________________
Erzsébet királyné emlékezete
Amikor gyász borult szép Magyarországra,
Véres harcok után nyögtünk rabigába':
Akkor szállt felénk a vigasztaló angyal,
Ismét reménykedett és bízott a magyar.
Első Ferenc József élettárst választott,
Egy bajor herczegnőt, dicsőt és magasztost.
Elhozta hozzánk a leigázott honba,
Legyen ezután boldog, szeretettel mondta.
De a szép királyné arczát bánat fedi,
Hogy szenved a magyar, nem birja feledni.
Esdekelve kéri urát, a nagy királyt,
Tőle a magyarnak szabadságot kívánt.
Boldog soh'se lenne elnyomott országban,
Bú s bánat gyötörné a bánat honában,
Süssön hát ki a nap a magyarok felett,
Eleget bűnhődött már e nemes nemzet.
A király megérté hitvese beszédét,
Szabaddá tette hát ismét magyar népét.
Budavárban fénynyel királyt koronáznak,
Országra és trónra boldog napok várnak.
Erzsébet királynét szeretet övezi,
Minden magyar ember örömét keresi,
Egy szép, nagy országból tör fel az imádság,
Hogy a magas egek minden jóval áldják.
Király oldalánál ott áll védangyalunk,
Országos bajokkal hozzá fordulhatunk.
A szive megsugja, hogy s mint lesz jó nekünk,
Igy a dolgok felett mindig megegyezünk.
De haj, a boldogság évei rövidek,
Bánat súlya alatt megtörnek a szivek,
Erzsébet királyné drága szemefénye:
Dicső fia, Rudolf, jutott szörnyű végre.
Önkeze oltá ki féltett, hasznos életét,
Bánatba meritvén anyját és nemzetét.
Trónörökösünket feledni nem tudtuk,
Királynénk nevetni többé soh'se láttuk.
A rettentő csapás szivét marczangolja,
Elveszett reményét örökre gyászolja.
Hazánk ezredéves nemzeti ünnepe
Egyetlen alkalom, mi még érdekelte.
Eljött örvendezni a magyar nemzettel,
Fogadtuk boldogan, igaz szeretettel,
De aztán gyászt öltve a világot járta,
Feledést keresve égő fájdalmára.
Bolyongása közben egy gyilkos tőr éri,
S letört liliomként leve vége néki.
Szegény nagyasszonyunk azóta siratjuk,
Hazánk oltalmára hajh! Visszasóhajtjuk.
Hányszor jut eszünkbe, nincs már védangyalunk,
Tenger bajainkban oly egyedül állunk.
Minden borús őszön felújul emléke,
Milliók ajkával imádkozunk érte.
Egész Magyarország áldozott szobrára,
Hogy dicső alakját ércbeöntve lássa.
Budavárt ékíti majdan a szép szobor,
Erzsébet emléke a szivünkben honol.[1]
Erzsébet napjára
Tudjátok-e ki volt nekünk
Az az áldott, nemes lélek,
Akit Isten jókedvében
Teremtett a magyar népnek?
Tüneményes égi Nemtő,
Verőfény a harmatgyöngyön.
Merre csak járt, - jelenése
Angyaljárás volt a földön.
Tudjátok-e mi volt nekünk?
Sugárözön a hazára,
Sűrű, sötét éjjel után
Piros hajnal hasadása.
- Bármit hoz a sors fölétek:
Áldott nevét tiszteljétek!
Tudjátok e mi volt nekünk
Az ő drága, nemes lelke?
Menedék az elhagyottnak,
Enyhe balzsam sajgó sebre.
Akkor jött ő, amikor még
Gyász nehezült a hazára,
Amikor még a magyarnak
Nem volt sehol jóbarátja.
És ő ezt az árva hazát
Bánatában megszerette,
Pártfogolta, el nem hagyta
Bajainak közepette...
- Bármit hoz a sors fölétek:
Áldott nevét tiszteljétek!
Tudjátok e mi volt nekünk?
Magyarország lelkes őre,
Apánktól átöröklött
Ősi nyelvünk terjesztője.
Soha szebben női ajkon
Nem is volt oly szépen hangzó,
Mint aminő bájjal csendült
Az ő ajkán a magyar szó.
Kunyhóktól a palotákig
Diadal volt nyelvünk útja,
S nyelvében és érzelemben
Eggyé forrt a magyar újra.
- Bármit hoz a sors fölétek:
Áldott nevét tiszteljétek!
Tudjátok-e mi volt nekünk?
A legelső magyar asszony,
Egyesülve minden benne,
Hogy e névre fényt áraszszon.
Szép Bajorhon adta nékünk,
Hajadonná az nevelte;
Ámde köztünk magyarföldön
Magyarrá lett szíve-lelke.
Illett is a magyar párta
Nagyasszonyunk szép fejére...
Merre nap jár, merre hír jár, -
Egész világ irígyelte...
- Bármit hoz a sors fölétek:
Áldott nevét tiszteljétek!
Tudjátok-e mi ő nekünk?
Nemzetünknek jó szelleme,
Árpádházi szent Erzsébet
Szép lelkének rokon-fele.
Hogyha bájos sugárteste
El is tünt már, nincs közöttünk,
Jó szelleme, áldó lelke
Őrködően leng fölöttünk...
...Ivadékról ivadékra
Szálljon is át hű emléke,
Dalba szőve, szívbe vésve,
Nemzedékről nemzedékre.
- Bármit hoz a sors fölétek:
Áldott nevét tiszteljétek![2]
Erzsébet királyné
Zúgjatok harangok, kora reggtől estig:
A magyar királyné ravatalon fekszik!
Megtépte szivünket váratlan elhunyta,
A midőn szemeit végálomra hunyta.
Mely minden jóságát nemzetünkre tölté:
Angyali jó szive nem dobog fel többé!
S mik annyi kebelnek gyógybazsamot adtak:
Örökre némulvák a zengzetes ajkak!
Arczunkat a könyek árjai fürösztik:
A legszebb királyné a ravatalon fekszik!
Hogy vegyünk végbúcsút - oh, hogy vegyünk tőle!?
Itthagyott magunkra honunknak Nemtője!
Lebukott egünkről áldásthintő napunk,
Éltető fénysugárt eztán mitől kapunk?
Rémes az, mit sorsunk szemünk elé tára:
Sötét gyász, hosszú éj borult e hazára!
Oly nehéz leirnom, oly nehéz ez itt:
A legjobb királyné ravatalon fekszik!
Mióta távoztál, angyaltiszta lélek:
Siratom a jelent s a jövőtül félek!
Míg éltél, tudtuk, hogy e haza nem vész el,
Megtiltád e veszélyt parancsoló kézzel.
S bár a Te nagy szived'annyi csapás érte:
Fiad lett ez a hon, Te aggódtál érte!
Szivünket a kínok csaknem megrepesztik:
A leghűbb királyné ravatalon fekszik!
Örömünk, reményünk, büszkeségünk voltál,
Tenéked áldozott szivünkön az oltár:
Szeretet, tisztelet, bámulat, csodálat,
Mint végső czéljuknál, megpihentek nálad!
S most gyászba öltözve, ezek az erények
Anyátlan árvaként a sírhoz kisérnek!
Keblünknek húrjai bánatosan rezgik:
Eszményi királynénk ravatalon fekszik!
Gyilkos! - ki elvágtad élete fonalát,
Szálljon e nemzetnek örökös átka rád!
S ti, égi angyalok! legkedvesb társatok
Lelkének köztetek főhelyet adjatok!
Mi pedig zokogjunk, mert hanva se lesz itt!
A magyar királyné ravatalon fekszik![3]
A gödöllői erdő
Szomorúan zúg a gödöllői erdő:
"Borits be, borits be, te sötét nagy felhő!
Szállj le minden ágra, minden kis levélre,
Öltöztess tetőtől törzsig feketébe!
Milliónyi lombom feketére váljon,
Gyászlobogók gyanánt lengenek a tájon.
Sirj, te borongó ég, könnyet harmatozzál,
Letörött a legszebb fehér liliomszál.
Koporsóban alszik...mindörökre néma.
Árnyékos utaim tündérkirálynéja.
...Minek is indúlt el bujdosó útjára!
Vagy mért nem mehettem én is el utána
Hegyeken, völgyeken, hólepte sziklákon,
Országról-országra széles e világon!
Betakartam volna, védelmeztem volna,
A lába nyomát is megőriztem volna.
...Kőkriptában fekszik messze idegenben,
Hol virág se nyilik, hol madár se rebben.
Tudom én, tudom én: itt szeretne jobban,
Szive még holtan is vissza - visszadobban.
Ide húzza lelke, mely itt jár, sóhajtgat,
Csöndes zokogással rezgeti a gallyat.
Ide húzza-vonja minden édes emlék...
Óh, ha temetője, sirja én lehetnék!
Ezerféle hangú méla morajommal!
Suttogó fáimnak zizegő zenéje
Álomszövő dalként borulna föléje.
...Jer, te őszi szélnek hervasztó fuvalma!
Lombjaimat tépd le, gyüjtsd össze avarba.
Kapd föl és kavargasd fenn a levegőben,
Szép tündérkirályném koszorúmat várja:
Sírva-ríva sodord a koporsójára!"[4]
Volt egyszer egy királyasszony...
Tündér is volt, angyal is volt.
Hogy bimbókat fakaszthasson,
Földre szállt s virágot ápolt:
Háromszinű szép virágot,
Vöröset, fehéret, zöldet.
S bár a gőg és irigység vádolt,
Maga művelte a földet.
Két szemében két mennyország,
Nagy szívében Magyarország,
Szíve alatt egy csöpp vére...
Minden magyar sírva nézte,
Sírva nézte!
Megszólal az esti szellő;
Azt dudolja egymagában,
Milyen szép és kedves volt Ő.
Pásztortűznél árvapásztor
Fagyos testét melengeti;
Parazsán igazít párszor,
S az Ő nevét emlegeti.
Két szemében két mennyország,
Nagy szívében Magyarország,
Szíve alatt egy csöpp vére...
Minden magyar sírva nézte,
Sírva nézte!
Kis virágot ne tiporjon,
Beteg alvót fel ne költsön,
Nyomát ne lássák a poron.
Leszokott már, hogy beszéljen:
Ne is hallják azt a hangot,
Mely, midőn a hon veszélyben,
Mint harangszó csengett-bongott.
Két szemében két mennyország,
Nagy szívében Magyarország,
Szíve alatt egy csöpp vére...
Minden magyar sírva nézte,
Sírva nézte!
Melyen vihar tölti mérgit,
S lefujt sírkereszt karjáról,
Ugy lengett e hazán végig.
Égbe szállt e fátyol is már,
Futó árnyát, csak azt látjuk;
Pillanatra ha meg-megáll,
Letérdelünk és megáldjuk.
Két szemében két mennyország,
Nagy szívében Magyarország,
Szíve alatt egy csöpp vére...
Minden magyar zokog érte,
Zokog érte![5]
Erzsébet napján[6]
Messze, messze idegenben
Elhangzott a bánat nóta -
Nem hangzott szó ilyen búsan
Hosszú, hosszú idő óta.
Vértől, könnytől ázott minden
Gyászos betű, mely elmondja,
Hogyan halt meg védangyalunk
Magyarország Nagyasszonya.
Liliomszál, gyönge virág...
Gyilkos, véres kéz letörte,
Ádáz tőrét, hogy a legjobb
Legnemesebb szívbe döfte.
Elsirattuk s szivünk nevét
Koszorúba vonja, fonja.
Elsirattunk, meggyászoltunk
Magyarország Nagyasszonya.
Szíved legjobb volt az összes
Hőn dobogó szívek között,
Ahová csak lábad tetted
A boldogság beköltözött,
Ha beléptél szegénysorsú
Kis lakába - minden gondja
Elszállt, eltünt - eloszlattad
Magyarország Nagyasszonya!
Árvák könyét letörülted,
Az özvegyét vígasztaltad,
Gyámoltalant segitettél
Elveszni őt - dehogy hagytad -
Általad mint javult sora -
Földön járó angyal voltál
Magyarország Nagyasszonya.
Elnyomatás korszakában
Zokogott a honfi szíve -
Nemes kezed a könyeket
Halk sóhajjal törülte le -
Szántál minket - esdő szavad
Nem hagyott el - soha, soha
Védőangyal voltál akkor
Magyarország Nagyasszonya.
Hőseinket megbecsülted,
Nagyjainkat megszeretted -
Eszméinket, vágyainkat
Megértette igaz lelked,
A szenteknek glóriája
Fejed körül a korona -
Mért hagytál el most bennünket
Magyarország Nagyasszonya?
•
Neved napját azelőtt mi
- Nem is volt az oly nagyon rég -
Nevednapját az örömnek,
Boldogságnak szentelők még -
Most azonban nevednapja
A legnagyobb gyásznak napja -
E napon mi megsiratunk
Magyarország Nagyasszonya.[7]
Erzsébet[8]
Hófehér léleknek hófehér emléke!
Lesugárzik Rólad a mennyei béke,
Lesugárzik Rólad a szépség a jóság,
Minden eszményiség, mely Nálad valóság!
Keresni hasonlót Hozzád senki sem mer.
Mi voltál Te nékünk? nem tudja azt az ember.
Ha érzi is szivvel, - elrebegni szóval...
Csak áldani tudunk a Mindenhatóval!
Vert az Isten minket, veretlen nem hagyott,
Nem volt a világon nép ily elhagyott.
Ellenségünk ezer, de barátunk nincsen...
Kardunk ketté törött, karunk rabbilincsben.
Ekkor jöttél hozzánk, szelid Gyermek-Anyánk,
Hogy meglátogassad feldult, üszkös tanyánk;
Hogy letörüld arcunk véres verejtékét
S elhintsed magvában a régen várt békét.
Nagy Magyarországnak szine-java várta,
Hogy hazánk szivébe hozzon meg a bárka.
Tengernyi sokaság lepte el a partot,
Engem édesapám válla fölé tartott...
Mikor Nagyasszonyunk magyar földre lépett.
És egy mosolyával hódolást teremtett
Ott, hol csak dacot szült a sok erőszakos tett.
Ajkán mosoly volt, szemébe könny csillant,
Mikor a hódolók sergére rápillant...
Ajka mosolygása, könnye csillanása
Lőn tömérdek népnek nagy vigasztalása.
Megnyitott számtalan berozsdásult zárat,
Fojtó tömlöcökbe szabad szellő áradt...
És kiáradt onnét e hazára szerte,
Mely föltámadást most már hinni merte.
Idegenül jöttél, édesanyánk lettél,
Minden magyar szivet sziveddel megvettél.
És a magad szivét cserébe id' adtad...
Sok keserüséget feledtünk miattad!
Emberöltők multán egyre nő emléked,
Melyet nem csak kőből emeltünk mi Néked!
S a magyar nép ajkán imádság leend a
Te rólad regélő Erzsébet-legenda!
Veled örültünk mi, mikor Te örültél,
Mikor mi szenvedtünk, Te velünk szenvedtél.
Örökös emlékü, mert szivünkbe vésett,
Szivedből fakadott nagy kijelentésed:
"bármely népem szenved, szenvedek én vele,
szivembe nyilallik fájdalmának éle...
De valamennyinél sajgóbbnak találom,
Ha bántják a magyart. Ez nékem halálom!"
Kit Thüringiába sodort el az élet,
Magyar szent Erzsébet visszajött Te véled.
Mert érezte, tudta, hogy a trónus mellett
Leigázott népet oltalmazni kellett.
Mikor aléltságban nemzetünk megdermedt,
Kötényedben nékünk csupa rózsa termett.
S kisarjadt belőle, mert könnyed hullt rája,
A magyar szabadság ékes rózsafája!
Szent voltál a földön, szent vagy a földön tul
Ahol keserüség, bánat, inség nem dul.
Hol az üdvözültek nagy serege boldog,
Mert más szemmel lát ott minden földi dolgot.
De a szived szivünket még ott is megértse,
Ne feledd a magyart a menyországért se!
S légy trónjánál annak, népünk szószólója,
Kinek hites urad földi helytartója![9]
Erzsébet királyné temetésére
Most teszik a sírba...
Öszi napsugára
Aranyos szemfedőt lágyan borit rája,
Dús halotti pompa bevonul a dómba;
Milliók bánatát ezer harang zsongja.
De a népmilliók zokogó jajánál
De a siró tornyok reszkető szavánál
Szomorúbb sohajtás száll a hideg szélbe:
"Most mindennek vége...most mindennek vége!..."
S fájdalmunkra balzsam Gileádban nincsen;
Hozzád is hiába kiálltunk föl, Isten!
Könyünk hiába foly, meg nem enyhülhetünk,
Vigasztalást csupán Nála kereshetünk,
Nála, aki fénybe, fényes hófehérbe,
Száll, száll az Úristen trónjának elébe...
Hódolva köszöntik liliomos angyalok -
Imádkozzunk hozzá, térdelve magyarok!
"Te, aki szerettél, mikor nem szerettek;
Te, ki fölkeltettél, mikor eltemettek,
Szenvedő ágyunkra szelíden hajoltál,
Angyalunknál is több: édes anyánk voltál;
Mit a földön kezdtél, teljes dicsőségben:
Folytasd azt a munkát odafenn az égben!
S melyet a Te szived haláltól megváltott:
Oh! álld meg, oh! álld meg e szegény országot!
Lakván a mennyekben, mint az Úr angyala,
Fogd meg a balkezét, hogyha ránk sujtana;
Adj minekünk erőt, küzdeni, remélni,
A hazáért halni, a hazának élni!
Őrző angyala maradj ez országnak,
Lássuk mosolygását mennyből is orczádnak;
Küldj, oh küldj szivárványt beborult egünkre
Igy csepegtess gyógyírt mi égő sebünkre!
Szivárványt, ha aztán a hazánk felett látunk,
Feléd, csak feléd száll hálaimádságunk,
Tavaszi, tiszta ég, ha fénylik nevetve:
Rágondolunk édes, sötétkék szemedre...
Ha Isten kegyelme az égből ránk ragyog:
Akkor tudjuk meg, hogy Te vagy ott, Te vagy ott!
És az Úr nevével együtt áldunk Téged:
Oh mi nagyasszonyunk, Erzsébet, Erzsébet!"
Most teszik a földbe...Őszi nap sugára
Aranyos szemfedőt lágyan borits rája!
Dús halotti pompa gyászoljon a dómba,
Országok bánatát ezer harang bongja!
Ő pediglen fénybe, fényes hófehérbe
Száll, száll az Úristen trónjának elébe,
Jöttén a mennyország ékesebben ragyog,
Hódolva köszöntik a liljomos angyalok...
Imádkozzunk hozzá, térdelve, magyarok![10]
Nem haltál meg![11]
Nem haltál meg! Akit úgy szerettek,
Mint ahogyan Téged mi szerettünk,
Ellentmondva sirnak, enyészetnek -
Örök áldásként lebeg felettünk!
Nem haltál meg! Aki olyan jó volt!
Mint Te, annak nem lehet halála:
Ha bezárul fölötte a sirbolt,
S arczára hull hó-szemfedő fátyla!
Aki szent volt földi életbe',
S szivében egy nemzet búját hordta,
Nem merülhet el az örök éjbe,
Emléke egy egész nemzet gondja!
Láthatatlan alkotó a hála,
Óh! de amit teremt - örökké él!
S beragyogva kegyelet sugára -
Látható lesz földöntúli fénynél!
Nem haltál meg! Nézd im szobrok állnak,
Itt is, ott is, varázsszóra kelve,
Képmásoddal, utánozni bátrak,
S tanítanak örök szeretetre!
Szemünk elől alakod elveszve,
Megkisértjük pótolni a drágát:
Ércből, kőből száz életre keltve,
Őrizzük meg földiséged báját.
Ime itt is, ezen a téren,
Hol időzni annyira szerettél,
Ide hiva, mintegy álomképben -
Virágodat hozod, amit szedtél.
Lábad alatt meghajlik a fűszál
Hódolattal, s mégis szeretettel,
Dalos madár kérdi, merre jártál?
Hogy itt látott, már sok idő telt el.
Lomb, napsugár, lágy fuvalom, édes,
Zizeg, ragyog, suttog körülötted,
Csillagos éj Néked lesz beszédes...
Oly örömmel üdvözli mind jötted!...
S a Te néped, Gödöllő hű népe,
Az is boldog, már nem olyan árva!
Képed itt, s a szive közepébe'...
Imát mond az ő Nagyasszonyára![12]
Volt egyszer egy királyné...
Volt egyszer egy királyné,
Hű népének anyja.
Áldást osztott két kezében,
Szeretetet a szivében,
S vigasztalást ajka.
Fekete volt az ország,
Megdermedt a gyászban,
Akkor küldte az ég nekünk,
Legyen fényes szövétnekünk:
Sötét éjszakában.
Jelenése öröm volt,
Megmozdult a nemzet;
Szomoru nagy palotákban,
Nádfödeles kicsi házban
Ébredezni kezdtek.
Remény kelt a szivekben,
Csodatevő hajnal,
A kik eddig messze voltak:
Király és nép egybe forrtak
Szentegyakarattal,
Volt egyszer egy királyné,
Míg közöttünk járt-kelt:
Ugy kivirult az országa,
Ez a szegény, ez az árva,
Mint egy nagy virág-kert.
...Van nekünk egy királynénk,
Oda fenn az égben,
Közibünk száll, ha bajunk lesz,
Vigasztaló sóhajunk lesz,
Mint a hogy volt régen![13]
Éji látogatás
Leszállt az éj, a nesz kihal,
Oszolt a gyászoló sereg.
Magában áll a ravatal,
Min egy királyné szendereg.
Virág takar minden zugot,
Köröskörül száz gyertyfény,
Illatba', fénybe', nyugszik ott
A gyászteremnek közepén.
De árnyék száll az éjen át
A pesti temető felül:
Deák elhagyta sirhonát
S a bécsi burg felé repül.
Látatlanul és zajtalan
Mozgatja légi szárnyait,
Az őrök seregén átsuhan
S a fekete szobába nyit.
Megyen a ravatal felé
S ott csöndesen letérdepel,
Hosszan tekint maga elé
És szellem-ajkán ima kel:
"Ki hült poromnál hajdanán
Térdelve sirtál, fényalak,
Reám került a sor, reám,
Hogy téged megsirassalak!
Nagyasszonyunk, te jó, te szent,
Ki ugy szeretted a magyart,
Ime hű szolgád megjelent,
Megáldani e ravatalt.
Az isten trónusa körött
A legjobbak közt lesz tanyád:
Állj ott is őrt a nép fölött,
Mely most anyát veszít, anyát!"
Ezt mondja, ámbár hang se kél,
S a mint jött, ismét tovaleng,
Száll, száll, amig czéljához ér,
Tovább pihenni odalent.
...S virrad, s kell ujra hangzavar,
Gyül ujra gyászoló sereg,
S ott áll az áldott ravatal,
Min egy királyné szendereg.[14]
A királyné búcsúja Magyarországtól[15]
Kedves magyar hazám, Istennek ajánlak,
Tőletek engemet már a sirba zárnak,
Szivemben hordtalak, gyermekem voltatok,
De most már tőletek a sirba utazok.
Még egyszer hozzátok szólok magyar hazám,
Emlékezzetek a siron túl is reám,
Kedves magyar népem, tőletek elváltam,
Rosszúl én veletek talán sosem bántam.
A mit csak kértetek, minden megadatott,
Olvadozó szívem kegyelmet ajánlott.
A mit az ország kért, szivemből megadtam,
Csak hogy jóságomat néktek megmutassam.
Emlék szobrot kérek tőletek nemzetem,
Arra legyen irva halálom s életem.
Legyen olvasható a szobor oldalán,
Béke hanvaidra szeretett jó anyám,
Egy virágot és egy könnyet,
Koporsómra tegyetek,
Itt a földön magyar népem,
Isten legyen veletek,
Átköltöztem szent Atyámhoz,
A fényesség honába,
Onnét nézek olykor-olykor le az árva hazára![16]
"Volt egyszer egy királyné"...
Ott nyugszik drága teste a bécsi sir alatt,
De haza járó lelke csak a mienk maradt.
A kit mi úgy szerettünk, s ki minket szeretett:
Külön adtunk mi annak egy örök életet.
Népünk mesébe fonja, s lelke dalaiba:
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia"...
Es szerte a fonókban, halk téli esteken,
Fénysugaras alakjok tündérkép megjelen.
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia"...
S szálán tovább szövődik sok bús historia.
(És ketté itt ki választ mesét, történetet?)
"Megölték mind a kettőt, mert minket szeretett."
S fönt, fönt a Hadak-utján, akárki nézze meg,
Mostantól fogva egy új, páros csillag remeg!
Akárki megse nézze, mert innen látni csak,
A hol a magyar pásztor-tüzek piroslanak.
Óh e pásztortüzeknél Róluk ha szó esik:
Utána majd beszédes, nagy csend következik!
S e méla hallgatásban, im' látomás gyanánt,
Megnyilik fönt a mennybolt, ama Nagyut aránt!
És látni Csaba népét, Ők táboroznak ott!
Nagyjaink, szentjeink mind! Mi ránk vigyáznak ott!
S otthonosan közöttük, két ritka, új alak,
Egymást ölelve szépen felénk mosolyognak!...
- Hiába van, hiába a bécsi sir alatt,
Bús hazajáró lelke csak a miénk maradt.
Itt él, e nép szivében, s tündér dalaiba':
"Volt egyszer egy királyné, meg annak egy fia..."[17]
Erzsébet királyné
Volt egyszer egy királyné
Fekete ruhája;
Tövissel volt kirakva
Arany koronája.
De a szive tárva volt
A magyar nemzetnek,
Benne arany trónja állt
A nagy szeretetnek.
Mikor rab volt a magyar,
Mikor megrugdalták
Ő elhozta minekünk,
Nagy szive irgalmát.
Mi magunknak tiltva volt
- Bár szülte más ország-
Áldott legyen az ajka:
Magyarul szólt hozzánk.
Ám a sors ösvényét
Meghullatta vérrel:
Koronáját fölcserélte
Vértanu füzérrel.
S járt és kelt mint bujdosó
Bánatát hordozva,
Míg szivébe gonosz kéz
Tört nem vert orozva.
Oh királynénk, patrónánk
Itt is, tul is vérzünk
Imádkozunk éretted
Imádkozzál értünk.[18]
A királyné álma
Mit álmodtál, jó királynénk,
A bécsi kriptában?
- Azt álmodtam: otthon voltam
Szép Magyarországban?
- Azt álmodtam: zápor szakadt,
Nem a borús égből,
Hanem a hű magyar népnek
Bánatos szeméből.
A magyar nép könnyzápora
Hullott szakadatlan'...
Azt a sűrű bánatesőt
Ugy el-elhallgattam!
Egyre jobban közeledett
A hulló köny árja:
Egész tenger lett belőle
S ömlött a kriptába.
Koporsómat a síró hab
Lágy karjára vette
S hazafelé, csókolgatva
Ringatta-rengette.
Egyszer csak a honi virág
Illatát éreztem,
Szépen szóló darumadár
Krúgatott felettem.
Áldjon meg az Isten, hazám,
Arany szivek földje!
Minden röged öröknyiló
Örömvirág földje![19]
Megpihent...
Megpihent a szíved,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.
Megpihent a szíved ...
Milyen sötét átok,
Hogy neked a szenvedés
Volt egész világod,
Hogy te, ki szent voltál
Őrangyallá válva,
Százszor tettél utat
Nehéz Golgotára!
Óh! mert egyre súlytott
A kegyetlen végzet,
Elrabolta minden
Földi üdvösséged;
A te nemes szíved,
A te érző lelked
Nem talált a földön
Csak örök keservet.
De mégis. "A régék
Ősi erdejében"
Megszállott az ihlet
A szomorú éjben
S amig messze szálltál
Egy tündér-világba,
Elhagyott egy percre
Életednek átka.
Óh! azok a percek
Írt adnak szivednek,
Fényesebb világot
Fényes szellemednek ...
Nyugalmat a csodált,
Üldözött költőnek,[20]
Mert besüppedt sírján
Új virágok nőnek.
Aztán ujra tűrni
Szivettépő átkot,
Feketén, komoran
Járni a világot.
Hogy szent szívedet, mely
Millióknak őre,
Átjárja egy gaznak
Megvillanó tőre! ...
Megpihent szent szíved,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.[21]
[1] Magyarok csillaga. Vezérkönyv Erzsébet gyászünnepélyek rendezéséhez. Szerk.: Ludvigh Béla. Bp., Pesti, 1904. 43-44. old.
[2] Erzsébet királyasszony emlékének. Hódolat Magyarország Nagy Királynéjának. Főszerk.: Gábel Gyula. Bp., Globus, 1905. 123. old.
[3] Magyarok csillaga. Vezérkönyv Erzsébet gyászünnepélyek rendezéséhez. Szerk.: Ludvigh Béla. Bp., Pesti, 1904. 21. old.
[4] Erzsébet királyné Emlékünnepe. Szerk.: Tóth Kálmán. Bp., Elek Lipót, 1904. 11. old.
[5] Magyarok csillaga. Vezérkönyv Erzsébet gyászünnepélyek rendezéséhez. Szerk.: Ludvigh Béla. Bp., Pesti, 1904. 7-8. old.
[6] Szerző megnevezése nélkül közlik.
[7] Balogh Dénes: Erzsébet királyné élete és halála.( Magyar Népkönyvtár 16. sz.) Bp., Eisler, é.n. 3-4. old.
[8] A vers a szegedi Erzsébet-szobor átadásának (1907. szeptember 29.) alkalmából íródott.
[9] Szegedi Napló 1907. szeptember 29. 2. old.
[10] Magyarok csillaga. Vezérkönyv Erzsébet gyászünnepélyek rendezéséhez. Szerk.: Ludvigh Béla. Bp., Pesti, 1904. 16. old.
[11] A költemény Erzsébet királyné gödöllői szobrának átadására készült, melyet Kern Aurél Erzsébet - Himnusz néven megzenésített, a kottát közli Ripka Ferencz: Erzsébet királyné Gödöllőn 1867-1897. Emlékkönyv a gödöllői Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Bp., 1901. 51-54. old.
[12] Ripka Ferencz: Erzsébet királyné Gödöllőn 1867-1897. Emlékkönyv a gödöllői Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Bp., 1901. 50. old.
[13] Erzsébet királyné Emlékünnepe. Szerk.: Tóth Kálmán. Bp., Elek Lipót, 1904. old.
[14] Magyar Salon 1898. október (oldalszámozás nélkül).
[15] Elhangzott Rozsnyón 1898. szeptember 17-én.
[16] Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár 1898/9. (ltsz. nélkül)
[17] Erzsébet Emlék-füzet az ifjuság számára. Szerk.: Szentgyörgyi Dénes. Marosvásárhely, Révész Béla, é.n. 10. old.
[18] Erzsébet Emlék-füzet az ifjuság számára. Szerk.: Szentgyörgyi Dénes. Marosvásárhely, Révész Béla, é.n. 10. old.
[19] Erzsébet királyasszony emlékének. Szerk.: Gábel Gyula, Bp., Globus, 1905. 85. old.
[20] Heine (a szerző jegyzete).
[21] Debreczeni Reggeli Ujság. 1898. szeptember 14. 3. old.