foglalja. A "Papanaoum, Sina, Saoul és Sia"-társaság később feloszlik, hogy 1798-ban újjáalakuljon "Simon Georgiou Sinas és Sia" néven, amely azonban név nélkül magába foglalja Naoum Athanasiou Karilla serresi székhelyű cégét is. 1802-ben a Sina-Karilla-társaság feloszlik, és ettől kezdve a Sina kereskedőház önállóan működik tovább ezen a néven, egészen nyolcvan esztendőn át, amikor az utolsó férfisarj halálával megszűnik létezni.

 

György (1783-1856): "a bécsi tőzsde Pythiája"[13]

1791-ben (talán 1798-ban is) Sina Simon Bécsbe hívja Irini Tsippivel (Goudas szerint Irini Tirkával) való első házasságából származó nyolcesztendős fiát, Györgyöt. György, édesanyja halála után, Serresben nevelkedett anyai nagynénje, Maria Vretta Tsechani (Tzachani vagy Tzechani) felügyelete alatt.

1798-ban György apjával Bécsbe jött. Nevelőként a tudós férfiút, Dimitriosz Darvariszt adták mellé, ugyanakkor segédkeznie kellett apjának a kereskedőház irodájában. 1806-ban apja társa lett, s hamarosan olyan vakmerő s egyben okos vállalkozónak bizonyult, hogy apja, Simon, hátrahagyta őt - bár rendkívül fiatal volt - a kereskedőház vezetőjeként, ő maga pedig Serresbe költözött, ahonnan makedóniai gyapotot szállított a fiának, az pedig neki osztrák kézimunkát és ipari termékeket küldött. Ennek köszönhetően Sina György, apjával együtt, egy év leforgása alatt lefektette a Sina-kereskedőház alapjait.[14]

Györgynek (1783-1856) Bécsben nem csupán a görög kulturális hagyománnyal és a német nyelvvel kell megismerkednie, hanem kötelessége elsajátítani más európai nyelveket is, valamint gyakorolnia kell a kereskedést apja oldalán. Tanáraként Dimitriosz Darvariszt említik, aki többek között az alábbi írásművek szerzője: A szépre és jóra nevelés, avagy erkölcsi kézikönyv az ifjak épülésére, illetve Életvezető, valamint Kis házi természetrajz fiúcskák és leánykák üdvére. Ez utóbbiban különös hangsúlyt kapnak bizonyos erények, úgymint "a szorgalom, a szavahihetőség, az önuralom, a takarékosság, a kitartás, a rugalmasság, az alkalmazkodókészség és a család iránti szolidaritás".[15]

Egy évvel a Sina-kereskedőház megalapítása után Simon teljes körű meghatalmazottjává teszi fiát, Györgyöt, aki az export- és importügyleteken túl egyéb kereskedelmi és ipari vállalkozásokra is kiterjeszti a cég tevékenységi körét. Apjához hasonlóan zseniális kereskedővé és bankárrá válik.

Az 1810. december 18-ai keltezésű útlevél így írja le Sina György külsejét: "A jelen okmányt bemutató Sina György görög kereskedő és török alattvaló Makedóniából származik, 28 éves, középtermetű, ovális arcú, a haja és a szeme gesztenyebarna, orra hosszúkás, öltözéke német típusú."[16] Görög életrajzírói - közvetett tanúk homályosuló emlékezettel -, Goudas, Voutiras és Vovolinis az Ilios napilap 1856. május 26-ai számának gyászbeszámolóját követve "hatalmas termetet" tulajdonítanak neki, olyan termetet, amely a jótevő tiszteletteljes megkülönböztetését szolgálja.

"A pénzügyletekben való tisztesség, a bankügyletekben való éleslátás és a vakmerő vállalkozókedv Sina esetében rendkívüli családszeretettel és emberséges üzletvitellel járt együtt." Az erről tudósító Spiridon Lambros az orvos (egyszersmind literátus ember hírében álló) Anastasios Palatidis följegyzéseivel folytatja, amely szembeállítja hősünket, az egyszerű makedónt és szerény életvitelét egy másik nagy bankár, bizonyos Geymüller puhány, szibarita alakjával."[17]

A Habsburg kereskedelmi törvényhozás lehetővé tette, hogy ugyanazon személy kereskedelmi, valamint hitel- és tőzsdeügyletekkel is foglalkozzék. Ezt a típust képviselik a Geymüllerek, Steinerek és Friesek. Az 1820-as és 1830-as években a hitelezési és tőzsdei tevékenység önállósul, leválik a tiszta kereskedelemről. Ennek következtében a tőzsdetőke négy magánbankház, a Rothschild-, a Stametz-, az Arnstein-Eskeles- és a Sina-bankház kezében koncentrálódik.[18] Idősebb Sina Simon már 1816-tól részt vett (49 más részvényessel együtt) a Nationalbank, az osztrák nemzeti bank felállításában, amely egyben Bécs első kereskedelmi bankja volt. 1825-ben György - első ízben - a tíz igazgató-részvényes egyike, 1836-ban a család három tagját, Györgyöt, Jánost és Simont az igazgatótanács tagjai közé választják, majd 1849-ben György foglalja el az alelnöki pozíciót.

1811. március 9-én Sina György - kérvény benyújtása után - töröltetik az ottomán állampolgárok jegyzékéből, és megkapja az osztrák állampolgárságot, ami lehetővé teszi, hogy saját kereskedőházat alapítson, méghozzá az osztrák nagykereskedőkével megegyező előjogokkal. Ettől kezdve a Sina család Simon (az apa) révén az ottomán állampolgárok előjogait élvezi, fia révén pedig osztrák arculatú kereskedőházzal rendelkezik. Meg kell jegyezni azonban, hogy a kereskedelmi kapcsolatok intézményes kereteit, valamint a bécsi görögök gazdasági tevékenységét és annak törvényi hátterét már a 18. század óta egyezmények és részleges kereskedelmi megállapodások szabályozták az ottomán és a Habsburg császárság között.

A szárazföldi blokád életbe léptetése után, amellyel a britek Napóleon Európáját sújtották, a Kelet és Nyugat közti kereskedelem főként a Balkán szárazföldi útvonalain zajlik, Simon pedig az ottomán császárságból szállított gyapot és gyapjú első importőre lesz. Eközben fia, György, a monetáris bizonytalanság közepette állami árveréseken (vagy magánszemélyektől, alkalmi áron) földbirtokokat, telkeket és ingatlanokat vásárol Magyarországon és Ausztriában. A földvásárlás megnyitja az utat a felsőbb társadalmi rétegek felé. Napóleon bukása idején a Sinákat a Bécsi Kongresszus legelőkelőbb családjai között találjuk. 1818-ban I. Ferenc császár bárói címet adományoz Sina Simonnak, és egyben jóváhagyja az ő és utódai belépését a nemesi rendbe.

A Sina család bécsi háza"György fia Sina Simont és fiait, Györgyöt, aki az első feleségtől, Irinitől (született Czippe) való, és Jánost, aki a második feleségtől Katalintól (született Gira) való, továbbá minden törvényes örökösét és mindkét nembéli utódát, akik csak Isten kegyelméből törvényesen születni fognak [...] a Magyar Királyság igazi, ősi és kétségbevonhatatlan nemességének közösségébe soroljuk, közéjük felvesszük, és bejegyezzük [...]".

"Beleegyezünk, valamint teljes tudatosságunkkal és megfontolásunkkal hozzájárulunk, hogy ennek a személynek ettől fogva örökké jogában álljon használni és élvezni mindazt a kegyet, tiszteletadást, méltányosságot, előjogot, szabadságot, egyéb jogosultságot, elsőbbséget és adómentességet, amelyet mindezidáig bármiféle módon, jogos és ősi szokás alapján élvezett vagy még ma is élvez a fent nevezett Magyar Királyság és a hozzá csatolt részek igazi, ősi és kétségbevonhatatlan nemessége, továbbá hasonlóképpen jogában álljon ezeket élvezni valamennyi örökösének és mindkét nembéli utódjának".[19]

1822. augusztus 3-án Sina Simon eltávozik az élők sorából. Írásbeli végrendeletet nem hagy hátra. Örököse elsőszülött fia, György, annak féltestvére, János, valamint második felesége, Katalin lett. Az 1820-as és 1830-as években a Sina-magánbankházat a között a négy bankház között találjuk, amely a Monarchia tőzsdetőkéjét koncentrálja.

 

Ipari vállalkozások - fonalgyártás, papírgyártás

Sina György kereskedelmi vállalkozásai Bécstől, Rómától, Genovától, Marseille-től, Párizstól, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Varsótól Bukarestig, Odesszáig, Konstantinápolyig, Smyrnáig, Alexandriáig, Kairóig, sőt egészen Indiáig terjedtek. Elsősorban gyapjúval és gyapottal kereskedett. A gyapotot a ház Makedóniából, Kisázsiából (adott esetben akár még Indiából is), a gyapjút Magyarországról is szállította. Mindkét nyersanyagtípus Ausztria, valamint Európa más területeinek fonalgyáraiba vándorolt.

Az alsó-ausztriai Pottendorfban a 18. század eleje óta működött egy kézműves fonal- és lenvászongyár, amely Konstantin Reyer és idősebb Sina Simon tulajdonába került. A gépesített fonalgyártás ausztriai bevezetésének történetéből akár egyfajta "ipari kalandregényt" is lehetne kerekíteni. Abban a korszakban járunk, amikor a textiliparban bevezetett új technológiák, amelyek a gőz erejének felhasználásán alapultak, forradalmasították a gyapotfeldolgozást, Nagy-Britannia pedig csaknem teljes egészében uralta a pamutipar termékeivel való, a gyarmatokra irányuló kereskedelmet. Az angol John Thornton, egykor fonalgyár-igazgató Manchesterben, titokban fonalgyártó gépekre vonatkozó tervrajzokat szerzett, majd testvérével együtt átúszta a La Manche-csatornát, hogy ezeket Európába vigye. Így ő lett az első angol típusú, gépesített fonalgyár igazgatója Pottendorfban.[20]

A pottendorfi üzem finanszírozására 1802-ben részvénytársaság alakult, melynek egyik részvényese az idősebb Sina Simon volt. György, aki apja tulajdonrészének jogos birtokosa, a tulajdonostársak tulajdonrészeinek felvásárlásával megnöveli a cégben való részvételét. 1831-ben a cég legfőbb részvényese s egyben igazgatója Sina György. Thorntont Angliában távollétében halálra ítélik.

Az ausztriai papírgyártás története a 15. századdal kezdődik, ipari üzemek azonban a 18. században létesülnek holland előképek alapján. Közülük az egyik legtökéletesebb a Klein-Neusiedlben kialakított (1793-1797) üzem. Az 1830-as években egy nagy részvénytársaság, amelynek Sina György volt az egyik legfőbb részvényese, megvásárolja és modernizálja a gyárat a legújabb technológiai vívmányok alapján, melyek jegyében az 1840-es években a fát tették meg a legfontosabb nyersanyaggá, az ötvenes években pedig elkezdték a gőzenergia hasznosítását. A klein-neusiedli üzem, amely később még tovább bővült, ellátta papírral az osztrák területeket, a Balkánt, Németországot, Angliát, a skandináv országokat, Spanyolországot, Dél-Amerikát és Ausztráliát.

1809 és 1811 között a Sina-ház kereskedelmi tevékenysége francia borok importjával és dohánykereskedelemmel egészül ki. A szárazföldi blokád feloldásával 1811-ben Sina György előre megérzi a Makedóniából történő gyapotbehozatal válságát, és Indiából importál gyapotot.

 

A Déli Vasút

A Sina család befektetői preferenciái a szállítások terén az ipari forradalom technikai haladásának köszönhetően gépesítetté váló ipar termékeivel szemben támasztott szállítási szükségletekkel álltak kapcsolatban. A vasút, a technika által kivívott emberi haladás szimbóluma, lehetőséget teremtett arra, hogy a 19. század folyamán a szárazföldi utazás és az áruforgalom intenzívebbé váljon. A kígyózó sínpároknak köszönhetően valósággá vált azoknak az országoknak a bekapcsolása a világpiac áramába, amelyek addig a magas szállítási költségek miatt el voltak zárva tőle. Itt elsősorban azokról a szárazföldi térségekről van szó, amelyeknek nem volt kijárásuk a tengerre.

Az Osztrák-Magyar Monarchiát átszelő Déli Vasút egyik vállalkozójaként Sina György, fivérével, Jánossal, az 1830-as években egy olyan vasúthálózat kiépítését tervezi, amely egészen Triesztig nyúlik. Terve azonban nem valósulhatott meg teljes egészében, konkurense, Rothschild ellentétes irányú lépései miatt, aki egyben az Északi Vasút előjogaival is rendelkezett. 1845-46-ban Sina vállalkozása saját előjogokra tesz szert, és megépíti a Bécs-Gloggnitz-vonalat (mellékszárnyakkal Laxenburg és Katzelsdorf felé). 1853-ban a Sinák magánvasúti társasága az osztrák állam tulajdonába kerül, elnökévé pedig 1855-ben Sina Györgyöt teszik meg.[21]

 

Szárazról a vízre: a Duna Gőzhajózási Társaság

Mária Terézia 1777. augusztus 11-én kiadott rendelete lehetőséget ad a Duna hasznosítására az Európa és a Fekete-tenger közötti áruszállításokban. 1782-ben Bécsben már szállításokra specializálódott vállalkozást jegyeznek be.

1829-ben megalapítják részvénytársaságként az első Duna Gőzhajózási Társaságot. A tőkét Sina György adja, az igazgatótanácsot Johann Puthon, Johann Geymüller és Sina János alkotja. Az első igazgató, Johann Puthon halálát követően Sina János, György féltestvére 26 évig tölti be a Társaság igazgatójának tisztét. A Társaság első gőzhajója I. Ferenc császár nevét kapja, a másodikat pedig Argónak keresztelik. Ötven gőzhajójuk Bécsből és Budapestről fut ki Zimony, Galac, Várna, Trapezunt, Thesszaloniki, Szmirna, Rhodosz, Szíria és Alexandria felé.

 

A budapesti híd

"Süssétek el fegyvereiteket késlekedés és aggályok nélkül!" - ezekkel a szavakkal bíztatja a magyar politikus, Széchenyi István (1791-1860) barátját, Sina Györgyöt arra, hogy azon nyomban járuljon hozzá a Budát és Pestet majdan összekötő híd építésére kiírt pályázathoz, nehogy versenytárgyalás eredményeként bízzák rá bárkire is a munkálatokat.

1837-ben Sina György a tervek elkészítésével a kiváló angol építészt és hídépítőt, William Tierney Clarkot bízta meg. Az építkezés 1840-ben kezdődött el. 1842. augusztus 24-én avatják fel a hidat, amely majd összeköti a két várost: "Áldott ez az alapkő, amely egyben a társadalmi egyenlőség alapköve is lészen Magyarországon." Az alapkőletétel azonban nem ment minden nehézség nélkül, részben Széchenyi ellenzéke, részben pedig a konkurens vállalkozások miatt, amelyek mind maguknak kívánták megszerezni a kivitelezés lehetőségét.[22]

 

Servare intaminatum

1832-ben a Sina-fiúk, György és János maguk is kérvényezik a bárói cím fölvételét, amit I. Ferenc császár még ugyanabban az évben engedélyez is nekik. Ugyanis a Sinák, jegyzi meg Eric Hobsbawm[23] - a konkurens Rothschildekhez hasonlóan, akik 1823-ban a Habsburgok örökös bárói lettek -, nem csupán gazdagok voltak, hanem "ekkorra már akként is tudtak megjelenni - pályázva az 1816 utáni Európa felújított nemesi címeire".

A cím odaítéléséről szóló végzés maradéktalanul tanúsítja és igazolja, hogy a testvérek miért is emelkedtek a megtisztelés e magaslataiba:

Az athéni csillagvizsgáló"A Mi tudomásunkra jutott tehát, hogy György fia Sina Simon háza a múlt század közepétől kezdve, amikor ő letelepedett a Mi országainkban, kitűnt tisztességével, kiterjedt kereskedelmi vállalkozásaival, a szegények

jótékony támogatásával és tiszta hazaszeretetével. [...] Apjuk halála után a két fiú még inkább felvirágoztatta a kereskedőházat, ami termékenyítő hatással volt a honi ipari fejlődésre. Éber figyelmüket a gyárak támogatására fordították, mint ahogyan ez a pottendorfi igen jelentős fonalgyárban is történt, amelynek képviselői és részvényesei. Tőkéjükkel számos vállalkozást támogattak, mint például a Tűzoltósági Biztosítótársaságot, az Enns-Budweis Vasúti Társaságot és a Duna Gőzhajózási Társaságot. Az idősebbik testvér, Simon fia Sina György az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója, 1823 óta a nagykereskedők testületének kurátora. E minőségeiben igen hasznos személynek bizonyult. Továbbá kinevezték Trencsin, Temes és Tolna magyarországi vármegyék igazságügyi tanácsnokává, amely megyékben Pistrica, Teplitz, Simontornya, Hodos és Kisdia földbirtokok találhatók. 1826-ban a két testvér elállt a szultán törökországi kincstára javára egy 10 059 piaszterről szóló követeléstől. Mint az ausztriai Rappoltenkirchen és Sieghartskirchen földbirtokosai, kitűntek alattvalóik minden helyzetben való támogatásával."[24]

A császári kegy és a nemesi rendbe való tartozás bizonyítékaként nemesi címert is adományoztak nekik, ezzel a felirattal: "servare intaminatum". A címadományozó dokumentum szövege ezt követően különféle jótéteményeket sorol föl, amelyekben a vakokat, valamint az árvizek és a kolera áldozatait részesítették, továbbá megemlékezik különféle gazdasági műveletekről, amelyek az államkincstár támogatása és gyarapítása érdekében történtek a Sinák részéről.

1841-ben megalapul a Görög Nemzeti Bank. A diaszpórában élő tőkés honfitársakhoz felkérés érkezik, hogy támogassák az intézményt. Sina György ezt csupán közvetett módon teszi meg, viszont más, emberbaráti beruházásaival nem csupán Ausztriát, Magyarországot és Moschopolist, hanem az újonnan létrejött görög államot is elhalmozza. Finanszírozza az athéni székesegyház építését, anyagi segítséget nyújt az egyetemnek, a Szemklinikának, az Arsakeionnak és a Régészeti Társaságnak. E tettek egy olyan gazdasági magatartás megnyilvánulásai, amely az erkölcsi törvényeknek engedelmeskedik, és érzékenységről tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor kapcsolatban áll a legfontosabb gazdasági tevékenységekkel, sőt azokból ered.[25]

Sina György legjelentősebb adományozási gesztusa természetesen az Athéni Csillagvizsgáló megalapítása és a megfelelő csillagászati műszerekkel való ellátása volt a Nimfák Dombján. Az építkezés a dán építész, Theophil Hansen tervei alapján, Georgios Vouris, az Athéni Egyetem csillagászprofesszora szakmai irányításával és az osztrák nagykövet, Prokes-Osten felügyelete alatt zajlott. Az épület alapkövét 1842 nyarán helyezték el.[26] György halála után fia, Simon az intézmény védnöke lesz. Csillagászati eszközöket vásárol, ösztöndíjat létesít, karbantartja, bebútoroztatja, dekorációval látja el az épületet, és csillagászati tartalmú kiadványokat finanszíroz.

Az Athéni Akadémia épülete1856. május 18-án, 73 éves korában, végelgyengülésben meghal Sina György. Bécs egész lakossága az utcákra vonul, és végignézi, hogyan kísérik végső útjára milliomosai egyik legnagyobbikát. A családi kriptában temetik el, Rappoltenkirchenben, Sina György számos ausztriai birtokának egyikén.

1856 augusztusában az athéni főszékesegyházban nagyszabású gyászmisét celebrálnak, amelyen az Athéni Egyetem teológiaprofesszora, Konstantinos Kontogonis tartja a gyászbeszédet, "bölcs végrendeletként minden gazdag honfitársunknak" - ahogyan a Nea Pandora, A. R. Ragkavis, K. Paparrigopoulos és N. Dragoumis folyóirata írja.

"Igen, és Sina György, aki röviddel ezelőtt eltávozott ebből az árnyékvilágból, azok közé a gazdag honfitársaink közé tér meg, akiknek gondjuk volt arra, hogy evilági kincseik felhasználásával romolhatatlan kincseket gyűjtsenek maguknak az égben, akik egész életükben arra törekedtek, hogy az Isten szolgái legyenek a reájuk bízott talentumok szeretetteljes és hűséges kezelésével, akik végtelen gazdagságukat helyes tettek révén szerezték, és nem uralkodott el rajtuk a gőgös elvakultság, hanem jótéteményeikkel hasznára váltak az emberi közösségnek."[27]

 

Ifjabb Sina Simon, a mecénás (1810-1877)
és az Athéni Akadémia

Az ifjabb Sina Simon, Görögország jövendő nemzeti jótevője 1810-ben születik Bécsben, Sina György és egy magyarországi görög hölgy, Derra Katalin házasságából. Simon Bécsben végzi tanulmányait, az egyetemen közgazdaságtant, történelmet és filozófiát hallgat. Többnyelvű környezetben nevelkedik, utazásokat tesz Itáliába, Franciaországba és Angliába, melyek során kísérője és mentora Zinovios Pop, a tudós görög kereskedő, Herder fordítója a görög felvilágosodás legfontosabb sajtóorgánumában, a Logios Ermis[28] folyóiratban.

1835-ben Sina György teljes körű megbízottjává teszi fiát, Simont, és átengedi neki a kereskedőház igazgatását. György halála után Simon az atyai vagyon nagyobbik részének kizárólagos örököse lesz, és sikerül megőriznie a család gazdasági és társadalmi jelentőségét. Az örökletes bárói cím birtokosaként apjához hasonlóan Görögország bécsi főkonzulává nevezik ki. Ezt a tisztséget apja halála után két esztendeig, 1858-ig tölti be. Ugyanebben az évben rendkívüli eljárással[29] felveheti a görög állampolgárságot Apostolos Arsakisszal és Dimitrios Vernardakisszal együtt (az eseményt sokan ellenzik a Görögországban éppen kibontakozó heterochton/autochthon problematika miatt!), és megteszik Görögország bécsi, müncheni és berlini nagykövetének.

Egy tudományos akadémia felállításának az ötlete már a szabadságharc előtt fölmerült Görögországban. A kérdést 1856-ban veszik elő ismét, amikor Sina Simon, aki a budapesti akadémiát is gazdag adományokkal látta el (1858), kifejezi abbéli szándékát, hogy komoly adományt kíván szentelni egy palota ilyetén célú létesítésére Athénban,[30] és az ügyhöz támogatókat is talál, többek között Panagiotis Soutsos és Alexandros Rizos-Rangavis személyében.[31]

Az Athéni Akadémia alapozásaAz Akadémia alapkőletétele alkalmából 1859. augusztus 2-án Ottó király a következő szavakat mondta: "Örvendezve helyezem le ennek az Akadémiának az alapkövét, hálával adózva a hazaszeretetben élen járó alapítójának, Sinának, aki szentélyt emelve a tudomány számára egyszersmind Királyságunk fővárosát is felékesíti egy csodaszép épülettel. Kívánom, hogy ez az Akadémia, Hellas fölemelkedése érdekében, járuljon hozzá az antik tudományosság dicsőségéhez".[32]

Megjegyezzük, hogy az Akadémia - a "Gazdag Akadémia", ahogy a korabeli sajtó emlegette - felépítésének és felékesítésének összköltsége 3 360 000 drakhmára rúgott.[33] Ugyanebben az évben az éves állami költségvetési mérleg, amely megbecsüli az elköltött összegeket, 39 045 396,48 drakhmát mutatott ki, ebből az oktatásra fordított mennyiség 115 502,34 drakhma volt.[34]

Az építkezés, amely Theophil Hansen (1813-1891) tervei alapján Ernst Ziller (1837-1923) felügyeletével zajlott, 1875-ben fejeződött be. A szimbólumok szintjén ugyanazt jelenítette meg, amit a tudósok a történelem segítségével próbáltak újjáteremteni: az újkori és az ókori görögség kulturális, s ennél fogva genetikai folytonosságát is. Az antikvitás jó eszköz volt arra, hogy megteremtődjék az összeköttetés, helyreálljon e kiváltságos kapcsolat. Ez a mesterien megépített palota a lehető legszerencsésebben emeli át és kelti életre a klasszikus építészeti stílusokat. Az épület esztétikai megjelenítése az antik görög és római művészet formáit és alakzatait eleveníti fel abban a neoklasszikus környezetben, amelyet Athénban az európai és az első görög építészek teremtettek, akik vagy görög földön, vagy pedig Európa más részein, főként Németországban szívták magukba a klasszicizmus művészeti formakincsét.[35]

1876. április 15-én meghal Sina Simon. Görögországban soha nem járt, és így sohasem láthatta azt az épületet, amely az ő pénzéből és támogatásával épült, a palotát, amely helyet adott Hellász legfelsőbb szellemi központjának: az Athéni Akadémiát.[36]

Öt esztendővel a család utolsó férfisarjának halála után, 1881-ben feloszlik a Sina Kereskedő- és Bankház. Simon felesége, a magyarországi születésű görög Iphigenia Ghika 1884. december 21-én hal meg, s vele távozik a család utolsó tagja is - még a totális összeomlás előtt. A kolosszális vagyont elfújja a szél, minden valószínűség szerint felemészti a vők kártyaszenvedélye. Simon nagyapa, majd György centripetális vagyonkezelési stratégiája az ifjabb sarj, a mecénás kezén centrifugális lendületet vett.

(P. Zsupán Edina fordítása)




[1]Traian Stoianovich görögre fordított tanulmányának címe, „Conquering Balkan Orthodox Merchant”. In: Σπύρος Ι. Ασδραχάς (szerk.), Η οικονομική δομή των βαλκανικών χωρών στα χρόνια της οθωμανικής κυριαρχίας, Αθήνα, Μέλισσα, 1979, 287–345. old.

[2]Ld. Γεώργιος Σ. Λάιος, Σίμων Σίνας, Αθήνα, Γραφείον Δημοσιευμάτων της Ακαδημίας Αθηνών, 1972, 10. old.

[3]Uo., 4. old. és az ott található bibliográfia.

[4]Ld. Απ.Βακαλόπουλος, Οι δυτικομακεδόνες απόδημοι επί Τουρκοκρατίας, Θεσσαλονίκη, ΙΜΧΑ, 1958, 24–25. old.; és uõ., Ιστορία του βορείου ελληνισμού, εκδ. οίκος αδελφών Κυριακίδη, Θεσσαλονίκη, 1992, 369–384. old.

[5]Κ. Μ. Κούμας, Ιστορίαι των ανθρωπίνων πράξεων,12. kötet, Βιέννη, 1832, 531. old.

[6]Uo.

[7]Όλγα Κατσιαρδή–Hering, „Τα δίκτυα της ελληνικής εμπορικής διακίνησης” In: Σπύρος Ι. Ασδραχάς és mások, Ελληνική οικονομική ιστορία, ΙΕ´ – ΙΘ´ αιώας, τμ. 1ος, Αθήνα, Πολιτιστικό Ίδρυμα Ομίλου Πειραιώς, 464–465. old.

[8]Ld. Απ.Βακαλόπουλος, Οι δυτικομακεδόνες …, i.m., 7. old.

[9]Σπυρίδων Λάμπρος, Σελίδες εκ της ιστορίας του εν Ουγγαρία και Αυστρία Μακεδονικού Ελληνισμού, Αθήνα, τυπ. Π. Δ. Σακελλαρίου, 1912, 41–42. old.

[10]Doktori disszertáció, Αθήνα, Εθνικό και Καποδιστριακό Παν/μιο Αθηνών, Φιλοσοφική Σχολή, τμήμα Ιστορίας και Αρχαιολογίας, 2002.

[11]Traian Stoianovich, i.m., 323. old.

[12]Αναστάσιος Ν. Γούδας, Βίοι παράλληλοι των επί της Αναγεννήσεως της Ελλάδος διαπρεψάντων ανδρών, τμ. Δ´ [Πόύτος και Θυσίαι], Αθήνα, 1871, 15–16. old.

[13]Σ. Λάμπρος nyomán. I.m., 40. old.

[14]Sina György halála alkalmából. Ήλιος, 26 Μαΐου 1856. In: Σ. & Κ. Βοβολίνης, i.m., 456 β.

[15]Παναγιώτης Κονδύλης, Ο Νεοελληνικός Διαφωτισμός, Αθήνα, Θεμέλιο, 1988, 159. old.

[16]Γ. Λάιος, i.m., 30. old.

[17]Σπυρίδων Π. Λάμπρος, i.m., 40. old.

[18]Ld. Β. Σειρηνίδου, i.m., 156. és következõ oldalak.

[19]Γ. Λάιος, i.m., 48–49. old.

[20]Ld. uo., 77. old.

[21]Uo., 80–84. old.

[22]Ld. uo., 88–96. old.

[23]Eric J. Hobsbawm, Η εποχή των επαναστάσεων 1789–1848, ΜΙΕΤ, 1997, 279. old.

[24]Γ. Λάιος, i.m., 63–64. old.

[25]A jótevõkrõl és a „jótevésrõl” mint jelenségrõl ld.: Vassiliki Theodorou, Oeuvres de bienfaisance en Grèce (1870–1920), doktori értekezés, Párizs, Université de Paris I, 1987, és Βάσω Θεοδώρου, «Ευεργετισμός και όψεις της κοινωνικής ενσωμάτωσης στις παροικίες» (1870–7920), Τα Ιστορικά, τ. 4, τχ. 7 (Δεκέμβριος 1987, 119–154. old.

[26]Ld. Δ. Αιγινήτης, Αστεροσκοπείον Αθηνών, Ετησία Έκθεσις 1898–1892, Αθήνα, 1892; Γ. Λάιος, Το Αστεροσκοπείον Αθηνών, Αθήνα, 1962; Νίκος Ματσόπουλος, Η Αστρονομία στην σύγχρονη Ελλάδα (1700–2000), Αθήνα, 2000; Ν. Ματσόπουλος, Θ. Νικολαΐδης, Η οικογενεια Σίνα και το Αστεροσκοπείο Αθηνών. Ημερησία napilap összeállítása az alábbi címmel: „Η Ελλάδα των Ευεργετών”.

[27]Ld. Σ. & Κ. Βοβολίνης, i.m., 466 β.

[28]Κ. Θ. Δημαράς szerint Herdernek egy hosszú tanulmányát, amely a „Nemesis” címet viseli, Pop fordította, az aláírásként szolgáló „Z” betű rá utalna. Ld. Κ. Θ. Δημαράς, Νεοελληνικός Διαφωτισμός, Αθήνα, Ερμής, 1977, 293. old.

[29]Ld. Γ. Λάιος, i.m., 158. és következõ oldalak.

[30]Ld. uo., 141. és következõ oldalak; Σ. & Κ. Βοβολίνης, i.m., 470 β. Ld. továbbá Al. R. Rangavis Konstantinos Schinához írt, 1856. 07. 16/28., 07. 23, 08. 04., 08. 30., 10. 6/18-as keltezésû leveleit, Αρχείο Αλεξάνδρου Ρίζου Ραγκαβή, Ακαδημία Αθηνών/ΚΕΙΝΕ, φακ. ΑΡ/Αλ1 /19, έγγρ. 86, 88, 89, 90 és Αλέξανδρος Ρίζος Ραγκαβής, Απομνημονεύματα, τμ. Β´: 1895, 389–395. old.

[31]Ld. Αλ. Ρίζος Ραγκαβής, Απομνημονεύματα, τμ. Δ´: 1930, 557–559. old. Al Rizos Rangavis Alexandros Koumoundouroshoz írt levelei (1875. 08. 13/25., 08. 18/30., egy dátum nélküli, 11. 29–19/10) in: Αλεξάνδρου Ρίζου Ραγκαβή, Χειρόγραφος Κώδιξ αρ. 35., szerk. Ευθ. Σουλογιάννης, Ιφιγένεια Μποτουροπούλου, Ακαδημία Αθηνών, 1997, 157–159., 160–161., 163., 168. old. Ld. uo., « Νομοσχέδιον περί ιδρύσεως Ακαδημίας», 267–274. old., és « Διάταγμα περί της εκλογής των μελών της Ακαδημίας», 275–277. old.

[32]Σ. & Κ. Βοβολίνης, i. m., 474 α.

[33]Ld. Κώστας Μπίρης, Αι Αθήναι από του 19ου εις τον 20όν αιώνα, Αθήνα, 1966, 154. old.

[34]Ld. Antonios Antoniou, Les dépenses publiques en Grèce, 1833–1939, doktori disszertáció, Párizs, 2004.

[35]Ld. Διονύσης Ζήβας, „Νεοκλασικισμός και νέoς ελλινισμός”, in: Οι χρήσεις της Αρχαιότητας από τον νέο ελληνισμό, Επιστημονικό Συμπόσιο (14 και 15 Απριλίου 2000), Εταιρεία Σπουδών Νεοελληνικού Πολιτισμού και Γενικής Παιδείας (alapító: Σχολή Μωραΐτη), Αθήνα, 2002, 267–279. old. Σάββας Κονταράτος, «Νεοελληνική αρχιτεκτονική και αρχαία Ελλάδα: Η ιδεολογική χρήση ενός μακρινός παρελθόντος», in: Οι χρήσεις της Αρχαιότητας …, i.m., 281–290. old. Αφροδίτη Κούρια, „Νεοελληνική τέχνη”, in: βασίλης Παναγιωτόπουλος , Ιστορία του νέου ελληνισμού, 1770–2000, τμ. 4 [:Το ελληνικό κράτος, 1833–1871], 245–262. old., különösen a 258–262. oldalakat és az ott közölt bibliográfiát.

[36]Ld. Theodoros Pagkalos, Dimitrios Eginitis és Fokion Negris beszédeit, amelyek az 1926. március 25-ei székfoglaló ülésen hangzottak el, Ακαδημία Αθηνών, Πρακτικά της Ακαδημίας Αθηνών, τμ. 1 (1926), Γραφείον Δημοσιευμάτων Ακαδημίας Αθηνών, Αθήνα, 1926. Valamint Ακαδημία Αθηνών, Επετηρίδα. Τα μέλη, το προσωπικό, οι υπηρεσίες και τα δημοσιεύματα της Ακαδημίας Αθηνών, Γραφείον Δημοσιευμάτων Ακαδημίας Αθηνών (78), Αθήνα, 2003.

Budapesti Negyed 54. (2006/4) Seirinidou: Görög diaszpóra... < > Chatziioannou: Birodalmak, migrációk...