Budapesti Negyed 53. (2006/3) Nekrológok < > Szoboravatások
Megemlékezési szertartások
________________

 

ZÁBRÁK DÉNES evangélikus lelkész beszéde
a soproni evangélikus templomban tartott gyászünnepélyen

Részletek
(1898. szeptember 21.)

[...] Hirtelen, váratlanul 's borzalmas alakban, mint tomboló villám a derült égből, csapott le a halál angyala a legdicsőbb királyi trónra 's gyilkos kezekkel elrabolta tőlünk a mi - női, fejedelmi és keresztényi erényekkel ékeskedő királyasszonyunkat, a szegények és nyomorultak istápját, a mi édes magyar hazánknak hőn szeretett védőangyalát. Nem zúgolódunk, Uram, kikutathatatlan súlyos végzeted miatt; nem szállunk perbe bölcs világkormányzásoddal; nem kérdezzük hitetlen panaszkodással: miért cselekedted ezt mivelünk; mért nem háritottad el fejünkről mindenható karoddal e rettenetes csapást?! Te sujtottál 's mi porba hullva megnémulunk büntető ostorod alatt. - Óh de bocsásd meg, ha az éles fájdalom akaratunk ellenére is keserű zokogásban tör elő ajkainkon. Hisz te adtál belénk érző szivet, ne vedd tehát rossz néven, ha kebelünkben duló lelki harcz könyek árját fakasztja szemeinkben.

Óh mennyire megaláztál te minket, te népek Istene! Megszünt a mi szivünknek vigassága, siralomra fordult a mi örömünk, elesett a mi fejünknek koronája, jaj már mi nekünk! [...] Visszahivtad magadhoz védő angyalunkat, a kit atyai jókedvedben bocsátottál el a mi boldogitásunkra; kioltottad azt az égő szövétneket, mely biztató fényével bevilágitotta bizonytalan, rögös utainkat. Árván maradtunk, mint a letarolt mező, mint a fa, mely ékes lombozatát letépte a fagyos őszi szél. - Talán vétkeztünk, talán kishitüek voltunk, talán elbizakodtunk a szerencse és áldás verőfényes napjaiban - azért boritottad ránk a bánatnak e setét éjszakáját?!...Azt hittük, hogy megbünhödte már e balsorstépte nép a multat 's jövendőt, hogy a béke és zavartalan fejlődés fényes napja, melynek áldó sugarai az uj ezredév küszöbén átkisértek bennünket, többé soha fellegekbe borulni, leáldozni nem fog 's ime te sürü setét fátyolt boritottál jövendő napjainkra. Mit hoznak immár az egymás után következő évek - öröm vagy romlás vár e azokban reánk? hiába kérdi szorongó szivünk.

De te tudsz és látsz mindeneket Atyánk! Előtted nyitott könyvként áll a mult, jelen és jövő. Azért még a legmélyebb gyász 's a legkinzóbb fájdalom napjaiban is téged keres könyező szemünk 's kesergő szivünk; mert egyedül te vagy a szeretetnek, a könyörületnek 's minden áldásoknak kiapadhatatlan kutfeje.

Érezzük sujtoló karodat, meghajtjuk előtted térdeinket, de egyszersmind összetett kezeinket is tehozzád emeljük. Te ki megsebeztél, meg is gyógyithatsz. Tekints alá gyászba borult népedre, hallgasd meg a mi esedésünket, ne vond meg tőlünk oltalmazó karjaidat.

Annak a szenvedések mártyrkoszoruja alatt már itt alant megdicsőült drága halottnak adj csendes pihenést ott a néma sirban, hogy meglelje azt a megnyugvást, melyet itt évek óta már hiába keresett; földi porsátorától megvált halhatatlan lelkét pedig bocsásd be a te választottaid és szenteid seregébe 's koronázd örök üdvösséggel ott fenn, a hol nem lesz többé fájdalom, búbánat, gond, aggodalom 's nem uralkodik halál.

Erőnek és vigasztalásnak Istene. Hitünknek és benned vetett törhetetlen bizodalmunknak karjain visszük elődbe és áldó, védő oltalmadba ajánljuk a mi porig alázott jó királyunkat, a ki annyi kegyetlen megprobáltatás és tapasztalatok után ime szivének jobb felét, imádott hitvesét, trónjának ékessségét, hűséges élettársát, nehéz óráinak vigaszát, támaszát, rögös vándorutjának ragyogó napját, éltető világát sirba temetni kénytelen; óh ne hagyd el őt a legnagyobb fájdalom közepette sem; szenteld meg gyászát 's add, hogy népeinek hódoló tisztelete, meleg részvéte 's rajongó ragaszkodása, melylyel azok kicsinytől fogva nagyig, rang és valláskülönbség nélkül bánatában osztozkodnak, enyhitő balzsamul szolgáljon mélyen megsebzett, összetört nemes szivének.

Áld meg őt a kormány pálczája alatt álló népek üdvére hosszu élettel, testi és lelki erővel, szerencsés országlással, hogy az ő igazságszeretetét, atyai bölcs gondoskodását, szelid jó szivének áldó melegét még soká élvezhessük. Tartsd meg, vigasztald meg, erősitsd őt, Atyánk, mert vele, hogy az ő zokogásába a mi forró könyeink is bele vegyülnek 's talán enyhül a jajszó ajkain 's csendes megnyugvás költözik vérző szivébe. Áldd meg az egész királyi családot és oltalmazd meg további nehéz megpróbáltatásoktól!

Álld meg a mi édes magyar hazánkat. Irtsd ki a te népednek kebeléből a veszedelmes tévelygést, a társadalmi rend felforgatására irányuló istentelen törekvéseket, irtsd ki közülünk a pártviszálynak, egyenetlenségnek 's egymás iránti türelmetlenségnek átkos gyomait; teremts bennünk tiszta szivet, uj lelket, benned vetett hitet 's gyermeki bizodalmat, mert csak a te atyai szeretetednek védő szárnyai alatt boldogulhatunk. Vigasztalj, emelj fel, bátorits bennünket könyeink között, eszünkbe jutatván ama régi és sokszor beteljesitett igéretedet: "A hegyek megindulnak és a halmok megrendülnek, de az én igazságom tetőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik azt mondja a te könyörülő Istened".

Add hogy a megdicsőült királyasszonynak emléke, mely ma bennünket e szent helyen összegyüjtött 's mely szivünkben soha elhalványulni nem fog, legyen az a szent oltár, melyen nyelvre, felekezetre, társadalmi állásra való tekintet nélkül egymással kezet fogunk 's szent fogadást teszünk, hogy egyetértő indulattal, összefogott erővel munkáljuk a haza javát, a trón védelmét, a magunk ideig és örökké tartó boldogságát.

De juttasd eszünkbe egyszersmind azt is, óh életnek és halálnak Ura, hogy életünk csak futó árnyék 's hulló levél, melyet a halál szele hirtelen elsodor, hogy a trónt is csak egy lépés választja el a sirtól, miként az egyszerű hajlék küszöbét 's egy pillanatig se vagyunk biztositva a halál ellen, 's irányozd figyelmünket 's törekvésünket mennyei szent országodnak örökkévaló javaira, hogy itt néked éljünk ' s egykor amott - bárhol, bármikor és bármely alakban hivjon is el a halál, tenálad üdvözöljünk.

Hallgasd meg a mi buzgó esedezésünket szent fiadért a Jézus Krisztusért.

Amen.

Miatyánk. Áldás.[1]

 


ÁDÁM SÁNDOR polgármester beszéde
a mezőtúri közgyűlésen

Részletek
(1898. szeptember 17.)

Emlékbeszéd.

Tisztelt gyászoló Közgyűlés!

Leverő, porba sulytó, az egész művelt világot lázas izgatottságban tartó országos nagy csapás, mondhatni valóságos nemzeti veszedelem nehezedett a f hó 10-ike óta édes hazánkra, mélyen t. közgyűlés. Gyászba borult az elárvult magyar, gyászba borult e város nemes közönsége is. Gyászoljon is e napon minden jó lélek, mert ma egy hete ragadta el tölünk gyilkos erőszak a legnemesebben érző szivű királynét, Erzsébetet, Magyarország nagyasszonyát, a magyar nemzet védpaizsát, őriző angyalát. Mondjunk átkot valamennyien a fenevaddá devalválódott emberi gonosztevőre Luccheni kihallgatása, fantáziarajz, Kis Ujság, 1898. szeptember 16. s rebegjen szánk hő imát megdicsőült védangyalunk lelki üdvéért.

Mert ma temetik Erzsébetet, Magyarország imádott királynéját, kit éppen ma egy hete teritett le egy gaz olasz bandita ráspolyreszelője Genfben, Helvéczia e kies városában, hová általánosan ismert és tudott betegsége orvoslása végett ment a nagy királyné.

Elállt bennem a lélekzet, tisztelt gyászközgyűlés, midőn ma egy hete este 8 órakor e rémséges hírt hozzám hozták!

- Miként a gyászbaborult király mondotta, hogy: "megfoghatatlan", - úgy mondám én is, hogy ez lehetetlen, hihetetlen ez a hír.

Mert hogy a politikai torzsalkodások olykor-olykor fejedelmek legyilkolására is vezetnek, ennek a történelemben elég sok elszomoritó példáját ismerjük, és az ujabb időkben annak is elég számos bizonyitékát tapasztaltuk már, miként akarja egy őrült elveket valló eszeveszett secta, az anarchismus terrorizálni és sarkaiból kiforgatni az erkölcsi alapokon nyugvó világrendet, - mivégből programmjává az orgyilkosságot tette: - ámde hol van az ok, hol van az a lelki momentum, mely érthetővé, megfoghatóvá, elhihetővé tegye azt, hogy valaki socialista, communista, anarchista vagy bármi más haramia, gyilkos tőrét egy áldott jó lelkű királynőre emelje, a ki az állásával járó fényt és pompát folyton folyvást csak kerűli; a ki nem hivalkodik, nem büszkélkedik azzal, hogy ő a vén Európa egyik leghatalmasabb uralkodójának a neje; a ki - mint hajdan dicső emlékű Mátyás király, - lent jár a pór nép között, s közben egyedül abban találja gyönyörűségét, ha a szegényen, a nyomorulton segithet és ha ezek őt is csak olyan közönséges lénynek tartják, mint aminők ők maguk; a ki - míg fiatal korában örömét találta az életben - mint királynő, magas állását és fejedelmi férjének iránta való végtelen szeretetét arra használta fel, arra aknázta ki, hogy egy porba sujtott népet felemeljen és új életre keltse az elárvult magyar nemzetet!

Óh, bár mi is új életre tudnánk hivni őt, a mi megmentőnket.

Minő rettenetes gyávaság kell ahhoz, hogy valaki egy nőre gyilkos fegyvert emeljen? - Micsoda elvetemültség kell ahhoz, hogy valaki egy kiséret nélkül, gyanútanúl menő védtelen nőt megtámadjon és ok nélkül halára sebezzen egy ártatlant, egy élő szentet?! - Alábbvaló azonban minden a hiénánál, a ki egy gyászbaborult beteg matrónát - ki elől minden jó érzésű ember önkénytelenűl kalapemelve kitér, vagy segélyre siet - bántalmazni nem átall. Valóban - mint fájdalomtól lesujtott férj mondá: "megfoghatatlan, hogy ölhette meg egy ember ezt az asszonyt, a ki teljes világéletében soha senkit nem bántott és mindig csak jót cselekedett"!

Megfoghatatlan, hihetetlen ez, mélyen tisztelt gyászközgyűlés, és ime! mégis szomorú valóság! Megrendül az ember hite az isteni gondviselés létezésében! - Ha van isteni gondviselés, hogy lehet az, hogy épen e legjobb királynőt, a mi védpaizsunkat, a legbánatosabb édes anyát, az özvegyek és árvák gyámolát és vigasztalóját vezérelte utjába annak az - olasz banditának?! Azaz hogy nem, mélyen tisztelt gyászközgyűlés! nem a mi jóságos patronánkat vezette utjába a végzet annak a gaznak, hanem az isteni gondviselés még ennél is borzasztóbb volt: egyenesen ráküldötte, reá uszitotta ezt az elvetemült bestiát a mi áldott emlékű nagyasszonyunkra, adván abba a királyné kiirtására törő ellenállhatatlan baromi ösztönt.

Ok nélküli gyilkosság és isteni bölcs gondviselés! Hogy férhet meg e két fogalom egymás mellett?! Hogy kerülhetnek egymás mellé?!

Igazán megfoghatatlan, érthetetlen; - valóban kétségbeejtő egy állapot!

Azonban nem folytathatom tovább, mélyen tisztelt gyászoló közgyűlés. Ne tusakodjunk az Istennel, hanem gyászoljuk nagy bánattal a mi nagy halottunkat, gyászoljuk a magyar nemzet szerencsétlenségét, hogy a végzet mindig azoktól foszt meg bennűket, a kik minket igazán szerettek és a kiken mi is gyermeki áhitattal csüggöttünk! [...]

A borzalmas valóság azonban, mélyen tisztelt gyászközgyűlés, az, hogy az ártatlan királyasszonynak hű magyar népéért dobogó szivét orgyilkos tőre járta keresztül; a szomorú valóság az, hogy a mi védbástyánk összeomlott örökre; elment megnyugodni egyetlen drága fia mellé, kit holta napjáig szakadatlanul gyászolt; gyászolt talán azért is, hogy vágya reménye - az általa annyira szeretett magyar nemzetnek egy testben-lélekben, érzelemben és nyelvben ezzel együtt érző uralkodót adhatni - nem mehetett teljesedésbe.

Halála öntudatlan, csendes, fájdalomnélküli volt, s hamarosan bekövetkezett, miként a boldogult maga óhajtá. - Annál öntudatosabb, annál megrázóbb, fájdalmasabb és vég nélküli azonban az a seb, melyet az alávaló gyilkos tőre a magyar nemzet s minden becsületes magyar szivén ejtett.

Egy nagy magyar hazafi mondá, hogy ő életében még soha sem félt, de most fél: félti a hazát! Ez a hazafi pedig ismeri a viszonyokat jól; ismeri az okokat, melyek félelmet idézhetnek elő benne is, bennünk is; ismeri azon körülményeket, melyek veszedelmet hozhatnak szeretett hazánkra.

"Megnehezült az idők viharos járása feletünk", mélyen tisztelt gyászközgyűlés!

Gyászoljuk megdicsőült védnökünk ravatala felett és sirassuk önmagunkat is, mert nem tudhatjuk, mit hozhat reánk a jövő. - Fohászkodjunk, mélyen tisztelt gyászközgyűlés a mi jóságos, bűnbocsánatot osztogató nagy Istenünkhöz, hogy fékezze meg már a véres, a bosszuálló "Adonáj Isten" haragját; könyörögjünk, adjon elég testi és lelki erőt a legalkotmányosabb királynak, hogy össze ne roskadjon e megrenditő csapás alatt és édes hazánk boldogítására még számos évekig teljesithesse uralkodói nehéz kötelességeit: addig, mig akadni fog egy, a magyar nemzetet szerető, ezzel együtt érző jóravaló utódja...

Pihenjen csendesen a magyar nemzet megdicsőült nagyasszonya! és mennybe felszált lelke őrködjék az Úr zsámolyánál szeretett magyar népe felett![2]




TELEKI GÉZA beszéde a Magyar Történelmi Társulat rendkívüli ülésén
Részletek
(1898. szeptember 22.)

[...]Erzsébet királynét gyászoljuk. Egy elárvult nemzet hullatja a bánat könnyeit annak a koporsójánál, a ki míg élt, szeretett bennünket, mint a hogy az anya szereti gyermekeit, a kit mindnyájan úgy szerettünk, mint védelmezőnket, pártfogónkat, édes anyánkat.

Gazdag a magyar nemzet története magasztos erényekkel tündöklő nagy női alakokban, de nagyasszonyaink közül egy sem volt méltóbb a nemzet szeretetére, mint Erzsébet királyné.

Mint a hogy évszázadok előtt az irgalmasság és könyörületesség mintaképét adta Magyarország a nyugat népeinek Árpádházi szent Erzsébetben, úgy jött hozzánk a szomoruság, a gyász napjaiban Bajor Erzsébet, hogy a szenvedő nemzet iránt érzett rokonszenvet új élet reményét öntse a csüggedők szivébe, könyeivel balzsamot csepegtessen milliók vérző sebeire, szeretetével fátyolt szőjjön a multakra és közbenjárásával segitsen létrehozni a kibékülését a király és a nemzet között.

Az idegen uralkodóház sarját szivének titkos ösztöne vonzotta a magyarokhoz; de nemzetünk belső életének megismerése fejlesztette szivében a kezdődő rokonszenv csiráiból az igaz szeretet virágát; a nemzet multjának tanulmányozása által vált igazi vérükké érzelmeiben és gondolkodásában, s e mult tanulságaiból merítette a meggyőzés erejét a békítő angyal magasztos hivatásához.

A multak szenvedéseinek szomorú története viszhangot keltett az érzékeny nő szivében akkor, midőn az élet rózsái virultak számára, és még szorosabbra fűzte a kapcsot közte és a sokat szenvedett nemzet között, mikor végzete az ő élete folyását is a megpróbáltatások lánczolatává változtatta át.

A ki szivének legnemesebb érzelmeivel ajándékozta meg a nemzetet, Erzsébet királynét a rajongó szeretet és lelkesedés már életében a legenda fénykörével övezte körül. S most, hogy gyilkos merénylet ragadta őt ki körünkből, hogy egy kifürkészhetetlen végzet a vértanuság pálma-koszorúját fonta megdicsőült homlokára, semmi sem szabhat többé határokat a monda képzeletének és szemeink előtt elevenedik meg e felvilágosult század legcsodásabb mytosa: második magyar szent-Erzsébet legendája.

S a legenda és a történelem ezúttal az igazság közös forrásából merítenek. Míg a nép ajakról ajakra adja tovább és gazdagítja képzeletével a mi szép, jó és szomorú őrangyalunk bús regéjét, eljő a történetírás ideje, s e korszak történetirója meg fogja örökiteni, hogy a legenda igazat szól, hogy a magyar nemzet ujjászületésének idején a legnemesebb király oldala mellett oly nő ült Magyarország trónján, a kit lelkének szép tulajdonságai a női nem díszévé, nemzetünk iránt táplált érzelmei a magyar asszony mintaképévé, áldásos befolyása a magyar nemzet őrangyalává emeltek.[3]




BEÖTHY ZSOLT beszéde a Budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem emlékünnepélyén
Részletek[4]
(1898. október 10.)

Gyászoló egyetemi polgártársaim!

Tiszelt közönség!

"Egész Magyarország kobza gyászba öltözött s három évig a hegedősök mindennemű édes zenéi elhallgattak és hű szívvel keseregtek." Ezeket a szavakat választhatnám ma alapigénkül nemzetünk szent könyvéből, történelméből.

A nemzeti gyásznak az a képe, melylyel a krónikás első, szent királyunk siratását festi, ime ismét föltárul körülöttünk. Egy szomorú hónap óta magyar földön minden szószék, az Istennek, a köztanácskozásoknak, a tudománynak, a jótételeknek házaiban: gyászba öltözött. Gyászba költőink lantja s ebben a magyar nemzet egész érzésvilága, mely hurjain reszket. Mily találónak, mily kifejezhetőnek tetszik ez a szókép ma előttünk! Reszket az emlékezés, mely a multban nem talál Hozzá hasonlót; reszket a reménység, mely a jövőben alig mer várni Hozzá hasonlót; és reszket az árván maradt szeretet. Nagyokat és kicsinyeket, bölcseket és együgyüeket, véneket és ifjakat egy szent fájdalom tart fogva, mely mélységét és egyetemességét nemzetünk tragikai végzetéből meríti. Századok ültenek el s e végzet karja alatt mily ritkán történhetett, hogy egyetlen érzelembe olvadhasson egész nemzeti lelkünk, egyetlen érzelembe, mely épp oly erőben egyesítse királyhűségünket, mint nemzeti érzésünket! Megértük ime ezt is; de milyen drágán kellett megfizetnünk! Az egész magyar nemzetnek egész szive ott volt Vele "a gyászpadon" és sajog ebben a szent fájdalomban, a legnagyobban és legritkábban, midőn a közösség nem enyhíti, hanem súlyosbítja a keservet.

[...] szavakba szeretnénk foglalni előtte, a mi emlékezést a multból és tanulságot a jövőre, néma ajakáról könyes szemünkkel leolvashatunk. Ezt a kötelességünket pedig az a szent meggyőződésünk rója ránk, hogy: mennél tisztábban világítjuk meg dicsőült királynénk képét ifjuságunk lelkében, mennél mélyebb kegyeletet gyökereztetünk szivébe: annál nagyobb és értékesebb szolgálatot teszünk a nemzeti erkölcsnek, a nemzeti erőnek, jövőnek. A szivek elporladnak, a legféltettebb, legsiratottabb anyai szivek is; de míg a kegyelet virraszt felettök, megőrzik az utódok életének forgatagaiban védő, tisztító, gondviselő erejüket. Nemzetünk édesanyjának szeretetben elvérzett nagy szive is biztat és bátorít, nemesít és megszentel. Hogy drága ajándékul nyertük őt, azt a Gondviselésnek köszönjük; de hogy még a síron túl is a mienk és mi velünk maradjon: azt már magunknak kell köszönnünk, hűségünknek magunkhoz és hálánknak hozzá. Ebben a hűségben és hálában a dicsőült királyné emléke, egy fenséges női lélek varázsának csodájával, őrizni fogja legdrágább kincsünket, a magyar hazafiui léleknek azt a teljes és tiszta harmóniáját, melyet ő teremtett meg. Himnuszai körülzengették trónját és elkisérték Őt az Örökkévaló trónja elé.

Igen, ezt a teljes harmóniát Ő teremtette meg, vagy legalább hosszú-hosszú idők óta Ő támasztotta fel újra. Ím ezzel lett pályája a magyar nemzet érzelemvilágának fejlődésében korszakos történeti mozzanattá, melynek egész jelentősége a nemzet valóján átczikázó keservben ma csak megvillanik, de a történelemben ki fog derülni. A fordulat ágyát a Gondviselés vetette meg, midőn távol a bajor hegyek között egy szivet teremtett tele fogékonysággal és rokonérzéssel az emberi lélek eszményi tartalma és törekvései, s ezekből folyó közdelmei és szenvedései iránt. Azután egy nemzet körébe vezette, mely miután századokig épp oly hősi készséggel ontotta vérét és áldozta kincseit a királyaiért, mint önjaváért: hűsége és szabadságszeretete kényszerű meghasonlásának sebeiben vérzett és lánczain nyögött. Csoda-e, ha ezt az, egész világban oly költői szivet megkapta a mi nemzeti tragédiánk mély illúziója s mint a görög szomorújátékok istenasszonyai, azzal a szent és megáldott törekvéssel szállott felénk, hogy szeretetével sebeinket meggyógyítsa, bilincseinket megoldozza s föltámasztott erőinket új lelkesedésre és új munkára egyesítse? Az idegen herczegasszony szavával és szivével a miénk lett s a német föld dúsan fizette benne vissza azt az ajándékot, melyet hét századnál régebben tőlünk vett: magyarországi szent Erzsébetet. A régi legenda is mintegy ismétlődik az ő pályájában. A szent asszony kötényében a szegényeknek szánt kenyerek rózsákká lettek; a mi siratott királynénk szeretetének rózsái pedig egy elnyomott és szenvedő nemzet iránt, a nemzetnek új erőt, új életet adó kenyerévé.

Mindez olyan természetesnek tünik föl; de ha a belső fejlődés útját és mozzanatait keressük, tünődve kell megállanunk s beérnünk a megilletett lélek sejtelmeivel. Egy tizenhét éves herczegasszony, csodálatos szépségének, jóságának és kedvességének egészen szegényes varázsával, a földnek egyik legfényesebb és leghatalmasabb trónjára emelkedik. E trón fénye azonban akkor mély és sötét árnyékokat vetett maga körül s hatalmát szomorú és vigasztalan rabságnak érezte egy nemzet, mely hűségével, áldozatkészségével és hősiségével a multban legerősebb támasza, nem egyszer megmentője volt. Legjobbjai jeltelen sirokban, a börtönök éjjeleiben, a számüzetés sótalan kenyerén. Mikor királynénkká lett nem volt szabad királynénknak neveznünk Őt. Akkor alig sejtette valaki e hazában, hogy a távolban derengő fény a szabadító angyal szárnyaiból árad, ki immár útra kelt, hogy az Ige rabjának tömlöcét megnyissa, kettős lánczait leoldja s őt - és vele együtt tömlöcztartóit megszabadítsa. Eljegyzésének hírét két-három rövid sorban közlik 1853 nyarán hirlapjaink, a linczi újság után, mely először adott hírt felőle. Egy év múlva, 1854 tavaszán, a fejedelmi nász alkalmából, megint csak néhány sornyi köszöntés. Mikor azonban rövid időn közhirré lett, hogy az ifju uralkodónak boldogságban dobogó szive kegyelemmel fordult szabadságharczunknak börtönben sinylő áldozatai felé s visszadta szabadságukat: mindenki a fejedelmi hitvesre gondolt s már e nászajándék fényében látta Őt. A Pesti Napló vezérczikkének szavai: "A kegyelem nyilatkozata a fejedelmi menyegzőt az emberiség ünnepévé emeli s a vigasztalás, melyet a jótét birodalomszerte ezreknek és ezreknek nyújt, az ifju császárnét és királynét már zsenge éveiben a népek imádott anyjává szenteli föl." Még csak: emberiség és népek. Meghatva hódolunk a női szív nemességének; de alig merünk mást látni benne, mint a szenvedő ember iránti részvétet; a szenvedő magyar irántit szabad sem lett volna kiéreznünk. Hiszen látni is csak három év mulva láthatott meg bennünket.

Midőn 1857. május 4-én délelőtt tíz órakor ott, a hol a komáromi Dunapart mostani szép ligete kezdődik, az Adler-yachtról először lépett magyar területre: zúgtak az ágyuk, harsogott a zene, kongtak a harangok, a fejedelmi fenség és ifjúi báj keltette elragadtatás fölzajlott - de "Magyarország kobza" még hallgatott. Semmi nyoma akár a politikai, akár a költői előérzetnek, hogy a magyar nemzet életében történelmi pillanat ez, midőn Erzsébet királyné elsőben tette lábát magyar földre, mely innentől az ő nyomában csak áldást és áldást és áldást termett. Valóban áldott volt az a hely, s hiszem, hogy nemsokára méltó emlékkő jelöli meg. Mily végzetjáték az is, melylyel e jelenet a multhoz kapcsolódik! Első Habsburgi királyunk, Albert ifjú özvegye, szintén Erzsébet, ugyane helyen várta remegve a Visegrádról elorzott koronát, s épp e hely lesz első pihenője a mi Erzsébetünknek azon a dicsőséges pályán, melyen a nemzet lelkesedésétől ragyogó koronánkat visszahozta. A fejedelmi pár útja innen Budára vezetett. Magyar szónoklatokat halott már a királyné, de a magyar lélek büszke titka s titkos büszkesége bizonyára itt rezdült először fülébe az ősz prímás hódoló szavaiban, míg művészeink a magyar életnek és történetnek nehány képét nyujtották át, a mint mi éljük és érezzük: Jankó a falusi lakodalmat, Lotz a puszta nyáját, Molnár Szent Margit halálát, Orlai Tinódit Nádasdynál, Barabás a lánchid alapkövének letételét. Megint előtör egy sugárka a várlakból, hol két, még alig értett megilletődésben ragyogó női szem kiséri fejedelmi férjének gondolatait s törekszik talán szivén keresztül vezetni. E látogatás emlékét őrzi József nádor szobra, melynek állítása akkor rendeltett el. A tervezett körút Debreczenben hirtelen és szomorú véget ért. Az uralkodó pár első gyermekének koporsójával tért vissza Bécsbe.

Várnunk kellett és mi vártunk. A világesemények fuvallatai új remények és új csalódások között hánytak. Végre az olaszországi csapásokban a végzet ujja megérintette urunk bölcsességét. A büszke rendszer, melyet Széchenyi a szatira ditirambjaival ostorozott, ingadozni kezdett és megdült s mi mámoros fővel érztük az első tavaszi szellőt. A nemzet víg esztendeje még nem jött el; de tavasza már beköszöntött. Igazi tavaszidő volt az a hatvanas évek elején: korai forróság, azután újra zimankós, dermesztő s ismét csalóka napok, a politikai délibábok játékaival. De legalább beszélhetünk már arról, a mi mindnyájunk szivét nyomta. És egyszerre, nem tudni: hogyan, és nem tudni: honnan, csodálatos hirek terjedtek hazaszerte. Mint a hogyan néha messze hegytetőkről széljárt, a lombok suttogása csodálatos módon lehallik a völgyekbe, s a kik alant küzdöttünk nehéz sorsunkkal, inkább szivünkkel halljuk, mint fülünkkel; de jobban hiszszük és édesebben érezzük, mintha fülünkkel a szomszédból hallanók. Még nem hullottak le lánczaink, bár annyira megtágultak, hogy rázhatjuk őket; de nem vagyunk többé árvák. Az a nemes és tiszta szív, mely fejedelmi urunk előtt a legdrágább a világon: felénk hajlott és szószólónkká lett. Belső udvartartásában, közvetlen környezetében rokonérzése egyre nagyobb, egyre fontosabb tért juttatott a magyarságnak. Mindig több: már nyelvünket tanulja, iróinkat olvassa, történelmünket forgatja. Tudjuk, hogy az az irodalom, melyhez érdeklődése fordult, minden egyes betüjében, a középkor gót minuskuláitól kezdve maig, nemzeti közérzésünket fejezi ki és oltogatja a szivek ezreibe. Ime megnyilt előtte a legnemesebb és legfogékonyabb szív! Semmi kétség többé; sziveink a hatalom magasából titkos szózatokat hallottak és értettek: a betelőben lévő reménység, a közelgő megváltás igéit.

Mi volt ennek a belső fejlődésnek a megindítója és táplálója, mely az ifju fejedelmi nő lelkében végbement? Az-e csupán, a mit még ritka alkalommal a mi sajátos világunkból láthatott és megismerhetett? Égő nemzeti érzésünk, önmagunkhoz és jogainkhoz való rendületlen hűségünk, melyet a nemzetek lélektana a fejedelemhez való hűség legszilárdabb alapjának ismer, aztán méltóságunk, melylyel méltatlan sorsunkat viseltük. Ha ezek s velük a nemzeti lekünk egyéb vonásai nyerték meg nekünk: akkor, a mint ma nincs nagyobb fájdalmunk annál, hogy elveszettük Őt; soha, de soha nem lehet nagyobb dicsekedésünk annál, hogy megnyertük Őt. De talán lehet és szabad lelkében egy régibb, titkos magot keresnünk, melyet még Bajorországból, még gyermekszobából hozott magával, jelentőségének, sőt életerejének talán minden sejtelme nélkül, de a mely utóbb, új, látszólag kedvezetlen talajban is megeredt, gyökereket hajtott, sugárba nőtt és kivirágzott.

A gyermeklánykának, Miksa herczeg müncheni kastélyában, magyar tanítója volt: Majláth János gróf.[5] [...] Így került Münchenbe, hol az egyetemen történettanári állást remélt. Ez a reménye meghiusult; de tudtán kívül nagyobbra volt hivatva. A végzet nem engedte elszakadni a szálat, mely elhagyott hazája sorsához fűzte. Oly föladatot jelölt ki számára, mely emlékét ma a megilletődött, hálás engesztelődés sugaraival veszi körül, de a melynek jelentőségéről maga mitsem tudva, mitsem sejtve szállott egy sötét óra kétségbeesésében a starnbergi tó hullámsirjába.

Miksa herczeg palotájába jutott, mint Erzsébet herczegnő tanítója. Lehetetlen, hogy a leczkéknek, olvasgatásnak, bizalmas beszélgetéseknek óráin egy költői lelkű gyermek előtt újra meg újra meg ne nyilatkozott volna az ő lelkének költői világa is. Ez a világ pedig egészen magyar világ volt: a magyar nép mondáinak és meséinek, a magyar költők fájdalmának és lelkesedésének, a magyar történelem hősi, megrendítő és fölemelő jeleneteinek világa. Lehetetlen, hogy a mivel saját lelke tartalmából legközelebb férkőzhetett tanítványa szivéhez, annak hangot ne adott volna előtte. A bájos gyermek lelkét bizonyára nem egy érzés hatotta meg már akkor, ha futólag is, melyet itthon mindnyájan éreztünk; nem egy vonás, mely mindnyájunk szivét dobogtatta. Nem természetesnek tarthatjuk-e mindezt, ha csak általában a zsenge lélek fogékonyságára gondolunk a hősök, a szenvedők, a költők világa iránt; hát még ha Reá, ki a képzeletnek nagyobb elevenségét, a nemes érzékenységének gazdagabb forrását, a költői hajlam egész finom alturizmusát atyjától, Phantasustól, a költőtől örökölte? A müncheni leczkeórák ily benyomásairól akkor talán sem mestere, sem Ő nem adtak számot maguknak; de aligha tévedek, midőn a Gondviselés szent szövőszékére pillantva, egy fonalat keresek és látok ez órák s ama nagy történeti óra között, mely nemzeti megváltatásunkat hirdette s visszaadott bennünket önmagunknak.

A szegény Majláth leroskadt sujtoló végzete alatt s tragikus halála után félévvel tanítványát annak az országnak fejedelme jegyezte el, melynek képét magával vitte önkéntes számüzetésbe. A ki csak közelről látta akkor Őt, ifjuságának és boldogságának fényében, a fenségnek és bájnak összeolvadó csodálatos varázsával alakján, merengő és mégis mély tekintetű szemeivel, egy fenszárnyaló lélek tiszta ihletével magas homlokán: a ki így látta akkor, önkénytelenül éreznie kellett, hogy a politika, a mit e szó alatt közönségesen értünk, sohasem fogja igazán büvös körébe vonni Őt. Nem engedik a tündérek, kik bölcsejénél állottak. Ha ennek a koronás asszonynak lesz politikája valaha, az nem a hatalom és érdekek, hanem a szellem és szív politikája lehet csak. Az erők harczában, a népek versengésében csupán fejedelmi férje gondját fogja érezni, hogy édes pihenőt nyujtson neki, majdan fia hivatását, hogy népeinek bölcs és szerető atyjává nevelje. Költői szive az érdekek, hagyományok és szertartások kötelékei közt is meg fogja találni szabad röptét, mely a szeretet, az igazság s a boldogítás boldogságának ideáljai felé vonja. Ha talán felénk szállana?! Ha csak meghallaná e nemes és szabad lélek a mi szavunkat is?! Hisz trónja zsámolyánál nem kér meghallgattatást több áldozat, méltóbb önérzet, hivebb hűség és igazság, mint a miénk. Valóban, a mit akkor remélni alig mertünk: serdülő lelke régi emlékeinek s új benyomásainak szálai felénk vonták. Legyenek áldottak mind és egyenkint, kik e szálakat fonták.

A bécsi Hofburgból s a budai királyi várlakból kiszivárgott hirek, melyekről emlékeztem, izgalomba ragadták a nemzetet, a valóság egy meg sem álmodott álmának izgalmába. Ekkor, már ekkor, a hatvanas évek közepén fogant meg bennünk az a rajongás iránta, melyet talán szív nem tud úgy érezni, a mint a nyelv sem tud úgy kifejezni, mint a miénk: "a kit mi szeretünk, meg van az szeretve." Lelkesedése egyre növekvő lánggal lobogott azóta bennünk három évtizeden túl; gyásza ma beborítja hegyeinket és völgyeinket. A hireket, melyeket mohó szomjusággal vettünk és siettünk hirdetni tovább, nem önámítás indította szárnyra s nem követte csalódás. Nem, egyetlen pillanat csalódása sem egész a genfi gyásznapig. Lépésről-lépésre, egyenesen és habozás nélkül, igaz és bátor szivek érzéseinek határozottságával közeledett felénk. Megtanulta nyelvünket, mely az ő halk, szívből jövő és szívhez szóló hangján mintegy új bájt nyert. Szivesen beszélte s udvarának legbizalmasabb és legbelső körében nemsokára csakis azt beszélte. Megismerte történelmünket, dicsőségünk és gyászunk változó napjaiban egyaránt megnyilatkozott erényeinket és hibáinkat, s mint minden édesanyai szívbe, bizonyára az Övébe is, a sujtoló végzet képe könnyen vitt engesztelődést erényeinkkel hibáink iránt. Olvasta költőinket, olvasta többször, mélyebb érdeklődéssel és kitartóbb vonzalommal, mint ezeren és ezeren urinőink közül, kikhez anyjok nyelvén szólottak. Ha igaz az, hogy kedves könyveink jellemeznek leghűbben és legvilágosabban bennünket: úgy az a két magyar könyv, mely lelkét legerősebben meghatotta és állandóbban foglalkoztatta: a legélesebb s egyszersmind a legfényesebb vonást szolgáltatja lélekrajzához. Eötvös Karthauzija és Jókai Kárpáthy Zoltánja ez a két könyv: amaz az emberi ideálizmusnak, emez a nemzeti ideálizmusnak legnemesebb szellemét sugároztatja, s a szív, melyet ez a kettő együtt egész erkölcsi és művészi erejével meg tud hatni: csak igazán nemes és magyar szív lehet. Nemcsak olvasta, érezte és szerette költőinket, hanem éreztetni és szerettetni kivánván minden szeretteivel, fordította is. A mint így költészetünkben megismerte és megszerette a magyar léleknek egyszerű, de töretlen idealizmusát; a mint nemzetünk multjából értette meg jelenét, százados küzdelmeiből és szenvedéseiből szabadságra törekvésének egész ethikumát; a mint magyar környezete által szivéhez jutott föláldozó, szinte imádatos ragaszkodásunk Hozzá: mind inkább és inkább magunkénak vallottuk Őt.

Így közelgett az Ő történeti küldetésének órája, mely nemcsak szivét, hanem szellemét sem találta készületlenül. Míg a sors sötét és vészes felhőket torlasztott a "birodalom" fölé s egész zordon hatalmával le is tiporta, hogy új rendben kelljen új erőt keresnie: a királyi asszony forradalmunk történetének tanulmányozásába mélyedt. Ismerni kivánta híven és igazán azokat az eszméket és erőket, melyeket szenvedély és ármány vészes harczba kevertek, hogy majdan bölcsesség és szeretet a király és haza javára egyesítsék őket. Abból az akkor eltiltott könyvből, a Horváth Mihályéból tanulta, melynek megragadó költői köszöntésében irja Tompa e szavakat:

E nemzet még romokra térdel.

De meglágyul, kit ajka kérlel!

Nem elégedett meg a könyvvel, magától az irójától, a szabadságharcznak számkivetésből akkoriban megtért ősz miniszterétől akarta hallani az igazságot, a teljes leplezetlen igazságot. Nem zárta el a fülét ez az igazság lelkének legmaróbb hangjai előtt sem, elolvasta Széchenyi Blick-jét. Ily igaz elszánással kereste a világosságot, mígnem megtalálta azt. Elkövetkezett időnknek teljessége. A haza bölcse "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" vértelen győzelemre vezette a királyt és nemzetét egyaránt a kiegyezésben. E nagy napok belső története, az elhatározások finomabb motivumai, psychologiai részletei még ma is rejtezkednek szemünk elől. De a nemzet mégis, a szeretetnek azzal a csalhatatlan éleslátásával, a mely drága sejtelmeinket tudássá erősíti, eleitől fogva bizonyosan tudta, mi része volt a királynénak királyunk nemes lelkének felénk hajlításában. Hisz e szép, komoly, fenségében is mindig oly szerény tekintetben életében talán csak ott lettünk volna akkor a Hofburg családi szobájának súlyos gondoktól és óriási felelősségtől terhes levegőjében: oly bizonyosan tudtuk, hogy szivünk szerint az ő szivében találkoztunk jó királyukkal. Hogy a kiegyezés napjainak és éveinek nemzeti levegője nem a szerencsés megalkuvás, az elégtételt nyert jogérzet hüvös levegője volt, hanem a lelkesedésé, mely ez ország szerint királyért és hazáért együtt lobogott föl: ez a közhangulat nemzetünk őrangyalának szivéből sugárzott. A mint a lelkekben Ő volt a kiegyezés megindítója, épp úgy Ő volt igazi megalkotója is.

Im, ebben töltötte be történeti misszióját. Egész nyilvános életének egyetlen vonása volt csak, melyet az egész világ láthatott: rokonérzése velünk. Hogyne lett volna férje oldalán a döntés perczében, midőn közös legdrágább kincsöknek, fiuknak s vele dinasztiájuknak jövőjét illette a határozás; s hogyne nyilatkozott volna meg szavaiban a neki föltárult világosság és a szivében élő szeretet, midőn egy elnyomott igazságnak, egy lekötött erőnek, a magyar nemzetnek föltámasztásáról vala szó? Erre a perczre, ezekre a napokra gondolhatott vissza emlékező szivének gyászában sorssujtotta királyunk azzal, iránta és irántunk mély gyöngédséggel és sóhajjal, hogy "a magyar nemzet nem is tudja mit vesztett benne!" Millió és millió szív zokogta erre a sóhajra: "tudtuk, oh tudjuk; a legáldottabbat az asszonyok között, kiket valaha szent István koronája vállukon illetett." Talán a legmagyarabbat is, nem csak háromszáz év, de nemzetünknek minden századai óta. Örömünkben és bánatunkban nagy szive a miénkkel vert. Nemzeti érzésvilágunkba olvadva, együtt köszönté s együtt gyászolta velünk nagyjainkat. Elhozta koszorúját Deák Ferenc ravatalára s a nemzetnek egyik legnagyobb és legigazabb fia az ő könnyeitől áztatott koporsóban aluszsza örök álmát. Lelkét átoltja gyermekeibe s Mátyás palotájában egy királyi szüzet nevel, magának édes mását, ki már Istenével, anyjával és önszivével magyarul beszél.

Oh sejtette-e ezt a czenki sírbolt nagy álmodója, Széchenyi, ki hetven év előtt elsőnek kezdé ébresztgetni a hazának elidegenedett és közönybe merült leányaiben a nemzeti érzést?! Sejtették-e a reformkor nagy költői, mikor a "nőtlen országon" kesergő dalaikat énekelték az uri hölgyhöz s elaggott anyáról, vagy mikor már utóbb lelkesedve köszönthették új életre kelt ideáljokat, a magyar honleányt?! Sejthették-e, hogy ez az áhítva várt és lassan induló fejlődés, a magyar nemzeti érzés hódító útja a női szivekben, Meghívó a nyitrai és vidéki szegénysegélyező keresztény nőegylet rendkívüli közgyűlésére, 1898, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár legföljebb és mindig följebb haladva, egykor el fog jutni egy királyi szivig s benne nyeri egy mindörökre koronáját?! Nekik, akkor az Ő alakja és pályája talán álomnak is vakmerő lett volna. Azokat a régi nőalakokat, kiknek hősi árnyékai a "bús feledékenység" utóbb a viharzó indulatok napjaiban a történet lapjairól elevenedtek meg előttünk, a kik nemzetünk képzeletében is élnek, mintegy tragikai dicsőségük élteti. A Zrinyi Ilonák szabadságharczaink zivatarai és forrongó viszontagságai között nagy lelkök erejével képviselik a nemzeti érzést, hősei, áldozatai, vértanui lesznek; de százados ellentéteiben, meghasonlásaiban, küzdelmeiben. Dicső emlékök egyszersmind a haza balsorsának is emléke. Mindig tanítani fognak honszeretetre; ám utánuk messze későn a magyar nőnek egy új ideálja ragyogott föl szemeink előtt. Benne, siratott királynénkban, ki ugyanarra tanít, de más idők számára; ugyanarra, de a szeretetnek kibékítő, ellentéteket megoldó, erőket egyesítő olajágával. Lelkesedésre gyujtott ő is, de nemzeti lelkünknek összhangos teljességében, együtt és oszthatatlanul szivünknek mind a két felét egy dobbanásra a királyért és a hazáért. Rég letünt, szinte a feledés ködébe borult századok harmóniáját támasztotta föl s a Gondviselés kegyelmével, a melynek küldötte volt, talán új századokat biztosított általa. A trónokat és népeket fenyegető válságok között, a fejedelemnek és nemzetnek érdekeik közösségére vonatkozó legerősebb együttértésnél is hányszor és mennyivel többet ér együttérzésök! Óh bár maradna ez az együttérzés, a magyar léleknek ez a teljes összhangja s benne az Ő szent emléke: rendületlen és örök.

Áldásai gyorsan kezdtek sarjadozni, nemzeti életünk új korszakában, fönt és alant: jó királyunk trónjára s a nemzetre egyaránt békét, dicsőséget, új erőt támasztott. Ki aggódott volna jövője felől? Erre az új korszakra, ez együttérzésre nevelkedett a trón ifjú örököse, megáldva rá a szellem kiválóságának s az érzület egyenes és vonzó melegségének kincseivel. Mily fényes álmok szőtték egybe az ő s a haza jövendőjét - s egy sötét téli napon mily könyörtelenül fútta szét a mindezt a végzet! Mily kegyetlenül nehéz volt a veszteségnek csak a gondolatához is hozzászoknunk! És a megrendült nemzetnek képzete előtt, sebét újra meg újra felszaggatva, folyton ott lebegett a fájdalmas Anyának a képe, ki mindeneknél többet veszített. Mi lesz belőle, az ő anyjából és a mi anyánkból? Mindenki tudta, hogy kinok kínjai közt vergődő szive örök érzésekre született: arra, hogy örök szeretetben égjen és örök sebekben vérezzék. Legsajgóbb seb nem is gyógyult be soha többé. Örök gyászruhába öltöztetve zárta el szent fájdalmával fejedelmi hajlékainak s az erdőknek és hegyeknek magányaiba; kergette világgá, tengereken és világrészeken át. A természet és művészet, melyeknek szépségei iránt fogékonyabb lélek nem volt az Övénél, minden elragadó kincsét föltárta, a költészet minden rokon, vigasztaló hangját zendítette meg előtte: kereste és szerette mind, de szive csak tovább vérzett.

Fájdalmának és vigasztalóinak, a művészetnek és költészetnek templomot is épített a görög földön, melynek olajligeteit s a körülöttük zugó kék tengereket a legszivesebben járta. A mint képzeletünk ott látja őt, a soha véget nem érő uton, a soha meg nem álló hajón: a görög mitosz halhatatlan bolyongói tűnnek fel előttünk, kiket az irgalmatlan sors világgá üzött: Ceres, kinek lába nyomán egykor az emberi élet örök áldása sarjadt, a végzet sujtó kezétől űzve, jajveszékelés közt keresve elvesztett gyermekét, futva a végtelenségbe. A mi szerencsétlen királynénkat is nem a görög ég gondtalan és mosolygó derüje alatt látjuk képzeletünkkel, hanem a fátumtól üldözött, vaskeze alatt vergődő és vérző királyok világában. Sorsa a mithoszok és mesék közül föltámaszt egyet képzeletünkben s benne a végtelen ama csodálatos játékainak egyikét, melyeknek benyomásai iránt a megindult szív mindig oly fogékony. Egy csodaszép királykisasszonyról szól, kit azzal áldottak meg tündérei, hogy minden mosolyával rózsákat fakaszszon, minden könyében gyöngyöket hullasson s lábának minden nyoma aranyat teremjen; rózsát, gyöngyöt, aranyat áldásul ont, a merre jár s mégis boldogtalanná, nagyon boldogtalanná kell lennie; elhagyatva, vérző lábakkal, szeme világától megfosztva bujdosik szerte a világon, míg a mese könyörületes sorsa meg nem engesztelődik iránta. A megható kis költemény 1837-ből való, abból az időből, mikor Erzsébet királyné mosolyának legelső rózsáit és könyeinek legelső gyöngyeit hullatta: a születése évéből. Írója, pedig kinek lelkét akkor e jós-mese képei körülszállongták: gróf Majláth János.

Attól a nemzettől, melynek a Gondviselés az Ő szivének rózsáit, gyöngyeit és kincseit szánta, vigasztalan gyászának magányt kereső mélysége sem szakította el. Bolyongásai közben fel-feltámadt benne a honvágy; sokszor készült s el-el is látogatott, a mint maga mondá, haza. Ha nem mondta volna is, értettük volna, hogy Magyarországra. Egy szomorú évtized óta az élet örömei, a népek ünnepei s a fejedelmek hódoló tisztelgései elől is egyaránt gyászának házába vonult. Egyszer azonban közelgett egy nagy ünnep, nagyobb a többinél, a mi ünnepünk, s egy egész nemzet egész valója lázban égett, hogy örömének napján körében lássa Őt, kit ezen a világon legjobban szeret; de gyöngédsége nem mert hangot adni neki. Megértették így is. És ime, tíz év alatt egyetlen egyszer, csöndesen megnyiltak a gyászház ajtai s a magyar nemzet együtt ülhette meg ezredévének ünnepét Vele, kinek szivéből az ünnep szent békéje, fénye és reményi áradtak. Azután visszatért ismét szomorú hajlékába, hajójára, erdeibe, halottjához, s a hírt is mindvégig csak egyszer adott felőle, hogy a világ sorsát intéző hangok eljutnak hozzá. Mikor a földkerekség leghatalmasabb urainak egyike, a budai királyi lak vendégéül, oly szavakat mondott, melyek minden magyar szivet mámorba ejtettek, sietős köszönettel adta hirül neki, hogy az ő szivét is megremegtette, hogy az ő szive is magyar szív. Oh mit nem tettünk volna érte, hogy megválthassuk gyászából, hogy csak pihenőt vagy könnyebbséget nyujthassunk neki! Mily Istentől megáldottnak éreztük azt az ismeretlen parasztasszonyt az erdélyi bérczek között, ki arra választatott ki, hogy az ő keze szőtte-varrta vászon, messze idegenben magyar kéz munkája legyen utolsó pihenője királynénk szent fejének. Egy átkozott kéz áldozatául szeliden pihent, talán hogy ezzel is megkönnyítse kegyetlen tusakodásunkat az ádáz végzet iszonyú rejtélyein, melynek félelmes hatalma körülfonja életünket.

Elvégeztetett. Eltemettük Őt sziveinkbe s a magyar lélek öröklő hálájával utódaink sziveibe, nemzetünk esztendeinek végeiglen. A mint miénk volt életében, mienk marad halálában is, mint a keresztes vitézek hű ápolója, a szegény apácza, ki pogány fegyver sebében haldokolván, így búcsuzott övéitől: "Eddig Krisztusé voltam nálatok, ezen túl tiétek leszek Krisztusnál." Igen, a magasból is óvni fogja mindörökre honfi-lángunkat úgy a kialvástól, mint már önmagát emésztő, vészes lobogásától és szétcsapásától. Áldás volt élete, áldás lesz emléke, akár békés haladás, akár a megpróbáltatások, akár a munka, akár a harczok napjaiban.[6]




MÁRKI SÁNDOR beszéde a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ünnepélyes közgyűlésén
Részletek[7]
(1898. november 19.)

Nagy királyainkra a történelem úgy veti fényét, mint a szilajan lobogó viharfáklya, mely élesen megvilágítja az arczot, bizonytalanúl a testet, homályban hagyja a környezetet; nagy királyasszonyainkra úgy mint a csöndesen égő templomi öröklámpa, mely mellett imádkozni kell, nem látni s áhítatra az gerjeszt leginkább, a minek körvonalai összefolynak szemünk előtt.

A történelem az édesen álmodó Emesétől fogva a tőrrel átdöfött szívű Erzsébetig minden nagyasszonyunknál szembe találja magával a mythost és a legendát. Erzsébet királynéról akarván szólni, adatokban szegénynek érzi magát; rendelkezésre áll ugyan a hivatalos és nem hivatalos lapok, valamint az országgyűlési íratok sok száz kötete; de aggódva emlegeti, hogy nem férhet a királyné s környezete magánleveleihez, a főudvarmesteri hivatal okírataihoz és hogy ha a belső emberek közűl néhányan már közre bocsátották is jegyzeteik töredékeit, a többiek tartózkodók és nem nyilatkoznak sem élőszóval, sem emlékiratokban.

A törvényhozás pedig tizenkilencz nappal Erzsébet királyné megdicsőülése után habozás nélkűl kimondja történeti ítéletét, midőn "soha nem szűnő hálánk és kegyeletünk jeléül" a magyar nemzet legméltóságosabb történetkönyvébe, a törvénykönyvbe iktatja "hőn szeretett királynénknak, a haza jótevő nemtőjének áldásos emlékét."

Mi lehet az oka, hogy mikor az oknyomozó történetírás sem ördögöt, sem angyalt nem ösmer ott, hol csupán emberről kell ítéletet mondania, a törvény, mely egyúttal csakugyan történelem, nemtőnek, angyalnak nevez egy királynét? És mindezt a nélkül, hogy az ezeréves törvényhozói gyakorlatban példát találna egy nőnek ilyen végtelen megtiszteltetésére; a nélkül, hogy a meghatottságnak az egész nemzetet magával ragadó egyik pillanatában a törvényhozás nyugalmát fiatalos hévvel cserélné föl. Sőt, mint az óvatos történetírással szemben egész nyiltan bevallja, azért hozza ezt a törvényt, hogy a királyné fenséges mythosa, a magyar nép legendája történelmünk alkotó része legyen és átszálljon utódainkra is.

Valóban mythos ez és legenda.

Annál is több: történelmi igazságszolgáltatás. Ugyanabban a templomban, hol Erzsébet uralkodó koronát nyert, a harmadik évezred végén az élet koronáját nyerte. Nemzet és király akkor azért sietett templomba, hogy hálát adjon Istennek, ki ezer esztendőn át védte és megtartotta a hazát. Az ország primása az oltár mellől szólt mindkettőhöz. "Légy áldott, légy üdvöz felséges királyném! - fordúlt a bánatos nagyasszonyhoz. - Fogadd el e templomban, hol megkoronáztattál, legmélyebb hódolatunkat, legőszintébb szeretetünket irányunkban mindig tanusított jóságodért, szeretetedért. Áldólag emlékszünk, hogy midőn nemzetünk anyja lettél, édes anyai nyelvünkön szólottál hozzánk; áldólag emlékszünk, hogy azt az aranyfonalat is anyai gyöngéd kezed szőtte, mely hőn szeretett királyunkat a nemzettel elválaszthatatlanúl összekötözte."

Az ország főpapja, ki maga is történetíró, Isten házában, egy nemzeti ünnepen, a törvényhozás mind a két tényezőjének: a királynak és országgyűlésnek, akaratunk végrehajtójának: a kormánynak és hatalmuk forrásának: a népnek jelenlétében, az oltár előtt, a legszentebb helyen jelenti ki, hogy a nemzet és az uralkodóház kibékítése az ő műve, az ő hallhatatlan érdeme. A történetírás, mely mindig kételkedik, majdan oklevelek alapján fogja elbeszélni a kiegyezés történetét; szólani fog történelmi kényszerűségről, az események logikájáról, a viszonyokkal való megalkuvásról és a közreműködő politikusokról, a kik között oklevelesen igazolva bajosan találja a királyné nevét; de, a mi elég sok más kérdésben is megesett már rajta, sohasem fogja kiirtani a köztudatból az a meggyőződést, hogy csakugyan a királyné anyai gyöngéd keze szőtte a királyt a nemzettel összekötő fonalat. És az országgyűlés, mely pár héttel a primás beszéde után, a nemzet soha nem szűnő hálájáról és kegyeletéről biztosította a királynét, két esztendő múlva pedig törvénybe iktatta emlékezetét, miden tekintetben a köztudatnak fog igazságot adni. Hiszen harminczkét esztendő óta folytonosan Erzsébet királyné egyéniségének varázsa alatt állott ő maga. Nem egy tagja borúlt térdre már a császárné előtt is, ki a haza földjén először fogadván a parlament küldöttségét, csengő magyar nyelven kívánt áldást a törvényhozóknak az ország határain is túl terjedő fontos működésére. Feje fölött már is ott látták a szent koronát, mint a hogy a bujdosó Salamon látta László király feje körűl a szentek glóriáját. Hódoltak neki, a mikor urának még nem hódolhattak. Teljes mértékben felfogták az országba hívatásakor adott azt a szép feleletét, hogy a gondviselés őt szeretett férje által épp oly gyöngéd, mint feloldhatatlan kötelékkel csatolta Magyarországhoz.

Sokáig tartott a gyűlölet politikája, mely Magyarországot feláldozta az egységes Ausztria elvének. Egy nő teremtette meg a szeretet politikáját, Meghívó a pozsonyi evangélikus hitközség gyászistentiszteletére, 1898, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár mely Magyarországot visszaadta önmagának. "Az érzelmek, legalább a népnél - írta Eötvös József másfélesztendő múlva - sokkal nehezebben változnak, mint meggyőződései; és én mindig úgy voltam meggyőződve, hogy ha egy korona úgy, mint 1848-ban a mienk, széttörött, azt a nép szívében ébresztett nagy érzelmek lángjai forraszthatják össze. Három századon át megkisértettük a hittel, azután megpróbáltuk a reménnyel is több ízben; de egy még hátra volt. Az, hogy a nemzet a dynasztiának valamely tagját igazán, szíve mélyéből szeresse. És minthogy ezt most elértük, nem aggódom a jövő iránt".

"Én politikához nem értek" - mondta volt a királyné Jókai Mórhoz, mikor először találkozott vele. "Legmagasabb politika - felelt a költő - egy ország szívét megnyerni; s ahhoz fölséged bizony ért". A koronázás huszonötödik évfordulóján hivatalosan is megismételte ezt, midőn megfogalmazta az országgyűlésnek a királynéhoz intézett felíratát, mely a nemzet hálájával viszonozza a királynénak Magyarország iránt mindenkor tanúsított szeretetét.

Magyarországot a megsemmisüléstől a jog mentette meg; de szabadulását ez a szeretet tette könnyebbé. Ennek a szeretetnek mint gyönge sajkának kellett végigsiklania azon az özönvízen, melyet Metternich hagyott maga után, s mely zavaros hullámaival most az egész Magyarországot elborította.

Erzsébet bajor herczegnő, a szelíd galamb hozta meg a béke olajágát azoknak, kik evezőjüket el nem dobva lebegtek a sötét habok fölött. Az első sziget, a mely kilátszott az áradatból, az előkerült szent korona; és a szivárvány, mely a vízözön végét hirdette, a császár fellobbanó szerelme a szép bajor herczegnő iránt.

Isten angyala figyelmeztette Szilveszter pápát, kinek adja a szent koronát; és újból eljött Isten angyala, hogy egy ideig még ott tartsa az iszapból kiásott drága ékszert az uralkodó feje fölött és csak az után ékesítse föl vele.

Nincs-e összefüggés a korona fölfedezése, Erzsébet herczegnő eljegyzése és a között, hogy a bájos kis menyasszonynak maga a hatalmas császár, a boldog vőlegény kivánatára kell foglalkoznia Magyarország történetével?

Majláth János gróf tanítja rá magyarországi szent Erzsébet tizenötödik unokáját, milyen varázsa van annak a koronának, melyet egykor ősei viseltek; hogy a legtökéletesebb kormányforma a köztársaság ugyan, de Magyarországban senki sem vágyik utána, ha valaki fölemelt fővel viselheti szent István koronáját, a mely oly fényesen ragyog - pedig mostan is vérrel áztatott földből ásták ki.

Figyelt-e rá az a tizenhat esztendős, szerelmes kis leány, vagy csak a vőlegényére gondolt? Figyelt a tanárra, gondolt a vőlegényére. Abban a pillanatban, melyben Ausztriába indúlt, hogy hűséget esküdjék I. Ferencz Józsefnek, az ő menyasszonyi csókjára 586 bilincs hullt a porba; és a nők, a kik hazatérő férjeiket, fiaikat csókjaikkal halmozták el, áldották azt a szerelmet, mely emberi érzést vitt be a legridegebb politikába. Hálás magyar nők már voltak: szegény szabadúló rabok, egykor nemzetök szemefényei; hajlongó magyarok is akadtak: fényesnél fényesebb díszruhában a lakodalom után Albrecht főherczeg 197-et vezetett eléje hódolatra. De hol volt maga Magyarország?

Az özönvíz, mely elborította, medrébe kezd viszahúzodni; posvány és pusztúlás marad nyomában mindenütt. A nap vértóba száll. Vérszagra gyűl az éji vad. Levágva a nép ezrei, halomba mint kereszt, hogy sírva tallóz a ki él. Az esti szélbe szüzek siralma, özvegyek panasza vegyűl.

Egy ország, melyet délibábján kivűl minden elhagyott!

A férje oldalán Erzsébet már mint boldog anya keresi föl koronája legszebb gyémántját. Körötte csend, a merre ment és néma tartomány. A szegény nagykőrösi professor százaranyért, kétannyiért sem ír dicsőitő hymnust; hanem megirja a walesi bárdok balladáját - ingyen. Volt nálunk is ötszáz, ki túl zenén, túl síp-dobon, riadó kürtön át hangosan énekelte a vértanúk dalát. De im, a vértanúkat sirató Csekovicsné erre az alkalomra először veszi le gyászruháját; a nemzeti színházban a közönség most már valódi lelkesedéssel kiáltja a színész után, hogy "éljen a király, éljen a haza!" Mosolygó férje oldalán könnyezve áll a császárné és az után, hogy ezek a könyek fölszikkadjanak, Jozephstadtban, Olmützben "megcsörren a bilincs; lehull, gazdája nincs«. Ötszáz szegény kis árva gyermek énekli - nem a vértanuk dalát, hanem a bajor néphymnust; és a fiatal császárné zokogva roskad egy székre. Mint a hogy a gyermek Rákóczi sírt, mikor idegenbe lépve először pillantotta meg hazája térképét. Oh bizony »nem oly könnyű a hazát feledni!" Ez a bájos ifjú asszony ott, a hol tehette, hogyan ne lett volna szószólójuk azoknak, kiknek éppenséggel lehetetlen volt feledni a hazát? [...]

A végzet különben is úgy akarta, hogy magyar földön ismerje meg, mi a bánat. Itt vesztette el első kis leányát. És az ország, mely nem törödött a császári fénynyel, megértette a szülői gyászt. Budavárában századok óta most feküdt ravatalon az első királylány s az a szentelt víz, melyet Scitovszky hercegprimás hintett a kicsiny koprsóra, az a könyzápor, melyet az ifjú császári pár hullatott, nagyon sokat elmosott a közelmúlt keserűségeiből. "Mi - szólt a kiáltványában a fejedelem - sohasem fogjuk elfelejteni azt a részvételt, melylyel Magyarország lakosai bánatunkban osztoztak."

De az érzelmességet még sem akarta bevinni a politikába. A 127 konzervativnek az alkotmány érdekében benyujtott emlékíratát mindamellett sem fogadta el, hogy maga a császárné is kérte és pedig könnyezve kérte rá. Hanem ez a köny mostantól fogva a korona gyöngyei közé tartozott; és Eötvös, Török János, maga a rendszer legfélelmetesebb bírálója Széchenyi is hitte már, hogy lesz még szeretett király Ferencz Józsefből. Hiszen imént ő maga is "a haza dicsőségét megalapító" első szent királyt kívánta követni s második leányát az első király bajor feleségéről nevezte Gizellának. Mikor harmadik gyermekök, a trónörökös született, az utolsó politikai rab is visszanyerte szabadságát. A viszonyok úgy alakúltak, hogy Lombardia elvesztése után már csak hónapok kérdése lehetett a magyar alkotmány helyreállítása.

Végzetesnek mondhatjuk, hogy a császárnénak, betegsége miatt, 1860-ban nevenapján éppen akkor kellett Madeirába, majd Korfuba utaznia, mikor hazánk ügyei legjobban megkivánták volna jelenlétét. A népnek az a sejtelme támadt, hogy sok dolog máskép történik, ha a császárné ott lehet férje oldalán. Csak így magyarázható meg, hogy a rövidéletű országgyűlés szétoszlatása után a rendszer ellen végkép elkeseredett fővárosi nép majdnem kétségbeeséssel fogadta a császárné haláláról elterjedt híreket s az utczákon a legnagyobb izgalommal tárgyalta veszteségét, az országos csapást.

Isten azonban megtartotta Erzsébet életét s a magyaroknak belé vetett hitét. És Erzsébet a bécsiek fáklyafüstjén keresztűl is megismerte azt a nemzetet, mely ismét csüggedés nélkül tűrt, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megmentsék az ország jogait; s mely csak az imént is megmutatta, hogy nem az uralkodó ház ellen van kifogása, hanem az uralkodóház politikája ellen.

A császárné magyarúl kezdett tanúlni. Előbb egyes szavakat fia dajkájától, egy esztergomi menyecskétől; azután nyelvtant Homoky Imre theresianumi tanártól; már némi irodalmi ismereteket is szerzett Bálinth Gyula tábori paptól, Tasso fordítójától; a társalgás nyelvébe utóbb Ferenczy Ida vezette be. Ferenczy Ida éppen akkor került a császárné környezetébe, mikor Deák Ferencz a híres húsvéti czikkben egyenesen az uralkodó szívéhez fordúlt. Ehhez a szívhez pedig senki sem állt közelebb a császárnénál.

A szerető asszony, a ki beleélte magát egy nép szellemébe, megmérhetetlenűl többet tehetett, mint a császárné, ki trónja magaslatáról magánál anyival kisebbeknek látja az embereket. S im, az uralkodó csakhamar éppen Erzsébet napjára hívja össze az erdélyi és deczember 10-ére a magyar országgyűlést. Az országgyűlés küldöttsége pedig sietett kifejezni reményét, hogy a haza kebelében üdvözölheti "honunk mélyen tisztelet és forrón szeretett anyját, felséges királynénkat is", a képviselőház szónoka a nemzet túláradó örömét tolmácsolta, hogy az uralkodót "a mindenható a családi élet legkivánatosabb boldogító kötelékével áldotta meg"; óhajtotta, hogy minél előbb bemutathassák hódolatukat "és meghajolhassanak a magasztos női erények ama tündöklő példánya előtt, ki urunk és királyunk családi életét földi menyországként boldogítja".

A mythos már meg volt, de a magyarázatát még keresték. Tisztelik, mint a "király" feleségét és a trónörökös anyját; tisztelik azon fáradhatatlan buzgalma miatt, melylyel az ország nyelvét megtanúlta s ezzel még szorosabban fűzte egymáshoz a trónt és a nemzetet. Igy mondta ezt Scitovszky primás, mikor a császárné elé Bécsbe vezette az országgyűlés küldöttségét, mely születése napján üdvözölte és az ország meglátogatására kérte a császárnét.

A császárné épp oly természetes magyarázatát adta a magyarok iránt való jóindulatának. Mióta - úgymond - őt a gondviselés szeretett férje, a felség által épp oly gyöngéd, mint feloldhatatlan kötelékkel csatolta Magyarországhoz, ennek jóléte iránt folyvást a legélénkebben érdeklődött.

Ezek a magyarázatok azonban mind kárba vesztek. A császárné érezte, hogy a magyar országgyűlés olyan megtiszteltetésben részesíti, milyenre hasonló viszonyok közt példa sincs, midőn őt, kinek megkoronázása még szóba sem jött, külön küldöttséggel keresi föl. És a küldöttség érezte, hogy a fehér magyar ruhájában, smaragdokkal, rubintokkal ékítve, nemcsak színében, hanem szívében is magyar a császárné, a ki a haza iránt való szeretetét olyan szépen csengő, olyan mély érzéssel elmondott magyar szavakban vallja be.

A hogy 31 esztendő múlva, az ezredévi istentiszteleten a primás mondta, akkor lett nemzetünk anyja, mikor édes anyai nyelvünkön először szólt hozzánk; és a hogy első magyar szavaira három héttel az ország fővárosába jött, a polgármester őt már a haza védőasszonyának nevezte, az országgyűlés küldöttei pedig térdre bocsátkoztak előtte. Erzsébet császárné akkor Izabella királyné óta először hozott udvari életet a budai vár termeibe, reményt a hazafiak szívébe.

Látni vélték szemeiben a könyet, mikor távozott, látták, mikor újra jött a poroszok elől menekülve. Gyászruhában érkezett s könyein át mosolygott a fővárosban maradt képviselőkre, kik Deák Ferenc tanácsára mentek eléje a vasúti állomásra, hogy el ne forduljanak tőle szerencsétlenségében, ha eléje mentek, midőn a dynastia dolgai jól állottak.

Ha a császárné szemében ezekkel a könyekkel, gyászruhában lép hű magyarjai közé! "Az a nemzet - szólt az udvar körében ő maga - mely Mária Terézia mellé állott, mikor az egész világ elhagyta, ma sem felejtette el a Moriamur jelszavát". Az országgyűlés azonban nem volt együtt s a császárné, ki fél esztendővel azelőtt megismerte a szívek fölött való hatalmát, nem is a szenvedélyek felkorbácsolására jött ide. Egyszerűen védelmet keresett a lovagias nemzetnél. "Fáj, ha Olaszországban rosszúl mennek a császár dolgai - szólt Andárssyhoz még a háború kitörése előtt; - de ha Magyarországon mennek rosszúl, az engem megöl".

Olaszország elveszett, Ausztria a német szövetségből kilépni kényszerűlt, a 70 millió népességű birodalom ábrándja végkép elpárolgott s már most életkérdés lett Ausztriára a Magyarországgal való kibékülés. S a császárné, a mint Bécsbe visszatért, az eddigieknél is komolyabban kezdett foglalkozni magyar nyelvvel, irodalommal és történelemmel. Tanítója, Falk Miksa, előadásaiba csakhamar a napi eseményeket is belevegyítette s felolvasgatta Eötvösnek hozzáintézett leveleit. Az udvari köröknek, még a konzervativeknek sem igen tetszhetett, hogy a császárné éppen a Pesti Napló és a Wanderer híres vezérczikkírójától nyer történelmi és politikai felvilágosításokat; de maga a nemzet épp oly hálás iránta, mint Ferenczy Ida iránt. Első sorban ők ismertették meg a császárnét a magyar nép szellemével. Bizonyosan rendkivüli jelenség volt egy osztrák császárné, ki eredetiben olvasta, sőt meg is szerette Eötvös és Jókai regényeit s kinek nemcsak Heine kellett, hanem Vörösmarthy, Arany, sőt Petőfi is. Ez már maga is elegendő lett volna, hogy bizalmat és szeretetet ébreszszen a jövendő királyné iránt. A császárnénak azonban olyas olvasmányai is voltak, a mik iránt a nők általában véve nem szoktak érdeklődni. A kiben volt elég erő, hogy osztrák császárné létére végigolvassa Széchenyi Blikkjét és Horváth Mihálytól a Függetlenségi Harcz Történetét, attól, ha ő maga védekezett is ellene, nem lehetett elvitatni a politika iránt való hajlandóságot. De ez a politika nem volt eszköz sem a dynastia, sem a nemzet kezében. Gondolni sem lehetett ilyesmire. Ereje éppen ebben rejlett; és abban, hogy nem is tartották egyébnek igazi szeretetnél, melyet a feleség tanúsít férje, a fejedelemasszony a nemzet iránt, melynek boldogsága az uralkodó család boldogsága is.

S Magyarországban Erzsébet boldogsága teremtette meg ismét a szabadságot, melyet a nagy elhatározások idejében a bátorság egymaga ki nem küzdhetett.

"Előtte a tisztelet - írta Eötvös, az alkotmány visszaállítása után akkor már miniszter -, az a tisztelet, melyet egy nemes nőiség iránt érzünk, háttérbe szorít minden egyebet és hódolatunkban nincs semmi, mi a császárnét illeti". A nép, a hol megjelent, mindenütt kitörő lelkesedéssel, valóságos tűntetéssel fogadta. S midőn az országgyűlés küldöttsége (1867. jún. 6.) fölvitte hozzá szent István palástját, hogy azt ősi szokás szerint maga javítgassa ki, mindenkinek az jutott eszébe, hogy tündérkezeinek munkája nélkül azt a palástot valóban aligha lehetne használatba venni. "Áldom az isteni gondviselést, hogy ezt a magasztos perczet megérnem engedte" - szólt a császárné, midőn a küldöttség megkérte, hogy magyar királynévá koronáztassa magát.

"Ime! - kiáltott föl Kemény Zsigmond a koronázás napján írt vezérczikkében - megnyilnak a mai nappal önelhatározásunk előtt a tevékenység kapui. Buda várából a föld egyik legnemesebb lényével, bájos királynénkkal a király oldalán, kezünkbe adatik sorsunk kulcsa, melylyel szabad kézzel a jövőbe nyithatunk...Üdv a legnemesebb hölgynek, koronás királynénknak, kinek nemzetünk iránti vonzalma örökre élni fog e nemzet hálás emlékezetében!" A szélsőbal engesztelhetetlen hét magyarja ugyan a koronázás napján a Rákosra ment, de huszonöt esztendő múlva egyikök, Csanády Sándor, maga is fölszólalt, hogy a koronázás emlékünnepén hódoló felíratot intézzenek a királynéhoz, "tekintettel magyar érzelmeire".

Erzsébet koronás királynéja volt már az országnak és pedig, a hogy áldozati emlékérmén megörökítve áll, a szerencsés csillagzatnak örülve, fausto sidere laeta.

Pár nap múlva a főrendiház elnöke nem hiában utalt arra a lelkesedésre, melylyel a nép a koronázott királyt és "a tündéri szépségű és angyali jóságú" királynét éltette. A képviselőházat főképp az ragadta el, hogy a királyi pár a koronázási díjat a volt honvédek özvegyeinek és árváinak ajándékozta vissza. Kevesen tudhatták, hogy három nappal a koronázás előtt a királyné magához hívatta Horváth Mihályt, hogy felvilágosítást kérjen tőle a szabadságharcz némely részletéről. A tiszta történelmi igazságot kívánt hallani. Hiszen ő maga 1849-ben még nem volt a dynasztia tagja, gyermekfejű férje nevében pedig sok olyat követtek el, mit ő fájlal a legjobban. Ha rajtuk állana, ők ketten lennének az elsők, kik Batthány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenék. Nem nehéz kitalálni, mi összefüggés van a királyné nyilatkozata, a királyi pár elhatározása s az e miatt köszönetet mondó országos küldöttségnek adott azon királyi válsz közt, mennyire édes és megnyugtató mindkettöjök szívére az az öntudat, hogy a béke olajágával koszorúzhatták meg a koronázás által szentesített törvényes és alkotmányos frigyet.

Igaza volt Eötvösnek. A királyné mint áldás jött a magyarok körébe; kedves arczáról egy szebb jövő reménye mosolygott reájok. "Vele szemközt az egész nemzet költői érzettel telik el; mert hiszen csak egy valódi költészet van e porvilágon és ez: a szeretet!"

 

Azzal, hogy megkoronázták, Erzsébet nem tekinthette küldetését befejezettnek, mint az orléansi szűz. Mindaketten lehetetlennek látszó feladatot valósítottak meg; olyat, mire a nép hite szerint a legbátrabb, legokosabb férfiak is elégtelenek voltak. A koronázó-templomba Orléansból Rheimsbe vezető úton nem volt több akadály, mint a Bécsből Budára vezetőn. S Rheimsben és Budán a koronázás napján mindakét nő egy intelmet adott eddigi ellenfeleknek: "Bocsássanak meg egymásnak egész szívökből, a hogy jó keresztényhez illik". Mindaketten oly szívesen tértek volna vissza a magányba; a szegény parasztleány a falujába, testvérei, juhai közé; két ország fejedelemasszonya nyári palotáiba, gyermekei, szórakozásai közé. Nemzeti és dynasticus érdekek azonban mindakettőnek további segítségét követelték, a mi Jean d'Arcnál az angolok gyűlöletére, Erzsébetnél az osztrákok neheztelésére vezetett. Jean d'Arcot az a gyűlölet, Erzsébetet egy éretlen társadalmi irány vak szenvedélye tette vértanúvá; de mindakét tüneményes alak sírja fölött ott lebeg nemzetöknek csak szenteket megillető tisztelete.

Most azonban, hatásuk és dicsőségök tetőpontján, ki gondolt volna vértanúságra? Hiszen Erzsébet soha sem volt boldogabb, mint megkoronáztatása után. Az ő koronázása szokás szerint csak egyházi szertartás volt, mely részesévé tette ugyan férje méltóságának és czímének, de nem adta meg neki a királyi hatalom gyakorlása jogát. A veszprémi püspök csak névszerint volt kancellárja; volt ugyan főudvarmestere, voltak udvarhölgyei, de Magyarországon nem tartott külön udvart, zászlósurakat, banderiumokat, mint az Árpád-királynék, nem voltak külön javadalmai s még az iránta köteles tisztelet megtagadását sem tekintették szó szoros értelmében vett fölségsértésnek. A Habsburgok korában azonban senki sem járúlt annyival a királyné közjogi helyzetének tisztázásához és jelentőségének emeléséhez, mint Erzsébet királyné. Valóban "századoknak kellett lefolyni, míg elérkezett benne a magyar királyné eszményképe".

Az országgyűlés egy királynéval szemben sem nyilvánította annyiszor hódolatát, mint iránta. 1867. november 18 ikától fogva pl. valóságos parlamenti gyakorlat lett, hogy mindkét házban indítványt tegyenek a neve vagy születése napján való üdvözlet tárgyában, majd jelentést arról, hogy a királyné ez üdvözletet kegyesen fogadta és viszonozta. A parlamentnek tehát évenkint már ezen czímen is 4-4 alkalma volt megéljenezni őt. De a két ház és a kormány elnökei külön köszöntötték őt minden újesztendő napján is. Ezek a hódolatok csak akkor maradtak el, ha a ház nem volt együtt, vagy szünetet tartott; valamint az utóbbi tíz évben, midőn a házelnökök egyszerűen tudatták, a helyőrségi templomban mikor lesz az ünnepi istentisztelet.[8]

[...]

A királyi pár végtelen gonddal neveltette gyermekeit. Mind a három folyékonyan beszélt magyarúl s nem csak ösmerte, hanem kettő közűlök, Rudolf és Mária Valéria, később művelte is a magyar irodalmat. Mária Valériával a királyné mindennap magyarúl imádkozott. A trónörökösnek meghívott tudósok és állami méltóságok jelenlétében nyilvános vizsgálatot kellett tennie az Árpádok történetéből. Tanárának Rónay Jáczintnak, nem adott a király egyéb utasítást annál, hogy "igazságot akarunk; kövesse ön meggyőződését". Reánk maradtak Rónay történelmi előadásainak vázlatai: "in usum delphini", de az Árpádok unokáihoz méltóan; naplójegyzeteiből ismerjük Mária Valéria neveltetésének menetét is, melyre a királyné közvetlenűl felügyelt. A koronázásra következett több mint két évtized alatt Isten valóban a családi élet minden örömével boldogította őt, úgy, hogy Somsich elnök 1870. aug. 3-án a képviselőház nyílt ülésében kívánta neki. Nevenapját 1868-1887-ig 18-szor, születése napját és a karácsonyt tízszer ünnepelte Gödöllőn, az újévet 8-szor Budapesten; s a törvényhozás és a kormány tagjai, kik ily alkalmakkor bepillanthattak a királyi pár családi életébe, a szegény gyermekek, kiknek Gödöllőn a királyné minden esztendőben állított karácsonyfát, a nép, a melylyel fesztelenül érintkezett, csak a legnagyobb elragadtatás hangján szólhattak az uralkodóknál oly ritka háziasságról. Az ellenőrizhetetlen adomáknak egész sora jött forgalomba.[9]

[...]

Sok kedves apróságot beszélnek a néppel való érintkezéseiről. A királyné azonban voltakép csak Gödöllő és vidéke népét ismerte. A mily kedvvel utazgatott a külföldön, épp oly keveset látott Magyarországból. Negyvennégy év házassága alatt mint császárné mindössze 114, mint királyné 2549 napot, tehát hét évnél csak valamivel többet töltött hazánkban;Lechner Ödön tervezte pozsonyi Erzsébet templom, 1900-as évek, képeslap, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtár azaz hatszor annyit időzött a külföldön, vagy a mellőztetése miatt panaszkodó másik országban. 1854-65-ig csak egyszer, 1866-1898-ig, az utolsó évet kivéve, minden évben, összesen 62-szer járt nálunk; legkevesebb időt (6 napot) 1871-ben, legtöbbet (220-at) 1868-ban időzött Magyarországban. "Itt örökké szabadnak érzi magát az ember", mondta volt Jókaihoz (1873. jan. 8.). Elragadtatással beszélt mindenkor a gödöllői szeptemberi napok gyönyörűségeiről s hogy mennyire szereti az ottani kastélyt, melynél csak a budai lakás kedvesebb. Nem szűk helység az; hiszen ott a tövében a gyönyörű várkert, a mihez hasonlója egy királyi palotának sincsen. Mennyire szerette Gödöllőt és Budapestet, még elhunyta után is emlegette a király. Máshová alig is ment.

Királyné korában csak egyetlenegyszer (1869-ben) lehetet rábírni, hogy hivatalos körútat tegyen. Ez hazánknak Horvátországgal való kiegyezésekor történt, de Zágrábból négy nap múlva akkor is hazasietett Gödöllőre. A 2549 napból 69-et kivéve, itt és Budapesten töltött; öt hétig üdűlt egyszer (1887.) Mehádián, negyedfélig (1895.) Bártfán; egyszer járt Zágrábban és Fiuméban. Különben sehol sem múlatott Magyarországban, melynek szépségei oly kévéssé érdekelték, hogy a még soha nem látott Erdélyen (1887. ápril. 16. ) éjjeli gyorsvonaton útazott keresztűl, a Magas Tátra alatt pedig (1895. jul. 23.) olyankor, mikor az eső miatt nem gyönyörködhetett benne. Balaton-Füredre hova még 1866-ban készűlt s Kovásznára sohasem jutott el. Kevés tájon fordult meg, a nemzetiségekkel alig találkozott, a népszokásokat legfeljebb Gödöllőn figyelte meg. Pedig szerette mindet. Az ezredéves kiállításban a falu iránt érdeklődött leginkább s már császárné korában tett első körútjakor figyelmeztették a falvakat, hogy ha kedveskedni akarnak valamivel, csak népies készítményekkel kedveskedjenek. Udvarképessé tette a csárdást s még szomorúsága napjaiban is húzatta a czigánnyal, mintha igazán sírva vígadna a magyar. "Jó ez a mi lelkes népünk - magyarázgatta Rónay Mária Valériának is -, de tudni kell vele bánni. Tisztelni kell jogait, nemzeti nyelvét s a nehéz órában ott álland mindig, mint legerősebb védője az uralkodóház szerencséjének". Rudolf, a trónörökös, neveltetése és hajlamai következtében szintén egyre fokozkódó szeretettel csatlakozott a magyarsághoz, az orsz. Kiállításnál "imádott hazájának" nevezte ezt az országot s otthon érezte magát mindenütt. Gizella szívesen járt haza Bajorországból, hogy kissé kibeszélgesse magát magyarúl. Magát a királynét a bécsiek már csak "magyar asszony"-nak nevezgették.

Ez a magyar asszony hímezte meg az 1868: XLI. t.-czikk értelmében fölállított honvédség első zászlajára a szalagot. 1883. óta ez a magyar asszony volt leginkább rajta, hogy Budapesten fényes palotája legyen a magyar királynak s a magyar udvartartás előkészítése sok részben az ő érdeme. Udvarhölgyei közül még külföldre is csak a magyarokat és az ő kedves Ferenczy Idáját vitte magával. Nem egyszer látogatta sorra a főváros jótevő intézeteit, melyek közül akárhány viseli az ő nevét és - a mire 1871-ben Andrássy még nem látta elérkezettnek az időt - 1878 aug. 31. ő hítta fel Magyarország hölgyeit a vöröskereszt-egyesűletek megalakítására. Hiszen a nő legnemesebb hivatása, a mint ő maga mondta, a szenvedések enyhítése. "A mi gyönge erőinknek is sikerűlend enyhítő vígaszt és segedelmet bő mérvben nyujtani ott, hol a trón és haza iránti kötelesség hű teljesítése vérző fájdalmakat okozott". 1880-ban személyesen elnökölt a magyarországi vöröskereszt-egyesűlet alakúló közgyűlésén, a mi egyetlen nyilvános szereplése a társadalomban. "Mint ragyogó csillag emelkedik felénk - mondta ekkor gr. Zichy Nándorné; - velünk érez, velünk működik."

A nagy politika iránt most már, mikor az alkotmányos életet nagyobb zökkenés nem fegyegette, közvetlenül nem érdeklődött. De neki tulajdonítottak így is néhány sikert; pl. hogy a király, ki 1883. aug. 21-én a miniszteri tanácsot a horvátok zászlóégetése miatt bosszúsan hagyta oda, másnap már szívesen fogadta Tisza miniszterelnököt s így a miniszter és, a mitől némelyek féltek, az alkotmány-válság elmaradt. Magának az országgyűlésnek a tárgyalásai csak messziről érdekelték. Jelen volt, mikor a király 1869. ápril 24-én, éppen házasságuk tiszenötödik évfordulóján nyitotta meg az országgyűlést; s 1872. ápril 16-án részt vett annak berekesztésén. Ott volt, mikor 1878. okt. 20-án a király megnyitotta az országgyűlést; hasonló ünnepségektől azonban ezentúl távol maradt s az országgyűlésnek csak küldöttségeit fogadta.

A parlament, a tudomány és az irodalom nagy halottjait ő is megsiratta. Orvosának, a híres Balassa Jánosnak a halála (1868. decz. 9.) annyira hatott rá, hogy napokig meg sem jelent az udvari ebédeken; 1871. márcz. 16-án meglátogatta a kevéssel azelőtt elhunyt Eötvös családját s megállott annál az íróasztalnál, hol "az a nagy szellem" dolgozott. 1882. okt. 22-én kifejezte valódi részvétét "a család méltó fájdalma s a nemzet azon nagy vesztesége iránt", melyet Arany János elhunyta fölött érez.

Egy királyné részvétének azonban politikai tekintetben is nagyobb súlya volt, midőn államférfiak iránt nyilvánúlt. Egymaga is meghódította volna a nemzetet az a tette, hogy leborúlt Deák Ferencz ravatalánál és babérkoszorút helyezett koporsójára. "Minő találkozása a nagy szellemeknek! - szólt utóbb Jókai ravatalánál a parlament szónoka, Jókai; - te czipruslombokat küldtél Deák ravatalára s ez a czipruság találkozott azzal a babérkoszorúval, melyet Magyarország legszentebb élő nőalakja tett le a koporsóra. E két symbolum találkozása a megszentelt helyen volt az eszmék, a nehéz idők expiatioja".

Személyesen helyezte koszorúját gr. Károlyi István koporsójára (1881. szept. 25.), részvétét fejezte ki (1884. nov. 4.) Lónyay Menyhértnek és (1886. május 2.) az egyetlen magyarnak, kinek temetésén a király is megjelent, Pauler Tivadar halála fölött. És (1890. febr. 21.) könyek közt tette gyöngyvirágos koszorúját a kiegyezés másik nagy alakjának, gróf Andrássy Gyulának ravatalára. "Az ön családját nagy veszteség érte - írta volt Andrássynénak; - de épp úgy fájlalja veszteségét a király és a haza. Én pedig leghűbb barátomat vesztettem el benne". Sőt 1894. ápril elsején a nép Kossuth Lajos sírján is ott kereste az ő névtelen koszorúját; hiszen már előbb hitelre talált az Independence Belgenek az a híresztelése, hogy Kossuthnak kilenczvenedik születésnapján üdvözletét küldte s misét mondatott érte, úgy, hogy ezt Nopcsa főudvarmesternek akkor (1892. szept. 30.) mint rosszakaratú, merész és minden alapot nélkülöző koholmányt kellett megczáfolnia.Kontor Elek Királyasszony kertje című művének kottája. Magyarok Csillaga. Szerk.: Ludvigh Béla

De minden koszorúja közt legtöbb könyét hullatta arra, melyet egyetlen fiának, Rudolfnak a sírjára kellett helyeznie.[10]

[...]

Odament a fájdalmas anya, hol bújával legjobban elrejtőzhetett a világ szemei elől. Ki valaha egy egész nemzet síró asszonyainak könnyét törűlte le, nem gondolt a maga könyeinek fölszárításával és senkivel sem osztotta meg bánatát.

De gyásza éjjelébe is bevilágított a nemzet öröme. Magyarjaival együtt ünnepelte az ezredév beteltét: a templomban, a munka ünnepén, az országgyűlés hódolásakor. Az érzelmek milyen zivatara volt az, mely ellenállhatatlan erővel tört ki törvényhozók szivéből, midőn a szónok a királyné nevét említette![11]

[...]

Mije volt a nemzetnek a királyné, megmutatta a trónbeszéd, melynél szebbet, nemzetért buzgóbbat magyar király az Árpádok korában sem mondhatott. Ki álmodhatott volna huszonkilencz év előtt ilyen apotheosisról, hacsak az az élőszobor nem, a ki akkor a hit és remény érzelmei mellé a szeretet is beoltotta a nemzet és a király szívébe! Hogy könyek jelenjenek meg magának a királynak szemében is! És ki merte volna remélni, hogy egy esztendő múlva a hatalmas német császárnak a magyar királyné azért siet köszönetet mondani, hogy "oly gyönyörű és szívhez szóló felköszöntőben emlékezett meg az ő szeretett magyar nemzetéről?" S hogy ennek a hatása alatt a király, tervét előbb csupán a királynéval közölve, tíz nagy magyarnak, köztük Bocskaynak és Bethlennek is szobrot emeltet? És ki hitte volna, hogy a nemzetnek oly hamar, alig egy év leforgása alatt már a tizenegyedik szoborról kell gondoskodnia, s emléket állítania annak a királynénak, kinek a törvénykönyvben már is ércznél maradandóbb emléket állított?

Enyhülni fog a fájdalom, mely a genfi nyomorúlt merénylet hírére szíveinket még most is összeszorítja; tünedezik a meghatottság, mely akkor csak könyezni tudott, nem ítélni. De a nemzet és a történelem törvényszéke készen van már a maga ítéletével s könyein keresztül sem foszlott szét az az igazság, hogy nagyobb és a nemzet hálájára méltóbb küldetést alig teljesített asszony, mit Erzsébet királyné, ki a nemzetet önmagának s világtörténeti küldetésének visszaadni segített.

A kiegyezést kétségkívűl politikai veszély, legfőképpen pedig történelmi szükséglet teremtette meg; de egy jó asszony, egy nagy királyné szeretete egyengette hozzá az útat. Könyeivel mosta a mocsárba dőlt szobrot s azt éppen e szent könyek miatt nem kellett férfivérrel mosogatni. És szelleme ott lesz, midőn a nemzet apraja, nagyja ismét fölemeli a szobrot arra a hegyre, melyen egykor tündökölt, melyen azonban sokáig egy más szobor foglalta el. A méltóságos óriás alak fölött, melynek "egyik kezében háborúi kard, másik kezében győzelmi zászló", ott lebeg Erzsébet, a haza jótevő nemtője, olajággal a kezében. Mérhetetlen fájdalmában ott térdel előtte a király.[12]

[...]

S a bárdok, négy évtizeddel előbb lángsírba menni készek, ötszázan éneklik hangosan a vértanú királyné dalát. Emléke sír a lanton még, s kit a miénkké tett: áldás a király fejére minden dal. Nincs ki diccsel nem ejtené nevét; nincs ki ne mondaná, hogy "éljen a király!"[13]




ESTERHÁZY SÁNDOR beszéde a kassai kir. Jogakadémián
Részletek[14]
(1902. november 19.)

[...] Az 1848-49-iki szabadságharc leverése után minden emberi számitás a mellett szólott, hogy a magyar birodalom, több mint háromszáz éves haldoklás után örökre elenyészett.

Az osztrák államférfiak országbontó főladata mintegy önként kinálkozott; megoldása úgy látszott semmi legkisebb akadályba sem ütközhetik.

A terv, a melyet maguk a viszonyok jelöltek, az volt, hogy föl kell darabolni Magyarországot természetes alkotó elemeire. Önállósítani kell az egyes nemzetiségeket, a kik a magyart lelkük mélyéből gyűlölik és az imént lezajlott forradalomban is ellene harczoltak.

Ekként az ország területéből magyarnak nem marad más, mint az Alföld, a hol a színmagyarság egy zömben lakík. Ezt a kis tartományt a hatalmas osztrák császárságnak nem lesz nehéz féken tartani. Hiszen a nemzet legjobbjait vagy kivégezték vagy számüzetésben bujdokoltak és az ifjuság virága húllott el a harcmezőn. Kűlönben is az egész területet, állandó őrség gyanánt, halálos ellenségek, a nemzetiségek gyűrüzik körül. [...]

Tudjuk, hogy a szabadságharc után, a kényuralom legsötétebb napjaiban is, mindig voltak erőslelkű hazafiak, a kik nem estek kétségbe az ország sorsán. Ám ez csak a magyar szívnek egyik ősi sajátsága, a soha nem csüggedő remény volt.

A keleti vér vakhite, álma lehetett a poraiból föltámadó Magyarország, de a józan, tíszta ész, csak a magyar birodalom örök letüntét hirdethette.

Ekkor jelenik meg a történelem színpadán Erzsébet a legmagyarabb királyné, és pedig minden emberi számitás ellenére.

Tudvalevő, hogy Miksa József bajor herceg családjában annyira nem gondolt soha senki arra, hogy Erzsébet hercegnőből valaha királyné legyen, hogy nem is nevelték annak. A legidősebb testvér, Ilona hercegnő volt császárnénak kiszemelve; az ő nevelése volt Miksa József hercegnének a legfőbb gondja.

Erzsébet, atyjának csaknem polgári egyszerűségű házában úgy nőtt fel, mint a mezei virág. Mint minden romlatlan, tiszta lélek, ő is rajongott a természetért. Possenhofenben, a hol laktak, naphosszat szabadon bolyongott erdőkön, mezőkön. Hacsak szerit tehette, úgy elvegyűlt a nép közé, mint az atyja, akit az egyszerűségeért és jóságáért a legszegényebb paraszt is bálványozott.

Igy lőn a serdülő leánynak az anyatermészet legfőbb tanítómestere.

Nincs szükségünk találgatásokra, hogy megállapíthassuk ennek a nagy nevelőnek a sajátos módszerét. Jól tudjuk, hogy a kemény harcok, a melyek a természetben is szakadatlan folynak, rejtve maradnak a gyermek tekintete előtt. Ő csak békességet és szeretetet lát mindenütt. A fogékony elme a hegyeken és a völgyeken az Alkotó gondolatait betüzgeti. A meleg kedély a füvek zsendülésében, virágok nyilásában egy nagy szív lüktetését érzi. A természet ölén igazság, egyenesség, nagylelkűség: az élet legfőbb erényeiként vésődnek észrevétlen az ifjú lélekbe.

Innen érthetjük meg a fiatal királyné legelső csalódását. Nem csuda, ha leánykori egyszerű környezetéből minden átmenet nélkül lépve a nagyvilágba: azt ridegnek, önzőnek és hazugnak tartotta. Kék ég alatt, aranyos napsugárban növekedve, az udvarnál szabadsága elvesztését fájlalta és mindenféle szertartást és szokást súlyos békónak érzett magán.

Felséges urunk 1853-ban ment a Miksa József herceg házához leánynézőbe. Rég elhatározott dolog volt, hogy eljegyzi Ilona hercegnőt.

Ugyde az alig tizenhat éves Erzsébet csudálatos egyszerűsége, ritka szépsége, a báj és kellem, a mi lényéből sugárzott, úgy elragadta királyunkat, hogy halomra döntve az udvarok hosszas tervelgetéseit, az ő kezét kérte meg.

Erzsébet, a midőn a király szándékát tudtul adták, fölkiáltott: "Hogyan lehetséges ez, amikor én olyan kicsinyke teremtése vagyok az Istennek!"

Addig eleget álmodozott hegyről, völgyről, patakról és virágról, de soha koronáról. Csöndes egyszerű életre gondolt és arra is vágyakozott. A császárnői és királynői méltóság rá nézve egész életen át csak teher volt.

Ámde királyunk választásában, szüleinek az elhatározásában Isten akaratát látta és önmegadó alázattal lépett a trónra, a nélkül, hogy csak sejtelme is lett volna arról, hogy a porba sújtott Magyarország megváltásában mily föladat van részére kijelölve.

A királyné nem Bajor, hanem Magyar Erzsébet volt. Ősanyjának, magyarországi Szent Erzsébetnek a lelke ujjúlt meg benne, akinek tizenötödik ízben volt az unokája.

Midőn mint királynőnek legelőször ünnepelték a születése napját, az őt üdvözlő magyar küldöttségnek azt felelte, hogy a gondviselés épp oly kedves, mint szétbonthatatlan kötelékekkel fűzvén őt a magyar királysághoz, őszintén szivén viseli annak a jólétét és haladását.

Akkor még maga is azt hitte, hogy csak királynői méltóság kapcsolja őt hozzánk. Később már teljesen átérezte, hogy magyarnak született.

Ország-világ előtt mindig is annak vallotta magát. A legtöbbször kizárólag a magyar királyné címet használta.

Gasteinban történt egyszer, hogy a vendéglői könyvbe egyik udvarhölgye úgy irta be a nevét, hogy: "Erzsébet osztrák császárné." A királyné, amint ezt észrevette, lehúzta a keztyűjét, tollat fogott és szilárd vonásokkal utána irta: "Erzsébet, magyar királyné."

Dicső nagyasszonyunk egész lelkülete mintaképe volt a magyar jellemnek.

Hajlandóságánál és nevelésénél fogva, mindenek fölött szerette a szabadságot.

Nyilt, egyenes, szókimondó volt. Egyformán kimutatta szeretetét, neheztelését vagy haragját. Tisztán megmondta, hogy mit akar, nem járt álutakon.

A mily nagylelkű és gyöngéd volt a szegények iránt, éppoly bátor és elszánt a hatalmasakkal szemben.A szentgyörgyi katolikus gimnázium meghívója Erzsébet emlékünnepélyére, 1900, Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatvány

Noha maga buzgó katholika, türelmes volt minden vallás iránt és tüntető kegyességgel bánt különösen a zsidókkal.

Faji elfogultság sem árnyékolta tiszta tekintetét soha. Minden nemzet fiában meglátta és becsülte azt, a mi dicséretes.

Forrón szerette a magyar földet. Csak itt érezte otthon magát. Élete végén, a mikor annyit kellett külföldön tartózkodnia, azt mondta, hogy csak azért megy oda, mert engedelmeskednie kell az orvosainak, a kik azt hítték, hogy új környezetben könnyebben talál enyhületet, feledést. "Ha a szivemet követhetném, úgymond a királyné, haza mennék Magyarországba."

Igaz kegyelettel volt ősi hagyományaink iránt. Lelkesedéssel merült el történetünkben, a melyet a legapróbb részletekig ismert. És pedig nemcsak ő maga tudta, hanem jártasságot követelt mindenkitől, a ki környezetében volt. Jellemző erre nézve az, hogy a midőn udvarhölgynek szemeltek ki egy magyar grófkisasszonyt, a család mindaddig nem merte a grófnőt a királyné színe elé bocsátani, a míg három hónapig külön leckéket nem vett a magyar történelemből.

A magyar lélek ősi vonása szerint, tisztelte a királyné az ország nagyjait, érdemük szerint becsülte a jeles hazafiakat. Különös kegyelemmel volt Deák Ferenc iránt, de kitüntetett mindenkit, a ki jó szolgálatot tett az országnak.

Mindig magyarokkal vette magát körül. Igazi meghittje, legkedvesebb barátnője Ferenczy Ida volt és szolgálatában az udvarhölgyek és az urak csaknem mind magyarok voltak. Egy magyar grófnőnek jutott az a szomoru tiszt is hogy áldott szemét lefogja.

Magyar volt szokásaiban, kedvteléseiben, örömében és bánatában.

Lóra termett nemzetnek az igazi királynéja, legfőbb időtöltése a lovaglás volt. Csodálták, a hogy megülte ezt a nemes állatot.

A magyar dal éppen úgy a szivéből fakadt és a szivéhez szólott, mint a puszták egyszerű fiának. Ha rázenditették a cigányok, hogy "Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele", nem kellett a királynénak a nóta értelmét magyarázni, magától is kicsordult a könnye.

Valóban, ha nem is volna kész legenda az Erzsébet királyné egész megjelenése, élete és halála, egymagában már az eléggé csudálatos, hogy eszejárása, kedélye, szive mind telidesteli volt magyar sajátságokkal, a miket sem megtanulni, se megszerezni nem lehet.

Hagyján, hogy a tudomány azt mondhatja, hogy visszaütött ősanyjára, magyarországi Szent Erzsébetre. De miért éppen ő, annyi száz közűl és miért éppen akkor, a midőn legnagyobb szüksége volt igaz magyar királynéra a nemzetnek?! [...]

Felséges asszonyunk nemcsak, hogy gyönyörűen, őseredeti zamattal beszélt magyarul és pedig bizalmas környezetével csakis magyarul, hanem mélyen behatolt nyelvünknek szellemébe is. És itt ujra fölötte jellemző, hogy Vörösmartyt tartotta a legnagyobbnak, mert őt itélte a legmagyarabbnak.[15] [...]

Valóban, minden arra mutat, hogy a szenvedések árja boritotta a királyné lelkét már akkor, a midőn még mosoly ült az ajkán. De ki tudná megfesteni kálváriájának az állomásait mindaddiglan, a míg egyetlen fiának a holttestére borult. A fájdalom birodalmában azoknak a leggyászosabb a végzetük, akiknek ürömmé változik át minden örömük. A kik a tiszta ég delelőjén ragyogni látták a napot, azoknak letünte több mint sötétség: a fény árnya.

Erzsébet királyné mindazért, a mit valaha csak szeretett, a miben gyönyörűsége tellett, szenvedett a legtöbbet.

Lelke, mintha bánatra lett volna alkotva, a messziség halovány árnyaitól is megrezdült. Minden tűszúrás sziven találta és a nagy szerencsétlenségeknek, a melyek érték, egyetlen paránya se surrant át érzéketlenül felette.

És itt látszik tündöklő nagysága a magyar asszonynak, a ki önmagával nem törődve, a fájdalmak terhe alatt roskadozva, mindvégig hűen betölti hivatását családja, az emberek és legfőként a haza iránt.

A hogy Erzsébet megértette a gondviselés szózatát, a Magyarország történetében neki szánt föladatot elfogadta és férfinak is díszére váló bátorsággal és kitartással, szive utolsó dobbanásáig annak élt.

Magyarország őrangyala! Ezt a felirást kellene szobrára vésni.

Az elismerés pálmaága méltán megilleti azokat az államférfiainkat, a kik 1850 óta az alkotmány visszaállításán fáradoztak, később az új Magyarország kiépitésére intézményeket alkottak.

Az Erzsébet királyné neve nem fűződik egy intézményhez se, de ott ragyog ujjáébredésünknek egész korszakán.

A ki olvasni tud a sorok között, törvénytárunknak minden lapján beszőve találja az ő nevét. Valahányszor csak kezdődik: "Mi első Ferenc József" és a hogy végződik: "Mind magunk megtartjuk, mind mások által megtartatjuk": a látó szem előtt mindannyiszor föltünik nagyaszonyuk dicső alakja.

Felénk hajlitotta a király szivét és áldás áradt az országra.

Felséges asszonyunk, igazi asszony volt, politikával nem foglalkozott; végső esetben csak akkor avatkozott bele, ha Magyarországot veszedelem fenyegette.

Gyűlölt és megvetett minden ármánykodást. Nem akart ő uralkodótárs avagy királya lenni a királynak. Egészen a Felségre és tanácsosaira hagyta a kormányzást.

Ő jó szellem volt, a ki mindig azt súgta, hogy régi dicsőségére kell feltámasztani Magyarországot. Nemtőként állott szent koronánk mellett.

Egy tekintete elég volt arra, hogy legádázabb ellenségeink használatlanul dobják el mérgezett nyilaikat. Mert mindenki tudta, hogy a királynét bántja, a ki a magyarra támad.

Viszont királyi kegyelme volt barátainkkal. "Bánatában és örömében mindig együtt érzett a nemzettel."

És ime, a második Szent Erzsébet legendája teljes lett csodálatos halálával. A legtisztábbat, a legnemesebbet, a legrútabb bűn ejtette el.

Az önfeláldozó élet, kifürkészhetetlen végzet szerint, vértanui elmúlással végződött.

De elkövetkezett a megdicsőülés is. A tűnő évek mind ujabb glóriát vonnak felséges asszonyunk feje fölé.

Emlékezetét magasztalja az egész világ és mi magyarok nevét történetünkben azok közé igtattuk, a kik legdrágábbak szivünknek.

Földig hajlitjuk előtte annyi vértől és könnytől ázott lobogónkat és áldjuk a gondviselést, hogy borus egünkre tűzte ezt a fényes csillagot.[16]




SZARVAS GÁBORNÉ

Erzsébet királynéról
Részletek[17]

[...] Erzsébet királynénk lelki életének a megfigyelése is rávezet minket ilyen főmotivumra, s ez a lelki nemesség. Minden szava, minden tette, melyet a fukar hagyomány és krónika róla megörzött, annak a magas, tiszta légkörnek a nyomait viseli magán, a hova köznapi lelkek nem tudnak fölemelkedni. Nemességet osztani királyi jog; de a mi felséges asszonyunk lelki nemességének tündöklő példájával nemesítette alattvalóit.

Ilyen fölötte nemes vonása az elköltözöttnek, mint igyekezett jóságával kitölteni azt a nagy tért, mely az ő fényben uszó helyzete és alattvalói közt elhuzódott, mintha mondaná: "A sors fölétek helyezett, de ne fájjon nektek ez a távolság; ime, leszállok hozzátok, hogy közelébb léphessünk egymáshoz. Fölkereslek benneteket s veletek érzek a nyomorúság tanyáján, a kórházakban; az általános emberi szeretet megnyilatkozásaiban, az egyesületekben; büszkeségtekben, mikor a művelt világnak bemutatjátok haladástokat." S ugyane nemes kiegyenlítés vágyát észlelhetjük akkor is, mikor a nép egyszerű fiával áll szemben, az egyszerű kertésszel például, a ki őt a budai hegyekben kalauzolta s kit biztatott, hogy csak tegye föl kalapját, ne álljon előtte hajadon fővel. S mikor meredekebb helyre érnek, a királyné nem fél a munkás durva tenyerétől, hanem kéri, nyujtsa oda kezét és segítse át az akadályon. Egyik tanítója beszéli, mily nagy félelemmel várta első találkozását királyi tanítványával s mint tűnt el ez érzés mintegy varázsütésre, a mint a leírhatatlan jóságot látta, mely a királyné arczáról feléje sugárzott. Hiszen más fejedelmi nők is elegyednek alattvalóik közé; de a mi királyasszonyuk oly lelki finomságot vitt ily találkozásokba, hogy inkább egy jóságos tündér megjelenésének benyomását éreztette, mint az ország leereszkedő úrnőjét.

Egész életen át szakadatlan lánczolatban gyakorolta a jóságot azzal a finom, előkelő női ösztönnel, melyet hatodik érzéknek neveznek, mely szintén a lelki nemességnek próbaköve, s mely nélkül a női lélek nem teljes. Nehéz volna eldönteni, jóságban volt-e nagyobb, vagy gyöngédségben, a melyben nem kis mértékben részesültek azok, kiknek az a kitüntető föladat jutott, hogy a királyné ismereteit gyarapíthatták. Figyelme irántuk nem szűnt meg a tanítás idejével. [...]

De ne akarjunk ez alkalommal belemélyedni ama apróságokba, melyek jóságának és gyöngédségének bizonyítékai, s melyek Budapesten, Gödöllőn, Herkulesfürdőn, Bártfán, valamint azoknak emlékében, a kik előtt az ő bájos egyénisége megnyilatkozott, tovább élnek.

De nem csak ily csekélységekben árulta el lelkének nemes voltát. Befelé és fölfelé vetett tekintettel haladt az élet útján és gyönyörűséggel érintkezett azokkal az előkelő szellemekkel, a kikkel a magasabb regiókban szárnyalva találkozott. Mert abban a világban, mely előtte nyüzsgött, rang, czím, vagyon, előkelő születés voltak a napok, melyek körül a kisebb csillagok csoportosultak. Az ő világában azonban más napok ragyogtak: Homer az egyik; Shakespeare a másik; Heine, mert nagyon szerencsétlen volt, a harmadik; Arany a negyedik. S költő volt maga is, mert élete a maga tisztaságában és emelkedettségében a legszebb költemények közé sorozható. [...]

De mindenekfölött költő volt ő a legtisztább öröm, a legönzetlenebb élvezet, a természet szépségeinek élvezetében. Nem tudom, mennyi és mily ismereteket hozott magával a trónra, a hova a tanulószobájából emelkedett - bár egy tudós később úgy nyilatkozott róla, hogy művészetben, történelemben és egyéb tudományban igen jártasnak kell lennünk, hogy vele társaloghassunk - de nevelésének eredményét a legfényesebbnek kell mondanom, mert tele fogékonysággal a szép iránt lépett ki az életbe. Igaz, nevelőinek hatalmas segítőtársuk akadt a possenhofeni kastély fekvésében, a szép erdőben, alpesi vidékben, a hol az élő természet maga ébresztette föl szunnyadozó tehetségeit s véste érzékeny lelkébe az első mély benyomásokat; ennek köszönhette, hogy a szépet fölismerte, bármily alakban találkozott is vele: akár művészetben, akár költői és erkölcsi világban. [...]

Itt az Isten szabad ege alatt tanulta meg a fák és virágok nyelvét, s szinte természetesnek fogadjuk el, ha kisérői ily megjegyzéseket adnak alakjára: "Gödöllőn van egy fa, az a legjobb barátom. Mindent tud, a mi bennem lakik. Ha visszatérek oda, ha el megyek onnét meglátogatom, s elmondok neki mindent, a mi velem történt a mióta nem láttuk egymást." [...]S szivesen hiszszük, mert hinnünk jól esik, hogy aki annyira át tudta érezni egy szép tájéknak a hangulatát, örömmel tartózkodott a mi szép fővárosunknak tündéri királyi várában.

A természettel való foglalkozás kivezet minket a lármás sokaságból, s költői hangulatok se keletkeznek a nagy tömegben. Azért ne csodálkozzunk, hogy királynénk kedvelte a magányt. [...] Már ifjukorától fogva csöndes, szemlélődő életmódhoz hajlott, az idő még csak jobban fejlesztette e hajlandóságot s mind több és több gyönyörűséget talált a visszavonultságban. Gazdag lelke megkivánta, erős lelke elbirta a magányt. Ama kiválasztottak közé tartozott, a kik ellehetnek a külső világ nélkül, mert az ő belső világuk annál sokkal gazdagabb.

Áldott legyen a Gondviselés, a mely hazánk trónusára emelte őt; de fenkölt lelkénél fogva a királynő lett volna ő akkor is, ha a sors nem tűz a fejére koronát. Így azonban lelkének nemessége és hivatásának nemessége szép harmóniába olvadt össze. Minden gondolata a szívnek legtisztább érzéséiből fakadt. "Sok emberrel tett jót, és senkivel se tett rosszat" - így nyilatkozott róla felséges férje.

Gazdagságot, rangot, hatalmat a sors pazarol ránk, a lángész az isten adománya; csak erkölcsi világunk legigazabb sajátunk: boldogságunknak és bánatunknak, összetört reményeinknek és sokszor beh keserű tapasztalatainknak a leszűrődése. És semmi se teszi az embert oly erős próbára, mint a hatalom birtoka. Fiatalsága bájában és tapasztalatlanságában ülteti Erzsébet királynét a kegyes sors egy hatalmas trónra, de nem tántorítja őt el a tudat, hogy milliók hódolnak lábainál; nem káprásztatja el se fény, se dicsőség, hanem szíve nemes hajlamát követve megakad a szeme egy szomorú árnyékon, a magyar nemzeten, s megszeret minket akkor, mikor Magyarországot szeretni egy osztrák császárné részéről már magában véve is nemes tett volt. Még mielőtt lába magyar földet érintett, már áldást hozott közeledése. Eljegyzése és esküvője napján királyi amnesztiával sok rabláncz hulott porba és megnyiltak a börtön ajtai azok előtt a hősök előtt, a kik a szabadság védelmében fegyverhez nyúltak. Ime, e finom asszonyi lélek első megnyilatkozása a kegyelem volt.

A sejtelmes lelkeknek akkor előérzetük lehetett, hogy közeledik a hajnal órája. S csakugyan, fölkelt a nap, az ő szeretetének napja, s ez a nap felénk fordult, a kik akkor Európa legszerencsétlenebb népe voltunk.

Szerencsétlenek voltunk, s szerencsétlenségünk előkelő helyet vívott ki számunkra az ő szivében. Az igaz nőiességnek örök diadala, hogy annak a királynénak volt legdöntőbb befolyása hazánk történetére, a kinek egyenes lelke irtózott a politikától, bár a politikának egy új nemét teremtette meg, "a szeretet politikáját". Mert ha úgy látszott, hogy az igazság mérlegében egyensúlyban van ellenfelünk érdeke a mienkkel, s államférfiaink erőlködései nem tudták a serpenyőt javunkra billenteni, a királyné hozzátette a mi részünkre az ő szeretetét, s mi lettünk a győztesek. S megteremtette, mert nemes lelkével megérezte nemzetünknek nemes vonásait, megteremtette a bizalom politikáját is. Mikor 1866-ban a porosz háború idején a királyi család igen komoly napokat élt s a királyné gyermekeivel a legbiztosabb helyre: Magyarországra vonult vissza, akadtak kicsi lelkek, a kik féltették Ő felségét a netalán bosszúálló magyaroktól. De ő méltatlankodva utasította vissza a gyanusítást e szavakkal: "Az a nemzet, mely Mária Terézia mellé állt, mikor az egész világ elhagyta, ma sem felejtette el a Moriamur fenkölt jelszavát. Megyek hű magyarjaim közé." Sértést követnék el a magyar nemzet ellen, ha bizonyítani akarnám, hogy nem csalódott. Mindenütt rajongó szeretet környezte s távozásakor e szép szavakkal bucsuzott: "Ha a megpróbáltatás arra való, hogy megismertesse velünk alattvalóin szivét, úgy mély bánatomban is boldog vagyok, hogy ennyire megismertem."

Nem tudom, mit bámuljak inkább, az önállóságot-e, a melylyel különböző tekintetekből korlátolt helyzetében viszonyaink helyes megértésére jutott; a bátorságot, a melylyel a fölfedezett igazságnak utat tört; vagy türelmét-e, a melylyel nemzetünkbe vetett hitét a király szivébe plántálta át?

[...] Életének legszebb napjául azt vallotta, midőn a magyar szent koronával érintették. Áldotta a Gondviselést, mely szívének ezt a forró vágyát teljesítette. Saját ujjaival kijavítja Szent István palástját, nemzeti szalagot hímez a honvédek zászlajára; koronázási ajándékát a honvédek árváinak adja; a koronázás alkalmával rendezett ünnepségeken tüntetőleg társalog azokkal, a kik a 48-as eseményekben szerepeltek. Midőn a koronázás után elhagyta Budapestet, így szól: "Örömmel várom az időt, mikor újra hazajöhetek." Egy másik alkalommal így nyilatkozik: "Budán örökké szabadnak érzi magát az ember." Ischlben Szent István napján misét mondat,[18] a melyen Magyarországért imádkozik. Örül, hogy Gödöllőre jöhet, a hová a bécsi császári magányból már annyi sóhajt küldött. Valéri főherczegnő neki kedves magyar leánya. Örömmel veszi a hírt, hogy fia, a trón örököse, szépen halad a magyar nyelvben. Irországból hirtelen vissztér,[19] a nép hite szerint azért, mert Szeged pusztulása miatt nem volt maradása. Környezetében valaki először életében meglátja a hármas magyar színt s kérdi, milyen zászló ez? S királynénk ezt feleli: "Hogyan, Ön nem ismeri a mi zászlónkat?" Vilmos császárnak megköszöni, hogy oly gyönyörű és szívhez szóló felköszöntőben emlékezett meg az ő szeretett magyar nemzetéről. A várpalota kibővítése régi óhajtása, hogy a dinasztiának Budán oly otthona legyen, mely élő kifejezése a kölcsönös szeretetnek a nemzet és dinasztia között. Velünk érez dalainkban. Tiszteli nagyjainkat: meglátogatja Eötvös József özvegyét, s óhajtja azt a szobát látni, a hol e nagy szellem dolgozott. A haza bölcsét meghívja ebédre, s mint a magyar házaknál szokás, ebéd után kérdezi a vendéget, nem óhajtja-e a fiát látni? "Jól tette le a vizsgálatot! Nagyon jól tudja a magyar történelmet. Szeretném, ha egy-két kérdést intézne hozzá!" kifejezi részvétét Arany János elhunytán és Andrássy Gyula grófban a leghűbb barátját gyászolja. S ki tudna határt szabni a naiv néplélek legendaszövésének, mely nem ismer gyülöletet s álmában Kossuth sírján is látja a királyné pálmaágát. Ezredévi ünnepünkre, bár testi-lelki kínok gyötrik, eljön, mert tudja, hogy örömünk nem lenne teljes, ha ő távol maradna s kiállításunkon minden iránt érdeklődik, a 48-as ereklyék iránt is.

S e szeretet kitartó volt, megingadhatatlan, bár felséges asszonyunk irántunk táplált érzelmeiben is tapasztalhatta, hogy szeretni nem csak gyönyörűség, de szenvedés is. Ezer aggodalom közt élt, valahányszor felhő közeledett, hogy elborítsa egünket. Még alkotmányos életünk előtt történt, hogy fényes nevek viselői és főpapok nemzetük érdekében közbe akartak járni a császárnál, de eredménytelenül, bár a felséges hitves könnyezve szólt mellettünk. Az egész ország ismeri Andrássy Gyula grófhoz intézett szavát: "Ha a császár dolgai Magyarországon rosszul folynak, az engem megöl." Mikor Horváth Mihály előadta neki a szabadságharc történetét, a királyné könnyezett. Hazánk bölcsét is megsiratta; s ki tudná megmondani, a multnak, a jelennek, vagy a jövőnek szólt-e az a könny, melyet Szilágyi Dezső csalt a millenniumi hódolat alkalmával Nagyasszonyuk szemébe.

Értünk hullatott könyeit, nem szabad elfelejtenünk!

De nem is felejtjük el! Szeretjük őt, a mennyire csak tud egy hálás nemzet szeretni. [...] Úgy tekintetünk rá, mint Magyarország védelmezőjére, mint a magyar királyné eszmény képére. Ő volt a mi Nagyasszonyuk. S mikor a csapások csapása érte szegény hazánkat, a külföld bámuló tisztelettel tekintett gyászunkra, s országról-országra járt a hír, hogy Budapest utczáin férfiak és nők sírva adták tovább a rémes hírt: Meghalt a királyné! Abban a megrendítő pillanatban lett világos előttünk, hogy ő volt a mi dicsőségünk, örömünk és oltalmunk. Ő az a szent, kit minden vallásfelekezet megünnepel.[20]




[1] Gyászbeszéd és ima melyet Ő Felsége Erzsébet királyné gyászünnepén 1898. szeptember 21-én a soproni evang. Templomban mondott Zábrák Dénes ev. lelkész. Sopron, Röttig, 1898. 6-8. old.

[2] Emlékbeszéd és inditvány Magyarország nagyasszonyának, Erzsébet királynénak gyászos elhunyta alkalmából. Mezőtúr r. tan. város képviselete által 1898. évi szept. hó 17-én tartott gyászoló közgyűlésen elmondották: Dr. Ádám Sándor polgármester és Farkas Imre városi képviselő. Mezőtúr, Gyikó K., 1898. 3-6. old.

[3] Századok. 1898.október 13. VIII. füzet. 673-674.

[4] Beszéd, melyet a Budapesti Kir. Magyar Tud. Egyetem által dicsőült Erzsébet királyné Ő felségének gyászos és megrendítő halála alkalmából 1898. évi október hó 10-én rendezett Gyász-emlékünnepélyen Dr. Beöthy Zsolt nyilvános rendes tanár tartott. Bp., Egyetemi, 1898. 3-4. old. (Acta Reg. Sient. Universitatis Hung. Budapestinensis. Anni MDCCCXCVIII -XCIX. Fasciculus II.)

[5] József császár államminiszterének fia a forradalom idején hagyja el az országot. 5-10. old.

[6] Uo.: 12-23. old.

[7] Márki Sándor: Erzsébet királyné. Emlékbeszéd. Kolozsvár, Ajtai 1898. (Különlenyomat az egyetemi acktákból.) 3-9. old.

[8] Uo.: 9-19. old.

[9] Uo.: 20-21. old.

[10] Uo.: 21-26. old.

[11] Uo.: 27-28. old.

[12] Uo.: 28-30. old.

[13] Uo.: 30.

[14] Esterházy Sándor: Erzsébet királyné. Kassa, Vitéz, 1903. 5. old.

[15] Uo.: 6-12. old.

[16] Uo.: 14-16. old.

[17] Elhangzott az Erzsébet Nőiskola 1902. évi Erzsébet-emlékünnepén.

[18] 1869-ben.

[19] 1879-ben.

[20] Szarvas Gáborné: Erzsébet királynéról. (Különlenyomat a "Nemzeti Nőnevelés" 1902. IX. füzetéből.) Bp., Franklin, 1902. 3-12. old.

Budapesti Negyed 53. (2006/3) Nekrológok < > Szoboravatások