Szoboravatások
________________

 

DARÁNYI IGNÁC beszéde a gödöllői szobor felavatása alkalmából
(1901. május 19.)

Császári és királyi apostoli felség! Legkegyelmesebb Urunk!

Egy láthatatlan erő vonzotta a megdicsőült királynét hozzánk közelebb és közelebb. Tüneményes volt, hogy mennyire megszerette a magyar földet és a magyar népet. A magyar népben, a magyar nép nagy rétegében - palotákban és nádfedelek alatt - egyaránt megtalálta azokat az eszményeket és arányokat, melyek ő benne oly csodásan egyesülve voltak. Ez magyarázza meg, hogy népünk egész gondolat- és érzelmi világát annyira felfogta és annyira megértette. Felismerte a magyar nemzet lovagias és egyenes jellemét, felismerte benne a hálát és ragaszkodást, a tántorítatlan hüséget és e hüséggel elválhatatlanul egybeforrva, a hazának végtelen szeretetét. És történetünk könyvét lapozgatva, nem egy rokon vonást talált saját élete folyása és a mi ezredéves multunk közt; mert e mult is gazdag dicsőségben és e mult sem volt viszontagság nélkül. De nemcsak a megdicsőült királyné szerette a magyar népet: a magyar nép sem szeretett, nem imádott királynét még ugy, mint a megdicsőült Erzsébetet. Nem is halhat meg az, ki egy nemzet szivében van eltemetve. Elmulhattak a napjai, de élni - él tovább is a nép emlékezetében és hagyományaiban, a nép költészetében és imáiban. És jelen van mindenütt, ahol jó emberek szeretnek és szenvednek, hogy példát adjon a szenvedésben is!

Császári és királyi apostoli felséged legkegyelmesebb engedelmével e szobrot, amely a kir. korona-uradalom területén áll, kegyeletes őrizetbe veszem. De e szobrot nem őrzöm egyedül, velem együtt őrzi azt Gödöllő becsületes magyar népe; velem együtt őrzik azt százak és ezrek névtelenül, jutalmat nem keresve, szivük nemes ösztönét követve csupán. De nem! Egy jutalmat mégis kérnek, hogy a mi megdicsőült Nagyasszonyunk vessen egy tekintetet az égből le reájuk. Ez az ő hitük, ez az ő reménységük. Most pedig tegyük azt a földön - itt ezen a földön, mely az Ő emléke által van megszentelve -, amit a mi Őrangyalunk az égben tesz. Fohászkodjunk: Isten áldd meg a királyt! Isten áldd meg a hazát![1]

LUKÁCS GYÖRGY beszéde a békés megyei rendkívüli közgyűlésen[2]
Részletek
(1904. július 24.)

[...] Kossuthban a magyar nemzeti önállóság és függetlenség eszméjének személyesítőjét tiszteli a magyar, Erzsébet királyné kultuszában pedig a magyarral veleszületett dinasztikus érzés nyilvánul határozott és megható formában. Erős, nagy, önálló magyar birodalom - ez minden magyar érzés eszménye. A nemzettel egybeforrott dinasztia - ez a másik kiolthatatlan vágyódása a magyar közjogi gondolkozásnak. És mert az önálló, erős, független nagy Magyarország iránt táplált nemzeti hő vágy legpregnánsabb megtestesítőjét Kossuth Lajosban látja a nemzet, és mert Erzsébet királyné egész élete eszménye annak az állapotnak, melyben a nemzettel lélekben egybeforr annak dinasztiája: ez magyarázza a Kossuth-kultusz páratlan hatalmasságát és ez magyarázza a rajongó szeretetet az elhunyt királyné iránt. Ezért siet minden város legszebb ékességének szerezni meg a szép királyné szobrát, mintha szobrával együtt elröppent lelkének egy darabját is magához lánczolná, magának foglalná le mindörökre! Nem ismeri a magyar lelket, a ki a két kultuszt ellentétesnek képzeli azért, mert az egyik a független Magyarország, a másik a dinasztikus hűség apotheosisa. Mindnyájunk lelkében élő hit gyanánt lobog a minden izében önálló, korlát nélkül független Magyarország ideálja, a Kossuth-kultusz előtt tehát azok is hazafias tisztelettel hajolnak meg, a kiknek politikai meggyőződése szerint velünk való kapcsolatba jutott másik állammal való szövetség közvetítésével kell megvalósítani a nagy czélt, melyhez átmenet nélkűl fognunk, magának a czélnak veszélyeztetését jelentené. Viszont az Erzsébet királyné kultuszának azok is égő oltárt emelnek lelkök belsejében, a kik a legszélsőbb értelemben vett függetlenség haladéktalan megvalósítását követelik.[3]

BERZEVICZY ALBERT beszéde a bártfafürdői szoborátadás alkalmából
(1903. augusztus 16.)

A régi Bártfa híres iskolájának híres megalapítója, Stöckel Lénárd magiszter a XVI. század zivataros korszakának küzdelmeiben azt mondta tanítványainak, hogy "ha a fák és kövek sirni tudnának s az összes folyók könyárakká változnának, Magyarország siralmait túlhaladni akkor sem tudnák". Ez a mondás illett arra a gyászra, melyet Erzsébet királyné megrendítő halála borított hazánkra.

Vannak történeti tények, a melyek semmi külső eseményben meg nem jelölhetők, a melyekről semmi okmány nem szól, a melyeket a történetirók talán bebizonyíthatatlanoknak fognak találni, de a melyek kiírthatatlanul élnek egy egész nemzet hitében, érzelmében s épp ezért igazabbak minden okmányokkal igazolt állításnál. Így például magyar emberrel szemben könnyebb a napot letagadni az égről, mint szivében kioltani azt a hitet, meggyőződést, hogy Erzsébet királynénk szeretete a magyar nemzet iránt volt a varázserő, mely a legjobb király atyai szivét és egy sokat szenvedett, félreismert nép érzelemvilágát egymáshoz közelebb hozva az engesztelődés és a béke nagy művét dicsőséges kifejezésre juttatta.

Nem lett volna oly igazán nő, mint aminőnek kora ismerte, ha szive őt nem inkább a szenvedők felé vonzotta volna. És amikor ő jött, magyar hazánk volt a legnagyobb szenvedő, melynek panasz szava hozzá fölhatolt. Valami mélyen fekvő eleme lelkivilágának vonzotta őt nemzetünk nyelvéhez, zenéjéhez, költészetéhez; ezekből megértette azt is, a minek magyarázata nehezen talál utat a trónok zsámolyához; és mert megértette, megszerette nemzetünket s szeretetének rajongó hódolat lett jutalma, rajongó hódolat, melynek lángja most az emlékezet oltárán lobog és fog lobogni a váltakozó nemzedékektől lankadatalnul ápolva. Ennek az érzelemnek a lángjánál ünnepeljünk mi is Erzsébet királynénk emlékét. Ünnepeljünk egyesülve minden jó hazafival és minden emberrel, kit egy a sorstól a trónra helyezett fenkölt lélek pályájának dicsősége, gyásza és tragikai kimenetele rokonérzéssel tölt; ünnepeljünk abban a hitben, hogy nemcsak ércalakja és emléke maradt közöttünk, de szelleme sem fog elhagyni, védő, pártoló, szerető szelleme őrködni fog továbbra is e sorsüldözött nemzet, e vértől ázott magyar föld fölött, a hol az ő emlékezete áldva lesz mindörökké.[4]

JÓZSEF FŐHERCEG beszéde a szegedi szobor leleplezési ünnepségén
(1907. szeptember 29.)

Mély meghatottsággal és fájó szivvel tekintünk fel mindnyájan nagyasszonyunk: Erzsébet királyné népszerü, magasztos alakjára.

Egy fohász rebben el mindnyájunk szivéből: Nagy lelked eszményi ihlete legyen a jövőben is azon törhetetlen kapocs, amely e nemzetet annyi sok keserü bánaton keresztül ment férjedhez, ami szeretett urunk és királyunkhoz csatolta. Maradj ezentul is örző angyalunk; Te, aki ez életben csak áldást osztottál, áldott legyen a neved, áldott legyen magasztos felséges emléked.

Ameddig széles e hazában egy magyar sziv dobog, addig élni fog nagy alakod, mert halhatatlanná tevéd neved.

Ő császári és apostoli királyi fensége, legkegyelmesebb urunk és királyunk nevében elrendelem, hogy hulljon le a lepel![5]

 

LÁZÁR GYÖRGY[6] beszéde a szegedi szobor leleplezési ünnepségén
Részletek
(1907. szeptember 29.)

Császári és Királyi Fenség!

Akit a magyar nemzet majdnem egy félszázadon át nemcsak királynéjának büszkén tudott, hanem mindig jóakaró édes anyjának is tekintett; akinek fenkölt személyéhez ugyanily időn át mindig a tisztelet, szeretet és hódolat imádattá magasztosult érzelmeivel ragaszkodott; akinek gyászos halála siralomvölggyé változtatta az egész magyar hazát s a fájdalom éles tőrét döfte minden igaz magyar szivébe s szegénytől a gazdagig, a kunyhótól a palotákig: a magyar nemzet e Nagyaszonyának nemes kőből művészi ihlettel megalkotott dicső alakja immár előttünk áll.

A szertet inditotta meg, a hála érlelte meg e szobor eszéjét. A szeretet azért, mert Ő is mindig szerette nemzetünket, a hála ezért, mert a magyar nemzet érdekeit mindig támogatta életének szomorú végéig.

[...]a város közönsége nevében annak örök időkig sértetlen való fenntartását igérem, igérem azt is, hogy mi szegediek szemeinket a szobor felséges körvonalain nyugtatva mindig a hála, tisztelet és szeretet lángbetüivel fogjuk sziveinkbe zárni Erzsébet királyné benső érzéseink által megszentelt nevét s bármit hozzon ránk a jövő, megőrizendjék azt ott. Meg fogjuk tanitani az utánnuk következő generációk hosszu sorát arra, hogyha nemcsak a szobrot, hanem a magyar nemzet történetének márványtábláin is aranybetűkkel fogják tündükölve látni a mi Nagyasszonyunk nevét, tisztelettel, hódolattal hajoljanak meg mindig annak dicsőséges neve és emléke előtt, kit a nemzet örökké élő géniusza már életében a magyar haza védőszentjei sorába igtatott.

Isten áldását kérve koronás királyunkra, Fenségedre és szeretett hazánkra, e szobrot a most élő nemzedék s utódaink köztiszteletének és közszeretetének ezennel átadom.[7]

HERCZEG FERENC beszéde a cecei szoborátadás alkalmából
(1903. május 24.)

E viruló helység és környékének derék magyar népe ma ünnepet ül, midőn fölavatni készül a szobrot, melyet e pillanatban még lepel takar. A szobor nem fog véres csatákra emlékeztetni, sem népeket eltipró győzelmekre. E szobor szimboluma lesz a legnemesebb emberi érzésnek: a szeretetnek. Annak a szeretetnek, melylyel az egész nemzet meghálálta királynéjának vonzalmát. A magyar nemzetnek lehet sok hibája, egy erénye mégis kétségtelen: nagyon tudja szeretni azokat, akik jó szivvel vannak hozzá. Éppen azért Magyarországon a legjobb kormányzati elv mindenkor a nép szeretetének elve volt. Királyaink közül is azok voltak a legnagyobbak, akik legjobban szerették a nemzetet. Czecze közönsége bebizonyitotta, hogy az egész nemzettel érez, midőn kőbe véste és érczbe öntötte a nemzetnek a nemesszivü királyné iránt érzett háláját. Álljon sokáig az emlék és legyen szimboluma e nép hazafiságának és a királyi házához való hű szeretetnek, a mely túléli a halált is.[8]

KALOCSA-LIPPICH ELEK[9] beszéde a cecei szoborátadás alkalmából
(1903. május 24.)

Istenben boldogult Erzsébetünk, a magyar nemzet nagyasszonya emlékezetének ünnepére jöttem. A jelenlétem külső formája hivatalos, de alkalmat rá nem a hivatalos loyalitás adott, hanem a szivnek legigazabb és legtisztább érzelme: a kegyelet. A kegyelet egy magasztos lénynek az emléke iránt, kinek földi utját az ideálokért való benső lángolás tette a maga szenvedéseiben szépségessé és dicsőségessé. Ideáloknak élt. S az ő angyali lelkét vezető ideálok között a legtündöklőbbek egyike volt a mi édes magyar hazánk óhajtott boldogsága.

Ez a csodálatos, szent asszony a fejedelmi élet szertartásai közt kénytelen volt befutni a földi pályát. Szertartások közt, melyek közönbösíteni szokták a köznapi lényeket az emberiség lelki czéljai iránt. De az ő lelke rendkivül isteni adományok ékességeivel vált ki mindenkor a szertartásos élet merev formái közül, s mi, akik szerető szivünk figyelmével kisértük lépteit, gondolatait és cselekedeteit, már életében ott láttuk szomoru szép homlokán a halhatatlanság égi diadémját.

A földi élet végzetességénél fogva az ő utja is véget ért. Eltünt előlünk, de itt hagyta nekünk vigaszul, reménységül az ő lelkének halhatatlanságát.

Ennek a halhatatlanságnak áldozunk ma is. Az alkotó művészek az ő Madonna-alakjának oltárt emeltek, mely ime zarándokhelyünk, s amely előtt kisértések és megprobáltatások napjaiban a jövendő nemzedékek is megfogják találni a hazaszeretetnek minden viszontagságokon győzedelmeskedő ihletét.[10]

[1] Erzsébet királyasszony emlékének. Szerk.: Gábel Gyula. Bp., Globus, 1905. 59-60. old.; Vasárnapi Ujság május 26. 342. old.

[2] A gyulai Felek Gyula által készített Erzsébet-szobor felavatása alkalmából hívták össze.

[3] Békés 1904. július 31. 3. old.; Vasárnapi Ujság 1904. július 31. 524. old.

[4] Eperjesi Lapok 1903. augusztus 23. 2. old.; Vasárnapi Ujság 1903. augusztus 23. 554. old.

[5] Szegedi Napló 1907. szeptember 30. 4. old.

[6] Szeged polgármestere.

[7] Szegedi Napló 1907. szeptember 30. 4. old.

[8] Székesfehérvár és Vidéke 1903. május 26. 3. old.

[9] A kultuszminiszter képviseletében jelent meg, osztálytanácsos.

[10] Székesfehérvár és Vidéke 1903. május 26. 3-4. old.